Ikafalvi Farkas Béla, az akaratos akvarellek festője

Publikálás dátuma
2019.03.27. 12:00

Fotó: RADÓ FERENC
Temperával és papírral is lehet maradandót alkotni: ezt Ikafalvi Farkas Béla életmű-kiállítása is bizonyítja.
Szinte hallani a nád között járó szelet, s a partnak verődő hullámok mély csobbanását a képek láttán, melyek szerzője le sem tagadhatta volna, hogy a Balaton szerelmese. A tó ezernyi fénye, hangulatai, árnyai és arcai köszönnek vissza a kaposvári Vaszary Képtár falairól, melyeken Ikafalvi Farkas Béla alkotásai egy élet munkáját foglalják össze. Annak is készült a tárlat, az idén nyolcvan éve született akvarellista életmű-kiállításának, melynek anyagát már régóta válogatta. Egy decemberi tragikus baleset miatt azonban be nem fejezhette. – Sokáig kereste a saját hangját, aztán amikor a nyolcvanas években a Balaton-partra költözött, megtalálta – mondta róla Géger Melinda művészettörténész, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum főmuzeológusa. – Már korábban is kacérkodott a modernekkel, ám a fonyódi műtermében kialakított egy egyedi, montázsos világot: a konstruktivizmust összevonta a tájfestészettel, létrehozva ezzel egyfajta táj-álom festészetet. Mindezt akvarelleken. Dolgozott persze olajjal is, sőt, a nyolcvanas évek közepére szinte elhagyta a vízfestéket és a temperát, ám a Balaton visszatérítette az eredeti útra. Az útjára. – Azért kedvelem, mert akaratos – mondta egy korábbi interjújában. – Nem lehet javítani, s ha az ember elkezd egy képet, be kell fejezni, nem lehet heteket-hónapokat ülni fölötte. Az sem zavarta, hogy a képzőművészet mostohagyerekeinek tartják az akvarellistákat, mondván, temperával és papírral nem lehet maradandót alkotni. Ilyenkor mindig a régi nagyokra hivatkozott: ha Turnernek nem derogált akvarellt festenie, akkor ő miért váltana. S vallotta, finomabban lehet kifejezni vele a hangulatokat, érzéseket, mint olajjal. Elismerései és tárlatai őt igazolták, egy-egy szerencsétlenebb momentum pedig az akvarellek fitymálóit: előfordult, hogy egy kiállításra már az előző nap kocsiba rakták a képeit, aztán a sofőr beállt egy nyirkos garázsba – a tárlat anyaga olyanná vált, mintha hullámpapírra festette volna őket… Ám ez sem tántorította el, s így az elmúlt évtizedek egyik legjelesebb honi akvarellistájának képei ismertek lettek a határokon túl is, művei szerepeltek több lengyel, német, olasz és japán kiállításon, mindenhová elvíve a Balaton fényeit, árnyait, színeit. A nád suhogását, a hullámok csobbanását. Vízfestékbe foglalva a vizet.

Infó Ikafalvi Farkas Béla életmű-kiállítása április 6-ig látható Kaposváron, a Vaszary Képtárban.
Szerző

Birodalmi barbárok

Publikálás dátuma
2019.03.27. 10:30

Fotó: TIZIANA FABI / AFP
A korábbi fordításokat jelentős átdolgozva jelent meg újra John Maxwell Coetzee disztópikus hangulatú regénye, A barbárokra várva.
A regény főszereplője bíróként teljesít szolgálatot a Birodalom határán kedélyesen porosodó kisvárosban. Elégedett az életével. Békésen peregnek a napjai, már csak a nyugdíjazását várja. Amikor megjelennek a katonák, a nyugalomnak vége szakad. A katonák azért jöttek, hogy leszámoljanak az ellenséggel, a Birodalom létét fenyegető barbárokkal. A bíró hiába bizonygatja, hogy azon a vidéken csak halászó-vadászó, ártalmatlan nomádok kószálnak, veszélyes barbároknak nyomát se látni. A hadjáratot nem lehet leállítani, elszabadul az őrület. Ellenséggé válik ő maga is.

Az irodalmi Nobel-díjas John Maxwell Coetzee regényét egy görög származású költő, Konsztantinosz Kavafisz (1863–1933) verse ihlette. A cím is ugyanaz: A barbárokra várva. A vers a Római Birodalomba repít vissza, arra azonban, hogy a regény hol és mikor játszódik, csak a természeti környezet leírásából és néhány utalásból következtethetünk. Valahol az afrikai kontinensen járunk, a nem túl távoli múltban. Támpont lehet az író életrajza: Coetzee európai bevándorlók gyermekeként a dél-afrikai Fokvárosban született 1940-ben. A barbárokra várva 1980-ban jelent meg, amikor hazájában még az apartheid rendszer, a faji elkülönítés politikája uralkodott.

Bár a könyv hangulata a mágikus realizmusba hajlik – időnként álomvilágba csöppenünk –, a naturális jelenetekben semmilyen varázslat nincs, azok véresen valóságosak. A barbárokra várva az ámulatot vegyíti a borzalommal. Nem tudjuk meg, minek köszönhetjük a regénybeli bíró humánumát, és nem tudjuk meg azt sem, hogyan váltak vadállatokká azok a katonák, akik szenvtelen kegyetlenséggel üldöznek, kínoznak vagy ölnek meg ártatlanokat. A jellemeket készen kapjuk.

