Bízni a vak reményben - interjú Takács Zsuzsával

Publikálás dátuma
2019.03.29. 10:30

Fotó: foto:Valuska Gabor
Takács Zsuzsa az Artisjus Irodalmi Nagydíj után A Vak Remény című gyűjteményes verseskötetével szerdán az Aegon Művészeti Díjat is megkapta - Rakovszky Zsuzsa 2007-es sikere után ő a díj történetének második női elismertje.
- Egyszer azt mesélte, hogy a Kossuth-díj átvétele után összefutott egy szintén költő barátjával a Városmajorban, aki gratuláció gyanánt annyit mondott: „Ez azért el van túlozva, Zsuzsa”, mire ön elnevette magát. Hogy érzi, három hónapon belül két díj és egy jelölés nem „túlzás”? (A Vak Remény a Libri tízes listájára is felkerült.)   - Váratlanul ért mindegyik, nem hittem volna, hogy így alakul. Ugyanakkor ami szakmailag, a személyemtől különválóan érdekes, az az, hogy költészeti életművet díjaznak, noha általában inkább a közérthetőbb és sokak által olvasott próza az, amit az olvasó kitüntető figyelme kísér. Ezzel együtt ennek a kötetnek elég nagy volt a szakmai visszhangja, szóval, bár rendkívül megtisztelő és örömteli mindkét díj, egyik sem volt annyira meglepő, mint a Kossuth-díj.  - Korábban, egész pontosan 2004-ben már tervezte, hogy megjelenteti összes verseit, kész is volt a kötet, ám akkor mégsem lett belőle semmi. Miért váratott magára 14 évet? Rájött, hogy korai még?  - Korai volt, igen. Erőt vett rajtam a lelkiismeret-furdalás, hogy ahelyett, hogy életkedvet adna az embereknek, pusztító lesz, ezért úgy döntöttem, hogy csupán az akkori kötet új anyagával, az Üdvözlégy, utazás!-sal rukkolok elő. Azt hiszem, jó döntés volt, egyfelől, mert az akkor kiadott “összes” három azóta megjelent kötet hiányát jelentette volna, másfelől pedig most érzem igazán úgy, hogy teljes az életmű. Hébe-hóba azért írok még verset, de inkább arra készülök, hogy egyfajta élet-összefoglalásként az egyéniség kialakulásának történetét írjam meg régi családi fotókon keresztül. - A kötet címét is adó Vak Remény megszemélyesített valaki, több szerepben is felbukkan. Mit tudunk róla? Ki ő?  - Elég furcsa kapcsolatból született – egyik felmenője Assisi Szent Ferenc, a másik pedig Csokonai Vitéz Mihály. Afféle allegorikus alaknak érzem, aki jelen van a mindennapjainkban. Ezerszer megcsúfolódik, mégis hiszünk benne, hiszen másként nem tudnánk élni. - A gyűjteményes kötet első, azonos című, új ciklusában koldusként is látjuk őt. A Vak Remény egy napja című négysoros kendőzetlenül ki is mondja róla, hogy „az utcasarkon ül, számolja a műanyag pohárba ejtett érmék koppanását.” Illetve a kötetzáró, Kalkuttai Teréz emlékének szentelt, szintén új India-versekben még tovább megy a Teréz anyával azonosítható „én” és azt állítja, hogy „a koldusokkal együtt az utcán haldoklik a jegyesem.” Mi ez a sokszor visszatérő koldusmotívum a verseiben?   - A koldusfigura nekem nagyon sokat jelent, fiatalkori élményeim fűződnek hozzá. Az ötvenes években tilos volt koldulni ugyanis. A nagy hazugságnak része volt az is, hogy Magyarországon nincs szegénység. Később, külföldet járva, majd hazajőve szembesültem vele, milyen sok a szegény valójában. Volt egy megrázó szófiai élményem, aztán már itthon mintha az a koldus jelent volna meg egy SPAR előtt. Az ő történetét írtam meg A zöld dzseki című versemben: hiába ajándékoztam neki a dzsekimet, ellöktem magamtól, amikor köszönete jeléül átölelt és meg akart csókolni. Elkaptam az arcomat, de így is összenyálazta a számat. Előtte mesélte, hogy TBC-s volt. Úgy éreztem, joggal löktem el magamtól, mégis megszégyenülésként éltem meg. Együttérző alkat vagyok. Nem szent, távolról sem, de egész életemben az emberi méltóságból kizártak helyzetébe gondolom magam. És akkor adódik egy próba, amit nem állok ki. Mert mihelyt az érdekeim mások, magam is mássá válok.  - Csalódást okozott, hogy sokként érte a hajléktalan ölelése? Igen, mondhatom, hogy csalódást okozott. De persze az emberben a józan érvek is jelen vannak, és ha nem hagyom, hogy egy TBC-s koldus megcsókoljon, vagy viszolygok az érintésétől, az nyilván a racionalitás gyászos diadala a könyörület felett.    - Kalkuttai Teréz sosem vallott kudarcot? Ő éppen azért nagy példa, mert annak ellenére folytatta, amit megfogadott, hogy időközben a rengeteg nyomorúság láttán elveszítette az istenhitét. Szentté, sőt boldoggá sem akarta avatni az egyház emiatt, csak aztán győzött a józan belátás. Érdekes, hogy a spirituálisabb tartalmú India-versekhez közvetlenül nem Kalkuttai Teréz, hanem Kertész Imre vezetett. Arról írt, hogy hazajött és átkelt a Keleti-pályaudvaron, a beköltözött hajléktalanok és hangoskodók között, és ahogy lábalt át rajtuk, úgy érezte: „nincs bennem szeretet”. Ez a megfogalmazás szó szerint összecseng Teréz szavaival. (A versekben kurziválva Teréz szövegeiből idézett sorok olvashatók – a szerk.) Furcsa volt ezt a két szerzőt vagy ismert mai alakot egymás mellé állítani, de ezek afféle titkos összefüggések. A lényeg, hogy ez a mondat indított az India-versek megírására. Hogy a valódi együttérzés lehetetlen dolgokra kényszeríti az embert, és mindnyájan szabadulni akarunk a kényelmetlen helyzetekből. Az igazán részvéttel teli ember, vagy az igazán hívő – akkor is, hogyha nem feltételezi Isten létezését – nem tudja elviselni azt, hogy mások milyen elhagyottságban élnek. - Nagy „mestere”, Pilinszky János mondja egy ikonikus haláltábor-fotó kapcsán, hogy ami megtörtént, bármilyen képtelenségnek számít is, utólag jóvátehető, s hogy a salakos út jóvátehetetlen közönyében, a meszelt karámra emlékeztető deszkák előtt a krematórium felé vonuló öregasszony és a három gyerek megállítható. Hogyan? Van ehhez köze a vak reménynek?  - Nagyon sok köze van. Valóban megrendítő ez a fotó és a hozzáírt Pilinszky-szöveg. Meg hát az egész költészete, amely egy idő után mélyen magába foglalta az Auschwitz-élményt, amelyet ő nem zsidókérdésnek tekintett, hanem az emberi sors alaptörténetének. Azt remélem, és hiszem, hogy Pilinszky is úgy gondolta, hogy lesznek, akiket egy életre megsebez ez a történet: az öregasszonyé, akit a három kisgyerekkel hajtanak a krematórium felé. Szerintem tudta, hogy sokan azt érzik majd: osztoznak velük. Velem is ez történt. Nem volnék érintett származásilag, de nagyon is érintett vagyok mint a bűnt elkövető nemzet tagja. Továbbá érintett vagyok mint egy olyan közösség tagja, amelyik elmulasztotta a történelmi lelkiismeret-vizsgálatot. Pilinszky ugyanakkor bizonyos értelemben helyettünk is bűnbánatot gyakorol. Legalábbis ebben reménykedünk mi, akik a vak reménybe vetjük a bizalmunkat. Holott tudjuk, hogy vak, de azért az is sejthető róla, hogy a végén látni fog és megítél minket. A végén mindig eljön a számvetés ideje.  - Azért vannak pozitív példák is.  - Persze, sok szép példát tudok én is: voltak emberek, akik nem vesztették el az önbecsülésüket. Az a kérdés is nagyon foglalkoztat, hogy hogyan történtek kibontakozó diktatúrákban az árulások, és hogy mondhatott például Nemes Nagy Ágnes példaadóan nemet. Amikor ugyanis felkérték, hogy vegyen részt a Rákosi születésnapjára készülő antológiában, azt táviratozta az írószövetségnek: „sajnos elvesztettem a tehetségemet”. Ez gyönyörű és szellemes mondat.    - Áthallásokkal teli, amit mond. Mintha nem csak a múltról beszélne. Mintha nem csak egyes konkrét, valamikor régen történt eseményekről szólnának a versei…  - Nem véletlen. A Mi ez a hisztéria című versemben például azt az élményemet írtam meg, amikor 13 évesen, először hallottam a zsidóüldözésről. A könyvtárban egy idősebb könyvtárosnő karján megláttam a számsort. Megkérdeztem tőle, mi történt vele. Felzaklatott a válasza. Otthon elmeséltem egy ránk vigyázó tanárnőnek, aki kamaszkorom példaképe volt, ő pedig válaszként ügyes szemléltető ábrákat skiccelt a papírra, hogy hogyan ismerhetem fel a zsidókat. Elszörnyedtem. Hogy nem tudtam róla eddig? Hogy lehet, hogy a családom nem mesélt semmit? Ő hidegen nézett és csak ennyit mondott: Mi ez a hisztéria? Ez a mondat és ez a történet cseng bennem vissza, amikor az ellenzéki tüntetőket vagy a másként gondolkodókat hisztérikus tömegnek bélyegzi az aktuális hatalom. Nagy baj, ha hisztériának minősítik egy gyerek vagy egy reménykedő ember reflexióját.        - A Ha van lelkünk ugyan című versét annak a Visky András erdélyi írónak ajánlja, aki egyszer azt nyilatkozta, hogy „nem ismerek radikálisabb politikai magatartást a szelídségnél és a szeretetnél…” Miért neki? A Mint aki látja a hangot című műve nagy olvasmányélményem, lenyűgözött az a diktatúratörténet, ami velük, a családjával esett meg. Sosem jártam Erdélyben, most pedig már túl késő. Akkor kellett volna elmenni oda, amikor segített volna a jelenlétem. Felnőttként nem jártam a Felvidéken sem, mert annyira élénken élnek bennem az egész kicsi gyerekkori emlékeim és apám története, hogy nem akarok történelmi ábrándon ringatózni. Teljesen tisztában vagyok a realitással és a történelem fordulataival is, illetve azzal, hogy mit kell elfogadni és mit lehet követelni. Azt hiszem, egyedül az emberi méltóság megadását lehet követelni. És ha az rendben van, akkor minden rendben van. Ebbe beletartozik csodálatos anyanyelvem használata is. Visky Andrásra visszatérve, az ő élete elevenedik meg abban a pár sorban, amikor a Vak Remény épp egy cselédlány bőrébe bújik. Miután a családot kitelepítették, András édesapját pedig börtönbe zárták, a fiatal dajka magával vitte a gyereket és bekéredzkedett vele a Duna-delta lágerébe. Amíg ilyen emberek vannak, addig van okunk a reménykedésre, hogy nekünk is sikerülhet. + 1 kérdés  - A Ha van lelkünk ugyan egy 444-en megjelent cikk és Urfi Péter kutatása szerint, 2017-ben, online felületen a legtöbbet megosztott vers volt. Máig több mint százezren olvasták. Mi lehet a titka?    -Valamiért sokakat megszólított. A verseim általában monológok vagy dialógusrészletek, vagyis mindnek van megszólítottja. Csak épp nem mindig tudom, ki az. Hol szellemi lényünk tükröződése, hol Isten, ha vallásos terminológiával akarunk élni, hol a felettes én. Talán a versalany változása is közrejátszhat abban, hogy sokan olvasták: fiatalkoromban a „te” volt a megszólalás módja – nyilván, a korszellemből adódóan is –, utána az „én” lett, most pedig a „mi”. Ennek a kötetnek a versalanya általában egy hang a kórusból. Egy hang a Ha van lelkünk ugyan megszólalóival. S bár egy képzelt diktatúra elnyomottjainak hangja ez, egy ázsiai történetet, egy ottani földrajzi helyet jelöl meg, de azért azt gondolom, hogy az ember státusza a világban független a földrajzi elhelyezkedésétől. Ekképpen ez a magányos, kétségbeesett, alávetett és mégis reménykedő emberek kórusa. 
