Szomorú évforduló (Levél Demján Sándorhoz)

Publikálás dátuma
2019.03.24. 12:30
Demján Sándor a WestEnd alapkőletételekor
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Kedves Főnök! Amikor tavaly március 26-án itt hagytál minket (családodat, barátaidat, üzlet- és munkatársaidat), több napi- és hetilap felkért, hogy írjak rólad, sőt az egyik kereskedelmi televízió hosszabb beszélgetésre is invitált. Szeretek írni (még jobban beszélni), de mindegyiket visszautasítottam, mert nem volt erőm felidézni a veled töltött tizenkét évet. Meg nem is tartottam illendőnek.  Azt gondoltam, hogy a gyász időszakában kizárólag a családodé, a barátaidé a nyilvános és nem nyilvános visszaemlékezés joga, de így, egy év távlatában bebizonyosodott, hogy a fájdalom őket is meggátolta abban, hogy akár szóban, akár írásban megemlékezzenek a hozzád fűződő kapcsolatukról. Még itt a bevezetőben fontos rögzíteni: 30–40 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy valaki a Te igazi barátod lehessen. Ezzel senkit nem akarok megbántani, nem akarom senkinek az irántad érzett szeretetét, háláját és tiszteletét kisebbíteni, de tegyünk különbséget a barát, a haver, a kedves ismerős illetve a kártya- és tárgyalópartnerek között. Te ezt diszkréten, konzekvensen mindig meg is tetted.
Ebből következik, hogy én sem lehettem a barátod – ráadásul köztünk munkáltatói-munkavállalói függelmi viszony volt –, mégis nagyon közel éreztelek magamhoz. Tizenkét év alatt sokszor kérdeztek a kapcsolatunkról. Egyetlen mondatos jó válasz erre nincs, de általában így reflektáltam: bizalmon, szakmai nézetazonosságon és szimpátián alapuló munkakapcsolat, amelyet persze színesítettek magánbeszélgetések és az elmaradhatatlan göböljárási találkozók Sándor napkor, májusi születésnapodon és karácsony előtt. Ez utóbbin az összes résztvevő éves tevékenységét is értékelted. Kedvesen, csipkelődve. Mindenki pontosan értette a rá vonatkozó megjegyzések vicc- és valóságtartalmát illetve annak arányát.
Gyakran faggattak arról, hogy „milyen ember a Főnök”. Ezerszer ismételtem el, hogy nézzétek a szemeit, azokból mindent kiolvashattok! Biztosan megérted, azt nem mondhattam, hogy nagyon jó ember vagy, mert beosztottadként megfogalmazott véleményemet nem vették volna hitelesnek. Így rájuk bíztam a döntést: gondolkozzanak és derítsék ki, hogy milyen ember vagy. Abból is lehetett következtetni a karakteredre, hogy szinte minden fiúval-férfival kezdeményezően és barátságosan tegeződtél, a munkásemberektől kezdve a miniszterelnökig bezárólag. Nem csendőr-pertuban, egyenrangúan. A hölgyekkel ezt sosem tetted, szigorúan betartva az illemszabályokat. Úriember voltál, természetes és tanult intelligenciával. Sokra tartottam, hogy a szegény és hátrányos helyzetűekről mindig együttérzően beszéltél, és nem tűrtél semmiféle rasszizmust. Ezt különösen nagyra értékelem most, amikor vallásra, kulturális eredetre és bőrszínre való tekintettel osztályoznak és minősítenek embereket. Tudom, hogy morognál emiatt, és nem az irodádban, hanem nyilvánosan. És azt is tudom, hogy hangosan tiltakoznál – teljes joggal – a tudósok és kutatók listázása, az indulatok aljas felkorbácsolása, valamint a Nagy Imre-szobor gyalázatos meghurcolása ellen. A napi gyakorlattá vált sunnyogó igazodásban biztosan nem vennél részt. Nagyon hiányzik a józan hangod, a határozott fellépésed.
Sosem szólítottalak a keresztneveden, mások előtt sem említettelek azon, most sem teszem. Nem a korod miatt (tizenkét év van köztünk, ez nem a világ). A tisztelet diktálta és diktálja ezt. A szeretet és a tisztelet nem ellenség, jól megférnek egymással. A mi esetünk erre jó példa. Kavarognak a gondolataim: már korábban eldöntöttem, hogy nem írok üzleti sikereidről, a Demján Sándor Alapítvány jószolgálati küldetéséről, a Prima mozgalomban betöltött szerepedről, az általad kitalált Széchenyi Kártya Programról, a VOSZ elnökeként végzett tevékenységedről. De ez utóbbit mégsem hagyhatom ki, hisz’ itt teljesedett ki a legjobban együttműködésünk. „Igazgató-főrendezőként” olyan szerepet osztottál rám, amit szenvedéllyel, szívvel-lélekkel csinálhattam. Ha hibáztam, Te vérprofi vezetőként és okos pedagógusként pontosan tudtad, hogy, aki naponta színpadra áll, az bizony néha eltéveszti a szöveget. Tanácsokat adtál, őszinte véleményt mondtál, de sosem bántottál, sosem torkolltál le. Inkább állandóan nógattál, hogy írjak és beszéljek bátran, közérthetően. Emlékszem, hogy néhány közszereplésem miatt a hatalom képviselői megorroltak rád, sőt olyanról is tudok, hogy egy szövetségi vélemény általam történt interpretálása miatt üzleti hátrányod keletkezett. Akkor azt mondtad, hogy néma érdekképviseletnek nincs értelme. Ebben is egyetértettünk. És én nyugodtan mehettem ki az irodádból, még utánam szóltál: csináld csak úgy, mint eddig! Országos ismertséget a média által szereztem, de lehetőséget, bizalmat - és ezzel önbizalmat - Te adtál nekem, amit igyekeztem és igyekszem meghálálni. Jegyzetkészítéseim és előadásaim közben gyakran eszembe jutsz, mert még most is meg akarok felelni az általad támasztott szigorú – erkölcsi és szakmai - követelményeknek. Ma is megtisztelő számomra, hogy tizenkét évig a vitapartnered és közvetlen munkatársad lehettem.
Igen, a végére maradt a legemberibb mozzanat, az érzés, amit csak én ismerhetek, amit kizárólag én élhettem meg. A VOSZ főtitkáraként számtalan alkalommal voltam a nagy nézettségű Egyenes Beszéd vendége, és a műsor után mindig rögtön jelzett a telefonom. Te voltál az első, aki hívott. Azonnal értékeltél és – de jó erre visszagondolni – legtöbbször elégedetten, a VOSZ-hoz méltónak minősítetted az általam elmondottakat. És szinte minden alkalommal további közszereplésre biztattál. Ilyenkor dagadt a mellem a büszkeségtől. Nem akárkitől kaptam ösztönzést, hanem egy kiváló és sikeres embertől.
Távozásoddal korszak zárult le. Én nyugdíjba készülök, de továbbra is gyakran van alkalmam egyenesen beszélni az Egyenes Beszédben. Csak az adás után sajnos már nem csörren meg a mobilom. Elnök Úr, Főnök! Hiányzol. Tudom, hogy nem csak nekem…..
Szerző

