"Ha befizetem az összes csekket, minden napra marad egy ezresem" - Lassan nem lesz, aki rendőrnek áll

Publikálás dátuma
2019.04.06 09:00

Fotó: Tóth Gergő/ Népszava
Néhány nappal ezelőtt a közösségi médiában jelentette be egy fiatal rendőr, hogy otthagyja a testületet. Az ügy nem kavart volna nagy vihart, hiszen az utóbbi időkben egyre több csalódott zsaru távozik a rendőrségtől. Ő viszont korábban a BRFK toborzóplakátján a rendőrség reklámarca volt. Megpróbáltunk utánajárni, mi az oka a leszerelési hullámnak.
P. 41 éves börtönőr. Vidékről jött a fővárosba, 22 éve van a testületnél, ez az első munkahelye, „itt nőtt föl” – ahogy mondja. Története nem egyedi, szinte mindannyian ezzel kezdik. „2012. január 1-jén elvették tőlünk a szolgálati nyugdíjat. Én az iskolában tanultam jogot is, és ott azt mondták: a szerzett jogokat nem lehet egy tollvonással eltörölni, főleg nem visszamenőleges hatállyal. Ismerek olyat, akinek két hónap hiányzott a szolgálatihoz, most meg húsz évre beragadt a testületbe. Itt nagyon megszívatták az embereket.” Az úgynevezett szolgálati nyugdíj, egy 1996-os törvény értelmében a fegyveres és rendvédelmi testületek tagjait érintette. Azt jelentette, hogy nagyjából 50 éves kor körül, 25 ledolgozott év után nyugdíjba mehetett a testület tagja, ami legalább tízévnyi „nyereség” a polgári szakmák korhatárához és szolgálati idejéhez képest. A kedvezményekkel egyrészt az érintettek alapvető jogainak korlátozását – a hivatásos állomány tagja bárhova vezényelhető bármikor, azaz akár éjjel és a szabadság ideje alatt is behívható, nem sztrájkolhat, politizálhat vagy vállalhat közszereplést stb. – kompenzálták. Másrészt az állam azt ismerte el, hogy ezeknél a foglalkozásoknál a fizikai és mentális terhelés nagyobb, azaz előbb „elhasználódnak” az emberek. „Egy évvel korábban léptettek be minket a magánnyugdíjpénztárba” – meséli Z. A Nyugat-Magyarországon szolgáló rendőr szerint őket duplán érintette a kötelező pénztári tagság eltörlése. „Sokan még örültek is neki, mondván, a magánban legalább 15-20 év kell, hogy valamennyi pénz összegyűljön, de mi úgyis szolgálati nyugdíjba megyünk öt év múlva. Két hónappal később eltörölték a szolgálati nyugdíjat, mi meg benne ragadtunk a rendszerben. Nem sztrájkolhatok, nem demonstrálhatok. Azt gondolják, ha a rendvédelemmel bármit megtehetnek, akkor bármit megtehetnek” – mondja keserűen. 

