Csabai László: Szabadságon

Publikálás dátuma
2019.04.07. 09:07

Ej, csak vinne már el engem a Jóisten! – mondja hosszú köhögésroham után Tóth József, az uraság kegyelemkenyerén élő tébécés juhász. – Vagy inkább az ördög! – vágja rá a felesége, és köp egy nagyot a cselédszállás földes padlójára. Az asszony mindenért mérges. Van is rá oka. Nyolc gyerekből még négy a nyakán. Meg a beteg férj. Látástól vakulásig dolgozik értük, még kisdolgát is állva, munka közben végzi el, de krompé és tészta még így is csak szűkösen jut az asztalra. Legnagyobb gyermeke, a katonaságtól szabadságra érkezett Pista ledobja magáról a lópokrócot és mosdani megy. Nem hiányzik neki az átkozódás, azt hall a seregben eleget. Élvezni akarja a pár napot, amit kapott. Egy kupa vizet zúdít mellére és arcára. Jólesik a meleg júniusi reggelen. Vízcseppeket felfogó szempillái szivárványt szülnek. Uniformist vesz fel, mert az, főleg, ha paszomány van rajta, elismerést szül a férfiaknál. És áhítatot a lányoknál. Tóth István vágyik a megbecsülésre. Uradalmi béresként sosem volt ebben része. A Honvédségnél sincs, mert bár szakaszvezetőségig vitte, nincs alárendeltje, akinek parancsolgathatna. Egyedül a munkaszolgálatosok veszik le előtte a fejfedőjüket, ha kenyér- vagy krumplihéjért kuncsorognak. – Adj’ isten, vitéz uram! – kurjant rá Ambrus ke­reszt­apa az első falusi porta kapujából. – Fogadj isten! – és Tóth Pista összeölelkezik vele. Aztán megvizsgálják egymást. Ambrus összeaszott, ahogy errefelé a férfinak lennie kell ötven felé. Pista ki van kerekedve, mint aki rendesen eszik, és csak módjával dolgozik. – Adtok végre a muszka pofájára? Idáig csak nem jönnek el! – Dehogy jönnek! Csak akkor van itt-ott visszavonulás, ha az harcászati szempontból előnyös. Oroszország irtózatosan nagy. Hosszú, kacskaringós frontra nincs elég emberünk. Meg a németeknek, olaszoknak sincs. Sztálingrádot feladtuk, nem volt taktikai jelentősége – mondja a szakaszvezető, amit mondtak neki, hogy majd mondani kell otthon. – És ráadásul jön az a csodafegyver. Jön? – Nem is egy. Rakéta. Tank. Aknavető. – Az jó. Hanem Pistikém, nem vagy szomjas? – Hát… ami azt illeti… – és a szakaszvezető már szájában érzi Ambrus keresztapa borának pezsgését. Híres borász ő Újszálláson, pedig persze csak vinkója van neki is. Ám az övé nem okoz fejfájást és bőrviszketést. Kellemesen kábít. Mint egy jó borból készült fröccs. – Szóval… Régen kortyoltam már egy jó kis borocskát. – Mit? Bort? Az nincs… Vagyis még nem forrt ki… Vagyis elfogyott, ami volt. De új kutat ásattam, a legjobb vizem van most a faluban. Gyere be, fiam, hozok egy bögrét. Sipeki tanár úr a vízelvezető árokhoz ültetett virágjait öntözi. Más már csak fűnek hagyja ezt a kis részt. Lekaszálja évente háromszor a nyulaknak. Mert az első világháború óta mindent lopnak, ami nincs bekerítve. Tóth Pista köszön, az öreg a kezét nyújtja. Jólesik a katonának ez a gesztus. – Jól telnek a nyugdíjas évek, Sipeki bácsi? – Hogy jól-e? Több a munkám, mint valaha. Karászi tanítót besorozták. Én vettem át az osztályait. És még Csarodára is átjárok helyettesíteni, mert az ottani