Marnitz István: Fénykerülők

Publikálás dátuma
2019.03.24. 12:00

Fotó: MARABU RAJZA
Jelentkezzen, aki tudja, mi az a Mavir! Nem látom a kezeket. Nyugodjon meg: a hiba nem az ön készülékében van. Az ön készüléke ugyanis vélhetőleg működik. Mégpedig a falból belekerülő áram révén. Na, a Mavir azt adja. Most jelentkezzen, aki tudja, mi az a Paks. Kettő. Mármint nem ketten jelentkeznek, hanem Paks 2. No, itt már nagyobb a mocorgás. Nos, Paks 2-t is a Mavir miatt építi Orbán Viktor(-nak Vlagyimir Putyin). Igen, jól sejtik: a Mavir árammal foglalkozik. Ez az állami cég üzemelteti ugyanis a különböző térségek hálózatait összekötő úgynevezett gerincvezetékeket. A Mavir (Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító Zrt.) központjában hangolják össze az ország pillanatnyi igényeit a termeléssel. Még érthetőbben: az amerikai filmekben mindig az ottani Mavirt támadják meg a terroristák. Jobban védik őket nálunk is, mint a Parlamentet. Teljesen mindegy, kié egy erőmű, akkor indul be és áll le, amikor a Mavir arra utasítást ad. A legkisebb tévedés, és elsötétül egy város, az ország vagy a fél kontinens. Profi csapat, szép munka.