Nem csak a pénz

Egy járőr ma 180-200 ezer forintot visz haza, a túlórákkal akár ennél is többet. Egy húsz éve a pályán lévő főtiszt a dupláját is megkeresi, de az is kevesebb, mintha pénztáros volna a Lidlnél vagy villanyszerelő – bárhol. K. egy hevesi kapitányságon körzeti megbízott. Apja és nagyapja is rendőr volt, a felesége is a szervezetben dolgozik. „Tizennyolc éve vagyok itt, korábban meg nem fordult volna a fejemben, hogy itthagyjam a testületet. Nem a pénz az első, bár az se túl sok. A feleségemmel együtt 450-et keresünk, két gyereket nevelünk, kihúzzuk a hónap végéig. Előrébb nem jutunk, nyaralni nemigen megyünk, de idáig kitartottunk. Az utolsó négy-öt évben viszont azt érezzük, hogy fölöslegesek vagyunk. Minket, öregeket nyírnak, a fiataloknak kedveznek, biztosan azért, mert alig vannak. Mi bármit kérünk, az a válasz, hogy menjünk, ha akarunk. Előrelépés nincs, nekem még 20 évet kéne itt töltenem, és csak azt érzem, hogy folyamatosan rugdosva vagyunk.” Az Orbán-kormány egyik fontos intézkedése a rendvédelmiek 50 százalékos béremelése volt. „Papíron – állítja S., egy borsodi városi kapitányság járőr parancsnoka. – Porhintés. Úgy variáltak, hogy engem áttettek egy másik beosztásba, ami azonnal 9000 mínuszt jelentett. Úgyhogy a nagy emelésből nálam semmi se lett. Azt mondják, hogy augusztus előtt változni fog. Mindig ezt mondják. Arra jó, hogy soha ne érezzünk semmit véglegesnek vagy biztosnak, de mindig legyen egy kis reménysugár a javulásra.” „Minden túl van szabályozva, még a fing szagát is megszabják. Semmi kreativitást nem hagynak nekünk – mondja egy baranyai járőr. – A lényeg, hogy a sapka a fejen legyen, a kitűző meg egyenesen álljon. Ezenkívül csak a statisztika számít. Bár állítólag az ORFK-n már más szelek fújnak, felénk még mindig azt kommunikálják, hogy ha nem hozol ennyi meg ennyi elfogást, bírságot, akkor megütheted a bokád. Vannak települések, ahol már beérett a rendőrök munkája és rend van. Ott nem tudják produkálni a számokat, és ezért is lecseszés jár. Közben meg mindenért megy a büntetés, folyamatosan azt kell figyelni, hogy mikor kameráz le valaki, melyik intézkedésből lesz újságcikk. A parancsnokaink nem állnak ki mellettünk, csak azt nézik, hogyan védhetik a saját seggüket.” A közérzetet olyan tényezők is rombolják", hogy nincsen teljes körű CASCO a járőrautókra. Ha egy járőr akár egy bűnöző üldözése közben megrongálja a gépkocsit, fizetheti az akár több százezer forintra rúgó kárt. „Kitalálták az állandó továbbképzést, hogy okosodjon a rendőr – meséli Z. – Nem lenne vele gond, ha nem nívótlan, értelmetlen, megalázó kérdésekkel bombáznának minket. A múlt hónapban egy korrupcióellenes kérdéssort töltöttünk ki. A feltételezett párbeszédek olyanok voltak, mintha egy tízéveseknek szóló képregényből vágták volna ki őket. Az egyik fiatal járőr kolléga éppen odáig jutott, hogy beikszelte a megfelelő választ arra, hogy hogyan áll ellen a vesztegetési kísérletnek, amikor csengetett a mobilja. Megkapta a fizuját, 153 ezer forintot. Ha befizetem az összes csekket, minden napra marad egy ezresem, mondta. A szívem facsarodott belé, mert tudom, hogy egy éven belül már Ausztriában építi a kapitalizmust.” Különös, de az alacsony fizetések ellenére sokan mégis ezt a pályát választják. Talán valami romantikus elképzelés hajtja őket, talán a hivatástudat, vagy egyszerűen nincs más választásuk, és itt kötnek ki. „Nem szégyellem, roma vagyok, ráadásul nem is a legcsóróbb fajtából – meséli D., aki egy szabolcsi településről lépett be a testülethez. – Apám vállalkozó, engem is be akart vinni a családi bizniszbe, de én azt mondtam, inkább jó rendőr szeretnék lenni. Hülyének néztek, de nem bántam meg. A testületben lett belőlem ember.” D. öt évig szolgált, aztán megszületett a kislánya. A feleségének nem volt munkája, számoltak, és rájöttek, hogy abból a pénzből nem él meg a család. Az építőiparban helyezkedett el, háromszoros pénzért. Nem szereti, de „ez van – mondja. – A gyereknek ennie kell”. A rendőrökkel folytatott beszélgetésekből az tűnt ki, hogy a pénzhiány főképp a kalandot kereső, családot alapító fiatalokat tántorítja el. Azokat, akik csak néhány éve vannak a testületnél. Vagy még kevesebb. „Múlt héten Hevesből idevezényeltek 8 fiatalt – mondja egy tiszt, aki a Venyige utcai börtönben dolgozik. – A nagy toborzó kampánnyal fogták meg őket, de mivel nem épült meg a beígért hevesi börtön, áthelyezték őket Pestre. Nem sokáig bírták. Amikor kiderült, hogy nem fizetik nekik a bejárást, leszereltek. Az fel sem merült, hogy a kezdő pénzükből lakást tudnának bérelni.” Az idősebbek sokkal nehezebben mozdulnak. Pedig ők azok, akik évek óta szenvednek a szolgálattal együtt járó ismétlődő és megoldhatatlan problémáktól: az értelmetlen parancsoktól, a kiszámíthatatlan beosztásoktól, a fegyelmi eljárásoktól, az őket emberszámba se vevő parancsnokaiktól, a túlterheltségtől, a kimerüléstől, az előrelépés reménytelenségétől. Egy budapesti büntetés-végrehajtási őr meséli, hogy az állandó túlórák miatt egyre fáradtabbak az őrök. „Nehéz­fiúkat hoznak, és megy a propaganda, hogy ilyen erőkkel őrizzük őket, meg olyan biztonságosan. A Venyigében 300 őr helyett 70-en vannak. Amikor egy őrre jó esetben 100-150 elítélt jut, nincs se idő, se mód a szabályzatban előírt módon ellenőrizni őket. Azt szoktuk mondani, azért nincs balhé, mert a rabok nem akarják.” Ha pedig az elöljáró szabálytalanságon kapja őket, nem mentség a létszámhiány vagy a kimerültség. Jön a büntetés vagy a „nem kötelező itt dolgozni, le is lehet szerelni”. Meséli, hogy tavaly pszichológiai tesztet töltettek ki vele. Arra a kérdésre, hogy érzi-e a parancsnokai megbecsülését, azt írta: nem. Kiszűrték, kockázatot jelentett. „Stresszes vagy, nem dolgozhatsz, mondta a pszichológus. Persze, hogy stresszes vagyok, ­augusztusban 457 túlóránál tartottam. Akkor született meg a fiam, és nem tudtam ott lenni vele. Volt, akinek 900 túlórája volt egy évben. Mentem az osztályvezetőhöz, hogy itt a papír, nem dolgozhatok. Mi az, hogy nem dolgozhatsz?! Újraíratták a tesztet, ők ikszelték be, amit kellett. Addig variáltak, amíg nem lettem stresszes.” „Ahogy mondani szoktuk, ez már a haláltusa. Húsz éve a pályán lévő felügyelők szerelnek le, mert a munkakörülményeket sem mentálisan, sem fizikailag nem bírják – állítja L., aki a keleti országrészben dolgozik egy büntetés-végrehajtási intézményben. – Az intézeti vezetők, ha akarnak, sem tudnak kiállni az állományért, mert bármikor indoklás nélkül felmenthetőek a beosztásukból osztályvezető-helyettestől felfelé. Ha most lenne valami drasztikus béremelés – és a többi égető problémáról még nem is beszélünk –, akkor is évekbe telik, mire normalizálódik a helyzet” – teszi hozzá. 