Szerző

Szomorú-izgulás - Grecsó Krisztián Vera című regényéről

Publikálás dátuma
2019.03.24. 11:55

„Tíz éve nem tudok olyat csinálni, hogy az állami tévében csak egy mondatra méltó legyek” – nyilatkozta a Magyar Narancsnak két hete Grecsó Krisztián. Mondjuk erre akár büszke is lehetne, ez ma valójában érdemnek minősül. Ám nem kell tartania attól, hogy könyvei, írásai nem jutnak el a nagyközönséghez. A Vera című regényének Radnóti Miklós Színház-beli dupla estés bemutatója telt házas volt (gondolom, a szegedi nemkülönben), a 95 százalékban hölgyközönség már a színpadra belépésekor olyan meleg szeretettel és vastapssal fogadta az írót, ami abszolút sztár státust feltételez és mutat. Sokan pedig nem egy, hanem kettő-három-négy új kötettel a hónuk alatt távoztak a helyszínről. Erre is büszke lehet a szerző. A fogadtatás ilyen mértékű hevessége, úgy hiszem, ezúttal nemcsak a művek sorával népszerűséget kivívott írónak szólt. Hanem a súlyos betegségével, a halállal megvívó szerzőnek is. Bár a Vera kézirata már a kiadónál volt, mikor Grecsó Krisztiánt megtámadta a kór, a megjelenéséhez már hosszú távon hozzá fog tapadni ez az egyszerre fájdalmas és győzedelmes stigma. A Vera egy tízéves kislány története 1980 őszén-telén Szegeden. Valahol az Abigéllel és A Pál utcai fiúkkal közös szövegtérben – a szerzői szándék szerint. A negyedik osztályba lépő kislányra rárogy az élet: egyszerre lesz szerelmes, derül ki, hogy a szülei nem vérrokonai, összevész legjobb barátnőjével és szembesül a szűkebb-tágabb környezete, a felnőttek valóságával, mely hazug, fájdalmas és bonyolult. „A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.” (176. o.) („[M]ár sosem lesz úgy, ahogy azelőtt” – a Vera a fejlődési regény műfaj jegyei alapján is párhuzamba állítható az Akik már nem leszünk sosem című Krusovszky-regénnyel.) Az idejekorán felnőtté válás processzusa közben a szerző hatalmas szeretettel viseltetik főszereplője iránt (aki amúgy már felnőttként ismerős lehet a Jelmezbál című regényből, ahol a szülei után nyomoz…), szinte vigyáz rá, nehogy a kelleténél jobban sérüljön. Közel van hozzá, amit az elbeszélői hangösszeolvadás is megtestesít: hiszen bár a világ a tízéves Vera szemszögétől szűkös, azért mögötte/mellette mindig ott a szerző hangtudata is – az elbeszélő „valahol félúton van kettőnk között”, mondta a bemutatón Grecsó. Mert hát valóban, a következő idézet sem lehet Veráé: „A szombat reggel olyan, mint egy magyar filmben, végtelen, soha véget nem érő pillanatok, félálomba süllyedő, ködös háztetők, az ablaküveg megolvadt és újrafagyott jégrózsái.” (227. o.) Olvasás közben engem kevésbé érdekelt – fontosságát azonban nem feledve – a szerelmi érzet vagy a barátságválság alakulása, a látószögem előterébe inkább az örökbefogadást tabusító társadalmi elvárás és a társadalmi felnőtt közeg szentesített