Belebotlik a nyelvük - fiatalok tízezrei eshetnek el a diplomaszerzés esélyétől

Publikálás dátuma
2019.04.13 12:00
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Ha a kormány nem tesz engedményeket, néhány év alatt több tízezer fiatal eshet el a diplomaszerzés és a társadalmi ranglétrán való előrelépés esélyétől. Az érintettek többsége – így sok kisebb vidéki egyetem – egyelőre struccpolitikát folytat, valószínűleg a szigorítás elhalasztásában bízik, de a minisztérium hajthatatlannak tűnik.
„Nálunk valószínűleg mindenkinek, még a gyengébb angol csoportba járóknak is meglesz a nyelvvizsgája a felvételiig. Én most az angol felsőfokúra készülök, és olaszból is van egy középfokúm, de tudom, hogy én szerencsés vagyok, és az ország legtöbb iskolájában nem ez a helyzet” – meséli a 10. osztályos Marci, aki Budapest egyik kifejezetten jó gimnáziumába jár, ahol az számít ritkaságnak, ha valakinek nem sikerül érettségiig legalább egy középfokú vizsgát letennie. De jól gondolja, hogy nem ez az általános – nem mindenki engedheti meg magának a nyári külön kurzusokat, ráadásul a nyelvtanulás eredményessége is nagyban függ a pedagógusoktól. Márpedig az iskolákban tanító nyelvtanárok egy része nem a leghatékonyabb módszerekkel tanít. Ráadásul óriási különbségek vannak az iskolatípusok között is: a szakgimnáziumokban az érettségizőknek csak a negyede nyelvvizsgázik. Vagyis hiába szeretné a kormány ezekbe az iskolákba terelni a gyerekeket a gimnáziumok helyett (ahol a tanulók több mint fele tesz nyelvvizsgát), mondván: innen is kövezett út vezet a felsőoktatásba, a tanulók háromnegyedének esélye sem lenne egyetemre menni, ha minden így marad. A törvény azokat fogja még hatékonyabban kiszorítani a felsőoktatásból, akiknek nincs lehetőségük különórákra járni, tovább rontja a nehezebb helyzetű gyerekek kitörési esélyeit. Hiba lenne azt gondolni ugyanakkor, hogy az esélyegyenlőséget sértő szigorítás a középosztálybeli családok gyerekeinek nem okoz gondot. Bár egyelőre még nem tudni pontosan, hogyan változik meg a felvételi pontok számítása az új rendszerben, az a hír járja, hogy miután kötelező lesz egy középfokú nyelvvizsga és egy emelt szintű érettségi, a későbbiekben ezek után nem jár majd pluszpont – aki ezekkel nem rendelkezik, nem is vehet részt a felvételi folyamatban. Éppen ezért, mint arra egy budapesti gimnáziumban tanító pedagógus felhívta a figyelmünket: ha egy diák pluszpontokat akar szerezni, legalább két tárgyból kell emelt szintű érettségit tennie, és az sem árt, ha a kötelezőn kívül van még egy nyelvvizsgája. Ezért a 11.-es diákjai­nak egy része – akiknek már felsőfokú nyelvvizsgája van angolból – az egész nyarat azzal fogják tölteni, hogy a második tanult nyelvből felkészüljenek egy középfokúra, hogy ne vesszenek a felsőfokúért járó plusz­pontok. Ez pedig már a középosztálybeli gyerekek (és szüleik) számára is hatalmas erőfeszítést jelent.  „Nem ördögtől való dolog, hogy elvárjuk a középfokú nyelvvizsgát azoktól, akiknek van lehetőségük ezt megszerezni, például magántanár segítségével. A budapesti középosztály szemüvegén keresztül nézve a világot, könnyen mondhatjuk azt, hogy aki nem képes megtanulni középfokon egy idegen nyelvet, az ne is menjen egyetemre. De én elég sokat járok olyan helyeken – például Ózd külvárosában vagy az Ormánságban –, ahol mindez egyáltalán nem ilyen egyértelmű” – mondja Prievara Tibor, az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium és Kollégium angoltanára, a legkorszerűbb pedagó­giai­­ módszereket bemutató Tanárblog egyik szerkesztője, aki szerint egy erősen szegregáló oktatási rendszerben ez egy újabb olyan intézkedés, amely az esélyegyenlőség ellen hat, és azokat sújtja, akiknek a lehetőségei egyébként is korlátozottabbak. „A felsőoktatásba felvételizők között általában 50-55 százalék között van a középfokú nyelvvizsgával vagy az azzal egyenértékű emelt szintű nyelvi érettségivel rendelkezők aránya. A végül az egyetemekre bekerülő, felvett diákok között pedig körülbelül 75 százalékos az arányuk” – hivatkozik az Oktatási Hivatal adataira Rozgonyi Zoltán, a Nyelvtudásért Egyesület elnöke, aki szerint mindebből az látszik: ha a középiskolás diákok nyelvtudása nem javul jelentősen egy év alatt, az egyetemek csaknem 25 százalékkal kevesebb diákot tudnak majd felvenni 2020-ban. (Tavaly kicsit több mint 75 ezer hallgató került be a felsőoktatásba.) A szakértő szerint az a nagyságrendileg 19 ezer ember, aki tavaly nyelvvizsga nélkül került be valamilyen szakra, nagy valószínűséggel közelében sincs a középfokú nyelvtudásnak, különben a felvételi előtt biztosan próbálkozott volna. „Az igazán nagy probléma, hogy a 2020-ban felvételizők, vagyis a mostani 11.-es diákok esetében már régen eldőlt, hogy milyen utat járnak be nyelvtanulási szempontból. Nem az előttük álló körülbelül 10 hónapban fog eldőlni a sorsuk. Biztos sokan vannak olyanok, akik már a kívánt szint közelében vannak, és csak egy utolsó hajrára van szükség, hogy sikerrel járjanak. De aki ettől messze van, mert az iskolája egyszerűen nem viszi el a nyelvtudásnak erre a szintjére, szinte esélytelen. Nem szabad elfelejteni, hogy a középszintű nyelvi érettségi az alapfokú, B1-es nyelvvizsga szintjének felel meg. Az iskolák többsége erre van felkészülve, meg sem céloz ennél többet. Ha a család nincs abban az anyagi helyzetben, hogy kipótolja ezt a különbséget, akkor ezek a tanulók esélytelenek lesznek arra, hogy érvényes felvételit tudjanak beadni. És itt nagyon jelentős, 200 tanórányi különbség van a két szint között, aminek a költsége 200-300 ezer forint között mozog” – mondja Rozgonyi Zoltán.

