Kedves Főnök! Amikor tavaly március 26-án itt hagytál minket (családodat, barátaidat, üzlet- és munkatársaidat), több napi- és hetilap felkért, hogy írjak rólad, sőt az egyik kereskedelmi televízió hosszabb beszélgetésre is invitált. Szeretek írni (még jobban beszélni), de mindegyiket visszautasítottam, mert nem volt erőm felidézni a veled töltött tizenkét évet. Meg nem is tartottam illendőnek.
Azt gondoltam, hogy a gyász időszakában kizárólag a családodé, a barátaidé a nyilvános és nem nyilvános visszaemlékezés joga, de így, egy év távlatában bebizonyosodott, hogy a fájdalom őket is meggátolta abban, hogy akár szóban, akár írásban megemlékezzenek a hozzád fűződő kapcsolatukról. Még itt a bevezetőben fontos rögzíteni: 30–40 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy valaki a Te igazi barátod lehessen. Ezzel senkit nem akarok megbántani, nem akarom senkinek az irántad érzett szeretetét, háláját és tiszteletét kisebbíteni, de tegyünk különbséget a barát, a haver, a kedves ismerős illetve a kártya- és tárgyalópartnerek között. Te ezt diszkréten, konzekvensen mindig meg is tetted.
Ebből következik, hogy én sem lehettem a barátod – ráadásul köztünk munkáltatói-munkavállalói függelmi viszony volt –, mégis nagyon közel éreztelek magamhoz. Tizenkét év alatt sokszor kérdeztek a kapcsolatunkról. Egyetlen mondatos jó válasz erre nincs, de általában így reflektáltam: bizalmon, szakmai nézetazonosságon és szimpátián alapuló munkakapcsolat, amelyet persze színesítettek magánbeszélgetések és az elmaradhatatlan göböljárási találkozók Sándor napkor, májusi születésnapodon és karácsony előtt. Ez utóbbin az összes résztvevő éves tevékenységét is értékelted. Kedvesen, csipkelődve. Mindenki pontosan értette a rá vonatkozó megjegyzések vicc- és valóságtartalmát illetve annak arányát.
Gyakran faggattak arról, hogy „milyen ember a Főnök”. Ezerszer ismételtem el, hogy nézzétek a szemeit, azokból mindent kiolvashattok! Biztosan megérted, azt nem mondhattam, hogy nagyon jó ember vagy, mert beosztottadként megfogalmazott véleményemet nem vették volna hitelesnek. Így rájuk bíztam a döntést: gondolkozzanak és derítsék ki, hogy milyen ember vagy. Abból is lehetett következtetni a karakteredre, hogy szinte minden fiúval-férfival kezdeményezően és barátságosan tegeződtél, a munkásemberektől kezdve a miniszterelnökig bezárólag. Nem csendőr-pertuban, egyenrangúan. A hölgyekkel ezt sosem tetted, szigorúan betartva az illemszabályokat. Úriember voltál, természetes és tanult intelligenciával. Sokra tartottam, hogy a szegény és hátrányos helyzetűekről mindig együttérzően beszéltél, és nem tűrtél semmiféle rasszizmust. Ezt különösen nagyra értékelem most, amikor vallásra, kulturális eredetre és bőrszínre való tekintettel osztályoznak és minősítenek embereket. Tudom, hogy morognál emiatt, és nem az irodádban, hanem nyilvánosan. És azt is tudom, hogy hangosan tiltakoznál – teljes joggal – a tudósok és kutatók listázása, az indulatok aljas felkorbácsolása, valamint a Nagy Imre-szobor gyalázatos meghurcolása ellen. A napi gyakorlattá vált sunnyogó igazodásban biztosan nem vennél részt. Nagyon hiányzik a józan hangod, a határozott fellépésed.
Sosem szólítottalak a keresztneveden, mások előtt sem említettelek azon, most sem teszem. Nem a korod miatt (tizenkét év van köztünk, ez nem a világ). A tisztelet diktálta és diktálja ezt. A szeretet és a tisztelet nem ellenség, jól megférnek egymással. A mi esetünk erre jó példa. Kavarognak a gondolataim: már korábban eldöntöttem, hogy nem írok üzleti sikereidről, a Demján Sándor Alapítvány jószolgálati küldetéséről, a Prima mozgalomban betöltött szerepedről, az általad kitalált Széchenyi Kártya Programról, a VOSZ elnökeként végzett tevékenységedről. De ez utóbbit mégsem hagyhatom ki, hisz’ itt teljesedett ki a legjobban együttműködésünk. „Igazgató-főrendezőként” olyan szerepet osztottál rám, amit szenvedéllyel, szívvel-lélekkel csinálhattam. Ha hibáztam, Te vérprofi vezetőként és okos pedagógusként pontosan tudtad, hogy, aki naponta színpadra áll, az bizony néha eltéveszti a szöveget. Tanácsokat adtál, őszinte véleményt mondtál, de sosem bántottál, sosem torkolltál le. Inkább állandóan nógattál, hogy írjak és beszéljek bátran, közérthetően. Emlékszem, hogy néhány közszereplésem miatt a hatalom képviselői megorroltak rád, sőt olyanról is tudok, hogy egy szövetségi vélemény általam történt interpretálása miatt üzleti hátrányod keletkezett. Akkor azt mondtad, hogy néma érdekképviseletnek nincs értelme. Ebben is egyetértettünk. És én nyugodtan mehettem ki az irodádból, még utánam szóltál: csináld csak úgy, mint eddig! Országos ismertséget a média által szereztem, de lehetőséget, bizalmat - és ezzel önbizalmat - Te adtál nekem, amit igyekeztem és igyekszem meghálálni. Jegyzetkészítéseim és előadásaim közben gyakran eszembe jutsz, mert még most is meg akarok felelni az általad támasztott szigorú – erkölcsi és szakmai - követelményeknek. Ma is megtisztelő számomra, hogy tizenkét évig a vitapartnered és közvetlen munkatársad lehettem.
Igen, a végére maradt a legemberibb mozzanat, az érzés, amit csak én ismerhetek, amit kizárólag én élhettem meg. A VOSZ főtitkáraként számtalan alkalommal voltam a nagy nézettségű Egyenes Beszéd vendége, és a műsor után mindig rögtön jelzett a telefonom. Te voltál az első, aki hívott. Azonnal értékeltél és – de jó erre visszagondolni – legtöbbször elégedetten, a VOSZ-hoz méltónak minősítetted az általam elmondottakat. És szinte minden alkalommal további közszereplésre biztattál. Ilyenkor dagadt a mellem a büszkeségtől. Nem akárkitől kaptam ösztönzést, hanem egy kiváló és sikeres embertől.
Távozásoddal korszak zárult le. Én nyugdíjba készülök, de továbbra is gyakran van alkalmam egyenesen beszélni az Egyenes Beszédben. Csak az adás után sajnos már nem csörren meg a mobilom. Elnök Úr, Főnök! Hiányzol. Tudom, hogy nem csak nekem…..
