"Ha befizetem az összes csekket, minden napra marad egy ezresem" - Lassan nem lesz, aki rendőrnek áll

Publikálás dátuma
2019.04.06. 09:00

Fotó: Tóth Gergő/ Népszava
Néhány nappal ezelőtt a közösségi médiában jelentette be egy fiatal rendőr, hogy otthagyja a testületet. Az ügy nem kavart volna nagy vihart, hiszen az utóbbi időkben egyre több csalódott zsaru távozik a rendőrségtől. Ő viszont korábban a BRFK toborzóplakátján a rendőrség reklámarca volt. Megpróbáltunk utánajárni, mi az oka a leszerelési hullámnak.
P. 41 éves börtönőr. Vidékről jött a fővárosba, 22 éve van a testületnél, ez az első munkahelye, „itt nőtt föl” – ahogy mondja. Története nem egyedi, szinte mindannyian ezzel kezdik. „2012. január 1-jén elvették tőlünk a szolgálati nyugdíjat. Én az iskolában tanultam jogot is, és ott azt mondták: a szerzett jogokat nem lehet egy tollvonással eltörölni, főleg nem visszamenőleges hatállyal. Ismerek olyat, akinek két hónap hiányzott a szolgálatihoz, most meg húsz évre beragadt a testületbe. Itt nagyon megszívatták az embereket.” Az úgynevezett szolgálati nyugdíj, egy 1996-os törvény értelmében a fegyveres és rendvédelmi testületek tagjait érintette. Azt jelentette, hogy nagyjából 50 éves kor körül, 25 ledolgozott év után nyugdíjba mehetett a testület tagja, ami legalább tízévnyi „nyereség” a polgári szakmák korhatárához és szolgálati idejéhez képest. A kedvezményekkel egyrészt az érintettek alapvető jogainak korlátozását – a hivatásos állomány tagja bárhova vezényelhető bármikor, azaz akár éjjel és a szabadság ideje alatt is behívható, nem sztrájkolhat, politizálhat vagy vállalhat közszereplést stb. – kompenzálták. Másrészt az állam azt ismerte el, hogy ezeknél a foglalkozásoknál a fizikai és mentális terhelés nagyobb, azaz előbb „elhasználódnak” az emberek. „Egy évvel korábban léptettek be minket a magánnyugdíjpénztárba” – meséli Z. A Nyugat-Magyarországon szolgáló rendőr szerint őket duplán érintette a kötelező pénztári tagság eltörlése. „Sokan még örültek is neki, mondván, a magánban legalább 15-20 év kell, hogy valamennyi pénz összegyűljön, de mi úgyis szolgálati nyugdíjba megyünk öt év múlva. Két hónappal később eltörölték a szolgálati nyugdíjat, mi meg benne ragadtunk a rendszerben. Nem sztrájkolhatok, nem demonstrálhatok. Azt gondolják, ha a rendvédelemmel bármit megtehetnek, akkor bármit megtehetnek” – mondja keserűen. 