Az utolsó pillanatban megugorhatják

Jóval bizakodóbb dr. Józsa János, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektora, a Magyar Rektori Konferencia (MRK) elnöke, aki abban bízik, hogy a határidő közeledtével egyre többen fognak majd nyelvvizsgát tenni a diákok közül. A szabályozás változását 2014-ben jelentették be, vagyis hat éve lehet arról tudni, hogy a középfokú nyelvvizsga jövőre már kritérium lesz a felsőoktatási felvételinél. Józsa János úgy gondolja, ennyi időnek elegendőnek kellene lennie arra, hogy az érintett diákok felkészüljenek a közoktatás magas idegennyelv-óraszámai mellett, bár szerinte is kétségtelen, hogy sok esetben magántanárra vagy külön tanfolyamra, így plusz anyagi befektetésre van szükség a sikerhez. „Akik esetleg eddig nem készültek erre tudatosan, az utolsó egy évben még beleadhatnak apait-anyait, fogadhatnak külön tanárt, és biztosan sokan az utolsó pillanatban fognak nyelvvizsgát tenni. De én arra számítok, hogy jövőre a felvételizni készülő diákok többségének sikerül megugrani ezt az akadályt” – mondja a rektor, aki szerint nem lenne fair az erre évek óta készülő, a feltételeket időre teljesítő, ezzel jogosan előnyt szerző középiskolásokkal szemben, ha a döntéshozók egyszer csak visszavonnák az intézkedést. Ugyanakkor a rektor szerint is sokakat készületlenül ér a jövő évben életbe lépő változás. „A határidőket nem lehet eléggé hangoztatni. Úgy tűnik, mintha a diákok és a szüleik nem vették volna teljesen komolyan a hat éve rendszeresen hangsúlyozott 2020-as határidőt” – teszi hozzá. Bár a Magyar Rektori Konferencia nem készített tanulmányt arról, hogy milyen hatása lesz a magyar felsőoktatásra, ha bevezetik a nyelvvizsga-kötelezettséget, de Józsa János elnök az Emberi Erőforrások Minisztériumának „karakán kiállását” úgy értelmezi, hogy a döntéshozók megvizsgálták, átgondolták a következményeket. „Én egyelőre az Emmi megnyilvánulásait ebben a kérdésben támogatni tudom. Ha ezt a szigort a kormány megtartja, és nem lép vissza a tervétől, akkor tagadhatatlanul lesz egy olyan év, amikor kisebb zavar lesz a létszámok körül. De szerintem a következő években annyira összeszednék magukat a diákok, hogy egy-két év múltán már nem látszana különbség a felvettek számában, éppen ezért szerintem nem szabad visszalépni ebben a kérdésben” – mondja az elnök. Márpedig egyelőre nem látszik, hogy megugrott volna a nyelvvizsgázók száma a korábbi évekhez képest a 2020-ban életbe lépő változtatás miatt Rozgonyi Zoltán szerint. És az sem igaz, hogy a hosszú távú tendenciát nézve folyamatosan növekedne azoknak a száma, akik a nyelvtudásukat „papírral” szeretnék bizonyítani. Sőt az egyesületi elnök szerint az sem hozott változást, hogy a kormány döntésének értelmében tavaly év eleje óta a 35 év alattiak visszaigényelhetik a sikeres nyelvvizsga díját. „Mindez azt mutatja, hogy Magyarországon államilag ­akkreditált nyelvvizsgát az tesz, akinek valamiért előírják, szüksége van rá a felvételinél járó pluszpontszámok vagy a diplomája megszerzése miatt. Az utóbbi időben az előbbiek vannak többen, de az utóbbi csoport próbálkozik többször, mert körükben gyakoribb a sikertelen vizsga” – mondja Rozgonyi Zoltán, rámutatva arra a komoly problémára, hogy a 2018-as adatok szerint 90 ezernél is több diploma porosodik a felsőoktatási intézményekben, amelyeket nyelvvizsga hiányában nem tudnak átvenni az egykori hallgatók. Nem kizárt, hogy a döntéshozók ezt a helyzetet elégelték meg, ezért döntöttek a felvételiszigor bevezetése mellett. A következmények azonban súlyosak lehetnek. 

