Kiss Noémi: Stella

Publikálás dátuma
2019.04.07. 09:45

Stella az osztályunkba járt. Idegen, szokatlan nevet hordott. A Stella-jelenséget ő adta az iskolának, ezért máig legendás eltűnése. Négy Zsuzsanna járt hozzánk, három Kati. Stelláék Almádiból költöztek Kőbányára, mi akkoriban a kiserdőnél laktunk. A nagyszülei minden évben eljöttek az osztályfarsangra, olyan sáros volt a téli csizmájuk, hogy levetette velük az ügyeletes portás a bejáratnál. Ők adták a tombolát. Tejet, joghurtot és négyféle pogácsát hoztak, mindig tele cuccokkal. Hatalmas műanyag szatyrokat cipeltek. Stella szétrakta hajtogatott szalvétába a süteményeket, osztott dobozos kólát, amit Bécsből csempésztek a szülei. Az osztályban többen szerették volna legjobb barátnőnek, de ő nem kivételezett, mindenkivel kedves volt. Hátára simuló egyenes szálú, hosszú haja messziről csillogott. Kötött pulóverekben járt, kőmosott farmerban, sosem volt szöszös vagy foltos. Az arca maga a Mona Lisa. Titokzatosan kedves és mérges tudott lenni. Máskor álmodozó és fékezhetetlenül szenvedélyes. Stella egyszer még az osztályfőnököt is megríkatta. Mert az felindulásból mindenkinek karót akart adni. Stella felállva kérte ki magának a közös büntetést. Nehogy ellustuljon a tanár, arra kényszerítette, derítse ki, hogy ki vitte haza a tanári asztalról a színes filceket. Miért lenne lopás? Persze meglett a tettes. Stella igazi császársága csak ezután jött: még azt is elintézte, hogy a tettes visszacsempéssze a tollakat, így úsztam meg büntetés nélkül. Szerettem Stellát nézni, nagyon jó szaga volt. Elég jól rajzolt képregényeket, hegedült, meg végigszökdelte a szüneteket. Olyan különös rocki lépéseket és diszkótáncokat tudott, hogy tátva maradt a szánk. Zene volt a teste. Az apukája külföldi kazettákat adott neki, ha már folyton úton volt, így adta át a szeretetét. Sofőr, mesélte Stella büszkén. Igazán menő, hogy Stella apukája kamionozik. Ráadásul balatoni szállodákba fuvarozott a dollárboltokból. Bécsből, Frankfurtból, Münchenből és Zürichből hozott árut, amit elcsent, Stella osztogatta fűnek-fának. Hetedikesek lehettünk, amikor hirtelen elköltöztek a lakótelepről. Senki nem tudta, mi történt pontosan. Évtizedek múlva láttam őt újra, amikor a füredi parton sétáltam a gyerekeimmel. Ott ültek egy padon a nagy hársfánál a szívkórház bejárata irányában. Stella nagy, görbe háttal falatozott, kötött, bolyhos szvetterben, másik kezével egy botot támasztott. Az anyja torzult arccal magyarázott valamit, hevesen, hangosan, de Stella mit sem törődve, nevetve falta a gondosan kicsomagolt csokoládéit. Mintha hús lett volna vagy háj. Bonbon boldogságból. Anyám iszik, súgta Stella. Először csak a padtársának, aztán pár lánynak, akikkel együtt gyakorolta tesiórán a szekrényugrást. Anyám vedel, mondta. Egyszer meg, hogy anyám tökrészegen hevert a konyhában, mikor reggel felkeltem, ezért most nincs ebédem. Összedobtunk neki pár kiflit és sajtot. Stella anyja gyakran kiütötte magát, amikor