tanítónő folyton beteg. És te? Voltál a Donnál? Igen? Hogy élted túl? Tóth István géhás században szolgál, ami a Honvédségben az álmok netovábbja. Nem mennek szuronnyal rohamra, nem áznak, fagynak meg a lövészárokban. Van mit enniük és az egyenruhák mosásába még senki nem halt bele. Igaz, ha a Raták géppuskázni kezdik a frontvonalat, az elér hozzájuk, és a sztálinorgonák is be-bevágnak. – Élek tanár úr. Jó helyen vagyok, és… a Mindenható megsegített eddig. – Az ugyan nem! A Mindenhatónak, ha egyáltalán létezik, ehhez a háborúhoz semmi köze. Vagy, ha van, elfordult az övéitől. Milliók halnak meg. Azok hiába imádkoztak. – Igen, ezt nehéz megérteni. – Ostoba, vak az emberiség. Egymást ölik, ahelyett, hogy az urak ellen fordulnának. Mert azok csinálták a háborút. Éppúgy, mint ’14-ben. – Szó, mi szó, az urak ott is urak. És hadnagy aligha lesz a magamféléből. – Ahelyett, hogy ezeket a vitéz urakat szolgálnátok, fel kéne nyársalnotok őket! Tóth Pista körbenéz, nem hallja-e valaki. Aztán az jut eszébe, nem provokátor-e a másik. – Ne beszéljen így, Sipeki bácsi! Baja lehet belőle. A fronton az ilyenért gúzsba kötés és korbács jár. Ez a legkevesebb. De kaphat golyót is a lázadó. – Unom a lapítást. Mi hasznom belőle? A nyugdíjamból aludttejre meg zsemlére futja csak. A fiaim a fronton. De a feleségem meg egyre csak vitatkozik velem, hogy a kormányzó jót akar, és Erdélyért áldozatot kell hoznunk. A kormányzó! Akasztófára Horthyt! Meg persze Hitlert. És Mussolinit. Meg Antonescut, Tisót és a többi kutyát. A szakaszvezető nem gondolta volna, hogy a tanítóból bolsevik lesz. Az iskolában mindig megünnepelték a kormányzó neve napját, és Sipeki nem hirdetett mást, mint amit a vasárnapi mozi filmhíradójában és a rádióban mondtak. – Akkor… – és Pista hangját lehalkítva közelebb lép. – Sipeki bácsi is úgy gondolja, hogy Rákosiban meg Sztálinban kell bízni? Mert a fronton az oroszok állandóan azt bömböltetik a hangszórókból, hogy a magyaroknak Rákosi Mátyás, a világ összes dolgozó emberének meg Sztálin József fogja elhozni a felszabadulást. Elveszik a gazdagoktól, amit azok összeharácsoltak maguknak, a munkások jó fizetést kapnak, a parasztok meg földet. Ezért Sztálin személyesen kezeskedik. – Egyet mondok én neked, fiam: Sztálint kell először felakasztani! Ambrus keresztapa kútvize nem oltotta el Tóth Pista szomját. Lucskos lett a feje az izzadságtól, ennyit ért el csak vele. A Sárkány kocsma a község központjában van, belép ide. Szétnéz. A könyöklőasztaloknál egymás felé fordulva halkan vitatkozó gazdák és a falon lévő, Magyarország gyarapodását mutató térképek a régiek. A csapos viszont ismeretlen. Egy vörös hajú, pattanásos arcú figura. – Adj’ isten! Kertész Bandi hol van? – Hol van? Há’ hol lenne? Már újra kérdezne, mikor eszébe jut, hogy hiszen a zsidókat egy hónapja elvitték. Megdermed. Amikor a frontújságban olvasta a zsidók „internálását”, mindig a horgas orrú, városi bankos zsidókra gondolt, akik a szegény emberek vérét szívták, akik elárvereztették a fizetni nem tudók bútorát, állatait. Az meg sem fordult a fejében, hogy az ilyen Kertész Bandi-féléknek is mennie