Az apokalipszis prófétái

A cég tervezési részlege alól azonban mintha kicsúszott volna a talaj. Nem most: már több évtizede. És azóta se találják az egyensúlyt. Ehhez képest, bár kifejezetten fénykerülők, mégis hatalmas erővel képesek nagyberuházásokat kieszközölni. Mégpedig az áramellátás biztonságának fenntartására, fokozására hivatkozva, az összeomlással való állandó riogatás mellett. Ez az ő szempontjukból akár érthető is. Ha - mások pénzén - minden nap harci vértezetet öltök, talán kevésbé érhet baj. Ám ez, lássuk be, sokak aránytalan érdeksérelmével járhat, drága, a cél korszerűbb eszközökkel is elérhető, sőt viselkedésem előbb-utóbb közröhej tárgyává válhat. Diplomák, díjak ezreivel, munkaórák, egyeztetések millióival, tanulmányok tonnáival a hátuk mögött ezt az ellentmondást sehogy se hajlandók megérteni. Ezt nevezi Ámon Ada megcsontosodott, szovjet típusú szemléletnek. Ám a világ - az USA, Japán, Nyugat-Európa - rég elrohant emellett. És lehetnek amazok nyegle, lila-ködös, liberális-sorosista prüntyögik, a sodrásirányt akkor is ők határozzák meg. Minden valamirevaló mérnöknek kötelessége ehhez alkalmazkodni. De persze nem nálunk. Orbán Viktor is hamar baráti jobbot nyújtott a szovjet típusú iparosítás hazai veteránjainak. Így változott az egykoron atomellenes, liberális politikus először atompártivá, majd titkos előkészítés után a 3000 milliárdos paksi fejlesztést Putyin ölébe dobó, az ellenérvekre süket, népellenes puccsistává (kifejezés tőle). És hogy miért kell Paksra új atomerőmű? Hát mert a Mavir kiszámolta. Ha pedig a Mavir valamit kiszámol, akkor az ki van számolva.

Az igénycsökkenés tabu

Mi is évek óta nyomjuk a vészcsengőt, hogy a Mavirnál - a ráruházott hatalmas felelősséghez képest - valami nagyon félrement. Egyre világosabb ugyanis, hogy a cég korábbi fogyasztási jóslatai durván túllőttek a később bekövetkező értékeken. Ha bárki hitt volna a nekik (hitt), feleslegesen épített volna több százmilliárdos erőműveket (épített). Pedig hosszas fejtegetésekbe ágyazva voltaképp mindig csak meghosszabbították 10-20 évre - az akkor épp elérhető növekedési jóslatokra alapozva - az addigi ívet. Erre mondhatnának bármit - például, hogy jósoljon 10-20 évre, akinek három anyja van -, de a Mavir, amit a társadalom korrekt előrejelzések készítésére is tart, leginkább hallgatott. Majd a maga módján korrigált, egyre tompább emelkedést rajzolva. Ami újabb hiba. Mivel "szerényedésük" épp a válság utáni gazdasági robbanás időszakára esett, világosan látszott, hogy megkomolyodás, egyfajta minőségi szemlélet helyett, engedve a bírálatoknak, amolyan mennyiségi alapon, csak visszavettek a lendületből. Egy valami viszont továbbra is tabu a szemükben: az igénycsökkenés. Ezt nemes egyszerűséggel értelmetlennek nevezik. Márpedig, fájdalom, az EU-nak pont ez a célja. Takarékossággal, szervezéssel, önellátással, napelemmel, új ötletekkel. Ráadásul ezt az Orbán-kormány is aláírta. Igaz, vállalásainkat egyelőre legfeljebb pávatánc-szakértők értik. De Brüsszel a legkevésbé se találná értelmetlennek, ha Magyarország - töretlen gazdasági fejlődés mellett - visszafogná a fogyasztást. A Mavir azonban ezt nem vizsgálja, nem méregeti, mert ez szerintük egyszerűen értelmetlen.