Nem csak a pénz

Egy járőr ma 180-200 ezer forintot visz haza, a túlórákkal akár ennél is többet. Egy húsz éve a pályán lévő főtiszt a dupláját is megkeresi, de az is kevesebb, mintha pénztáros volna a Lidlnél vagy villanyszerelő – bárhol. K. egy hevesi kapitányságon körzeti megbízott. Apja és nagyapja is rendőr volt, a felesége is a szervezetben dolgozik. „Tizennyolc éve vagyok itt, korábban meg nem fordult volna a fejemben, hogy itthagyjam a testületet. Nem a pénz az első, bár az se túl sok. A feleségemmel együtt 450-et keresünk, két gyereket nevelünk, kihúzzuk a hónap végéig. Előrébb nem jutunk, nyaralni nemigen megyünk, de idáig kitartottunk. Az utolsó négy-öt évben viszont azt érezzük, hogy fölöslegesek vagyunk. Minket, öregeket nyírnak, a fiataloknak kedveznek, biztosan azért, mert alig vannak. Mi bármit kérünk, az a válasz, hogy menjünk, ha akarunk. Előrelépés nincs, nekem még 20 évet kéne itt töltenem, és csak azt érzem, hogy folyamatosan rugdosva vagyunk.” Az Orbán-kormány egyik fontos intézkedése a rendvédelmiek 50 százalékos béremelése volt. „Papíron – állítja S., egy borsodi városi kapitányság járőr parancsnoka. – Porhintés. Úgy variáltak, hogy engem áttettek egy másik beosztásba, ami azonnal 9000 mínuszt jelentett. Úgyhogy a nagy emelésből nálam semmi se lett. Azt mondják, hogy augusztus előtt változni fog. Mindig ezt mondják. Arra jó, hogy soha ne érezzünk semmit véglegesnek vagy biztosnak, de mindig legyen egy kis reménysugár a javulásra.” „Minden túl van szabályozva, még a fing szagát is megszabják. Semmi kreativitást nem hagynak nekünk – mondja egy baranyai járőr. – A lényeg, hogy a sapka a fejen legyen, a kitűző meg egyenesen álljon. Ezenkívül csak a statisztika számít. Bár állítólag az ORFK-n már más szelek fújnak, felénk még mindig azt kommunikálják, hogy ha nem hozol ennyi meg ennyi elfogást, bírságot, akkor megütheted a bokád. Vannak települések, ahol már beérett a rendőrök munkája és rend van. Ott nem tudják produkálni a számokat, és ezért is lecseszés jár. Közben meg mindenért megy a büntetés, folyamatosan azt kell figyelni, hogy mikor kameráz le valaki, melyik intézkedésből lesz újságcikk. A parancsnokaink nem állnak ki mellettünk, csak azt nézik, hogyan védhetik a saját seggüket.” A közérzetet olyan tényezők is rombolják", hogy nincsen teljes körű CASCO a járőrautókra. Ha egy járőr akár egy bűnöző üldözése közben megrongálja a gépkocsit, fizetheti az akár több százezer forintra rúgó kárt. „Kitalálták az állandó továbbképzést, hogy okosodjon a rendőr – meséli Z. – Nem lenne vele gond, ha nem nívótlan, értelmetlen, megalázó kérdésekkel bombáznának minket. A múlt hónapban egy korrupcióellenes kérdéssort töltöttünk ki. A feltételezett párbeszédek olyanok voltak, mintha egy tízéveseknek szóló képregényből vágták volna ki őket. Az egyik fiatal járőr kolléga éppen odáig jutott, hogy beikszelte a megfelelő választ arra, hogy hogyan áll ellen a vesztegetési kísérletnek, amikor csengetett a mobilja. Megkapta a fizuját, 153 ezer forintot. Ha befizetem az összes csekket, minden napra marad egy ezresem, mondta. A szívem facsarodott belé, mert tudom, hogy egy éven belül már Ausztriában építi a kapitalizmust.” Különös, de az alacsony fizetések ellenére sokan mégis ezt a pályát választják. Talán valami romantikus elképzelés hajtja őket, talán a hivatástudat, vagy egyszerűen nincs más választásuk, és itt kötnek ki. „Nem szégyellem, roma vagyok, ráadásul nem is a legcsóróbb fajtából – meséli D., aki egy szabolcsi településről lépett be a testülethez. – Apám vállalkozó, engem is be akart vinni a családi bizniszbe, de én azt mondtam, inkább jó rendőr szeretnék lenni. Hülyének néztek, de nem bántam meg. A testületben lett belőlem ember.” D. öt évig szolgált, aztán megszületett a kislánya. A feleségének nem volt munkája, számoltak, és rájöttek, hogy abból a pénzből nem él meg a család. Az építőiparban helyezkedett el, háromszoros pénzért. Nem szereti, de „ez van – mondja. – A gyereknek ennie kell”. A rendőrökkel folytatott beszélgetésekből az tűnt ki, hogy a pénzhiány főképp a kalandot kereső, családot alapító fiatalokat tántorítja el. Azokat, akik csak néhány éve vannak a testületnél. Vagy még kevesebb. „Múlt héten Hevesből idevezényeltek 8 fiatalt – mondja egy tiszt, aki a Venyige utcai börtönben dolgozik. – A nagy toborzó kampánnyal fogták meg őket, de mivel nem épült meg a beígért hevesi börtön, áthelyezték őket Pestre. Nem sokáig bírták. Amikor kiderült, hogy nem fizetik nekik a bejárást, leszereltek. Az fel sem merült, hogy a kezdő pénzükből lakást tudnának bérelni.” Az idősebbek sokkal nehezebben mozdulnak. Pedig ők azok, akik évek óta szenvednek a szolgálattal együtt járó ismétlődő és megoldhatatlan problémáktól: az értelmetlen parancsoktól, a kiszámíthatatlan beosztásoktól, a fegyelmi eljárásoktól, az őket emberszámba se vevő parancsnokaiktól, a túlterheltségtől, a kimerüléstől, az előrelépés reménytelenségétől. Egy budapesti büntetés-végrehajtási őr meséli, hogy az állandó túlórák miatt egyre fáradtabbak az őrök. „Nehéz­fiúkat hoznak, és megy a propaganda, hogy ilyen erőkkel őrizzük őket, meg olyan biztonságosan. A Venyigében 300 őr helyett 70-en vannak. Amikor egy őrre jó esetben 100-150 elítélt jut, nincs se idő, se mód a szabályzatban előírt módon ellenőrizni őket. Azt szoktuk mondani, azért nincs balhé, mert a rabok nem akarják.” Ha pedig az elöljáró szabálytalanságon kapja őket, nem mentség a létszámhiány vagy a kimerültség. Jön a büntetés vagy a „nem kötelező itt dolgozni, le is lehet szerelni”. Meséli, hogy tavaly pszichológiai tesztet töltettek ki vele. Arra a kérdésre, hogy érzi-e a parancsnokai megbecsülését, azt írta: nem. Kiszűrték, kockázatot jelentett. „Stresszes vagy, nem dolgozhatsz, mondta a pszichológus. Persze, hogy stresszes vagyok, ­augusztusban 457 túlóránál tartottam. Akkor született meg a fiam, és nem tudtam ott lenni vele. Volt, akinek 900 túlórája volt egy évben. Mentem az osztályvezetőhöz, hogy itt a papír, nem dolgozhatok. Mi az, hogy nem dolgozhatsz?! Újraíratták a tesztet, ők ikszelték be, amit kellett. Addig variáltak, amíg nem lettem stresszes.” „Ahogy mondani szoktuk, ez már a haláltusa. Húsz éve a pályán lévő felügyelők szerelnek le, mert a munkakörülményeket sem mentálisan, sem fizikailag nem bírják – állítja L., aki a keleti országrészben dolgozik egy büntetés-végrehajtási intézményben. – Az intézeti vezetők, ha akarnak, sem tudnak kiállni az állományért, mert bármikor indoklás nélkül felmenthetőek a beosztásukból osztályvezető-helyettestől felfelé. Ha most lenne valami drasztikus béremelés – és a többi égető problémáról még nem is beszélünk –, akkor is évekbe telik, mire normalizálódik a helyzet” – teszi hozzá. 