Vidéki egyetemek veszélyben

Azt az MRK-elnök is elismeri: az egyetemek között jelenleg nagy különbségek vannak abban, hogy a felvett diákok mekkora része rendelkezik középfokú nyelvvizsgával. A Diák vagyok – diákok az oktatásért online szerveződő csoport szerint a jövőre életbe lépő „nyelvvizsgatörvény” miatt diákok tízezrei fognak kiszorulni a felsőoktatásból, az új szabályok szerint a 2017-ben felvettek fele nem jutott volna be egyetemre. A HVG Diploma 2018 című kiadványban megjelent adatok szerint például a Debreceni Egyetem egészségügyi karának kétharmadát nem vették volna fel, de a törvény legsúlyosabban éppen a tanárképzést, a leendő egészségügyi dolgozókat és a műszaki képzéseket érinti, vagyis jellemzően olyan területeket, amelyek egyébként is utánpótlás­hiánnyal küzdenek. Az ügyben a Miskolci Egyetem Rektora is aggodalmát fejezte ki. „Aggódom a magyar felsőoktatásért. Ha 2020-ban bevezetik, hogy csak az nyerhet egyetemi felvételt, akinek megvan a középfokú nyelvvizsgája, a magyar egyetemek létszáma radikálisan lecsökken. Ez pedig az egész magyar társadalomra nézve hátrányosan hat majd. (…) Igazából nem azzal van baj, hogy emelt szintű érettségihez és nyelvvizsgához kötjük a felsőfokú tanulmányokat, hanem azzal, hogy Magyarországon történelmi okoknál fogva sokáig nem volt divat a nyelvtanulás. A szocializmus alatt azzal, hogy az oroszt kötelezővé tették, ellenállást váltottak ki a diákokban a nyelvtanulással szemben” – nyilatkozta a Boon.hu-nak korábban dr. Torma András, aki úgy számol, hozzájuk a jelentkezők 60-65 százaléka jutott volna be szeptemberben, ha már tavaly is élt volna a kikötés. Jövő évtől különösen az alacsonyabb presztízsű, vidéki egyetemek lehetnek bajban, a rektorok nagy része valamiért egyelőre mégis hallgat. „A BME-n a felvettek 85 százaléka rendelkezik középfokú nyelvvizsgával, de tény, hogy vannak más felsőfokú intézmények, ahol ennél jóval alacsonyabb, 40-50 százalékos az arány. Valamilyen módon szakpolitikai intézkedésekkel segíteni kellene, hogy ezek az arányok javuljanak. Az viszont kétségtelen, a jövőbe vezető úton fontos lépés, hogy a felsőoktatásba bekerülő diákok legalább egy nyelvet jól ismerjenek” – mondja Józsa János, aki ugyanakkor úgy gondolja: azoknak a szakmáknak az esetében (például szociális munkás), ahol nagy a hiány és magas a társadalmi haszon, érdemes lenne engedményeket tenni. A diák- és hallgatói szervezetek ennél többet szeretnének elérni. Rozgonyi Zoltán egyetért a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának korábbi javaslatával, hogy a nyelvvizsga-kötelezettséget csak fokozatosan lenne szabad bevezetni, először csak azokon a szakokon, ahol tényleg szükség van rá. (Az egyetemek jelenleg is kiköthetik felvételi követelményként a nyelvvizsgát azokon a képzéseken, ahol úgy ítélik meg, enélkül nem lehet hatékonyan oktatni.) Így a középiskolák kapnának néhány év haladékot, és az állam által támogatott szakmai segítség mellett felfejleszthetnék annyira a nyelvoktatásukat, hogy ne legyen irreális elvárás a középfokú nyelvvizsga. „Így azoknak a tanulóknak is lenne esélye bekerülni a felsőoktatásba, akik nem jó helyre születtek” – teszi hozzá Rozgonyi Zoltán. Szerinte az iskolák, a diákok, a szülők mellett az egyetemek egy része sem hiszi el, hogy valóban bevezetik a szigorítást, éppen azért, mert semmilyen segítséget nem kaptak. Márpedig az Emmi egyelőre hajthatatlannak ­tűnik. 