Zsaruért kiált a helyzet

„Vészharangot azért még nem kongatnánk, de ha nem történik gyors és hathatós életpálya-javulás, akkor elég hamar ott találhatjuk magunkat, hogy nem lesz, aki rendőrnek állna” – ez a véleménye a Független Rendőr Szakszervezet (FRSZ) főtitkárának. Pongó Géza szerint az elmúlt egy-két évben érezhetően felgyorsult a pályaelhagyás, az életpályamodell idén már az állomány felének nem hozott egyetlen fillér bérnövekedést sem, és negyven százalék már tavaly sem kapott emelést. Egy tiszthelyettesnek 130-150 ezer forintból kellene megélnie, ami még egyedülállóként is nagy mutatvány, nemhogy családosan. Ráadásul – különösen a Készenléti Rendőrség állományában – sokan vannak vidékről a fővárosba költözők, akiknek a lakásbérlet is gondot jelent. Az országos reálbér-emelkedés mellett ugyanis az ingatlanárak és a bérleti díjak is megugrottak. Pongó Géza szerint a szolgálati nyugdíj eltörlése előtt évente 1000-1200 rendőr került ki a rendszerből, de javarészt a nyugdíjba vonulás miatt. Manapság is ugyanennyien esnek ki évről évre, de most döntően a pályaelhagyás miatt, a nyugállományba vonulás aránya elenyésző. A különbség továbbá az, hogy amíg évekkel ezelőtt 5-10-szeres volt a túljelentkezési arány a rendvédelmi képzéseken, addig mára drámaian visszaesett a kereslet e szakok iránt. Átlagosan 60-70 százalékkal csökkent a rendészeti szakközépiskolákba jelentkezők száma 2010 óta. „Az elmúlt egy évben egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy nemcsak a négy-öt éve pályán lévő, még kevésbé kötődő és mobilabb fiatalok választanak jövedelmezőbb hivatást, hanem a 20-25 éves szolgálati viszonnyal rendelkező kollégák is – mondja Pongó Géza. – Egyre fiatalabb a rendőrség állománya, és ez a fiatal korosztály, ha fájó szívvel is, de könnyebben dönt a pályamódosítás mellett. Már a kevésbé fejlett országrészekben is megjelent a pályaelhagyás, pedig néhány éve ezekben a megyékben, Szabolcsban például még elképzelhetetlen volt, annyira nem volt munka. Most van, hogy több fiatal egyszerre hagyja ott a rendőrséget, és megy külföldre vagy más ágazatba dolgozni.” Az FRSZ már évekkel ezelőtt jelezte a belügyi tárcának, s ezt teszi azóta is, hogy tarthatatlan bérfeszültség alakult ki a rendőrségnél. Az országos reálbér-növekedésben elinflálódott a négyéves rendőri életpályamodellben kapott bérnövekmény. „Sürgősen lépni kellene, még az idén, de nem egy újabb négyéves életpályaciklussal, hanem olyan emeléssel, ami azonnali és határozott javulást eredményez a rendőrök jövedelmében” – véli a főtitkár. Pongó Géza szerint nincs drágább, mint kiképezni a rendőri hivatásra az állományt, megvárni a négy-öt éves betanulási időszakot, és nézni, ahogy meghozzák a nehéz döntést. „Ez a hivatás erős kötelék, eskü kötelezi a rendőrt arra, hogy akár az élete árán és megvédje a hazáját és annak polgárait. Ha ezután mégis úgy dönt valaki, hogy búcsút mond az egyenruhának és a szolgálatnak, akkor annak nyomós oka van. Az elég nyomós ok, ha valaki nem tud megélni, nem tud tervezni” – mondja a szakszervezet tisztségviselője, aki bízik benne, hogy ez nemcsak az ő szívüket fájdítja, és a tárca nagyon rövidesen, nagyon komolyan veszi a vészjósló jeleket.  

Kisrendőrök nagy hiánya

„Egy egységnyi lelkiismeretért a világon semmit nem adnak a boltban” – ezt már egy volt magas rangú rend­őrtiszt mondja, aki évekkel ezelőtt nyugdíjba ment ugyan a rendőrség kötelékéből, de továbbra is van némi rálátása az utánpótlásra. A „kisrendőrök” pártján áll, és már aktív korában is azon a véleményen volt, hogy a béremeléssel az utcai rendőrök, a tiszthelyettesek jövedelmét kellett volna jobban megemelni, és csak kevéssé a tisztekét, tábornokokét. Egykor a beosztás, a rendfokozat és a korpótlék határozta meg a rend­őrök fizetését, így egy pályakezdő hadnagy egy idő után utolérte a húsz éve körzeti megbízottként dolgozó társát, amivel szerinte senkinek nem volt semmi baja. A tanulást, a képzettséget csakúgy figyelembe vette a rendszer, mint a szolgálatban eltöltött éveket vagy a beosztással járó felelősséget. „A szakma presztízsét erodálta a fizetések elmaradása mellett a különféle extra juttatások megszűnése is. A szolgálati lakás régen nem ment ritkaságszámba, ahogy volt cafetéria és üdülési kedvezmény. A megmaradt feltételekkel egyre kisebb a merítési lehetősége a képzőintézményeknek. Ez a pálya persze még mindig szép, így vannak, akik elhivatottan dacolnak a mostoha körülményekkel. Mások elég jók, de nem veszik föl őket máshová, és akadnak, akik valamiféle elfoglaltságra vágynak, és nem tudják, mit kezdjenek magukkal. A lemorzsolódás nem véletlenül 15-20 százalékos a szakgimnáziumokban.” A szolgálati nyugdíj megszüntetése hiba volt az egykori rendőri vezető szerint. Nem véletlen, hogy Európa számos országában, köztük Németországban, Franciaországban és a tengerentúlon, az USA-ban is létező gyakorlat, hogy 20-25 év után lehetőséget kapnak az egyenruhások arra, hogy átgondolják, akarnak-e maradni. „Ha választhatnánk, hogy egy 30 éves vagy egy 62 éves tűzoltó mentsen-e meg bennünket, aligha haboznánk választani. Ugyanez igaz a rendőrökre is, a stresszes és pszichésen megterhelő beosztásokban hamar el lehet használódni, így érdemes megtartani a korkedvezményes nyugdíj lehetőségét. Ez külföldön sem nagy pénz, de legalább egy gesztus az állam részéről” – mondja a volt magas rangú rendőrtiszt. 

