Csabai László: Szabadságon

Ej, csak vinne már el engem a Jóisten! – mondja hosszú köhögésroham után Tóth József, az uraság kegyelemkenyerén élő tébécés juhász.

– Vagy inkább az ördög! – vágja rá a felesége, és köp egy nagyot a cselédszállás földes padlójára. Az asszony mindenért mérges. Van is rá oka. Nyolc gyerekből még négy a nyakán. Meg a beteg férj. Látástól vakulásig dolgozik értük, még kisdolgát is állva, munka közben végzi el, de krompé és tészta még így is csak szűkösen jut az asztalra.

Legnagyobb gyermeke, a katonaságtól szabadságra érkezett Pista ledobja magáról a lópokrócot és mosdani megy. Nem hiányzik neki az átkozódás, azt hall a seregben eleget. Élvezni akarja a pár napot, amit kapott. Egy kupa vizet zúdít mellére és arcára. Jólesik a meleg júniusi reggelen. Vízcseppeket felfogó szempillái szivárványt szülnek. Uniformist vesz fel, mert az, főleg, ha paszomány van rajta, elismerést szül a férfiaknál. És áhítatot a lányoknál. Tóth István vágyik a megbecsülésre. Uradalmi béresként sosem volt ebben része. A Honvédségnél sincs, mert bár szakaszvezetőségig vitte, nincs alárendeltje, akinek parancsolgathatna. Egyedül a munkaszolgálatosok veszik le előtte a fejfedőjüket, ha kenyér- vagy krumplihéjért kuncsorognak.

– Adj’ isten, vitéz uram! – kurjant rá Ambrus keresztapa az első falusi porta kapujából.

– Fogadj isten! – és Tóth Pista összeölelkezik vele. Aztán megvizsgálják egymást. Ambrus összeaszott, ahogy errefelé a férfinak lennie kell ötven felé. Pista ki van kerekedve, mint aki rendesen eszik, és csak módjával dolgozik.

– Adtok végre a muszka pofájára? Idáig csak nem jönnek el!

– Dehogy jönnek! Csak akkor van itt-ott visszavonulás, ha az harcászati szempontból előnyös. Oroszország irtózatosan nagy. Hosszú, kacskaringós frontra nincs elég emberünk. Meg a németeknek, olaszoknak sincs. Sztálingrádot feladtuk, nem volt taktikai jelentősége – mondja a szakaszvezető, amit mondtak neki, hogy majd mondani kell otthon.

– És ráadásul jön az a csodafegyver. Jön?

– Nem is egy. Rakéta. Tank. Aknavető.

– Az jó. Hanem Pistikém, nem vagy szomjas?

– Hát… ami azt illeti… – és a szakaszvezető már szájában érzi Ambrus keresztapa borának pezsgését. Híres borász ő Újszálláson, pedig persze csak vinkója van neki is. Ám az övé nem okoz fejfájást és bőrviszketést. Kellemesen kábít. Mint egy jó borból készült fröccs. – Szóval… Régen kortyoltam már egy jó kis borocskát.

– Mit? Bort? Az nincs… Vagyis még nem forrt ki… Vagyis elfogyott, ami volt. De új kutat ásattam, a legjobb vizem van most a faluban. Gyere be, fiam, hozok egy bögrét.

Sipeki tanár úr a vízelvezető árokhoz ültetett virágjait öntözi. Más már csak fűnek hagyja ezt a kis részt. Lekaszálja évente háromszor a nyulaknak. Mert az első világháború óta mindent lopnak, ami nincs bekerítve.

Tóth Pista köszön, az öreg a kezét nyújtja. Jólesik a katonának ez a gesztus.

– Jól telnek a nyugdíjas évek, Sipeki bácsi?

– Hogy jól-e? Több a munkám, mint valaha. Karászi tanítót besorozták. Én vettem át az osztályait. És még Csarodára is átjárok helyettesíteni, mert az ottani tanítónő folyton beteg. És te? Voltál a Donnál? Igen? Hogy élted túl?