Elpazarolt órák

A Nyelvtudásért Egyesület elnöke szerint teljesen egyértelmű, hogy a magyar közoktatásban nyelvórán eltöltött időnek elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy a diákok letegyék a középfokú nyelvvizsgát. Az európai országok jelentős része a miénknél alacsonyabb idegen nyelvi óraszámot biztosít az iskolában, lakóik mégis sokkal többen és jobban beszélnek nyelveket. Az első idegen nyelvet a magyar gyerekek 18 éves korukig közel ezer órában tanulják. „Tévhit, hogy a magyaroknak több órára lenne szükségük, mert a finnugor nyelvünk túlságosan különbözik más nyelvektől. Ennek egyszerűen nincs érdemi jelentősége” – mondja Rozgonyi Zoltán. A Nyelvtudásért Egyesület az eredménytelenség okait feltárandó országos átfogó (általános és középiskolákat is vizsgáló) kutatást végzett, amelyben tanulókat, tanárokat, szülőket is meginterjúvoltak. Arra jutottak, hogy az idegennyelv-oktatás az iskolákban nagyon időpazarló és nem hatékony, miközben mindenki egyetért abban, hogy ez egy fontos kérdés lenne az ország jövője és a nemzetgazdaság szempontjából. A problémák között ott van a tanárok módszertani felkészültségének hiányossága is, bár hozzá kell tenni, hogy a kép nagyon vegyes – óriá­si különbségek lehetnek az egyes pedagógusok között. Az egyesület következtetése szerint az iskolák 15-20 százalékában egészen kiváló, eredményes munka folyik ezen a téren, de az intézmények többségében nagy problémát okoz a fegyelmezés a tanórákon és a motiváció fenntartása, még akkor is, ha elvi szinten a gyerek és a szülő is egyetért abban, hogy ez fontos. A nyelvoktatás hatékonyságát meglepő módon a Magyar Nemzeti Bank is kritizálta egy tavaly novemberben nyilvánosságra került anyagban, amely a gazdaság hosszú távú versenyképességének növelésére tesz javaslatokat. Ebben olyan célkitű­zést is megfogalmaztak, hogy minden iskola legalább egy tantárgyat idegen nyelven tanítson. Rozgonyi Zoltán szerint ez ugyan a jelenlegi helyzetben a valóságtól elrugaszkodott ötlet, de a mögötte lévő gondolat figyelemre méltó. Nevezetesen, hogy átgondolt pedagógiai programokon keresztül szivárogjon be az idegennyelv-használat az iskolai élet más területeire, akár más tantárgyak tanításába is. Prievara Tibor szerint a nyelvoktatásra a legtöbb helyen már nem igaz, hogy évtizedekkel ezelőtt elavult módszertannal tanítanának, sok nyelvtanár keresi a lehetőséget, hogy elsajátítsa a legkorszerűbb módszereket, szemléletet. „Bár sok helyen vannak módszertani hiányosságok, igazságtalan lenne azt mondani, hogy az idegennyelv-tanárok a magyar közoktatásban rosszak. Szintén félrevezető lenne azt állítani, hogy a magánnyelviskolákban sokkal modernebb, jobb nyelvoktatás zajlik, mint a közoktatásban. Ez egy hatalmas rendszer, amelyben nagyon sok ember dolgozik, ezért nagyok lehetnek a különbségek is” – mondja Prievara Tibor. Ráadásul sokat számít az is, hogy a diák mennyire motivált, a nyelviskolákban főleg azok jelennek meg, akik szeretnének nyelvet tanulni. Viszont azokkal a diákokkal, akikkel a közoktatás nehezen boldogul, valószínűleg a nyelviskolák sem tudnának jó eredményeket elérni.  