kell. Pedig ő kenyeres pajtása volt mindig. Szó szerint. Mert a mézes kenyeret megosztották egymással, amikor a nyári szünetben hétszám pecáztak a Szamoson. – Pénzed van-e, katona? – förmed rá a vörös. – Nekem? Hogyne lenne! – És valóban van még két pengője. A többi spórolt zsoldját odaadta anyjának. – Az jó. Mert aki nem fogyaszt, annak alomars! Tóth legszívesebben lekeverne egyet ennek a goromba fráternek, de mégis inkább rendel egy fröccsöt. Dúró Anti bácsi, a részeges fuvaros jön oda hozzá. – Neked is hiányzik Bandi, mi? – Jó cimborám volt. Sokat pecáztunk. – A fronton is pecázol? – Engedik is ott azt! Ott parancs van mindenre. – Kézigránáttal lehet jól halat fogni. A vízben robbanó gránát megroppantja a hal fejét. Négy pajtása meglátogatás után, délre már csak egyetlen vizit van hátra. A legfontosabb. Pista elindul a Molnár porta felé. Molnár Erzsikével táncolt egyszer, ami komoly dolog. És leveleznek. Ami szintén az. Csakhogy Molnáréknak tizenkét holdjuk van, Tóthéknak meg semennyi. Ami viszont a legkomolyabb a világon. „De tán nem azért húztam le három esztendőt a Honvédségben, nem azért védtem a hazát meg a keresztény világot és lettem szakaszvezető, hogy még mindig csak egy cselédfiút lássanak bennem! Az úristenit neki!” – mondja most magában Pista, mint ahogy mondta már ezerszer. A lány apja az udvaron. – Üdvözlet a hős honvédnek! Hány napot kaptál, Pista fiam? – Jó napot, Feri bátyám. Nyolcat. Épp elég bejárni a rokonságot. Most éppen… Hanem, ha már itt vagyok, váltanák néhány szót Erzsikével. Szabad? – Tudom, hogy leveleztek. Örülök neki. A tanító és a lelkész is kihirdette, hogy minden lánynak legyen honvéd levelezőtársa. Mert az otthon hírei tartják a lelket a katonában. – Így van. Bennem is… Nekem is… Mindig nagyon vártam… Szólna akkor Erzsikének? – Egy kicsit még várjunk. Ruhát próbál. Most hozták meg neki a menyegzői ruhát. – Ki megy férjhez? – De bolondokat kérdezel! Hát ő maga. Tarjányi Dezső veszi el. Az intéző fia. „Dezső, aki három bikaborjú árán lett szolgálatra alkalmatlan a sorozáson. De kinéz neki húsz hold, hát ez a ribanc Erzsi szétteszi neki a lábát!” – szitkozódik hazafelé tartva Tóth Pista. „Még szerencse, hogy nem szerelmesedtem belé ebbe a ribancba!” Pedig folyton csak rá gondolt, szinte imádkozott hozzá, amikor a sztálinorgonák sivítottak felettük. Ahogy halad a házak előtt, a kutyák a kerítéshez szaladnak. A sok ugatás összefolyik a fejében, amikor azonban átvág a kaszálón, egy ugatás kiválik a többiből, követi őt. Megfordul Pista. És a boldogság megforrósítja torkát. Betyár az. A mudi kutya, akit ő tanított be. Oda kellett adnia unokaöccsének, mert nem bízott benne, hogy a szülei gondját viselnék. És a drága jószág nem felejtette el. Már az ölébe ugrik, már nyalogatja volt gazdájának a nyakát, az arcát. Lenyalja róla az izzadságot. És a könnyeket.
Szerző

Izgalomból sosem elég - Interjú Berg Judittal

Publikálás dátuma
2019.04.06. 21:00

Fotó: Kállai Márton
Kamaszoknak és felnőtteknek egyaránt szóló krimivel rukkol elő Berg Judit a nyárra. Az őrzők egy izgalmas és fordulatokban gazdag világot tár az olvasó elé.