Nevekkel elvétve találkozni a könyvben. Sokáig csak a katonai különítmény parancsnokáról (Joll ezredes), később helyetteséről (Mandel) derül ki – legalább részben –, hogyan hívják, végül a bíró egyik szeretőjéről (Mai). Számunka rejtély maradt, hogy a mellékszereplőként felbukkanó szakácsnő mivel érdemelte ki e kegyet, de az összkép ettől nem változik: a regényre jellemző személy(név)telenség is hozzájárul ahhoz, hogy elvonatkoztassunk tértől és időtől. Hiszen a szerző általánosságban akarja bemutatni, hogyan működik a jogállamot álcaként használó elnyomó rendszerekben az ellenséggyártás. A Birodalom pusztít, mert retteg az összeomlástól.
A barbárokra várva nem először jelenik meg magyarul, a nyolcvanas évek után az ezredforduló környékén is kiadták. (Coetzee 2003-ban nyerte el a Nobel-díjat, ekkor már Ausztráliában élt, három évvel később kapta meg az állampolgárságot.) A mostani fordítás az utószó szerint a korábbiak „jelentős átdolgozása”. Feltételezzük, hogy az irodalmi szempontokon túl aktuálpolitikai okok is magyarázzák a könyv újbóli megjelentetését. Kézenfekvő párhuzamként eszünkbe jutnak az idehaza ránk zúduló kampányok, amelyeket a nálunk megtelepedett rezsim a kitalált veszély ellen indít szakadatlan. Az árnyékharcos küzdelem nem gyilkosságokkal, hanem lélekmérgezéssel zajlik. Migráns, jogvédő, Brüsszel, Soros, barbár. Nem mindegy?
Ahogyan a hasonló problémákat feszegető más művek, ez a regény is arra késztet, hogy feltegyünk magunknak néhány kérdést. Elgondolkodhatunk azon, hogy akarva-akaratlanul részéve váltunk-e a hatalmi gépezetnek, vagy például azon, milyen lehetőségünk és mennyi bátorságunk van a szembenállásra. Infó
J. M. Coetzee: A barbárokra várva Athenaeum Kiadó, 2019 270 oldal
Szerző
Témák
könyv recenzió

Leváltják a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatóját

Publikálás dátuma
2019.03.26. 19:52
A Kiscelli Múzeum is a Budapesti Történeti Múzeumhoz tartozik
A hírek szerint a főváros vezetése semmiképp sem akarta posztján tartani az előző igazgatót, a neves művészettörténész Farbaky Pétert. Utódját, Népessy Noémit még Bús Balázs polgármester "fedezte fel" Óbudán.
Az intézményt eddig vezető Farbaky Péter helyett Népessy Noémit javasolja Tarlós István főpolgármester a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) főigazgatójának - tudta meg a hvg.hu. A portál szerint a tisztségért kiírt pályázaton a 11 tagú bíráló bizottságból heten Népessyt, az Óbudai Múzeum igazgatóját támogatták így a Fővárosi Közgyűlés előtt álló előterjesztés az ő kinevezését javasolja, ezt minden bizonnyal meg is szavazzák.
A BTM-hez tartozik a Vár-, a Kiscelli- és az Aquincumi Múzeum, illetve a Budapest Galéria.

A fővárosi vezetés a hvg.hu információi szerint az előző igazgatót, a neves művészettörténészt, Farbaky Pétert semmiképp sem akarta ismét főigazgatónak, ezért még a határidőt is meghosszabbították. Mint írják, nem tudni, miért nem támogatták a poszton maradását, hiszen mandátuma alatt növekedett a látogatószám, és volt néhány érdekes időszaki kiállítás is, mint például a Moszkva tér történetét feldolgozó. Farbaky ráadásul ügyesen lavírozott a kormány és a főváros szorításában, így látszólag politikai kifogás sem merülhetett fel vele szemben.
A hosszú főigazgatói "casting" során legalább öt-hat név merült fel, végül az Óbudai Múzeum igazgatóját találták meg a "szerepre".

Nem lesz könnyű dolga, mert az önkormányzat épp most adja el a Bálnát, így a BTM elveszíti a Budapest Galéria ott található korszerű, 800 négyzetméteres kiállítóterét, amit a Klotild-palota privatizációja következtében elveszített Kossuth Lajos utcai galéria helyett kapott.

Népessyre a hírek szerint még az Óbudai Múzeum muzeológusaként figyelt fel Bús Balázs polgármester, így lett az önkormányzat kulturális referense. 2008-ban már szakmai igazgatóként került vissza a múzeumba, ahol négy évvel később igazgató lett. Nagy szerepe volt abban, hogy Óbuda átvette a kerületben lévő, gazdátlanná vált textilipari gyűjteményt, és korszerű múzeumot hozott létre, amiért több szakmai díjat is kapott.
Ugyanakkor a két múzeumba 2017-ben összesen 1500-an váltottak jegyet, és összesen sem volt tízezer látogatójuk.

A HVG birtokába jutott pályázatában Népessy azt írta, a BTM-ben látszólag "megállt az idő", stratégiát, korszerű marketinget, dinamizmust ígért - igaz, konkrétumok nélkül.
Szerző