csalásai, hazugságai álltak. Az örökbefogadással, azt hiszem, szoros összefüggésben áll a választott időpont: hogy miért pont 1980-ban történik mindez. Nos, az örökbefogadás kérdése személyes érintettség a szerző részéről – ahogy ezt a bemutatón megtudhattuk –: a feleségével kisgyereket szeretnének örökbe fogadni. Ám a jelenkori felfogással szemben a 40 évvel korábbi szemléletmód leginkább az elhallgatást szorgalmazta ennek kapcsán, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy mindenki tudta, csak éppen az örökbefogadott nem, hogy őt nem a vér szerinti szülei nevelik. Amikor pedig bizonyos esetekben (rosszindulat, bosszú, pletyka, elszólás) ez kiderül, traumatikus helyzetet eredményez. Sok-sok kérdéssel. Olvasóként nekem például (másfelől) kérdés, hogy miért pont Szegeden történik mindez. A szerző számára ismerős ugyan a terep, de későbbről, az egyetemi éveiből. Fontos ez egyáltalán, játszódhatott volna bárhol máshol a történet? Szerintem igen, számomra nem szervesül a város funkció szempontjából a regénybe – ez nem úgy Szeged-regény. Nem egy helyen erőltetettnek érzetem a „helyrajzot”, akárcsak a kort indexáló, lépten-nyomon felcsendülő korabeli slágerek zaját, a korszak aktuális tv- és moziműsorának megidézését, az éppen átadott nagyáruház (amúgy azt 1977-ben avatták) szövegbe illesztését. Míg máskülönben meg a korabeli figurák igen életszagúak lettek, ahogy a farmerőrületre való többszöri utalás is igen pászentos. Az elbeszélés dramaturgiája, menete amúgy a jól megszokott Grecsó-féle szövegalakítás: elliptikus, körkörös (spirálos), vissza-visszahurkolódó, más szemszögből bővítő, legyen szó fejezetekről vagy az egész regényről. S ha már kihagyás: az elhallgatás, az elfojtás fojtogató, egyben melankolikus hangvétele sem ismeretlen az olvasók számára (én a Pletykaanyu óta nem is nagyon tudok vidám Grecsó-kötetet felidézni), na, nem mintha ez elvárás lenne… És persze az identitáskereső „családfakutatás” is „toposzként” köszön vissza. A kiadói mondás szerint ezzel a regénnyel Grecsó letért az eddigi nyomvonalról, most kevésbé a saját élettörténetéből, élethelyszíneiből építkezett, se Szegvár, se Békéscsaba, se Budapest – miközben látjuk: Szeged mégis. A hangvétel „szomorú-izgulása” (a regényben a szorongás), az írásmód azonban változatlan – ezért és ezzel együtt szerethető a Vera. (Magvető, 2019. 328 o.)  
Szerző

Kondor Vilmos: A haverem nélkül - exkluzív Gordon Zsigmond-novella

Publikálás dátuma
2019.03.24. 11:00

Kondor Vilmos Budapest Noir-sorozatának új regénye az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg júniusban A budapesti gengszter címmel a Libri gondozásában. Gordon Zsigmond története ezúttal a szesztilalom idején játszódik Philadelphiában. Kedvcsinálónak a szerző exkluzív, felkérésünkre írt novelláját olvashatják alább, mely 1929-be kalauzol el.