Segít az internet, árt a szinkron

A Pécsi Tudományegyetemen oktató Nikolov Marianne hosszú évek óta kutatja a magyarországi nyelvoktatás eredménytelenségének okait, és egy korábbi kutatása megmutatta: a gyerekektől a nyelvórákon leggyakrabban hangos felolvasást, nyelvtani tesztek megoldását és fordítást vártak, ritka volt a csoportos feladat, társalgás, szerepjáték vagy éppen a videózás. Pedig ma már mindenki egyetért abban, hogy az órákon nem a nyelvtanra és a szódolgozatokra kellene helyezni a hangsúlyt, hanem a nyelv irányított használatára, a kommunikációra. „Ez mint elv, a pedagógusok széles körében elfogadott, és ha arról kérdezzük őket, hogy milyen tanítási módszereket tartanak jónak, akkor szinte 10-ből 10-en erre teszik a voksukat. De ha azt nézzük, hogy mi a valós órai gyakorlat, akkor drasztikusan más a kép, a tanárok jelentős része nincsen felkészülve arra, hogy ezeket a módszereket hatékonyan alkalmazza. Ez nem jelenti, hogy a pedagógusképzésben nem jelentek meg a kommunikatív nyelvoktatási módszerek, de mint gyakorlatot csak részben sikerült elsajátítaniuk. Ha valamiért nem boldogulnak az órákon, a mai napig visszatérnek a lényegesen gyengébb hatékonyságú, kevésbé motiváló módszerekhez” – vonja le kutatásaik tanulságát Rozgonyi Zoltán és hozzáteszi: ezek nem olyan problémák, amik két-három év alatt felső, politikai döntések hatására megoldódnának, évtizedeken át folyó programokra lenne szükség. Nem elég a pedagógusképzésbe belenyúlni, hiszen sok-sok ezer már nem pályakezdő tanár van a pályán, az ő képzésükre, támogatásukra szintén hangsúlyt kellene helyezni. A technológiai fejlődés sokat segíthet, csak jól kell tudni élni az előnyeivel. Jelentősen könnyítheti az idegennyelv-tanárok dolgát, hogy a fiatalabb korosztály ma már nem elsősorban szinkronizált filmeket, sorozatokat néz a tévében, inkább interneten vagy letöltve, eredeti nyelven, felirattal fogyasztja ezeket. Az egyébként magas színvonalú magyar szinkront sokan emlegetik annak okaként, hogy miért nem áll rá a magyarok szája az idegen nyelvekre. Tény, hogy Finnországban pél­dául szinte egyáltalán nincs szinkron, és az emberek több mint 90 százaléka beszél legalább egy nyelven a finnen kívül (jellemzően angolul). Gondolhatnánk, hogy mivel a fiatalabb korosztályból ma már szinte mindenkinek van internetelérése és okostelefonja, s hozzáfér szinte bármihez, a hátrányos helyzetű gyerekekre is „ragad” legalább az angol. De mint arra Prievara Tibor felhívja a figyelmet, a digitális szakadék nem az eszközökhöz való hozzáférésben jelenik meg, hanem a használatban – vagyis mindenkinek van telefonja, csak éppen van, aki tudatosan és értelmesen használja, más viszont nem tudja, hogyan válthatná ezt a lehetőséget az előnyére például a nyelvtanulás területén, és ebben a kérdésben az iskolának is van felelőssége. (A 2020-ban életbe lépő szabályozás következményeivel kapcsolatban feltettük a kérdéseinket az Emberi Erőforrások Minisztériumának, de péntekig nem válaszoltak.)

29 százalék

A magyar fiatalok ekkora része csak az anyanyelvén tud írni és olvasni, 43 százalékuk tud egy idegen nyelvet, 26 százalékuk pedig kettőt. Az Eurobarometer adatai szerint a 15 és 30 év közöttiek az EU-ban csak Nagy-Britanniában beszélnek kevesebben idegen nyelveket, mint Magyarországon. Az Eurostat nem csak a fiatalokat, a teljes népességet vizsgálta: a magyaroknak csak a 37 százaléka beszél legalább egy idegen nyelvet, és ez a legrosszabb arány az egész unióban.