Mi volt a legmerészebb élménye? Olyan, ami próbára tette a bátorságát?  A napokban jöttem haza egy két és fél hetes ecuadori túráról. Csodás kaland volt: hegymászás 4000 méter fölött, canopyzás (hason fekve, drótkötélre függesztve „repülés” egy több száz méter mély szakadék fölött), de barangoltunk a dzsungelben is, ahová teljesen egyedül is bemerészkedtem, amíg hirtelen szembe nem találtam magam egy féltenyérnyi szőrös tarantulával. Én alapvetően imádom a kalandokat, szeretem, ha fizikailag is megterhel egy-egy kirándulás, és azt se bánom, ha mindez egy kicsit veszélyes. Jártam már működő vulkán kráterében Jáván, motoroztam az őserdőben Vietnamban, és vágtáztam együtt az erdőben egy felriadt szarvascsordával a Bakonyban. Nem az számít, melyik országban vagyok éppen, hanem az, hogy feszegessem a határaimat, és a szabadság érzését tapasztaljam meg közben. Annyira mindegy a helyszín, hogy nincs is kedvence? Olyan, amihez valami ki tudja, milyen rejtélyes oknál fogva különösképp vonzódik?  Ecuador rádöbbentett, hogy Dél-Amerikához egészen mély lelki szállal kötődöm. Nem hiába vágytam ide majdnem harminc éven át! Talán az sem véletlen, hogy számomra a spanyol nyelv nagyon könnyen érthető és gyorsan tanulható, illenek a számba a szavak, nincs gondom a kiejtéssel, egyszerűen magaménak érzem a nyelvi közeget. Szóval jelenleg visszavágyom Dél-Amerikába, Bolívia, Kolumbia, Peru, a Tűzföld, minden jöhet. Másik régi vágyam pedig, hogy lássam az északi fényt. Ehhez egyszer majd körbehajózom Skandináviát. Előfordult már, hogy valamelyik szereplőjétől kapott ihletet? Kedvet valami eszement dologhoz? Ez a hajózás dolog gyanús. Ruminire emlékeztet.  Igen, a Rumini-sorozat alaphangulata nagyon az én belső lelkivilágomat tükrözi, főleg a Galléros Fecó naplója. Galléros Fecóval (a Szélkirálynő bátor, agyafúrt matróza a Ruminiből – a szerk.) folyamatosan inspiráljuk egymást, ha létezik számomra tökéletes társ, akkor az az ő emberi alteregója lenne. A kedvéért még pókerezni is megtanulnék! Úgy tűnik, nemcsak írja, hanem éli is a történeteit…  A történeteim és az életem sok ponton fonódnak össze. Nagyon szeretem például a nádas, tavas, mocsaras vidékeket, rettentő fontos számomra az élővilág és a környezetvédelem. A Lengemeséknek ez a háttérgondolata, minden történet mögött ez a szeretet és féltés húzódik. De azt is imádom, amikor egy olyan tudományterületet ismerhetek meg, amihez korábban nem volt közöm. Bölcsészhallgató koromban atomfizikával foglalkozó könyveket olvastam, persze csak a magamfajta laikusoknak való szinten. A nagyobbaknak szóló könyveim, például az Alma és folytatása, a Drifter ugyanígy egy-egy szokatlanul izgalmas világba kalauzolják az olvasót. Az Almában a sakk kerül a középpontba, a Drifterben az informatika, hackelés és a mesterséges intelligencia. Egy-egy ilyen könyv megírásához rengeteget kell olvasnom, tanulnom és a megfelelő szakemberekkel konzultálnom. Ezt is csudajó csinálni – akár hobbimnak is nevezhetném. Nemrégiben olvastam egy Facebook-bejegyzését, melyben annak az eszköznek a nevét kutatta, amin Leia és Luke átlendül egyik pontról a másikra a Halálcsillagon. Sci-fivel is kísérletezget?  