– Ez meg mit keres itt? – hajolt le a dohányzóasztal mellé a fiatal Fogerty detektív, akiről a szerkesztőségben az a mondás járta, hogy olyan tompa az agya, hogy hozzá képest a halkés japán finomacélból edzett filézőszerszám. Kiegyenesedett, és a maszatos ablak felé tartotta a kezét. – Az áldozat nem dohányzott. Sehol egy hamutálca – hümmögött, és vékony ujjai között megforgatta az öngyújtót. – Lehet, hogy tényleg volt itt még valaki, ahogy az a szomszéd állítja? – Még az is lehet – szuszogta a nyugdíj felé ballagó Archer nyomozó vörös arccal. – Hadd nézzem – lépett közelebb Gordon, akiben gyanú ébredt. – Bizony, az enyém, bocsánat, nyomozó, amikor lehajoltam, kiesett a zsebemből, és… – Hányszor mondtam magának, hogy nem tapogathat csak úgy – ingatta hatalmas fejét Archer, és Gordon egyszerűen nem értette, hogyan volt képes azt a nyakat abba az ingnyakba beleerőltetni. – Sokszor mondtam már magának, aztán mégis tapogat. A Philadelphia Inquirer tudósítói mindenhol ott vannak és mindig tapogatnak. – Mert a Daily Newséi nem? Semmihez sem nyúltam hozzá, kérdezze csak meg tőle – intett fejével Gordon a bejárati ajtónál strázsáló egyenruhás rend­őrre, aki unott hangon közölte Archer detektívvel, hogy Gordon bejött, megnézte az áldozatot, és semmihez sem nyúlt. – Tessék – mutatott Gordon a foszlott, öreg kanapéra meg az azon fekvő fiatalember holttestére. – Így találtam, eszem ágában nem volt hozzányúlni. – Még szerencse, lévén gyilkossági az ügy – pillantott rá Fogerty detektív, miközben Archer nyomozó tovább sóhajtozott: munkakedvét a hőségben nagyító alatt sem lehetett látni. – Gyilkosság? – hamuzott Gordon. – Ha engem kérdeznek, de persze nem kérdeznek, ez a szerencsétlen magával végzett. – És ez a kupleráj? A dulakodás nyomai? A vérfolt a falon? – bökött rá a jelekre Fogerty nyomozó a rendetlen helyiségben. – Ugyanakkor mindegy, legalább egy kokszossal kevesebb. – Én nem látok se külsérelmi nyomot, se gyilkos fegyvert, és persze detektív sem vagyok, de azt tudom, hogy kár Jimbóért – jegyezte meg Gordon. – Nem mintha olyan nagyot lódított volna a világ kerekén előrefele, de nála jobb burgert a környéken senki sem csinált. – Annyira nem volt jó szakács – lóbálta meg fejét ismét Archer, majd a mozdulattól úgy megtántorodott, hogy belehuppant az egyik rozzant fotelba. Az egész lakás mintha összeroskadni készült volna Jimbo súlytalan életének nyomasztó súlya alatt. Mocskos ablakok előtt a könyöklőn száraz légytetemek, a nappaliban két fotel, az egyikben Archer nyomozó, a másikban Jimbo köténye és két üres sörös­üveg, előttük dohányzóasztal, amelyen lisztszerű por fehérlett néhány apró, kihajtott papírtasak társaságában. Egy szívószál, kettétörve. Egy Jimbo, meghalva. – Sok sikert a gyilkos megtalálásához – biccentett Gordon a két rendőr felé, majd lesietett az utcára, ami valójában egy szervizút volt két háztömb között. Északnak tartva megkerülte a tömböt, és Tony Tonio kifőzdéjével szemben belépett a szemeteskukákkal és kidobott bútorokkal teli sötét sikátorba – de nem volt ott senki. Tudta, hogy nem kell soká várnia, kiállt hát a Huszadik utcára, nekitámaszkodott a falnak, elővette öngyújtóját, rágyújtott, és miközben várt, azt nézegette. Egy nagy kaliberű töltény hüvelyéből készítette hozzáértő kéz, hogy aztán