Tóth István géhás században szolgál, ami a Honvédségben az álmok netovábbja. Nem mennek szuronnyal rohamra, nem áznak, fagynak meg a lövészárokban. Van mit enniük és az egyenruhák mosásába még senki nem halt bele. Igaz, ha a Raták géppuskázni kezdik a frontvonalat, az elér hozzájuk, és a sztálinorgonák is be-bevágnak.

– Élek tanár úr. Jó helyen vagyok, és… a Mindenható megsegített eddig.

– Az ugyan nem! A Mindenhatónak, ha egyáltalán létezik, ehhez a háborúhoz semmi köze. Vagy, ha van, elfordult az övéitől. Milliók halnak meg. Azok hiába imádkoztak.

– Igen, ezt nehéz megérteni.

– Ostoba, vak az emberiség. Egymást ölik, ahelyett, hogy az urak ellen fordulnának. Mert azok csinálták a háborút. Éppúgy, mint ’14-ben.

– Szó, mi szó, az urak ott is urak. És hadnagy aligha lesz a magamféléből.

– Ahelyett, hogy ezeket a vitéz urakat szolgálnátok, fel kéne nyársalnotok őket!

Tóth Pista körbenéz, nem hallja-e valaki. Aztán az jut eszébe, nem provokátor-e a másik.

– Ne beszéljen így, Sipeki bácsi! Baja lehet belőle. A fronton az ilyenért gúzsba kötés és korbács jár. Ez a legkevesebb. De kaphat golyót is a lázadó.

– Unom a lapítást. Mi hasznom belőle? A nyugdíjamból aludttejre meg zsemlére futja csak. A fiaim a fronton. De a feleségem meg egyre csak vitatkozik velem, hogy a kormányzó jót akar, és Erdélyért áldozatot kell hoznunk. A kormányzó! Akasztófára Horthyt! Meg persze Hitlert. És Mussolinit. Meg Antonescut, Tisót és a többi kutyát.

A szakaszvezető nem gondolta volna, hogy a tanítóból bolsevik lesz. Az iskolában mindig megünnepelték a kormányzó neve napját, és Sipeki nem hirdetett mást, mint amit a vasárnapi mozi filmhíradójában és a rádióban mondtak.

– Akkor… – és Pista hangját lehalkítva közelebb lép. – Sipeki bácsi is úgy gondolja, hogy Rákosiban meg Sztálinban kell bízni? Mert a fronton az oroszok állandóan azt bömböltetik a hangszórókból, hogy a magyaroknak Rákosi Mátyás, a világ összes dolgozó emberének meg Sztálin József fogja elhozni a felszabadulást. Elveszik a gazdagoktól, amit azok összeharácsoltak maguknak, a munkások jó fizetést kapnak, a parasztok meg földet. Ezért Sztálin személyesen kezeskedik.

– Egyet mondok én neked, fiam: Sztálint kell először felakasztani!

Ambrus keresztapa kútvize nem oltotta el Tóth Pista szomját. Lucskos lett a feje az izzadságtól, ennyit ért el csak vele. A Sárkány kocsma a község központjában van, belép ide. Szétnéz. A könyöklőasztaloknál egymás felé fordulva halkan vitatkozó gazdák és a falon lévő, Magyarország gyarapodását mutató térképek a régiek. A csapos viszont ismeretlen. Egy vörös hajú, pattanásos arcú figura.

– Adj’ isten! Kertész Bandi hol van?

– Hol van? Há’ hol lenne?