Csak egy korrupt bagázs?

Az igényjóslathoz erőműszükséglet-terv is dukál. Ebbéli üzenetük vasgolyó-egyszerűségű: a jövőben ennyi lesz az igény, addig annyi erőművet le kell bontani, tehát össze fogunk omlani. Rendeljünk hát nem két, de még vagy négy atomblokkot Putyintól. Pénz nem számít. Ezt a legváltozatosabb indíttatású szakértők garmadája cáfolja, az átszervezésen, felújításon, informatikán, szigetelésen, felvilágosításon, ösztönzésen, piacon, megújulókon és egyáltalán, a korszerű megoldásokon át számtalan egyéb utat ajánlva. Ám a Mavir rendíthetetlen: ha nem épít valaki - leginkább az állam - nagy-erőműveket, jön az Armageddon. Ehhez - miként annak többször tanúi lehettünk - emelt hangon is ragaszkodnak. Pedig ez az érvelés maga a korrupciós Kánaán: leginkább nagyberuházásokból lehet visszacsorgatni. De a társadalom is inkább zsarolható nagy-erőművekkel, mint mondjuk a háztetőre szerelt napelemen ülve.

A hivatal odasóz

Amikor az ember már beletörődne, hogy a hazai energiaipar is a sorosisták által igaztalanul támadott, szovjet típusú turbómagyar-szerepben lelt önmagára, a legváratlanabb helyről érkezik egy begőzölt, szenvedélyes, sőt, szarkasztikus Mavir-bírálat. De nem ám valami bloggertől! Hanem magától az államtól, vagyis a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivataltól (MEKH). A hatóság kiemelt határozata annyira elutasítja a Mavir fejlesztési tervét, hogy annál nincs nyomatékosabb elutasítás. Egy hálózat nem csak több vas beépítésével fejleszthető; új eljárások nem vizsgálhatók új eljárások vizsgálata nélkül; a javaslatban egyszer sem szerepel a digitalizáció, az irányítástechnika és az időjárásfüggő szó - írja a MEKH. A Mavir hozzáállását egészében elfogadhatatlannak, tarthatatlannak és színvonaltalannak nevezik, az állami céget nem hogy tervmódosításra, de alapjaiban új szemléletre kötelezik, aminek még főbb elveit is előre engedélyeztetniük kell. A közműhatóság ezúttal nem egy trükköző gázcéggel, hanem a magyar villamosenergia-rendszer, a társadalom évszázados hagyományú, százmilliárdos forgalmú-vagyonú, a legnevesebb szakembereket felvonultató idegközpontjával mosta fel a padlót.