Nem sci-fi, hanem egy krimi készül éppen. Szerepel benne egy műkincsrabló, akit valahogy be kellett juttatnom a rablás helyszínére, ezért jutott eszembe a csáklya vagy szigonypuska, amit Luke csak úgy lazán lecsatolt az övéről a Star Wars IV-ben. Amúgy a sci-fi sem rossz ötlet. Életem első műfordítása egy megrázó sci-fi novella volt, amit nem követett folytatás, pedig szeretem a műfajt. Bár inkább a kevésbé elszállt vonal tetszik: gimnazista koromban nagy Lem- és Bradbury-rajongó voltam. Most épp miben keresi a kalandokat?  Azon a bizonyos műkincsrablós krimin kívül, melyet kamaszkortól felfelé mindenkinek jó szívvel ajánlok, megint nyitok a legkisebbek felé. Jön a Maszat-sorozat tizedik része, amiben Maszat repülőre ül, illetve közkívánatra a Lengemesék-sorozatnak is lesz egy picik számára érdekes, új iránya: lapozókkal és kis mesékkel készülünk a lengerajongók kistesói számára. De a legfőbb tavaszi projektem, hogy belevágok egy új Ruminibe. Már nagyon hiányoznak az egereim! Mihez kezd, ha túl sok az izgalomból, és van 2-3 szabad órája? Ha csendre vágyom, elmegyek az erdőbe egyedül vagy a kutyával, esetleg úszom egyet. Vagy egyszerűen csak kiülök a teraszra kávézni. De már idejét sem tudom, mikor volt utoljára szabad 2-3 órám. De nem bánom, az izgalomból sosem elég!
Szerző
Frissítve: 2019.04.08. 07:43

Kinek nem regénye

Publikálás dátuma
2019.03.30. 15:46

Fotó: Fotó: Lakos Gábor
Lenin Vörös Hadseregét várják a Kárpátok felől. A cseheket visszanyomták Komáromnál, a románok Szolnoknál szorongatják a honi verbuvált haderőmaradékot. Bécsben állítólag ellenforradalmi erők bevették magukat a magyar nagykövetségre és elrabolták az ott felhalmozott vagyont. Cserny József halálbrigádjai a fővárosban, a Szamuely Tibor-féle Lenin-fiúk különítményei vidéken is osztják a proletárdiktatúra halálos és rögtönítélő igazságát. Fedák Sári utcai tribünről mozgósít – Fegyverbe! Fegyverbe! –; mindenkit, nem csak a Tanácsköztársaság híveit, de a háborút elvesztő, az őszirózsás forradalmon már túl lévő, nemzetet és az ország határait féltőket is. Aztán megölnek három papot. Átvágják a torkukat. Ha úgy tetszik, ezen a vérvonalon ér össze a már másfél hónapja uralkodó vörös proletárterror és Benedek Szabolcs fikciója, az egykor szeretői viszonyban lévő páros, az arisztokrata, ambiciózus, feminista, szüf­razsett, írónő Makovszky Antónia és a Galilei-körös, vallástalan zsidó, szemüveges, könyvtáros Gádor Oszkár megpróbáltatásaival. Kezdődik mindez 1919. május 1-jén a vörös drapériába öltöztetett Budapesten és folyik bő egy hétig. Pest utcáit, kapualjait, pincéit csak kétszer hagyjuk magunk mögött, egyszer egy főváros közeli Alföld-vidéki udvarház kedvéért, majd a regény legvégén, mikor a Lajta felé veszik szereplőink az irányt. Mindvégig kitart az a benyomásunk az olvasás során, hogy a szerző igazából egy ismeretterjesztő történelmi könyvet kívánt írni a Tanácsköztársaságról, testközelből és társadalmi „alulnézetből”, amire a legalkalmasabb műfajként mégiscsak a regény kínálkozott – ilyenkor ugyanis a zavaró tények amúgy is könnyen lesöpörhetők a terepasztalról. Ám az a helyzet állt elő, hogy a korszak krónikáit, anekdotáit szemlátomást rendkívül jól ismerő szerző a tudás csapdájába esett, s a fikciónak – gyilkosságok ide vagy oda – vérszegényebb szöveg- és történettestet hagyott csak – azt is csupán körvonalazódni. Amely történet ráadásul elég bonyolult, erőltetett