Rettegés a civiltől

B. huszonöt év szolgálat után idén határozta el, hogy otthagyja a rend­őrséget. Nála az tette be a kaput, hogy a hivatásos kollégái helyett egykori közalkalmazottakat léptetnek elő jó pénzért, ők pedig a lyukakat foltozzák a járőrszolgálatban. „Annyira kevés a járőr a városban, hogy a területi szervektől vezényelnek járőrbe olyanokat, akik egész életüket az íróasztal mellett töltötték. Azt mondják, miért ne, ők is rendőrök. Olyan ez, mintha egy szemészorvos vezetne le egy szülést, mondván, ő is látott már puncit. És közben úgy beszélnek az emberrel, mint a szarral. Eddig meg se fordult a fejemben, hogy itt hagyjam, de az utóbbi négy évben már annyira frusztrál, ami a cégen belül megy, hogy amint tudok, lépek.” De lépni egyáltalán nem egyszerű. Persze aki tehette, idáig is maszekolt: K. civilben villanyszerelő volt, de leginkább fát vágott, az jó pénzt hozott. B. biztonsági őrként dolgozott egy éjszakai klubban. A rengeteg túlóra miatt azonban egyre kevésbé volt idejük „odakint” melózni. Most viszont jó volna, ha lenne valami menekülő út. „Én gyerekként épületlakatosnak tanultam – meséli Z. –, de azóta annyit fejlődött a szakmám, hogy már egy tervrajzot sem tudnék elolvasni.” A legnagyobb problémájuk azonban nem is ez, hanem a megszokás. „Húsz éve vagyok a testületnél, én itt vagyok valaki. Alulról kezdtem, mire eljutottam addig, ahol most tartok. Rendőrként gondolkodom, a világot is csak rendőrként tudom nézni – mondja P. – Ha bemegyek egy kocsmába, azonnal kiszúrom, kivel van valami gáz. Ha kimegyek civilbe, attól félek, hogy megint egy szar senki leszek, azt pedig valószínűleg nem tudnám még egyszer végigcsinálni.” „Minél több időt töltesz itt, az agyad annál inkább átáll. Úgy érzed, több vagy, mint egy átlagos ember, de valójában csak nem vagyunk teljesen normálisak, ha érted, mire gondolok. Amikor azt olvasom a Zsaruellátóban, hogy 24-25 évesen leszerelnek, nagyon tudom tisztelni őket. Minél hamarabb kiszállsz ebből, annál nagyobb az esélyed, hogy megtaláld a számításodat a civil életben. És minél tovább halogatod, annál valószínűbb, hogy innen mész nyugdíjba. Vagy a tepsibe, ha így megy tovább.”

Nyomozóképzés: tizennégyszeres túljelentkezés

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) képzéseinek jelentős részére nagyarányú túljelentkezés jellemző, az első helyes jelentkezések esetén a bűnügyi nyomozó szakiránynál ez az arány tavaly 14-szeres volt, tudatta lapunkkal az NKE. Az egyetemre több mint 5500-an jelentkeztek, az első helyes jelentkezések száma megközelítette a kétezret. A rendészettudományi kar 722 hallgatót vett fel, túlnyomó többségük – a korábbi tapasztalatok alapján – várhatóan elvégzi a képzést. Az egyetem a hazai felsőoktatásban egyedüliként folytat rendészeti képzést. Az ágazat szervei, így különösen a rendőrség, a büntetés-végrehajtás, az adó- és vámhivatal, a katasztrófavédelmi főigazgatóság, a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal, valamint a magánbiztonsági szféra számára képez felsőfokú képzettségű szakembereket. A tavalyi felvételi eljárásban 6 alapszak 20 szakirányára, 4 mesterszakra és 1 szakirányú továbbképzési szakra jelentkezhettek a felvételizők.

Az Európai Unióban átlagosan 318 rendőr jut 100 ezer lakosra az Eurostat 2016-os adatai szerint. A legtöbb egyenruhás Cipruson (573), Máltán (505) és Görögországban (492) van, míg a legkevesebb az északi államokban, Finnországban (137), Dániá­ban (186) és Svédországban (203). Magyarország tévesen 90-es adattal szerepelt a listán, de mint kiderült, ebbe csak a bűnügyi nyomozókat számolták bele, a valós adat 392, ez a tizedik legnagyobb arány az unióban. A 2008-as statisztika szerint még csak 335 rendőr jutott 100 ezer lakosra: csaknem 6000-rel nőtt a létszám. Kriminalisztikai szempontból a rendőrök létszáma jelzésértékű lehet, ahol több van, ott az állam általában kevesebb szabadságot enged, ugyanakkor a kevés jelentheti azt is, hogy hiány van az állományban az ENSZ bűnügyi hivatala szerint. A világon arányaiban Bahreinben van a legtöbb rendőr, az 1,4 milliós szigetországban 1087 rendőr jut 100 ezer lakosra: 15 ezer egyenruhás szolgál. Oroszországban arányaiban feleennyi rendőr jut a 146 millió lakosra, de ez 797 ezer rendőrt jelent.

Reagált a BM

„A Belügyminisztérium és a rendőrség vezetése az állomány minden rezdülését figyelemmel kíséri és értékeli – nem kizárólag a közösségi médiában megjelenő véleményeket. A valós problémák megoldására – azok jellegének és szintjének megfelelően – javaslatok, intézkedések, tervek készültek és készülnek” – válaszolta a minisztérium sajtóosztálya a Visszhang kérdésére, amelyben azt firtattuk: vajon a különböző nyilvános fórumokon megjelenő negatív visszajelzések az állomány részéről (például a romló belső hangulatra, a munkakörülményekre és a kiszámíthatatlan jövőképre) eljutnak-e a legfelsőbb szintekig és van-e terv a problémák megoldására. A lemorzsolódás mértékéről azt írták: „2018-ban a rendőrség hivatásos állományának létszáma 39 813 fő, 2010-ben pedig 33 450 fő volt – megkérdőjelezhetetlen tény, hogy 6 363 fővel emelkedett a hivatásos állomány létszáma”. Tavaly 1622 fő létesített hivatásos jogviszonyt (áthelyezéssel, visszavétellel, pályakezdő állományba helyezéssel) és 2012 fő hivatásos jogviszonya szűnt meg különböző jogcímek alapján. (A vezető jogcímek: 996 lemondás; 389 azonnali hatállyal próbaidő alatt; 193 közös megegyezés; 136 áthelyezés más szervhez, 114 kifogástalan életvitel ellenőrzéshez való hozzájárulás visszavonása.) Kérdésünkre a Belügyminisztérium azt is elismerte, nincs teljes körű CASCO biztosítás a rendőrség üzemeltetésében lévő szolgálati gépjárművekre. „A hivatásos állomány kártérítési felelősségét a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szóló 2015. évi XLII. törvény XIX. Fejezete szabályozza – a szabályozás válaszunk keretei között teljes körűen nem ismertethető” - írták.