Zsaruért kiált a helyzet

„Vészharangot azért még nem kongatnánk, de ha nem történik gyors és hathatós életpálya-javulás, akkor elég hamar ott találhatjuk magunkat, hogy nem lesz, aki rendőrnek állna” – ez a véleménye a Független Rendőr Szakszervezet (FRSZ) főtitkárának. Pongó Géza szerint az elmúlt egy-két évben érezhetően felgyorsult a pályaelhagyás, az életpályamodell idén már az állomány felének nem hozott egyetlen fillér bérnövekedést sem, és negyven százalék már tavaly sem kapott emelést. Egy tiszthelyettesnek 130-150 ezer forintból kellene megélnie, ami még egyedülállóként is nagy mutatvány, nemhogy családosan. Ráadásul – különösen a Készenléti Rendőrség állományában – sokan vannak vidékről a fővárosba költözők, akiknek a lakásbérlet is gondot jelent. Az országos reálbér-emelkedés mellett ugyanis az ingatlanárak és a bérleti díjak is megugrottak. Pongó Géza szerint a szolgálati nyugdíj eltörlése előtt évente 1000-1200 rendőr került ki a rendszerből, de javarészt a nyugdíjba vonulás miatt. Manapság is ugyanennyien esnek ki évről évre, de most döntően a pályaelhagyás miatt, a nyugállományba vonulás aránya elenyésző. A különbség továbbá az, hogy amíg évekkel ezelőtt 5-10-szeres volt a túljelentkezési arány a rendvédelmi képzéseken, addig mára drámaian visszaesett a kereslet e szakok iránt. Átlagosan 60-70 százalékkal csökkent a rendészeti szakközépiskolákba jelentkezők száma 2010 óta. „Az elmúlt egy évben egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy nemcsak a négy-öt éve pályán lévő, még kevésbé kötődő és mobilabb fiatalok választanak jövedelmezőbb hivatást, hanem a 20-25 éves szolgálati viszonnyal rendelkező kollégák is – mondja Pongó Géza. – Egyre fiatalabb a rendőrség állománya, és ez a fiatal korosztály, ha fájó szívvel is, de könnyebben dönt a pályamódosítás mellett. Már a kevésbé fejlett országrészekben is megjelent a pályaelhagyás, pedig néhány éve ezekben a megyékben, Szabolcsban például még elképzelhetetlen volt, annyira nem volt munka. Most van, hogy több fiatal egyszerre hagyja ott a rendőrséget, és megy külföldre vagy más ágazatba dolgozni.” Az FRSZ már évekkel ezelőtt jelezte a belügyi tárcának, s ezt teszi azóta is, hogy tarthatatlan bérfeszültség alakult ki a rendőrségnél. Az országos reálbér-növekedésben elinflálódott a négyéves rendőri életpályamodellben kapott bérnövekmény. „Sürgősen lépni kellene, még az idén, de nem egy újabb négyéves életpályaciklussal, hanem olyan emeléssel, ami azonnali és határozott javulást eredményez a rendőrök jövedelmében” – véli a főtitkár. Pongó Géza szerint nincs drágább, mint kiképezni a rendőri hivatásra az állományt, megvárni a négy-öt éves betanulási időszakot, és nézni, ahogy meghozzák a nehéz döntést. „Ez a hivatás erős kötelék, eskü kötelezi a rendőrt arra, hogy akár az élete árán és megvédje a hazáját és annak polgárait. Ha ezután mégis úgy dönt valaki, hogy búcsút mond az egyenruhának és a szolgálatnak, akkor annak nyomós oka van. Az elég nyomós ok, ha valaki nem tud megélni, nem tud tervezni” – mondja a szakszervezet tisztségviselője, aki bízik benne, hogy ez nemcsak az ő szívüket fájdítja, és a tárca nagyon rövidesen, nagyon komolyan veszi a vészjósló jeleket.  