tetsző, véletlenszerű – és alig hihető. A spoiler elkerülése végett csak annyit jegyzünk meg róla, hogy a Vörös Őrség és a Lenin-fiúk rivalizálása, valamint egy ifjúkorban elszenvedett abúzus keresztmetszeteként írható le többé-kevésbé. Ez a „történelmi távlat” a mindentudó elbeszélő hangjának eluralkodását vonja maga után, aki alig hagyja szóhoz jutni a regényszereplőket, vagy ha mégis, akkor is csak látszólag: ott van a merengéseikben, gondolataikban, ki- és ki nem mondott szavaikban – elég zavaró módon, de még a paródián innen. (Máskülönben rendkívül precíz, szabatos, jól felépített mondatokban.) A regényszerűség így csupán álca – lektűrszerűen elhibázottnak tűnik. Ellenben felmerülhet egy „ellenforradalmi olvasat” lehetősége is, amely ugyan a regény lektűr jellegén nem módosít, ám a szerző kvalitásain mindenképpen, felmentést adhat számára, ha már így a kritikai kivégzőosztag elé állítottuk. A könyv oldalain ugyanis rendre felmerül annak az igénye, hogy a jótollúnak mondott Antónia egykoron megírja majd történetüket – papostúl, Korvin Ottó-stúl, a Marx-fordító Szabó Ervin-estül, fegyvergyári capriccióstúl, páncélvonatostúl. „Egyszer majd valaki megírja a történetünket – merengett Antónia ezen a májusi éjszakán unokafivére lakásának megüresedett cselédszobájában kucorodva. – Az is lehet, hogy én. Ha pedig hozzácsapnám a mostani dolgokat, detektívregény kerekedne belőle” (189. o.) – olvasható a könyv feléhez érkezve, majd ezt szinte megerősítve, hasonlóképp zárul a kötet: „– Addig is – így Gádor – írhatna erről az egészről egy regényt. Antónia olyan arckifejezést öltött, mint aki nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen.” (406. o.) Mi, olvasóként sem tudjuk eldönteni, ­Janus-arcunk melyik felét mutassuk. Annyi bizonyos, ha a metafiktív/posztmodern ­játékot komolyan vesszük, és Makovszky Antóniának tulajdonítjuk a szerzőséget, a detektívregény dolgában akkor is megbukott a könyv, mert se detektív, se nyomozás nincs benne. (Ez egy áldetektívregény.) A kalandosnak szánt történetre rátelepszik a tájékozott és didaktikus narrátor, és bizony sokszor gondoljuk azt is, alaposabb szerkesztési procedúrának kellett volna alávetni a szöveget, mert nemegyszer bukkannak fel olyan leírásismétlések, melyekről mintha időközben megfeledkezett volna Makovszky Antónia vagy akárki is a szerző (lásd a páncélvonatról szóló információkat: 355-356. vö. 370-371. o.). De az olyan lózungok sem ritkák, mint a következő: „Egy diktatúra pillanatok leforgása alatt fölépül. Észre sem vesszük, és már a nyakunkon ül.” (404. o.) Ezt ráadásul Antónia mondja szereplőként, ami ma­ximum azon mai „vájt fülű” olvasók számára lehet hiteles, pláne érvényes, akik a mostani rezsimre gondolnak a „sorok közt olvasva” mindig és mindenhol – a hátsó borítóra is kitett idézet pont rájuk számít, őket csábítja. A fiumei cápa és a Kádár hét napja írójának a Tanácsköztársaság kikiáltásának centenáriumára kihozott új könyvében tehát akár egy lektűrparódiát (imitációkísérletet) is üdvözölhetünk a korabeli események regényesen valósághűszerű elbeszélése mellett. Vagy nem. De akárhogy is, a fentebb említett két regény meséjét tekintve sokkal érdekfeszítőbb, elbeszélői hang szempontjából kiegyensúlyozottabb, összességében is sikerültebb volt. (Helikon, 2019. 406 o.)   
Szerző