felmentünk hozzájuk játszani. Sokat jártunk oda, mindig kedvesen hívott minket, menő kvarcjátékaik voltak, videóztunk. Aztán mikor készültünk hazamenni, már csak annyit láttunk, hogy az anya fekszik a perzsaszőnyegen. Remeg a mellkasa, kiakadnak a szemei. Kapálózik a karjával. Stella szépen, gondosan becsukta a nappalijuk kétszárnyú ajtaját és kiterelt minket. Míg vártuk a liftet, hangokat hallottunk. Hör­gést és vinnyogást. Üvöltött az anyjával, kiabált és verte a kanapét. Futottunk, ahogy csak bírtunk, le a lépcsőn, nem vártuk meg a liftet, míg felér a nyolcadikra. Menekültünk, mint a földikutyák. Le, a föld alá, bárhová elbújtunk volna, csak ne halljuk, ahogy rugdossa Stella az anyját. Térj már észhez! Ahogy felpofozza. Megérdemled! Pedig segíteni kellett volna, orvost hívni, mert Stella mamája már nemcsak ivott, hanem gyógyszereket szedett, és vagdosta a bőrét. Rendszeresen veri a fejét a falba. Mesélte Stella. Az anyukáját elvitték a mentők. Hetekig kórházban volt. Kivették a gyomrának egy darabját, aztán a méhét. Stella mesélte, hogy a szíve nem bírta a kezeléseket, sokat sugározták, teljesen kimerült. Végül szanatóriumba került Balatonfüredre és Stellát is magával vitte, aki Almádiban lakott egész nyáron a nagyszüleinél. Innentől minden megváltozott. Keveset szólt bárkihez is, eltűnt a szenvedély, az adakozó Stella pára lett. Maradtak a mérges nevetések, a gúny és a félelem. Emlékszem, tavasz volt, történelemórán történt. A '48-as forradalmat tanultuk. Petőfi és a Pilvax kávéház képe a tankönyvben, kopogtak. Nem is kopogtak, inkább dörömböltek, majd beszakadt az osztályterem ajtaja. Nagydarab, borostás, tetovált nyakú férfi állt az ajtóban. Március volt, olyan erősen sütött a nap a padok között, hogy a tábla mellé kiakasztott forradalmi térkép és a periódusos rendszer is fényárban úszott. Stella apja volt az. Csillogott a fejbőre. Belépett a terembe, megállt a padok előtt. Húsdarab, húsapa. Szeretnivaló jelenség. Addig sosem láttuk. Mekkora ember! Kérte a lányát, határozott, kedves hangon, hogy azonnal pakoljon össze. El kell menni. Még köszönni is elfelejtett. Amit a történelemtanár nehezményezett, mi meg sem hallottuk. Összerezzentünk. Tátott szájjal vártuk, mi lesz. Stella felállt. Mona Lisának méreggel vegyített határozott kedvesség ült az ajkára. Pontosan tudta, mi következik. Szépen összepakolt. Elköszönt az osztálytól. Mielőtt kiléptek az ajtón, megpuszilta az apját. Kézen fogva mentek az iskola kapujánál parkoló kamionhoz. Az egész osztály figyelte őket az ablakból. Stella két fityiszt mutatott és visszaintegetett. A történelemtanár beírt valamit a naplóba. És jött megint a szegény, csóró, paraszt Petőfi dumájával. Még év végén is vártuk, hátha eljön a bizonyítványosztásra, de nem. Stella apja jött be intézni a papírokat. Annyit tudtunk meg, hogy Alsóörsön folytatja szeptembertől az iskolát. Amíg az anyja a szanatóriumban marad, a Balatonon fognak lakni, és sokat fürödhet majd Stella a tóban.