Szakmaiság és/vagy hatalmi játszma

Az üzenet-értékű gesztus hátteréről csak találgathatunk. Az ezermilliárdok sorsáról döntő MEKH-et eddig kevéssé jellemezte a nyílt indulat. Sőt, az elvben független hatóságot leginkább az jellemezte, hogy elnöke Dorkota Lajos fideszes ex-képviselő, Orbán Viktor drukkertársa. Ennek megfelelően piaci csúcsok idején is szállították a szakmai díszletet a fideszes "rezsicsökkentéshez", ellenben energiatőzsdei krach után se láttak okot - az aktuális politikai széljárásnak megfelelően - a díjmérséklésre. Lehet, hogy épp egy friss ismeretekkel érkező, ifjú titánt hagytak elborzadni a honi energialobbi jelen állapotán. Talán valaki így akarja kirúgatni magát. De azt se zárjuk ki, hogy ez ismét csak egy hatalmi játszma egy eleme, egy apró rés, amin egy pillanatra kivillan a kulisszák mögötti adok-kapok. Talán most az lehetett a politikai megrendelés, hogy a Mavir anyagát szakmai alapon trancsírozzák szét. Hát, mit mondjak, sikerült. Bár a közműhivatali határozat joggal nevezhető fogadjistennek az adjonistenre, a benne sorjázó, becsmérlő megjegyzések, sértegetések nem emelik az ellenpártnál sokkal magasabb szintre. De ne legyünk szőrszálhasogatók. A hatósági irat kifejezetten üdítőleg hat az energiaipar zárt, belterjes világára. Azt nem tudni, hogy ez a párját ritkító szemlélet véletlen, egy gonosz terv önmagában üdvözlendő része vagy a tisztulás első eleme. De a mai magyar politikai posványban így is messzemenőkig értékelendő.

Töredéknyi napelemköltség

A Kod Média-HG Media keddi konferenciáján - miután Süli János Paks 2-ügyi miniszter ismét elsorolta a 3000 milliárdba kerülő, összesen 2400 megawattos (MW) két paksi atomblokk melletti érveket, majd távozott - egy szakszövetségi elnök szerényen jelezte, hogy csak idén országszerte körülbelül 350 milliárd forintból 1000 MW napelem áll üzembe. Bár az összevetés komoly lábjegyzetelésre szorul, az ebből levonható, világos következtetés szakmailag alapvetően helyes. Süli János "kisebb vitaként" utalt a MEKH-iratra is, de ez számára csak azt bizonyítja, hogy a Paks 2 fejlesztés nem igényel számottevő hálózatbővítést.