Már újra kérdezne, mikor eszébe jut, hogy hiszen a zsidókat egy hónapja elvitték. Megdermed. Amikor a frontújságban olvasta a zsidók „internálását”, mindig a horgas orrú, városi bankos zsidókra gondolt, akik a szegény emberek vérét szívták, akik elárvereztették a fizetni nem tudók bútorát, állatait. Az meg sem fordult a fejében, hogy az ilyen Kertész Bandi-féléknek is mennie kell. Pedig ő kenyeres pajtása volt mindig. Szó szerint. Mert a mézes kenyeret megosztották egymással, amikor a nyári szünetben hétszám pecáztak a Szamoson.

– Pénzed van-e, katona? – förmed rá a vörös.

– Nekem? Hogyne lenne! – És valóban van még két pengője. A többi spórolt zsoldját odaadta anyjának.

– Az jó. Mert aki nem fogyaszt, annak alomars!

Tóth legszívesebben lekeverne egyet ennek a goromba fráternek, de mégis inkább rendel egy fröccsöt. Dúró Anti bácsi, a részeges fuvaros jön oda hozzá.

– Neked is hiányzik Bandi, mi?

– Jó cimborám volt. Sokat pecáztunk.

– A fronton is pecázol?

– Engedik is ott azt! Ott parancs van mindenre.

– Kézigránáttal lehet jól halat fogni. A vízben robbanó gránát megroppantja a hal fejét.

Négy pajtása meglátogatás után, délre már csak egyetlen vizit van hátra. A legfontosabb.

Pista elindul a Molnár porta felé. Molnár Erzsikével táncolt egyszer, ami komoly dolog. És leveleznek. Ami szintén az. Csakhogy Molnáréknak tizenkét holdjuk van, Tóthéknak meg semennyi. Ami viszont a legkomolyabb a világon. „De tán nem azért húztam le három esztendőt a Honvédségben, nem azért védtem a hazát meg a keresztény világot és lettem szakaszvezető, hogy még mindig csak egy cselédfiút lássanak bennem! Az úristenit neki!” – mondja most magában Pista, mint ahogy mondta már ezerszer.

A lány apja az udvaron.

– Üdvözlet a hős honvédnek! Hány napot kaptál, Pista fiam?

– Jó napot, Feri bátyám. Nyolcat. Épp elég bejárni a rokonságot. Most éppen… Hanem, ha már itt vagyok, váltanák néhány szót Erzsikével. Szabad?

– Tudom, hogy leveleztek. Örülök neki. A tanító és a lelkész is kihirdette, hogy minden lánynak legyen honvéd levelezőtársa. Mert az otthon hírei tartják a lelket a katonában.

– Így van. Bennem is… Nekem is… Mindig nagyon vártam… Szólna akkor Erzsikének?

– Egy kicsit még várjunk. Ruhát próbál. Most hozták meg neki a menyegzői ruhát.

– Ki megy férjhez?

– De bolondokat kérdezel! Hát ő maga. Tarjányi Dezső veszi el. Az intéző fia.

„Dezső, aki három bikaborjú árán lett szolgálatra alkalmatlan a sorozáson. De kinéz neki húsz hold, hát ez a ribanc Erzsi szétteszi neki a lábát!” – szitkozódik hazafelé tartva Tóth Pista. „Még szerencse, hogy nem szerelmesedtem belé ebbe a ribancba!” Pedig folyton csak rá gondolt, szinte imádkozott hozzá, amikor a sztálinorgonák sivítottak felettük.

Ahogy halad a házak előtt, a kutyák a kerítéshez szaladnak. A sok ugatás összefolyik a fejében, amikor azonban átvág a kaszálón, egy ugatás kiválik a többiből, követi őt. Megfordul Pista. És a boldogság megforrósítja torkát. Betyár az. A mudi kutya, akit ő tanított be. Oda kellett adnia unokaöccsének, mert nem bízott benne, hogy a szülei gondját viselnék. És a drága jószág nem felejtette el. Már az ölébe ugrik, már nyalogatja volt gazdájának a nyakát, az arcát. Lenyalja róla az izzadságot. És a könnyeket.