Szerző

Csabai László: Szabadságon

Publikálás dátuma
2019.04.07. 09:07

Ej, csak vinne már el engem a Jóisten! – mondja hosszú köhögésroham után Tóth József, az uraság kegyelemkenyerén élő tébécés juhász. – Vagy inkább az ördög! – vágja rá a felesége, és köp egy nagyot a cselédszállás földes padlójára. Az asszony mindenért mérges. Van is rá oka. Nyolc gyerekből még négy a nyakán. Meg a beteg férj. Látástól vakulásig dolgozik értük, még kisdolgát is állva, munka közben végzi el, de krompé és tészta még így is csak szűkösen jut az asztalra. Legnagyobb gyermeke, a katonaságtól szabadságra érkezett Pista ledobja magáról a lópokrócot és mosdani megy. Nem hiányzik neki az átkozódás, azt hall a seregben eleget. Élvezni akarja a pár napot, amit kapott. Egy kupa vizet zúdít mellére és arcára. Jólesik a meleg júniusi reggelen. Vízcseppeket felfogó szempillái szivárványt szülnek. Uniformist vesz fel, mert az, főleg, ha paszomány van rajta, elismerést szül a férfiaknál. És áhítatot a lányoknál. Tóth István vágyik a megbecsülésre. Uradalmi béresként sosem volt ebben része. A Honvédségnél sincs, mert bár szakaszvezetőségig vitte, nincs alárendeltje, akinek parancsolgathatna. Egyedül a munkaszolgálatosok veszik le előtte a fejfedőjüket, ha kenyér- vagy krumplihéjért kuncsorognak. – Adj’ isten, vitéz uram! – kurjant rá Ambrus ke­reszt­apa az első falusi porta kapujából. – Fogadj isten! – és Tóth Pista összeölelkezik vele. Aztán megvizsgálják egymást. Ambrus összeaszott, ahogy errefelé a férfinak lennie kell ötven felé. Pista ki van kerekedve, mint aki rendesen eszik, és csak módjával dolgozik. – Adtok végre a muszka pofájára? Idáig csak nem jönnek el! – Dehogy jönnek! Csak akkor van itt-ott visszavonulás, ha az harcászati szempontból előnyös. Oroszország irtózatosan nagy. Hosszú, kacskaringós frontra nincs elég emberünk. Meg a németeknek, olaszoknak sincs. Sztálingrádot feladtuk, nem volt taktikai jelentősége – mondja a szakaszvezető, amit mondtak neki, hogy majd mondani kell otthon. – És ráadásul jön az a csodafegyver. Jön? – Nem is egy. Rakéta. Tank. Aknavető. – Az jó. Hanem Pistikém, nem vagy szomjas? – Hát… ami azt illeti… – és a szakaszvezető már szájában érzi Ambrus keresztapa borának pezsgését. Híres borász ő Újszálláson, pedig persze csak vinkója van neki is. Ám az övé nem okoz fejfájást és bőrviszketést. Kellemesen kábít. Mint egy jó borból készült fröccs. – Szóval… Régen kortyoltam már egy jó kis borocskát. – Mit? Bort? Az nincs… Vagyis még nem forrt ki… Vagyis elfogyott, ami volt. De új kutat ásattam, a legjobb vizem van most a faluban. Gyere be, fiam, hozok egy bögrét. Sipeki tanár úr a vízelvezető árokhoz ültetett virágjait öntözi. Más már csak fűnek hagyja ezt a kis részt. Lekaszálja évente háromszor a nyulaknak. Mert az első világháború óta mindent lopnak, ami nincs bekerítve. Tóth Pista köszön, az öreg a kezét nyújtja. Jólesik a katonának ez a gesztus. – Jól telnek a nyugdíjas évek, Sipeki bácsi? – Hogy jól-e? Több a munkám, mint valaha. Karászi tanítót besorozták. Én vettem át az osztályait. És még Csarodára is átjárok helyettesíteni, mert az ottani tanítónő folyton beteg. És te? Voltál a Donnál? Igen? Hogy élted túl? Tóth István géhás században szolgál, ami a Honvédségben az álmok netovábbja. Nem mennek szuronnyal rohamra, nem áznak, fagynak meg a lövészárokban. Van mit enniük és az egyenruhák mosásába még senki nem halt bele. Igaz, ha a Raták géppuskázni kezdik a frontvonalat, az elér