Frissítve: 2019.04.06 11:16

Duce-lincs post mortem

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:33

Fotó: Leemage/ AF
Húsvét vasárnapja 1946-ban is április 21-re esett. Az akkor 26 éves, politikusi álmokat dédelgető Domenico Leccisi a milánói Musocco-temető 16-os parcellájából kilopta Benito Mussolini holttestét.
„Mérhetetlenül ostoba volnék, ha azt kérném, hogy a halálom után hagyjanak békében. A nagy átalakulásokra, forradalmakra buzdító vezérek sírjai körül nem lehet nyugalom” – írta Mussolini 1932-ben egy öccsének címzett levélben, mintegy Kasszandra-jóslatként előrevetítve a jövőt. Azt, hogy „életművét” kvázi befejezettnek tekinti, már 1943 szeptemberében sem rejtette véka alá. Amikor a Tölgyfa-hadművelet során a németek kiszabadították a III. Viktor Emánuel parancsára letartóztatott Ducét grand-sassói fogságából, állítólag így sóhajtott fel: „ez aztán tényleg nem hiányzott”. Két nappal korábban még az ereit is megpróbálta felvágni a borotvájával, ami slendriánságának és az egyik őt őrző katona szemfülességének köszönhetően végül csak öngyilkossági kísérletként került be a fasiszta diktátor portfóliójába. Szűk két évvel később, rövid életű másodvirágzásnak, no meg a háborúnak végén azonban már nyilvánvaló volt, nincs más választása, mint menni vagy meghalni – ha nem is kimondottan rejtői értelemben. Ő az előbbit választotta, és menekülőre fogta. A konvojt Mussónál, a Comói-tó mellett állította meg a Garibaldi partizánbrigád, akiknek, ha lehet hinni a történelemkönyveknek, sejtésük sem volt róla, mekkora zsákmányt fogtak. Azt mondják, elsőre fel sem ismerték a páncélozott autóban német egyenruhában kuporgó Mussolinit és szeretőjét, Claretta Petaccit, olyan viaszfehér volt az arcuk és zavaros a tekintetük. Letartóztatásuknak azonnal híre ment, de hogy hol tartják fogva őket, az arra a két napra, amíg még életben voltak, titok maradt. Hogy egészen pontosan mi minden történt, mielőtt a milánói Loreto téren fellógatták őket, máig nem egyértelműen tisztázott – a hivatalos verzió szerint a Villa Belmonte kapujában egész egyszerűen agyonlőtte őket Pedro, a partizánparancsnok. A kivégzés helyén egyébként, hozzávetőleges hitelesítésként, a mai napig egy tábla díszeleg, melynek szövege rejtélyes mértéktartással fogalmaz: „Történelmi esemény helyszíne, 1945. 04. 28.”

Könyörgöm, akasszuk fel!

Az sem teljesen egyértelmű, hogy kerültek a tetemek a Comói-tó mellől Milánóba, de azt, hogy bizonyos Walter Audisio, becenevén Valerio ezredes kiteríti őket a Loreto tér kövére, már filmfelvételek bizonyítják. Figyelem! A tizennyolcas karikát idézve, itt hívjuk fel kedves olvasóink figyelmét, hogy a következő mondatok a nyugalom megzavarására alkalmas írói képeket tartalmaznak, továbbá a személyiséget károsító magatartásmintákat mutatnak be. A videón jól látszik, ahogy a partizánkordon igyekszik távol tartani a holttestektől a felbőszült tömeget, de azért az ügyesebbek utat tudnak vágni maguknak, hogy a Mussolini-test közelébe férkőzzenek és alaposan megköpködjék, urambocsá, picit megrugdossák. Egy teherautó is átverekszi magát a kordonon, megáll a fasiszta diktátor és fegyverhordozói – többet is kivégeztek eddigre – mellett, és a sofőr Mussolinire lépve száll ki. A tömeg ezen a jeleneten felbuzdulva egységes masszaként szakítja át a partizánkordont, a Loreto téren pedig elszabadul a pokol. Akik nem sokkal azelőtt még istenítették a Ducét, most elborult elmével ütik, vágják, rúgják és lövik cafatokra. Borotvált feje pillanatok alatt a felismerhetetlenségig torzult, a törött koponya repedései mentén szivárogni kezdett az agyvelő. (Nem holmi hatásvadászatból idézem ennyire részletesen az anamnézist, ennek később, keretes írásunkban még jelentősége lesz.) A tömeg egyre megfékezhetetlenebbnek tűnt, ezért néhányan úgy döntöttek, hogy a hullákat fejjel lefelé felkötik a téren lévő Esso-benzinkút tetőszerkezetére. Bár az emberek dühe alól némiképp sikerült kiszabadítani a tetemeket, a fellógatással rájuk nyomták a lehető legnagyobb gyalázat hentesbélyegét.