Kisrendőrök nagy hiánya

„Egy egységnyi lelkiismeretért a világon semmit nem adnak a boltban” – ezt már egy volt magas rangú rend­őrtiszt mondja, aki évekkel ezelőtt nyugdíjba ment ugyan a rendőrség kötelékéből, de továbbra is van némi rálátása az utánpótlásra. A „kisrendőrök” pártján áll, és már aktív korában is azon a véleményen volt, hogy a béremeléssel az utcai rendőrök, a tiszthelyettesek jövedelmét kellett volna jobban megemelni, és csak kevéssé a tisztekét, tábornokokét. Egykor a beosztás, a rendfokozat és a korpótlék határozta meg a rend­őrök fizetését, így egy pályakezdő hadnagy egy idő után utolérte a húsz éve körzeti megbízottként dolgozó társát, amivel szerinte senkinek nem volt semmi baja. A tanulást, a képzettséget csakúgy figyelembe vette a rendszer, mint a szolgálatban eltöltött éveket vagy a beosztással járó felelősséget. „A szakma presztízsét erodálta a fizetések elmaradása mellett a különféle extra juttatások megszűnése is. A szolgálati lakás régen nem ment ritkaságszámba, ahogy volt cafetéria és üdülési kedvezmény. A megmaradt feltételekkel egyre kisebb a merítési lehetősége a képzőintézményeknek. Ez a pálya persze még mindig szép, így vannak, akik elhivatottan dacolnak a mostoha körülményekkel. Mások elég jók, de nem veszik föl őket máshová, és akadnak, akik valamiféle elfoglaltságra vágynak, és nem tudják, mit kezdjenek magukkal. A lemorzsolódás nem véletlenül 15-20 százalékos a szakgimnáziumokban.” A szolgálati nyugdíj megszüntetése hiba volt az egykori rendőri vezető szerint. Nem véletlen, hogy Európa számos országában, köztük Németországban, Franciaországban és a tengerentúlon, az USA-ban is létező gyakorlat, hogy 20-25 év után lehetőséget kapnak az egyenruhások arra, hogy átgondolják, akarnak-e maradni. „Ha választhatnánk, hogy egy 30 éves vagy egy 62 éves tűzoltó mentsen-e meg bennünket, aligha haboznánk választani. Ugyanez igaz a rendőrökre is, a stresszes és pszichésen megterhelő beosztásokban hamar el lehet használódni, így érdemes megtartani a korkedvezményes nyugdíj lehetőségét. Ez külföldön sem nagy pénz, de legalább egy gesztus az állam részéről” – mondja a volt magas rangú rendőrtiszt. 