hozzájuk, és a sztálinorgonák is be-bevágnak. – Élek tanár úr. Jó helyen vagyok, és… a Mindenható megsegített eddig. – Az ugyan nem! A Mindenhatónak, ha egyáltalán létezik, ehhez a háborúhoz semmi köze. Vagy, ha van, elfordult az övéitől. Milliók halnak meg. Azok hiába imádkoztak. – Igen, ezt nehéz megérteni. – Ostoba, vak az emberiség. Egymást ölik, ahelyett, hogy az urak ellen fordulnának. Mert azok csinálták a háborút. Éppúgy, mint ’14-ben. – Szó, mi szó, az urak ott is urak. És hadnagy aligha lesz a magamféléből. – Ahelyett, hogy ezeket a vitéz urakat szolgálnátok, fel kéne nyársalnotok őket! Tóth Pista körbenéz, nem hallja-e valaki. Aztán az jut eszébe, nem provokátor-e a másik. – Ne beszéljen így, Sipeki bácsi! Baja lehet belőle. A fronton az ilyenért gúzsba kötés és korbács jár. Ez a legkevesebb. De kaphat golyót is a lázadó. – Unom a lapítást. Mi hasznom belőle? A nyugdíjamból aludttejre meg zsemlére futja csak. A fiaim a fronton. De a feleségem meg egyre csak vitatkozik velem, hogy a kormányzó jót akar, és Erdélyért áldozatot kell hoznunk. A kormányzó! Akasztófára Horthyt! Meg persze Hitlert. És Mussolinit. Meg Antonescut, Tisót és a többi kutyát. A szakaszvezető nem gondolta volna, hogy a tanítóból bolsevik lesz. Az iskolában mindig megünnepelték a kormányzó neve napját, és Sipeki nem hirdetett mást, mint amit a vasárnapi mozi filmhíradójában és a rádióban mondtak. – Akkor… – és Pista hangját lehalkítva közelebb lép. – Sipeki bácsi is úgy gondolja, hogy Rákosiban meg Sztálinban kell bízni? Mert a fronton az oroszok állandóan azt bömböltetik a hangszórókból, hogy a magyaroknak Rákosi Mátyás, a világ összes dolgozó emberének meg Sztálin József fogja elhozni a felszabadulást. Elveszik a gazdagoktól, amit azok összeharácsoltak maguknak, a munkások jó fizetést kapnak, a parasztok meg földet. Ezért Sztálin személyesen kezeskedik. – Egyet mondok én neked, fiam: Sztálint kell először felakasztani! Ambrus keresztapa kútvize nem oltotta el Tóth Pista szomját. Lucskos lett a feje az izzadságtól, ennyit ért el csak vele. A Sárkány kocsma a község központjában van, belép ide. Szétnéz. A könyöklőasztaloknál egymás felé fordulva halkan vitatkozó gazdák és a falon lévő, Magyarország gyarapodását mutató térképek a régiek. A csapos viszont ismeretlen. Egy vörös hajú, pattanásos arcú figura. – Adj’ isten! Kertész Bandi hol van? – Hol van? Há’ hol lenne? Már újra kérdezne, mikor eszébe jut, hogy hiszen a zsidókat egy hónapja elvitték. Megdermed. Amikor a frontújságban olvasta a zsidók „internálását”, mindig a horgas orrú, városi bankos zsidókra gondolt, akik a szegény emberek vérét szívták, akik elárvereztették a fizetni nem tudók bútorát, állatait. Az meg sem fordult a fejében, hogy az ilyen Kertész Bandi-féléknek is mennie kell. Pedig ő kenyeres pajtása volt mindig. Szó szerint. Mert a mézes kenyeret megosztották egymással, amikor a nyári szünetben hétszám pecáztak a Szamoson. – Pénzed van-e, katona? – förmed rá a vörös. – Nekem? Hogyne lenne! – És valóban van még két pengője. A többi spórolt zsoldját odaadta anyjának. – Az jó. Mert aki nem fogyaszt, annak alomars! Tóth legszívesebben lekeverne egyet ennek a goromba fráternek, de mégis inkább rendel egy fröccsöt. Dúró Anti bácsi, a részeges fuvaros jön oda hozzá. – Neked is hiányzik Bandi, mi? – Jó cimborám volt. Sokat pecáztunk. – A fronton is pecázol? – Engedik is ott azt! Ott parancs van mindenre. – Kézigránáttal lehet jól halat fogni. A