lehetetlen türelemmel és szabatos ízléssel apró levelek és virágok garmadáját vésse bele. Gordon párszor látta csak, de ezer közül is megismerte volna. Tíz éve a fronton sorra készültek az ehhez hasonló öngyújtók, a katonák ugyanis mindennel igyekeztek elfoglalni magukat, amíg a németek támadására vártak, de csak kevésnek volt ilyen szépen kimunkált a díszítése, és azok közül is csak egynek volt az aljába belekarcolva az FS monogram. A meleg úgy ült rá a városra, ahogy egy migrén veszi át az uralmat az ember feje fölött, nem lehetett menekülni előle. Gordon szívta a cigarettát, és figyelte, ahogy vele szemben, az Ionic utcában Tony Tonio a kifőzde hátsó kijáratánál egy összecsukható széken ülve tanulmányozza a lóversenyeredményeket. Lassan összefolytak előtte az öltönyös férfiak és a hosszúszoknyás nők alakjai, amikor fojtó levegőben kirajzolódott egy bicegő figura alakja, amint megtorpant az étterem előtt, majd megfordul, hogy elsiessen, ám ekkor Gordon elrúgta magát a faltól. – William! – kiáltotta. Az alak mintha meg sem hallotta volna. – Tüzet akarok adni neked! – kiáltotta Gordon, mire az alak megtorpant. Gordon hallani vélte sóhajtását, és nézte, ahogy a fekete férfi átbiceg hozzá a túloldalról. – Gyere csak be, ide – mutatta Gordonnak a szemeteskukák és a kidobott bútorok rengetegét. – Hacsak nincs hideg limonádéd, akkor szó sem lehet róla. Te gyere velem, Tonynál van limonádé. – De azt te iszod, én inkább sört kérek, ha már te fizetsz. Gordon legyintett, és átmentek Tonyhoz, a pultos azonban gorombán rájuk mordult. – Itt tilos koldulni. – Mindig ez van – nézett Gordonra William, aki azonban szó nélkül lenyomta az asztal mellé, majd a pultosra förmedt: – Will velem van, de ha nem lenne, akkor sem küldheti ki. Sör és limonádé. Meg egy burger. Will beesett vállal ült, a hőség ellenére pulóvert viselt, viszonylag kevés lyukkal, arca borostás volt, mindkét szeme véreres. Gordon elővette cigarettáját, és Will felé nyújtotta, majd felkattintotta az öngyújtót. Miután mindketten kifújták az első slukkot, letette az asztal közepére a gyújtót. Egy ideig szótlanul nézték, aztán Will szólalt meg kaparós hangon. – Zig, a múlt héten adtam be jelentkezésemet a városhoz utcaseprőnek, de ha kiderül, hogy én… – Elhallgatott, mert megjelent a pultos, és a sört Will, a limonádét pedig Gordon elé tette le, aztán csak állt, kezében a hamburgerrel. Gordon intett, hogy azt is Will elé tegye, majd adott neki két egydollárost. – Mi történt? Will fogta a poharat és nagyot kortyolt belőle. Vékony nyakán le-fel ugrált az ádámcsutkája. – Tudod, veterán vagyok, és nem délen vagyunk – törölte le a habot a szájáról –, tudod, milyen nehéz, pláne, ha az ember még ugye kéreget is. – Nem tudom, de sejtem. – Olyan régóta várok erre, Zig – szívott egy erőset Will a cigarettából. – Két éve, már két éve mondják, hogy ha lesz üresedés. Hát most van, és találtam magamnak egy kiadó szobát is az Északi Tizenharmadikban. Ennyire vagyok tőle – mutatta Will remegő ujjakkal. – Én… – Mi történt, Will? – Ezt elteszem, jó? – fogta meg Will az öngyújtót, de nem vette fel. – FS – mutatta az alját. – Freddie ­Stowers volt a parancsnokom. – Melyik egységnél szolgáltál? – A Háromszázhetvenegyedik Gyalogos Hadosztályban, az Ardennekben – felelte Will, és