Szerző
Frissítve: 2019.03.24. 12:11

Baló győzött

Publikálás dátuma
2019.03.24. 09:09

Fotó: RTLKLUB.SAJTOKLUB.TV
Miniszterelnök úr, a médiának nem az a dolga, hogy örüljön, hanem az, hogy tájékoztasson - ez a mondat valamikor 1990 őszén hangzott el, természetesen a Magyar Televízióban, élő adásban. Baló György idézte fel abban a hosszú és egész pályájára emlékező interjúban, amelyet Veiszer Alinda készített vele. Persze ennek a kijelentésnek – amely Baló egész újságírói habitusát és hitvallását jellemzi – voltak előzményei. Valaki ugyanis a tévében kitalálta, hogy csináljanak a kormány első 100 napjáról egy olyan műsort, amelyben a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítók kérdezhetnek. Baló, mint műsorvezető előtte beszélgetett is Antall Józseffel, hogy egyeztessék a témákat. De mivel a médiahelyzet akkor már javában puskaporos volt, megkérte a miniszterelnököt, ha lehet, ne szidja a médiát, mert ha megteszi, azt nem hagyhatja szó nélkül. Az élő adásban aztán Antall megjegyezte, hogy a magyar média nem nagyon örült az MDF győzelmének. Baló erre reagált a már idézett mondattal.
Nem ez volt azonban az egyetlen eset, amikor vitába szállt a hivatalban lévő miniszterelnökkel. Gyurcsány Ferenccel is közölte, neki – és vele együtt a közszolgálati médiának – nem az a dolga, hogy támogassa elképzeléseit, vagy legalább szimpátiát keltsen irántuk. Ez egy történelmi pillanatban készült interjúban hangzott el, 2006. szeptember 20-án, vagyis az MTV székháza elleni ostrom másnapján. És két nappal azután, hogy nyilvánosságra kerültek a hónapokkal korábban elhangzott őszödi beszéd részletei, majd az egész hangfelvétel is. Ugyanaznap este Baló még egy vezető politikussal beszélgetett, Orbán Viktorral. Majdnem 13 év távlatából visszanézve mindkét „műsor” – nevezzük így, hiszen nem szimpla interjúkról van szó – kolosszális. Baló ugyanis máig érvényes portrét alkotott a két emberről. Nagyon udvariasan, de közben kérlelhetetlen keménységgel lényegében pőrére vetkőztette őket. Az egyiket, aki a hatalom sáncai mögül védte álláspontját és nem értette meg, hogy a kialakult helyzetben egyetlen választása lehetne: a lemondás. Meg a másikat, aki magabiztosan és mosolyogva hazudott, az akkor még távoli, de már biztosnak látszó győzelem tudatában, a jövendő bosszú reményében.
Két – egészen eltérő – következtetés adódik a most felidézett televíziós esetekből. Az egyik – és kétségkívül a fontosabb -, hogy mekkora felelősség terheli mindazokat, akik a hatalom szolgálójává tették a közmédiát. Méghozzá a rendszerváltás óta sosem látott mértékben és csakis a '90 előtti időszakra emlékeztetően, de még annál is rigorózusabban. Hiszen 2010 előtt – és mondjuk 1988-tól folyamatosan – voltak sokrétű és valóban kiegyensúlyozott, az összes érintett álláspontját ismertető és elemző programok az akkor még nevéhez méltóan közszolgálati rádióban és televízióban. A miniszterelnökök például kénytelenek voltak valódi kérdésekkel szembesülni és meg kellett próbálniuk érvekkel alátámasztani álláspontjukat. A hírműsorok nem csak a hatalom kényét-kedvét szolgálták, a háttérműsorokban gyakran ütköztek a vélemények. Mindez mára megszűnt. Mikrofonállványok és fizetett propagandisták dúlnak a kamerák és a mikrofonok előtt.
A másik tanulság: talán egyszer eljutunk oda, hogy Baló Györgyöt – műsorkészítői hitvallását és annak gyakorlati megvalósítását – tanítani fogják. Hogy az újságírók – dolgozzanak akár az írott sajtóban, akár az elektronikus médiában – példát kapjanak arról, hogyan kell felkészülni az interjúkra, és aztán viselkedni beszélgetés közben. A már említett interjúban Baló is szóvá tette, hogy tartották őt baloldalinak, jobboldalinak, persze hazaárulónak is, továbbá Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc mikrofonállványának. Mindezt csak azért, mert sosem volt hajlandó tisztelni a rangot és a titulust. Úgy ült le beszélgetni államfőkkel, miniszterelnökökkel, pártvezérekkel (is), mint egy emberrel. Kíváncsi volt az álláspontjukra, hagyta is elmondani, de bármikor kész volt vitába is szállni velük és rámutatott arra, ha gyengének találta az érvelésüket. Nagyon-nagyon kevesen vannak, akik napjainkban ugyanilyen hozzáállással interjúznak. Igaz, nem is nagyon van rá igény.
Persze – mondhatnánk – könnyű volt neki, mert okos volt, vágott az agya. Szinte gyerekkorától olyan tudásanyagot volt képes elraktározni, hogy szinte az élet egyetlen területén sem lehetett zavarba hozni. Többször is elmesélte, ő igazából szerkesztői alkat, hiszen átlátja a témákat és össze is tudja rakni a műsorokat. Ám – szerénytelenül hozzátette - kénytelen volt a képernyőre kerülni, mert rájött, hogy amit kitalált, azt ő tudja a legjobban elmondani is.
A független és szabad véleménynyilvánítás vezérelte. Abban a rendszerben, amelyben megtette a kezdeti lépéseket, s a rendszerváltás után is, amikor szintén gyakran béklyók nehezítették ennek megvalósítását. De alapelveiből nem engedett, inkább félreállt. Az idézett interjúban Veiszer Alinda megkérdezte tőle, miért lett ellensége a jobboldalnak. Mire azt válaszolta, szerinte nem a jobboldalnak lett ellensége, hanem mindenkinek, aki nem akar erős, független közmédiát. Így hát majdnem mindenkinek. Halála után most olyanok is siratják, akik életében a hátuk közepére kívánták, mondandójáért, kérdéseiért, hozzáállásáért.
Ám az biztos, Baló győzött.