Kiss Noémi: Stella

Stella az osztályunkba járt. Idegen, szokatlan nevet hordott. A Stella-jelenséget ő adta az iskolának, ezért máig legendás eltűnése.

Négy Zsuzsanna járt hozzánk, három Kati. Stelláék Almádiból költöztek Kőbányára, mi akkoriban a kiserdőnél laktunk. A nagyszülei minden évben eljöttek az osztályfarsangra, olyan sáros volt a téli csizmájuk, hogy levetette velük az ügyeletes portás a bejáratnál. Ők adták a tombolát. Tejet, joghurtot és négyféle pogácsát hoztak, mindig tele cuccokkal. Hatalmas műanyag szatyrokat cipeltek. Stella szétrakta hajtogatott szalvétába a süteményeket, osztott dobozos kólát, amit Bécsből csempésztek a szülei. Az osztályban többen szerették volna legjobb barátnőnek, de ő nem kivételezett, mindenkivel kedves volt.

Hátára simuló egyenes szálú, hosszú haja messziről csillogott. Kötött pulóverekben járt, kőmosott farmerban, sosem volt szöszös vagy foltos. Az arca maga a Mona Lisa. Titokzatosan kedves és mérges tudott lenni. Máskor álmodozó és fékezhetetlenül szenvedélyes. Stella egyszer még az osztályfőnököt is megríkatta. Mert az felindulásból mindenkinek karót akart adni. Stella felállva kérte ki magának a közös büntetést. Nehogy ellustuljon a tanár, arra kényszerítette, derítse ki, hogy ki vitte haza a tanári asztalról a színes filceket. Miért lenne lopás? Persze meglett a tettes. Stella igazi császársága csak ezután jött: még azt is elintézte, hogy a tettes visszacsempéssze a tollakat, így úsztam meg büntetés nélkül.

Szerettem Stellát nézni, nagyon jó szaga volt. Elég jól rajzolt képregényeket, hegedült, meg végigszökdelte a szüneteket. Olyan különös rocki lépéseket és diszkótáncokat tudott, hogy tátva maradt a szánk. Zene volt a teste. Az apukája külföldi kazettákat adott neki, ha már folyton úton volt, így adta át a szeretetét. Sofőr, mesélte Stella büszkén. Igazán menő, hogy Stella apukája kamionozik. Ráadásul balatoni szállodákba fuvarozott a dollárboltokból. Bécsből, Frankfurtból, Münchenből és Zürichből hozott árut, amit elcsent, Stella osztogatta fűnek-fának.

Hetedikesek lehettünk, amikor hirtelen elköltöztek a lakótelepről. Senki nem tudta, mi történt pontosan. Évtizedek múlva láttam őt újra, amikor a füredi parton sétáltam a gyerekeimmel. Ott ültek egy padon a nagy hársfánál a szívkórház bejárata irányában. Stella nagy, görbe háttal falatozott, kötött, bolyhos szvetterben, másik kezével egy botot támasztott. Az anyja torzult arccal magyarázott valamit, hevesen, hangosan, de Stella mit sem törődve, nevetve falta a gondosan kicsomagolt csokoládéit. Mintha hús lett volna vagy háj. Bonbon boldogságból.

Anyám iszik, súgta Stella. Először csak a padtársának, aztán pár lánynak, akikkel együtt gyakorolta tesiórán a szekrényugrást. Anyám vedel, mondta. Egyszer meg, hogy anyám tökrészegen hevert a konyhában, mikor reggel felkeltem, ezért most nincs ebédem. Összedobtunk neki pár kiflit és sajtot.

Stella anyja gyakran kiütötte magát, amikor felmentünk hozzájuk játszani. Sokat jártunk oda, mindig kedvesen hívott minket, menő kvarcjátékaik voltak, videóztunk. Aztán mikor készültünk hazamenni, már csak annyit láttunk, hogy az anya fekszik a perzsaszőnyegen. Remeg a mellkasa, kiakadnak a szemei. Kapálózik a karjával.

Stella szépen, gondosan becsukta a nappalijuk kétszárnyú ajtaját és kiterelt minket. Míg vártuk a liftet, hangokat hallottunk. Hörgést és vinnyogást. Üvöltött az anyjával, kiabált és verte a kanapét. Futottunk, ahogy csak bírtunk, le a lépcsőn, nem vártuk meg a liftet, míg felér a nyolcadikra. Menekültünk, mint a földikutyák. Le, a föld alá, bárhová elbújtunk volna, csak ne halljuk, ahogy rugdossa Stella az anyját. Térj már észhez! Ahogy felpofozza. Megérdemled! Pedig segíteni kellett volna, orvost hívni, mert Stella mamája már nemcsak ivott, hanem gyógyszereket szedett, és vagdosta a bőrét. Rendszeresen veri a fejét a falba. Mesélte Stella.

Az anyukáját elvitték a mentők. Hetekig kórházban volt. Kivették a gyomrának egy darabját, aztán a méhét. Stella mesélte, hogy a szíve nem bírta a kezeléseket, sokat sugározták, teljesen kimerült. Végül szanatóriumba került Balatonfüredre és Stellát is magával vitte, aki Almádiban lakott egész nyáron a nagyszüleinél. Innentől minden megváltozott. Keveset szólt bárkihez is, eltűnt a szenvedély, az adakozó Stella pára lett. Maradtak a mérges nevetések, a gúny és a félelem.

Emlékszem, tavasz volt, történelemórán történt. A '48-as forradalmat tanultuk. Petőfi és a Pilvax kávéház képe a tankönyvben, kopogtak. Nem is kopogtak, inkább dörömböltek, majd beszakadt az osztályterem ajtaja. Nagydarab, borostás, tetovált nyakú férfi állt az ajtóban. Március volt, olyan erősen sütött a nap a padok között, hogy a tábla mellé kiakasztott forradalmi térkép és a periódusos rendszer is fényárban úszott. Stella apja volt az. Csillogott a fejbőre. Belépett a terembe, megállt a padok előtt. Húsdarab, húsapa. Szeretnivaló jelenség. Addig sosem láttuk. Mekkora ember! Kérte a lányát, határozott, kedves hangon, hogy azonnal pakoljon össze. El kell menni. Még köszönni is elfelejtett. Amit a történelemtanár nehezményezett, mi meg sem hallottuk. Összerezzentünk. Tátott szájjal vártuk, mi lesz.

Stella felállt. Mona Lisának méreggel vegyített határozott kedvesség ült az ajkára. Pontosan tudta, mi következik. Szépen összepakolt. Elköszönt az osztálytól. Mielőtt kiléptek az ajtón, megpuszilta az apját. Kézen fogva mentek az iskola kapujánál parkoló kamionhoz. Az egész osztály figyelte őket az ablakból. Stella két fityiszt mutatott és visszaintegetett. A történelemtanár beírt valamit a naplóba. És jött megint a szegény, csóró, paraszt Petőfi dumájával. Még év végén is vártuk, hátha eljön a bizonyítványosztásra, de nem. Stella apja jött be intézni a papírokat. Annyit tudtunk meg, hogy Alsóörsön folytatja szeptembertől az iskolát. Amíg az anyja a szanatóriumban marad, a Balatonon fognak lakni, és sokat fürödhet majd Stella a tóban.