Rettegés a civiltől

B. huszonöt év szolgálat után idén határozta el, hogy otthagyja a rend­őrséget. Nála az tette be a kaput, hogy a hivatásos kollégái helyett egykori közalkalmazottakat léptetnek elő jó pénzért, ők pedig a lyukakat foltozzák a járőrszolgálatban. „Annyira kevés a járőr a városban, hogy a területi szervektől vezényelnek járőrbe olyanokat, akik egész életüket az íróasztal mellett töltötték. Azt mondják, miért ne, ők is rendőrök. Olyan ez, mintha egy szemészorvos vezetne le egy szülést, mondván, ő is látott már puncit. És közben úgy beszélnek az emberrel, mint a szarral. Eddig meg se fordult a fejemben, hogy itt hagyjam, de az utóbbi négy évben már annyira frusztrál, ami a cégen belül megy, hogy amint tudok, lépek.” De lépni egyáltalán nem egyszerű. Persze aki tehette, idáig is maszekolt: K. civilben villanyszerelő volt, de leginkább fát vágott, az jó pénzt hozott. B. biztonsági őrként dolgozott egy éjszakai klubban. A rengeteg túlóra miatt azonban egyre kevésbé volt idejük „odakint” melózni. Most viszont jó volna, ha lenne valami menekülő út. „Én gyerekként épületlakatosnak tanultam – meséli Z. –, de azóta annyit fejlődött a szakmám, hogy már egy tervrajzot sem tudnék elolvasni.” A legnagyobb problémájuk azonban nem is ez, hanem a megszokás. „Húsz éve vagyok a testületnél, én itt vagyok valaki. Alulról kezdtem, mire eljutottam addig, ahol most tartok. Rendőrként gondolkodom, a világot is csak rendőrként tudom nézni – mondja P. – Ha bemegyek egy kocsmába, azonnal kiszúrom, kivel van valami gáz. Ha kimegyek civilbe, attól félek, hogy megint egy szar senki leszek, azt pedig valószínűleg nem tudnám még egyszer végigcsinálni.” „Minél több időt töltesz itt, az agyad annál inkább átáll. Úgy érzed, több vagy, mint egy átlagos ember, de valójában csak nem vagyunk teljesen normálisak, ha érted, mire gondolok. Amikor azt olvasom a Zsaruellátóban, hogy 24-25 évesen leszerelnek, nagyon tudom tisztelni őket. Minél hamarabb kiszállsz ebből, annál nagyobb az esélyed, hogy megtaláld a számításodat a civil életben. És minél tovább halogatod, annál valószínűbb, hogy innen mész nyugdíjba. Vagy a tepsibe, ha így megy tovább.”

Nyomozóképzés: tizennégyszeres túljelentkezés

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) képzéseinek jelentős részére nagyarányú túljelentkezés jellemző, az első helyes jelentkezések esetén a bűnügyi nyomozó szakiránynál ez az arány tavaly 14-szeres volt, tudatta lapunkkal az NKE. Az egyetemre több mint 5500-an jelentkeztek, az első helyes jelentkezések száma megközelítette a kétezret. A rendészettudományi kar 722 hallgatót vett fel, túlnyomó többségük – a korábbi tapasztalatok alapján – várhatóan elvégzi a képzést. Az egyetem a hazai felsőoktatásban egyedüliként folytat rendészeti képzést. Az ágazat szervei, így különösen a rendőrség, a büntetés-végrehajtás, az adó- és vámhivatal, a katasztrófavédelmi főigazgatóság, a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal, valamint a magánbiztonsági szféra számára képez felsőfokú képzettségű szakembereket. A tavalyi felvételi eljárásban 6 alapszak 20 szakirányára, 4 mesterszakra és 1 szakirányú továbbképzési szakra jelentkezhettek a felvételizők.

Az Európai Unióban átlagosan 318 rendőr jut 100 ezer lakosra az Eurostat 2016-os adatai szerint. A legtöbb egyenruhás Cipruson (573), Máltán (505) és Görögországban (492) van, míg a legkevesebb az északi államokban, Finnországban (137), Dániá­ban (186) és Svédországban (203). Magyarország tévesen 90-es adattal szerepelt a listán, de mint kiderült, ebbe csak a bűnügyi nyomozókat számolták bele, a valós adat 392, ez a tizedik legnagyobb arány az unióban. A 2008-as statisztika szerint még csak 335 rendőr jutott 100 ezer lakosra: csaknem 6000-rel nőtt a létszám. Kriminalisztikai szempontból a rendőrök létszáma jelzésértékű lehet, ahol több van, ott az állam általában kevesebb szabadságot enged, ugyanakkor a kevés jelentheti azt is, hogy hiány van az állományban az ENSZ bűnügyi hivatala szerint. A világon arányaiban Bahreinben van a legtöbb rendőr, az 1,4 milliós szigetországban 1087 rendőr jut 100 ezer lakosra: 15 ezer egyenruhás szolgál. Oroszországban arányaiban feleennyi rendőr jut a 146 millió lakosra, de ez 797 ezer rendőrt jelent.