Lírai hullarablás

Mussolini és Clara Petacci holtteste a csak imitt-amott összecsengő beszámolók szerint a La Pace Hotelbe került, ahol először megmosták és felöltöztették, majd a halottasházba szállították őket. A boncolási jegyzőkönyv szerint Mussolini arca a felismerhetetlenségig roncsolódott, a feje deformálttá vált, a gerince teljesen összeomlott, állkapcsa szilánkokra tört, a mellkasát és a hátát lövések bemeneti és kimeneti nyílásai „díszítették”. A boncolás amúgy rendkívül vidám, kedélyes hangulatban zajlott – a végén az ott lábatlankodó újságírók és a boncnokok rembrandti csoportképben elevenítették fel dr. Tulp anatómiáját. A testet a milánói központi temető 16-os parcellájában, egy jeltelen sírban hantolták el, nagy sietve s talán még nagyobb titokban, remélvén, hogy ezzel lezártnak tekinthetik a sok szempontból kényelmetlen Mussolini-dossziét. Domenico Leccisi azonban nem így gondolta, és közel egy éven át, minden áldott este, amikor elvonatozott a temető mellett, azon gondolkodott, hogyan írhatná tovább a folytatást. 1946 áprilisában, nem sokkal húsvét előtt a temető hatalmas, megvilágított keresztje az ő elméjében is lámpást gyújtott: elhatározta, hogy húsvét vasárnapján „kiszabadítja” a tetemet a jeltelenségből és méltó végtisztességet követel neki. Alig volt pár napja felkészülni az akcióra – április 21-én, sötétedés után három társával együtt beszökött a temetőbe, és kiásta Mussolini holttestét. Visszaemlékezésében élete legjelentősebb, felejthetetlen, már-már lírai eseményeként emlékszik a történtekre: „csak úgy zengett a csákány alatt a föld, mint az ágyúdörgés a csendes éjszakában”. Szintén ő maga számol be arról, miként másztak át a Duce földi maradványait tartalmazó kézikocsival a temető falán, s hogyan kötötték a kocsit egy Apriliához, de ennek valóságtartalmát az időben egyre cifrábbra érő szubjektív emlékezet talán már némiképp átszínezte. A belügyminisztériumba két nappal később, április 23-án érkezett feljelentés a lopásról – a kiérkező hatóságok a sírban Mussolini hűlt helyét és egy gépelt üzenetet találtak: „Benito Mussolini maradványai fölött a Demokratikus Fasiszta Párt aktivistái átvették az ellenőrzést. A Duce ismét köztünk van!” Az országos nyomozással párhuzamosan azonnal megkezdődtek a civil találgatások is: a holttestről az emberek tudni vélték, hogy egy kereskedelmi hajó fedélzetén elhagyta Genova kikötőjét, hogy diplomáciai postával érkezett Rómába, biztonságban van külföldön vagy a római San Lorenzo pályaudvar raktárában. A legmerészebb ötletelők szerint akár fel is támadhatott… 

Összehajtogatva egy mosóládában

A nyomozás három hónapja alatt számtalan gyanúsnak tűnő neofasiszta elemet letartóztattak, míg végül, július 31-re, a hatóságoknak sikerült Domenico Leccisihez is eljutniuk. Ő bevallotta, hogy a holttestet egyik társa hegyi házában rejtették el, ám amikor Mauro Ranát letartóztatták, megkérte Enrico Zuzza atyát, hogy az erősen bomló Mussolinit fogadja be a csendőrségi főparancsnokságtól amúgy pár száz méterre lévő Sant’Angelo-kolostor. Befogadta. A Leccisivel villámsebesen kapcsolatba hozott szerzetesek egy darabig, Isten nevében, mindent tagadtak, de mivel viszonylag könnyedén meg tudták őket szorongatni, végül hajlandóak voltak alkut kötni az állammal: átadják a holttestet, cserébe garanciát kapnak a keresztény temetésre. Állítólag a falba rejtett mosóládában, a gondosan összehajtogatott test mellett egy levélkét is találtak: „kinyitni csak e maradványok, Benito Mussolini földi maradványainak újratemetésekor szabad” felirattal. Az ügy lezárult, az állam végre fellélegezhetett, a nyomozást végző vizsgálóbírót előléptették teljhatalmú főprefektussá, később rendőrkapitány-helyettessé. A bűn­­ré­szességgel vádolt szerzeteseket felmentették, és Leccisi is – bár elsőre elítélték – amnesztiát kapott. Igaz, később hat évre bekasznizták pénzhamisításért. Az utolsó fényképek az azonosításkor, 1946. augusztus 14-én készültek a Ducéról, akit magzati pózban örökítettek meg a rendőrségi fotósok. A jobb keze hiányzott, a két szemgödre üresen tátongott. Az azonosításról szóló jelentés, a fényképek és a ládába visszahajtogatott holttest ezután újabb évekre eltűnt szem elől, ezúttal már államérdekből. A vizsgálóbizottság rendeletét, vagyis, hogy el kell temetni a tetemet, nem hajtották végre. Rachele Mussolininak, aki száműzetése helyéről küldött táviratot a rendőrfőnöknek, melyben kérte férje tetemének kiadatását, a belügyminiszter egy egyszerű összetett mondattal üzente meg, „hogy jelen körülmények között nincs lehetőség a kérése teljesítésére, ugyanakkor egy későbbi, megfelelőbb időben elképzelhető a holttest kiadása a család számára”. Csak egy nagyon szűk vezetőréteg tudta, hogy a holttest a Cerro Maggiore kapucinus kolostorba került, alig 15 km-re a sírtól, amelyből Leccisiék kilopták. A megfelelő idő végül 1957-ben érkezett el – a Cerro Maggiore szerzetesei a legnagyobb diszkrécióban adták át a családnak a szappanos ládát és benne a fasizmus atyjának földi maradványait, aki így, ládástul került a családi kripta szarkofágjába. A temetésen tobzódó tömeg egységes jobb karlendítéssel üdvözölte a fasiszta diktátoroknak is kijáró végtisztesség megadását. Sírhelye azóta is zarándokhely, az el(v)kötelezett odalátogatók számát évente 50 ezerre becsülik.

Egyesek látni vélték, hogy a Loreto téren történt megaláztatások közben, a dühödt tombolás hevében az amerikaiak mintát vettek Mussolini véréből és agyvelejéből, hogy kiderítsék, vajon tényleg szifiliszben szenvedett-e az egykori vezér, ahogy azt akkoriban – mint később kiderült, tévesen – feltételezték róla. Nagy valószínűséggel ezek, vagy inkább ennek a legendának az alapján kreált minták bukkantak fel 2009-ben az eBayen eladási tételként.