hamuzott. – Freddie Stowersnek köszönhetem, hogy túléltem a krautokat meg azt az egészet ott, Franciaországban. – Tőle kaptad? – Amikor a második lövés leterítette, odaszaladtam hozzá, de elkéstem. Mellette hevert a sárban. – Akkor jobban vigyázhattál volna rá – nézett Gordon az öngyújtóra. – Mi történt, Will? Mit kerestél Jimbo lakásában? – Ez az enyém? – mutatott Will a burgerre. – Ki másé? Will komotósan beleharapott, felkapott pár darab sült krumplit, azt is elrágta. – Ha a rendőrség… Nekem végem, soha nem leszek utcaseprő, jó, ha nem sittelnek le, Zig. Gordon várt. – Jimbo felhívott magához, hogy segítsek neki – kezdte Will. – Mindig ott vagyok az étteremnél, tudod, söprök meg hagymát aprítok, mert azt senki sem bírja, csak én, egyszerre két-három kilót is felkockázok, szóval mondta, hogy este menjek fel hozzá, és amikor ajtót nyitott, én már akkor láttam, hogy nagyot szippantott, mert gyanakodott, tudod, résnyire nyitotta az ajtót, meglátott, berántott a lakásba, és mondta, hogy hallotta, hogy jönnek a járőrök razziázni, és vigyem el azt a kis csomagot, mire mondtam, hogy nem viszem én azt sehova, erre megkérdezte, hogy… – harapott még egyet – …hogy kérek-e, mire mondtam, hogy nem élek én azzal, ami a gránátnyomások után maradt a fejemben, arra vigyáznom kell, erre leült, és megint szívott a fehér porból, és akkor kijött a vécéről a Ken, a Bublowsky, tudod – nézett Gordonra, aki nem tudta, de intett, hogy folytassa –, Ken a haverem, én meg mondtam, hogy nem viszem el a csomagját, mert ha megfognak, akkor Georgiában töröm a követ, amíg el nem földelnek, mire a Ken is kért, hogy segítsek, de az ő szeme se volt tiszta, meg a feje se, és akkor megszólaltak a szirénák, mire Jimbo felpattant, és a falhoz kent, hogy még a fejem is vérzett, hogy én hívtam rá a zsarukat, a torkomnál fogva tartott, szerintem a gyújtóm is akkor esett ki a zsebemből, aztán a Ken szólt neki, hogy meg ne öljön már, mire eleresztett, én meg leestem, és akkor Jimbo fogta a kis csomagot, kinyitotta, a kis tasakok összevissza repkedtek, mondtam neki, hogy lehúzom a vécén, de ő az asztalra szórta a port, és csak szívta, szívta fel, a Ken meg segített neki, őrültek voltak, felszívták a csíkokat, és akkor elhallgattak a szirénák, mire ezek úgy néztek rám, mint valami démonra, és – harapott újabbat – akkor valaki dörömbölni kezdett lenn az ajtón, a bejáratin, odamentem az ablakhoz, egy nő volt a gyerekével, mondtam is a Kennek, hogy nem kell félni, de mire megfordultam, Jimbo már feküdt a kanapén, a Ken meg a mellkasát püfölte az öklével, mire odamentem hozzá, a hóna alá nyúltam, és gyorsan hazatámogattam, nem lakik messze, neki még van lakása, itt, a Huszonegyedik utcában, aztán teleeresztettem a kádat hideg vízzel, beleraktam, és hajnalig ott ültem mellette, hogy nehogy meghaljon már nekem, mert mi lesz velem a haverem nélkül, és nem halt meg, kiszedtem a kádból, ágyba raktam, és mondtam, hogy hozok neki valami gyógyszert, de nem tudom, milyet, Zig, ilyenkor milyen pirulát ad az ember? Gordon nézte a gyöngyöző poharat maga előtt, félig volt még limonádéval. Felhajtotta, aztán Willre nézett: – Nem tudom, de ha bemész a patikába a Sansom utcában, és Maggie-t kéred, ő mindenre tud valami gyógyírt. És vigyázz jobban a gyújtódra.
Szerző