Reagált a BM

„A Belügyminisztérium és a rendőrség vezetése az állomány minden rezdülését figyelemmel kíséri és értékeli – nem kizárólag a közösségi médiában megjelenő véleményeket. A valós problémák megoldására – azok jellegének és szintjének megfelelően – javaslatok, intézkedések, tervek készültek és készülnek” – válaszolta a minisztérium sajtóosztálya a Visszhang kérdésére, amelyben azt firtattuk: vajon a különböző nyilvános fórumokon megjelenő negatív visszajelzések az állomány részéről (például a romló belső hangulatra, a munkakörülményekre és a kiszámíthatatlan jövőképre) eljutnak-e a legfelsőbb szintekig és van-e terv a problémák megoldására. A lemorzsolódás mértékéről azt írták: „2018-ban a rendőrség hivatásos állományának létszáma 39 813 fő, 2010-ben pedig 33 450 fő volt – megkérdőjelezhetetlen tény, hogy 6 363 fővel emelkedett a hivatásos állomány létszáma”. Tavaly 1622 fő létesített hivatásos jogviszonyt (áthelyezéssel, visszavétellel, pályakezdő állományba helyezéssel) és 2012 fő hivatásos jogviszonya szűnt meg különböző jogcímek alapján. (A vezető jogcímek: 996 lemondás; 389 azonnali hatállyal próbaidő alatt; 193 közös megegyezés; 136 áthelyezés más szervhez, 114 kifogástalan életvitel ellenőrzéshez való hozzájárulás visszavonása.) Kérdésünkre a Belügyminisztérium azt is elismerte, nincs teljes körű CASCO biztosítás a rendőrség üzemeltetésében lévő szolgálati gépjárművekre. „A hivatásos állomány kártérítési felelősségét a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szóló 2015. évi XLII. törvény XIX. Fejezete szabályozza – a szabályozás válaszunk keretei között teljes körűen nem ismertethető” - írták.

Frissítve: 2019.04.06. 11:16

A festő és a hihetetlen

Publikálás dátuma
2019.04.01. 09:24

Fotó: Lakos Gábor
Az év egyik felét budaörsi műtermében, a másikat rovinji galériájában tölti. Ha nem fest, krimiket ír. Az ihlet a kispesti kapitányságról való, ahol sok képét őrizhetik: Győrfi András bűnügyi rajzoló is volt.
„Nem írtam alá őket”, mondja arra a felvetésemre, hogy a kortárs magyar bűnüldözés nem is tudja, micsoda érték birtokában van. Még akkor is, ha az elkövetőkről készült grafikák meg sem közelítik egy eredeti Győrfi-olajfestmény igencsak borsos árát. De bizony ki ne lenne boldog tulajdonosa egy aláírás nélküli Leonardónak, lett légyen a témája akár egy korabeli bűnöző. Persze, ahhoz tényleg elég elvakultnak kellene lenni, hogy az ember szakmányban rosszarcúakat nézegessen a nappalijában. 

Egy szorgalmas lusta ember

A Győrfi-gyűjtők, -kedvelők máshoz szoktak. Meseszerű, szarkasztikus világa, eltéveszthetetlen figuralitása és sajátos technikája védjegyévé vált. Huszonnyolc év munkája van ebben a sajátosságban. Mert a festés meló, amit naponta akár öt-hat órában is csinál, mert ha csinál valamit, akkor azt nagyon csinálja. Ha nem, akkor nem. Goethe szerint lusta zseni nincs, idézi a költőt, és hozzáteszi, hogy ő márpedig lusta, viszont elég termékeny lusta. Egyszer, amikor Los Angelesben volt kiállítása, az unión kívüli bonyolult szállítási-papírozási procedúra miatt képek nélkül érkezett, s egy barátjánál három hét alatt festette meg a falra valót. A malibui kertben ez azért nem olyan elviselhetetlen, de a munka akkor is munka, meséli a budaörsi Post-Art önfenntartó kulturális és közösségi tér volt postaépületében, ahol műterme és állandó kiállítása is van. Hároméves lehetett, amikor olim­piai ezüstérmes vízilabdakapus édes­apja nyomdokán a medencét, a Holdra szállást és a képzőművészetet tűzte ki célul. A vízilabda-hálóőri ténykedéshez kamaszként elég magas volt ugyan, de máshogy képzelte el az életet, sem hogy tizenhat évesen a kaposvári létből a fővárosi pezsgésbe kerülve az OSC színeiben eddze át a monoton nyarakat. Ennél akkoriban még az űrhajózás is esélyesebbnek tűnt a művészettel kacérkodó fiatalember számára, aki hamar elérte első sikereit. Kilencévesen ötezer rajz közül nyert az indiai Shankar nemzetközi gyermekrajzversenyen, és a szintén erdélyi származású, részben somogyi gyökerű festőművész, Szász Endre is biztatta. Már húsz körül járt, amikor az édesapjával barátságot ápoló alkotó annyit mondott várdai kúriájában, látván a tehetségét: „Ez a gyerek jobban rajzol, mint én.” Talán másként alakul minden, ha hasonló lelkesítéssel Farkas Bertalan nógatta volna valami rettenetes kiképzőpörgettyű-gyakorlat után. 