Frissítve: 2019.04.22 14:29

„Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” - Államügyek a faluvégről

Publikálás dátuma
2019.04.22 10:52

Szépné Rózsa Judit somogyvámosi nyugdíjas talán nem tudja megmenteni Magyarországot a dugába dőléstől, és talán Európán sem segíthet. De amit az államügyekért a kis konyhájából elszeparált asztalkánál megtehetett, megtette. Nemrég európai parlamenti képviselőknek írt levelet migrációügyben, az Orbán-kormány ultrapopulista retorikájára válaszul.
Judit nénit délelőtt hívni nem ildomos. Ki szeretné, ha felvernék legmélyebb álmából? A 69 éves nyugdíjas kakaskukorékoláskor indul aludni, hogy kipihenje az éjszakát, amikor állampolgári aktivitása a legélénkebb. Későn kezdődik számára a nap, ekkor a hírekben hallott tartalmakat beszéli meg a közélet iránt hasonló érdeklődést mutatókkal, köztük újságírókkal, akikkel barátságba került mint olvasóilevél-író. „Azt kellene tudatosítani az emberekben...”, így a megszokott kezdés. „De mindig előre bocsátom, hogy kettő perc lesz vagy öt, és akkor le is teszem, nem akarok senkinek a terhére lenni” – mondja Judit néni, és ez olykor igaz. De ha nem kettő meg öt az a perc, megéri.  

Ovális szoba-konyha

Néró, a környék alighanem legcsúnyább, de ismerősökkel legkedvesebb kutyája kötelességszerű ugatással köszönt. Judit nénivel az államügyek intézésére kialakított „news room”-ban ülünk le, újságok, tévé, telefon, laptop kéznyújtásnyira. Az antivilágban egy jobb amerikai elnök sem üzemelt ekkora infrastruktúrával. A térelválasztón cetlik, az egyiken: INNI – napi három liter. Hiába, no, az államügyekkel élve lehet a leghatékonyabban foglalkozni. Mielőtt félreértés esnék, nincs cinizmus e sorokban, Judit nénit csodálom. Amíg a hozzá hasonló tudatos és magabiztos állampolgárból kevés van szerte az országban, és egyre kevesebb, és aki annak mondható, az is „kussol inkább” a családjára, a szomszédjára, a tanáraira meg ki tudja, kire tekintettel, addig nagy a baj. És hát látjuk, hogy nagy. Látnunk kell azt is, hogy ezt a „világra szóló förtelmet”, amit illiberalizmus címen művel a kormány, megette sok millió ember, a többi sok millió pedig kevés kivétellel csöndben nézi. Változtatni kell tehát az emberek tudatosságán, ez a felelős nyugdíjas krédója. Judit néni világéletében fogékony volt a jóra, az elesettek támogatására. Gyermekkorában éveket töltött nevelőotthonban, kitűnő tanuló volt, de kitűnni nem akart, és bár alapvetően visszahúzódónak ismerték, gyakran az igazság bajnokaként védte meg magát vagy társait, amikor éppen nem korrepetálta őket. Vallásos neveléséből a kötelességtudat és a légy jó parancsa ivódott belé. Az ötvenes-hatvanas évek filmhíradóin nőtt fel, ismerős volt a mozi jegyszedője, de csak felnőtt fejjel értette meg, hogy a kommunizmusban, később a szocializmusban messze nem minden működött tökéletesen. Az sem, idézi, ahogy a nyolcszobás kúriájából 1954-ben kitelepített arisztokrata szomszédasszonnyal elbánt a rendszer. 

Orbán bűnlajstroma

Ha valamivel, akkor a pártállam tájékoztató gyakorlatával a ’70-es, ’80-as években mint munkavállaló elégedett volt. A nyugdíjrendszer változásait például felelősen és kimerítően magyarázták minden fórumon. Ezt tette maga is nyugdíjügyi előadóként. Ez az igényfelvevői pozíció ahhoz is teret adott, hogy sokféle emberi sorssal, kisiparosokkal, kiskereskedőkkel, egykori téesztagokkal ismerkedjen meg, miközben együtt morzsolgatta velük az éveket. Mindenkit egyenlő mércével kell mérni, tanulta meg ekkor. „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak, hogy ezt a társadalombiztosítási rendszert szétrobbantották”, jegyzi meg, s teszek egy strigulát Judit néni „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” kezdetű, vaskos sérelemgyűjteményéhez. Ezután a három nagyobb Budapest környéki téesz közül a 3600-as taglétszámú Rozmaringban dolgozott. A fejlesztést segítő részjegyek és célrészjegyek bevezetéséről esett szó egyszer egy gyűlésen, amikor szemet szúrt neki, hogy a tervezet a módosabbaknak lehetőségként 12, a szegényebbeknek kötelezően 5 százalékos részesedést ígér. Mivel senki nem szólt az aránytalanság miatt, ezért úgy érezte, neki kell megtennie, s ezzel kijárta a kedvezőbb feltételt. Ekkortájt gyakorló bagolyként az éjszakai televíziós műsorsáv egyre értelmesebb programjait nézte, ilyenek voltak A Hétből ismert Hajdú János interjúi és Sára Sándor dokumentumfilmjei is, melyek szélesebb kitekintést engedtek a világra. A rendszerváltozás idején Judit néni élénken figyelte az ellenzéki kerekasztal tárgyalásairól szóló híreket. Egy Buda-környéki nagyközségben magától értetődően ment el meghívás nyomán a helyi ellenzéki kerekasztal-fórumra, ahol az alakuló pártok az első szabad parlamenti választások teendőit egyeztették. A KDNP ekkor lopta ki magát a szívéből, mert miután kiderült, hogy saját maga képviseletében van jelen, a helyi kereszténydemokrácia ki akarta küldeni. „Én? Dehogy mentem, sőt felszólaltam és javasoltam, hogy a civileknek is szervezzenek fórumot. Meg is tartották, elmentem oda is. Azt tapasztaltam, hogy régiek és újak csak »az aki kapja, marja« elven működnek, amiben nem kívántam részt venni”, emlékszik. Ezek után Judit néni 1990 és 2005 között jószerével csak német adókat nézett, köszönhetően egy jóval korábbi négyéves NDK-s tartózkodáson szerzett nyelvtudásnak. A helyi önkormányzatiság nyegle működése döbbentette rá, hogy ismét porszem került a gépezetbe. Egy neki küldött határozatban olvasta, hogy az állampolgároknak semmi tennivalójuk nincs egy tér átnevezésével kapcsolatban. „Már azt is ostobaságnak tartottam, miért kell a Szabadság teret Templom térre átnevezni, mi baj van a szabadsággal? De hogy semmi tennivaló nem lenne egy közterület átnevezése után? Őrület!”, magyarázza felháborodása okát. 