vízben robbanó gránát megroppantja a hal fejét. Négy pajtása meglátogatás után, délre már csak egyetlen vizit van hátra. A legfontosabb. Pista elindul a Molnár porta felé. Molnár Erzsikével táncolt egyszer, ami komoly dolog. És leveleznek. Ami szintén az. Csakhogy Molnáréknak tizenkét holdjuk van, Tóthéknak meg semennyi. Ami viszont a legkomolyabb a világon. „De tán nem azért húztam le három esztendőt a Honvédségben, nem azért védtem a hazát meg a keresztény világot és lettem szakaszvezető, hogy még mindig csak egy cselédfiút lássanak bennem! Az úristenit neki!” – mondja most magában Pista, mint ahogy mondta már ezerszer. A lány apja az udvaron. – Üdvözlet a hős honvédnek! Hány napot kaptál, Pista fiam? – Jó napot, Feri bátyám. Nyolcat. Épp elég bejárni a rokonságot. Most éppen… Hanem, ha már itt vagyok, váltanák néhány szót Erzsikével. Szabad? – Tudom, hogy leveleztek. Örülök neki. A tanító és a lelkész is kihirdette, hogy minden lánynak legyen honvéd levelezőtársa. Mert az otthon hírei tartják a lelket a katonában. – Így van. Bennem is… Nekem is… Mindig nagyon vártam… Szólna akkor Erzsikének? – Egy kicsit még várjunk. Ruhát próbál. Most hozták meg neki a menyegzői ruhát. – Ki megy férjhez? – De bolondokat kérdezel! Hát ő maga. Tarjányi Dezső veszi el. Az intéző fia. „Dezső, aki három bikaborjú árán lett szolgálatra alkalmatlan a sorozáson. De kinéz neki húsz hold, hát ez a ribanc Erzsi szétteszi neki a lábát!” – szitkozódik hazafelé tartva Tóth Pista. „Még szerencse, hogy nem szerelmesedtem belé ebbe a ribancba!” Pedig folyton csak rá gondolt, szinte imádkozott hozzá, amikor a sztálinorgonák sivítottak felettük. Ahogy halad a házak előtt, a kutyák a kerítéshez szaladnak. A sok ugatás összefolyik a fejében, amikor azonban átvág a kaszálón, egy ugatás kiválik a többiből, követi őt. Megfordul Pista. És a boldogság megforrósítja torkát. Betyár az. A mudi kutya, akit ő tanított be. Oda kellett adnia unokaöccsének, mert nem bízott benne, hogy a szülei gondját viselnék. És a drága jószág nem felejtette el. Már az ölébe ugrik, már nyalogatja volt gazdájának a nyakát, az arcát. Lenyalja róla az izzadságot. És a könnyeket.
Szerző

Izgalomból sosem elég - Interjú Berg Judittal

Publikálás dátuma
2019.04.06. 21:00

Fotó: Kállai Márton
Kamaszoknak és felnőtteknek egyaránt szóló krimivel rukkol elő Berg Judit a nyárra. Az őrzők egy izgalmas és fordulatokban gazdag világot tár az olvasó elé.
Mi volt a legmerészebb élménye? Olyan, ami próbára tette a bátorságát?  A napokban jöttem haza egy két és fél hetes ecuadori túráról. Csodás kaland volt: hegymászás 4000 méter fölött, canopyzás (hason fekve, drótkötélre függesztve „repülés” egy több száz méter mély szakadék fölött), de barangoltunk a dzsungelben is, ahová teljesen egyedül is bemerészkedtem, amíg hirtelen szembe nem találtam magam egy féltenyérnyi szőrös tarantulával. Én alapvetően imádom a kalandokat, szeretem, ha fizikailag is megterhel egy-egy kirándulás, és azt se bánom, ha mindez egy kicsit veszélyes. Jártam már működő vulkán kráterében Jáván, motoroztam az őserdőben Vietnamban, és vágtáztam együtt az erdőben egy felriadt szarvascsordával a Bakonyban. Nem az számít, melyik országban vagyok éppen, hanem az, hogy feszegessem a határaimat, és a szabadság érzését tapasztaljam meg közben. Annyira mindegy a helyszín, hogy nincs is kedvence? Olyan, amihez valami ki tudja, milyen rejtélyes oknál fogva különösképp vonzódik?  