Rovinji bősz magyar

De bizony a véletlenek sem szertelenül jöttek-mentek Győrfi András életében. Részben ennek is köszönheti, hogy a Galaktika, a Rakéta Regényújság, az Élet és Irodalom, a Szabad Föld és a Nimród illusztrátoraként megkereste a Móra Könyvkiadó, megrajzolna-e tizenhárom illusztrációt Ingrid Edelfeldt Robin és a láthatatlanok című ifjúsági regényéhez, másnapra. Megcsinálta, és miután a 13 300 forintos gázsi éppen háromszorosa volt a KÖZTI Középület-tervezőnél kapott havi fizetésének, hamar eldőlt, hogy nem sok vizet fog zavarni az egyenes vonalak és statikai számítások világában. „Addig is csak a látványterveken szereplő fákat és embereket bízták rám”, mondja az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán végzett építész. A szerencsés atyai közreműködés a horvátországi nyarak megismerésében is szerepet játszott. Később, amikor a fővárosi galériás létből kifelé tekintett, sokat járt az Isztriára. Rovinjba azonnal beleszeretett a középkori velencei hatás, az élénk művészeti élet, a nemzetközi pezsgés miatt. És mit ad isten, egy művészetkedvelő román szállásadónál töltötte az idejét erdélyi, románul beszélő kedvesével, amikor kiderült, a dél-afrikai művésztől megkapja a földszinti galériát hetekre. Az Oratorio-kápolnával ékesített kis téren ez fantasztikus lehetőség volt. A következő években hetekre kibérelte, később megvette a csöppnyi kiállítóteret. Ebben a még édesapja által vett balatoni nyaraló eladása segítette, így él tovább az atya szelleme az isztriai létben. Idén hetedik éve, hogy a nyarat júniustól szeptemberig ott tölti feleségével, Angival, aki művészetének nemcsak értője, de avatott értékesítője is lett. Ketten fogadják az óvárosban járó művészetbarátokat, s vendégelik őket jó szóval, pálinkával, mikor minek van keletje. András Rovinjban, meséli, bősz magyar. Helyi barátaival, köztük Gorannal, a kosarassal gyakorta jár meccseket nézni nemzeti trikolórban. Ez csak a horvát–mexikói derbin okozott némi feszültséget, amikor a magyar és a latin-amerikai színek azonossága miatt egy ideig ellenfélnek nézték a háborús veteránok törzshelyén. A téren játszó gyerekekkel is összebarátkozott; nem volt mit tenni, rá kellett szoktatni őket a tollaslabdára a futball helyett. A Fájdalmas Szűz­anya-kápolna tizenhatodik századi ornamentikája és a Győrfi-galéria kortárs berendezése is túl értékes ahhoz, hogy méltatlan találatokat kapjon. Erre például mondhatná kedvenc horvát szavát nem kedves helyzetben: nevjerovetno (jelentése: hihetetlen), ahol a kiejtésben fontos a „j”, mert egy nyegle „neverovetnóval” szerb akcentus ütközne ki a beszédben. Az pedig a horvát fülek számára nem feltétlenül kívánatos. „Félévnyi otthonom csapata megverte a másik fél évem csapatát”, írta a közösségi oldalán a minapi magyar–horvát után, ahol természetesen a hazai válogatottnak szurkolt. Magyarnak lenni egyébként különös érzés a mediterráneumban András számára. Nem különösebben szíveli a magyar közéletet, ahogy mondja, hőbörgött az előző nyolc év otrombaságai miatt is, és elégedetlen a politikacsinálókkal ma is. Furcsán is érzi magát, amikor a vállát veregetik az Európa-hírű migránspolitika miatt. Ő erre nem büszke. A magyar írókra, a magyar képzőművészekre büszke, a magyar politikára nem. A hazáját nagyon szereti, mondja, de a hazája nem igazán hagyja magát mindenestül szeretni. Nemzeti identitása még ennél is bonyolultabb lehet, ha az andalúziai terveik jól alakulnak, e délspanyol közeg ugyanis megbabonázta őket. Isztriai, andalúz és budaörsi évszakok jöhetnek hamarosan. 