Frissítve: 2019.04.13 12:47

Duce-lincs post mortem

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:33

Fotó: Leemage/ AF
Húsvét vasárnapja 1946-ban is április 21-re esett. Az akkor 26 éves, politikusi álmokat dédelgető Domenico Leccisi a milánói Musocco-temető 16-os parcellájából kilopta Benito Mussolini holttestét.
„Mérhetetlenül ostoba volnék, ha azt kérném, hogy a halálom után hagyjanak békében. A nagy átalakulásokra, forradalmakra buzdító vezérek sírjai körül nem lehet nyugalom” – írta Mussolini 1932-ben egy öccsének címzett levélben, mintegy Kasszandra-jóslatként előrevetítve a jövőt. Azt, hogy „életművét” kvázi befejezettnek tekinti, már 1943 szeptemberében sem rejtette véka alá. Amikor a Tölgyfa-hadművelet során a németek kiszabadították a III. Viktor Emánuel parancsára letartóztatott Ducét grand-sassói fogságából, állítólag így sóhajtott fel: „ez aztán tényleg nem hiányzott”. Két nappal korábban még az ereit is megpróbálta felvágni a borotvájával, ami slendriánságának és az egyik őt őrző katona szemfülességének köszönhetően végül csak öngyilkossági kísérletként került be a fasiszta diktátor portfóliójába. Szűk két évvel később, rövid életű másodvirágzásnak, no meg a háborúnak végén azonban már nyilvánvaló volt, nincs más választása, mint menni vagy meghalni – ha nem is kimondottan rejtői értelemben. Ő az előbbit választotta, és menekülőre fogta. A konvojt Mussónál, a Comói-tó mellett állította meg a Garibaldi partizánbrigád, akiknek, ha lehet hinni a történelemkönyveknek, sejtésük sem volt róla, mekkora zsákmányt fogtak. Azt mondják, elsőre fel sem ismerték a páncélozott autóban német egyenruhában kuporgó Mussolinit és szeretőjét, Claretta Petaccit, olyan viaszfehér volt az arcuk és zavaros a tekintetük. Letartóztatásuknak azonnal híre ment, de hogy hol tartják fogva őket, az arra a két napra, amíg még életben voltak, titok maradt. Hogy egészen pontosan mi minden történt, mielőtt a milánói Loreto téren fellógatták őket, máig nem egyértelműen tisztázott – a hivatalos verzió szerint a Villa Belmonte kapujában egész egyszerűen agyonlőtte őket Pedro, a partizánparancsnok. A kivégzés helyén egyébként, hozzávetőleges hitelesítésként, a mai napig egy tábla díszeleg, melynek szövege rejtélyes mértéktartással fogalmaz: „Történelmi esemény helyszíne, 1945. 04. 28.”

Könyörgöm, akasszuk fel!

Az sem teljesen egyértelmű, hogy kerültek a tetemek a Comói-tó mellől Milánóba, de azt, hogy bizonyos Walter Audisio, becenevén Valerio ezredes kiteríti őket a Loreto tér kövére, már filmfelvételek bizonyítják. Figyelem! A tizennyolcas karikát idézve, itt hívjuk fel kedves olvasóink figyelmét, hogy a következő mondatok a nyugalom megzavarására alkalmas írói képeket tartalmaznak, továbbá a személyiséget károsító magatartásmintákat mutatnak be. A videón jól látszik, ahogy a partizánkordon igyekszik távol tartani a holttestektől a felbőszült tömeget, de azért az ügyesebbek utat tudnak vágni maguknak, hogy a Mussolini-test közelébe férkőzzenek és alaposan megköpködjék, urambocsá, picit megrugdossák. Egy teherautó is átverekszi magát a kordonon, megáll a fasiszta diktátor és fegyverhordozói – többet is kivégeztek eddigre – mellett, és a sofőr Mussolinire lépve száll ki. A tömeg ezen a jeleneten felbuzdulva egységes masszaként szakítja át a partizánkordont, a Loreto téren pedig elszabadul a pokol. Akik nem sokkal azelőtt még istenítették a Ducét, most elborult elmével ütik, vágják, rúgják és lövik cafatokra. Borotvált feje pillanatok alatt a felismerhetetlenségig torzult, a törött koponya repedései mentén szivárogni kezdett az agyvelő. (Nem holmi hatásvadászatból idézem ennyire részletesen az anamnézist, ennek később, keretes írásunkban még jelentősége lesz.) A tömeg egyre megfékezhetetlenebbnek tűnt, ezért néhányan úgy döntöttek, hogy a hullákat fejjel lefelé felkötik a téren lévő Esso-benzinkút tetőszerkezetére. Bár az emberek dühe alól némiképp sikerült kiszabadítani a tetemeket, a fellógatással rájuk nyomták a lehető legnagyobb gyalázat hentesbélyegét.