Búcsú a népbutítástól

A 2010-es fordulatot már élénk figyelemmel követte. Olvasóként a megyei napilap rendszeres levelezője, a rovat gyakori szerzője lett. Leggyakrabban a vidéket érintő hátrányok ­miatt ragadott tollat, később laptopot. Az országos híreket megelőzve írta meg például, hogy az ATM-ek hiánya ­miatt másodrendű állampolgárok lettek a falun élők. Somogyvámosra egykori szomszédja révén került, ahol német falubelijének segített majd’ százezer forintot visszaperelni a közműszolgáltatóktól. Ugyanez a hölgy egyszer, felbátorodva a sikeren, 380 forintos vitás összeget akart vele január elsején bepanaszoltatni. „Január elsején 380 forintért még magamnak sem mozdulnék meg!”, nevet a történeten. A napilappal kötött barátsága Mészáros Lőrinc tulajdonosi befolyásával szakadt meg. Tűrte, ameddig tűrhette, mondhatnánk Arannyal, s hónapokig tűrte is. Ekkor megírta búcsúlevelét a szerkesztőségnek. Az alkalmasint szofisztikált Judit néni „Behányok az Önök népbutító lapjától” című levelét később a Magyar Narancs közölte. „Nem az ára miatt szakítunk, hanem a tartalma miatt, ami hetek óta hol dühít, hol végtelenül elszomorít, esetleg mindkettőt egy időben. Én »megpróbáltam szeretni«, mindhiába, ma a nemzeti konzultációs oldalakkal már betelt a mérték… Számomra teljesen elfogadhatatlan az a mértéktelenül népbutító, végletekig egyoldalú, megosztásra törekvő, ellenséggyártó szándék, melyet a tulajdonosváltás óta a lap sugároz.” Judit néni szerint a propaganda,a „sorosozók fröcsögése” gátlástalanul árad a lapból, eltékozolva az adómilliárdokat ahelyett, hogy azokat a közjóra fordítanák. 

Népet a hatalomhoz

Judit néni lap nélkül maradt. De a lapok nem maradtak nélküle: minden hónapban a független sajtót támogatja a korábbi előfizetés mértékéig. Közéleti érdeklődését választások idején, állampolgári kötelességként a falusi fórumok látogatásával elégíti ki. Ült már egyedül is politikussal szemben, s volt, hogy harmadmagával tette. Szinte szégyellte magát mások érdektelensége miatt. „A polgár közönye a demokrácia gyilkosa”, írja erről az Állampolgárképzőben. Egy kaposvári szabadegyetemen tett egész évados látogatásai, s különösképpen Kiss László alkotmányjogász előadása nyomán elhatározta, hogy ismeretterjesztő céllal papírra veti a demokrácia működésével kapcsolatos tudnivalókat. Rutinos szerzőként másfél oldalnak szánta, kilenc lett belőle. Három hétig fésülgette, barátok véleményét kikérve. Kiveri a frász a médiából áradó idegen szavaktól – mert ennek a számlájára írja sokak értetlenségét –, ezért egyszerűen, világosan vetette papírra gondolatait a „Demokráciához (néphatalomhoz) nép is kell” alcímmel, a biztos tudásra alapozott polgári öntudat fölébresztésének a szándékával. „Senki ne jöjjön itt azzal, hogy minden polgármesteri hivatalban olvasható az Alaptörvény, a folyosón van széke és asztala (szőttes terítővel), mert én élő embert ott ülni még nem láttam! Bár éreztem kísértést, én sem tettem. Vidéki vagyok, rossz a közlekedés, nem lesz később buszom”, írta egy némiképp epés piszkozatban. Judit néni az államtól azt várja, hogy a polgárok életét befolyásoló döntéseket megfelelő időben, közérthetően és elérhetően hirdesse ki ahelyett, hogy bírságokkal és a kritikusok levadászásával töltené az idejét. „A tisztességes tájékoztatást az önmagát emberszámba vevő népnek nem pusztán joga, de egyenesen feladata számon kérni. Ha ezt a feladatát elmulasztja, akkor önként vállalja a birka létformát, ami nyilvánvalóan ostoba döntés. Egyenes derékkal kell kiállni a jogokért...” Idén ellenzéki európai parlamenti képviselőknek írt levelet. Szerinte a határon túli magyarság támogatása már most is, egy esetleges befogadási kényszer miatt pedig a jövőben akkora teher lehetne, hogy ezzel mindenkorra mentesülnünk kellene a bevándorlók szétosztásának bármikor felmerülő kötelezettségétől. Kész, passz, nincs migránstéma. Hogy ez ilyen egyszerű-e, nehéz eldönteni, de Judit néni legalább megpróbálta. „Nem ülhetek, mint Szent Gug a faluvégen”, magyarázza az aktivitás kötelességét ismeretlen eredetű, de érthető szólással. Miután a Google értetlenül állt a keresés előtt, Judit néni bevallotta, hogy kár szépíteni, ez a szent szar (Kurt Vonnegut – a szerk.) szalonképes változata.