Hullát, azt nem

Ha nem fest, zenét hallgat, és elkezdett krimiket írni. Jo Nesbø norvég író tiszteletére Jo nyomozó bőrébe bújik, aki elmélkedő magányos zsaruként festőnek készül. A bűnüldözés fiatalon érintette meg, amikor egyszer kirabolták a kispesti lakását. „Mindent elvittek, csak a festményeket nem”, mondja a korabeli pályakezdő művész elégedetlenségét idézve; de mennyire örült, amikor a neves budapesti szállodából lopták el egy képét, fájdalomdíjként egy hétig lakott a luxushotelben. A kispesti rendőrök aztán egyszer megkérdezték, nincs-e kedve rajzolóként tevékenykedni. Három évig csinálta, rablókat, erőszaktevőket skiccelt föl, de kikötötte, hullát nem fog rajzolni. A megrázó történetek így is megviselték, s ha az áldozat sírt, akkor tudta, portréja tűpontos. Győrfi András illusztrációival száznál több könyvben találkozni, öt éve egy kilencedikes irodalomkönyv több kiadásában az Egri csillagokhoz készült grafikája szerepel. Ezt talán jövőre a diákok is megtudják, ha a szerzőt feltünteti a kiadó, ez ugyanis nem történt meg. A hazai művészlét kevésbé lírai történeteit nem igazán tudja megszokni, de arra büszke, hogy a Gárdonyi Géza-remek számos illusztrátora közül az ő munkáját választották a Nagy Könyv borítójára. Ha nem is úgy, ahogy a tisztesség „nagy könyvében” írva vagyon.
Szerző

Heti abszurd: Hamostvasárnap

A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint, ha most vasárnap lennének a választások, akkor sokan meg­lepődnének, mert úgy tudják, hogy nem most, hanem ősszel kell majd főpolgármestert választani Buda­pesten. Ehhez képest a megkérdezettek 74 százaléka hallott már a Sétáló Budapest nevű programról – azok között, akik válaszoltak is a kérdésre, ez az arány 14 százalék. A verekedésbe már keveredett biztonsági őrök mintegy negyede szerint a fővárosban jó irányba mennek a dolgok, ez az arány a négynél több gyermeket nevelő kiskorú államtitkárok körében 34 százalék, ami szemben az előző hónapban mért 52 százalékkal, a hibahatáron túlmutató visszaesést jelez. A budapestiek hetven százaléka nem szeretné, ha a lakóhelye közelében száz méternél magasabb szökőkút létesülne, mintegy 80 százalékuk pedig kifejezetten ellenezné, hogy Soros György zsiráfokat fessen a gyalogos-átkelőhelyek közelében található házak falaira. A válaszolók csaknem kétharmada szerint nem mélyíteni, hanem betemetni kellene a zenekari árkokat, miközben közel egyötödük kifejezetten veszélyesnek tartja, ha valaki este sötétedés után csukott szemmel közlekedik. (Ez az arány a lapkiadó vállalattal, valamint határon túli futballcsapattal rendelkező gázszerelők körében végzett felmérés szerint tavaly ilyenkor még 43 százalék volt!) A kutatók a fenti mérésekből megpróbáltak következtetéseket levonni, ám ez csak az esetek egyharmadában sikerült. A fennmaradó kétharmadnyi esetben arra jutottak, hogy Budapesten az emberek nagy része azt szereti, ha gyakran jár a villamos és tiszta, és csak elenyésző azoknak a száma (0,3 százalék), akik szerint az lenne a jó, ha a 3-as metró a jövőben is rendszeresen meghibásodna. A laposföld-hívők negyede szerint jobb volna, ha semmi sem lenne rossz. A felmérés, bár nem volt teljes körű, jól reprezentálta a magyar lakosságot, így például megállapítható, hogy a mobiltelefonnal rendelkező, 12 évnél fiatalabb, tanyán élő, kétdiplomás örömlányok mintegy 60 százaléka azt válaszolta, hogy jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál. (Ez utóbbi azért is elgondolkodtató, mert ugyanez az arány Norvégiában mindössze 28 százalék, miközben Burundiban és Ugandában megközelíti a 97 százalékot.) Ami a kutatás módszertanát illeti, meg kell jegyeznünk, hogy a válaszadók mintegy 37 százaléka, vagyis, az összes megkérdezett hozzávetőlegesen 1 százaléka elküldte a kérdezőbiztosokat a jó anyjukba, másfél százalékuk meg is kergette őket. Örömteli viszont, hogy csupán a lakosság nulla egész négy tized százaléka érte utol a kérdezőket, ily módon testi fenyítésig fajuló kontaktra csupán elenyésző mértékben került sor.
Szerző
Föld S. Péter