Lírai hullarablás

Mussolini és Clara Petacci holtteste a csak imitt-amott összecsengő beszámolók szerint a La Pace Hotelbe került, ahol először megmosták és felöltöztették, majd a halottasházba szállították őket. A boncolási jegyzőkönyv szerint Mussolini arca a felismerhetetlenségig roncsolódott, a feje deformálttá vált, a gerince teljesen összeomlott, állkapcsa szilánkokra tört, a mellkasát és a hátát lövések bemeneti és kimeneti nyílásai „díszítették”. A boncolás amúgy rendkívül vidám, kedélyes hangulatban zajlott – a végén az ott lábatlankodó újságírók és a boncnokok rembrandti csoportképben elevenítették fel dr. Tulp anatómiáját. A testet a milánói központi temető 16-os parcellájában, egy jeltelen sírban hantolták el, nagy sietve s talán még nagyobb titokban, remélvén, hogy ezzel lezártnak tekinthetik a sok szempontból kényelmetlen Mussolini-dossziét. Domenico Leccisi azonban nem így gondolta, és közel egy éven át, minden áldott este, amikor elvonatozott a temető mellett, azon gondolkodott, hogyan írhatná tovább a folytatást. 1946 áprilisában, nem sokkal húsvét előtt a temető hatalmas, megvilágított keresztje az ő elméjében is lámpást gyújtott: elhatározta, hogy húsvét vasárnapján „kiszabadítja” a tetemet a jeltelenségből és méltó végtisztességet követel neki. Alig volt pár napja felkészülni az akcióra – április 21-én, sötétedés után három társával együtt beszökött a temetőbe, és kiásta Mussolini holttestét. Visszaemlékezésében élete legjelentősebb, felejthetetlen, már-már lírai eseményeként emlékszik a történtekre: „csak úgy zengett a csákány alatt a föld, mint az ágyúdörgés a csendes éjszakában”. Szintén ő maga számol be arról, miként másztak át a Duce földi maradványait tartalmazó kézikocsival a temető falán, s hogyan kötötték a kocsit egy Apriliához, de ennek valóságtartalmát az időben egyre cifrábbra érő szubjektív emlékezet talán már némiképp átszínezte. A belügyminisztériumba két nappal később, április 23-án érkezett feljelentés a lopásról – a kiérkező hatóságok a sírban Mussolini hűlt helyét és egy gépelt üzenetet találtak: „Benito Mussolini maradványai fölött a Demokratikus Fasiszta Párt aktivistái átvették az ellenőrzést. A Duce ismét köztünk van!” Az országos nyomozással párhuzamosan azonnal megkezdődtek a civil találgatások is: a holttestről az emberek tudni vélték, hogy egy kereskedelmi hajó fedélzetén elhagyta Genova kikötőjét, hogy diplomáciai postával érkezett Rómába, biztonságban van külföldön vagy a római San Lorenzo pályaudvar raktárában. A legmerészebb ötletelők szerint akár fel is támadhatott… 

Összehajtogatva egy mosóládában

A nyomozás három hónapja alatt számtalan gyanúsnak tűnő neofasiszta elemet letartóztattak, míg végül, július 31-re, a hatóságoknak sikerült Domenico Leccisihez is eljutniuk. Ő bevallotta, hogy a holttestet egyik társa hegyi házában rejtették el, ám amikor Mauro Ranát letartóztatták, megkérte Enrico Zuzza atyát, hogy az erősen bomló Mussolinit fogadja be a csendőrségi főparancsnokságtól amúgy pár száz méterre lévő Sant’Angelo-kolostor. Befogadta. A Leccisivel villámsebesen kapcsolatba hozott szerzetesek egy darabig, Isten nevében, mindent tagadtak, de mivel viszonylag könnyedén meg tudták őket szorongatni, végül hajlandóak voltak alkut kötni az állammal: átadják a holttestet, cserébe garanciát kapnak a keresztény temetésre. Állítólag a falba rejtett mosóládában, a gondosan összehajtogatott test mellett egy levélkét is találtak: „kinyitni csak e maradványok, Benito Mussolini földi maradványainak újratemetésekor szabad” felirattal. Az ügy lezárult, az állam végre fellélegezhetett, a nyomozást végző vizsgálóbírót előléptették teljhatalmú főprefektussá, később rendőrkapitány-helyettessé. A bűn­­ré­szességgel vádolt szerzeteseket felmentették, és Leccisi is – bár elsőre elítélték – amnesztiát kapott. Igaz, később hat évre bekasznizták pénzhamisításért. Az utolsó fényképek az azonosításkor, 1946. augusztus 14-én készültek a Ducéról, akit magzati pózban örökítettek meg a rendőrségi fotósok. A jobb keze hiányzott, a két szemgödre üresen tátongott. Az azonosításról szóló jelentés, a fényképek és a ládába visszahajtogatott holttest ezután újabb évekre eltűnt szem elől, ezúttal már államérdekből. A vizsgálóbizottság rendeletét, vagyis, hogy el kell temetni a tetemet, nem hajtották végre. Rachele Mussolininak, aki száműzetése helyéről küldött táviratot a rendőrfőnöknek, melyben kérte férje tetemének kiadatását, a belügyminiszter egy egyszerű összetett mondattal üzente meg, „hogy jelen körülmények között nincs lehetőség a kérése teljesítésére, ugyanakkor egy későbbi, megfelelőbb időben elképzelhető a holttest kiadása a család számára”. Csak egy nagyon szűk vezetőréteg tudta, hogy a holttest a Cerro Maggiore kapucinus kolostorba került, alig 15 km-re a sírtól, amelyből Leccisiék kilopták. A megfelelő idő végül 1957-ben érkezett el – a Cerro Maggiore szerzetesei a legnagyobb diszkrécióban adták át a családnak a szappanos ládát és benne a fasizmus atyjának földi maradványait, aki így, ládástul került a családi kripta szarkofágjába. A temetésen tobzódó tömeg egységes jobb karlendítéssel üdvözölte a fasiszta diktátoroknak is kijáró végtisztesség megadását. Sírhelye azóta is zarándokhely, az el(v)kötelezett odalátogatók számát évente 50 ezerre becsülik.