Ecuador rádöbbentett, hogy Dél-Amerikához egészen mély lelki szállal kötődöm. Nem hiába vágytam ide majdnem harminc éven át! Talán az sem véletlen, hogy számomra a spanyol nyelv nagyon könnyen érthető és gyorsan tanulható, illenek a számba a szavak, nincs gondom a kiejtéssel, egyszerűen magaménak érzem a nyelvi közeget. Szóval jelenleg visszavágyom Dél-Amerikába, Bolívia, Kolumbia, Peru, a Tűzföld, minden jöhet. Másik régi vágyam pedig, hogy lássam az északi fényt. Ehhez egyszer majd körbehajózom Skandináviát. Előfordult már, hogy valamelyik szereplőjétől kapott ihletet? Kedvet valami eszement dologhoz? Ez a hajózás dolog gyanús. Ruminire emlékeztet.  Igen, a Rumini-sorozat alaphangulata nagyon az én belső lelkivilágomat tükrözi, főleg a Galléros Fecó naplója. Galléros Fecóval (a Szélkirálynő bátor, agyafúrt matróza a Ruminiből – a szerk.) folyamatosan inspiráljuk egymást, ha létezik számomra tökéletes társ, akkor az az ő emberi alteregója lenne. A kedvéért még pókerezni is megtanulnék! Úgy tűnik, nemcsak írja, hanem éli is a történeteit…  A történeteim és az életem sok ponton fonódnak össze. Nagyon szeretem például a nádas, tavas, mocsaras vidékeket, rettentő fontos számomra az élővilág és a környezetvédelem. A Lengemeséknek ez a háttérgondolata, minden történet mögött ez a szeretet és féltés húzódik. De azt is imádom, amikor egy olyan tudományterületet ismerhetek meg, amihez korábban nem volt közöm. Bölcsészhallgató koromban atomfizikával foglalkozó könyveket olvastam, persze csak a magamfajta laikusoknak való szinten. A nagyobbaknak szóló könyveim, például az Alma és folytatása, a Drifter ugyanígy egy-egy szokatlanul izgalmas világba kalauzolják az olvasót. Az Almában a sakk kerül a középpontba, a Drifterben az informatika, hackelés és a mesterséges intelligencia. Egy-egy ilyen könyv megírásához rengeteget kell olvasnom, tanulnom és a megfelelő szakemberekkel konzultálnom. Ezt is csudajó csinálni – akár hobbimnak is nevezhetném. Nemrégiben olvastam egy Facebook-bejegyzését, melyben annak az eszköznek a nevét kutatta, amin Leia és Luke átlendül egyik pontról a másikra a Halálcsillagon. Sci-fivel is kísérletezget?  Nem sci-fi, hanem egy krimi készül éppen. Szerepel benne egy műkincsrabló, akit valahogy be kellett juttatnom a rablás helyszínére, ezért jutott eszembe a csáklya vagy szigonypuska, amit Luke csak úgy lazán lecsatolt az övéről a Star Wars IV-ben. Amúgy a sci-fi sem rossz ötlet. Életem első műfordítása egy megrázó sci-fi novella volt, amit nem követett folytatás, pedig szeretem a műfajt. Bár inkább a kevésbé elszállt vonal tetszik: gimnazista koromban nagy Lem- és Bradbury-rajongó voltam. Most épp miben keresi a kalandokat?  Azon a bizonyos műkincsrablós krimin kívül, melyet kamaszkortól felfelé mindenkinek jó szívvel ajánlok, megint nyitok a legkisebbek felé. Jön a Maszat-sorozat tizedik része, amiben Maszat repülőre ül, illetve közkívánatra a Lengemesék-sorozatnak is lesz egy picik számára érdekes, új iránya: lapozókkal és kis mesékkel készülünk a lengerajongók kistesói számára. De a legfőbb tavaszi projektem, hogy belevágok egy új Ruminibe. Már nagyon hiányoznak az egereim! Mihez kezd, ha túl sok az izgalomból, és van 2-3 szabad órája? Ha csendre vágyom, elmegyek az erdőbe egyedül vagy a kutyával, esetleg úszom egyet. Vagy egyszerűen csak kiülök a teraszra kávézni. De már idejét sem tudom, mikor volt utoljára szabad 2-3 órám. De nem bánom, az izgalomból sosem elég!
Szerző
Frissítve: 2019.04.08. 07:43