Egyesek látni vélték, hogy a Loreto téren történt megaláztatások közben, a dühödt tombolás hevében az amerikaiak mintát vettek Mussolini véréből és agyvelejéből, hogy kiderítsék, vajon tényleg szifiliszben szenvedett-e az egykori vezér, ahogy azt akkoriban – mint később kiderült, tévesen – feltételezték róla. Nagy valószínűséggel ezek, vagy inkább ennek a legendának az alapján kreált minták bukkantak fel 2009-ben az eBayen eladási tételként.

Frissítve: 2019.04.22 14:29

„Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” - Államügyek a faluvégről

Publikálás dátuma
2019.04.22 10:52

Szépné Rózsa Judit somogyvámosi nyugdíjas talán nem tudja megmenteni Magyarországot a dugába dőléstől, és talán Európán sem segíthet. De amit az államügyekért a kis konyhájából elszeparált asztalkánál megtehetett, megtette. Nemrég európai parlamenti képviselőknek írt levelet migrációügyben, az Orbán-kormány ultrapopulista retorikájára válaszul.
Judit nénit délelőtt hívni nem ildomos. Ki szeretné, ha felvernék legmélyebb álmából? A 69 éves nyugdíjas kakaskukorékoláskor indul aludni, hogy kipihenje az éjszakát, amikor állampolgári aktivitása a legélénkebb. Későn kezdődik számára a nap, ekkor a hírekben hallott tartalmakat beszéli meg a közélet iránt hasonló érdeklődést mutatókkal, köztük újságírókkal, akikkel barátságba került mint olvasóilevél-író. „Azt kellene tudatosítani az emberekben...”, így a megszokott kezdés. „De mindig előre bocsátom, hogy kettő perc lesz vagy öt, és akkor le is teszem, nem akarok senkinek a terhére lenni” – mondja Judit néni, és ez olykor igaz. De ha nem kettő meg öt az a perc, megéri.  

Ovális szoba-konyha

Néró, a környék alighanem legcsúnyább, de ismerősökkel legkedvesebb kutyája kötelességszerű ugatással köszönt. Judit nénivel az államügyek intézésére kialakított „news room”-ban ülünk le, újságok, tévé, telefon, laptop kéznyújtásnyira. Az antivilágban egy jobb amerikai elnök sem üzemelt ekkora infrastruktúrával. A térelválasztón cetlik, az egyiken: INNI – napi három liter. Hiába, no, az államügyekkel élve lehet a leghatékonyabban foglalkozni. Mielőtt félreértés esnék, nincs cinizmus e sorokban, Judit nénit csodálom. Amíg a hozzá hasonló tudatos és magabiztos állampolgárból kevés van szerte az országban, és egyre kevesebb, és aki annak mondható, az is „kussol inkább” a családjára, a szomszédjára, a tanáraira meg ki tudja, kire tekintettel, addig nagy a baj. És hát látjuk, hogy nagy. Látnunk kell azt is, hogy ezt a „világra szóló förtelmet”, amit illiberalizmus címen művel a kormány, megette sok millió ember, a többi sok millió pedig kevés kivétellel csöndben nézi. Változtatni kell tehát az emberek tudatosságán, ez a felelős nyugdíjas krédója. Judit néni világéletében fogékony volt a jóra, az elesettek támogatására. Gyermekkorában éveket töltött nevelőotthonban, kitűnő tanuló volt, de kitűnni nem akart, és bár alapvetően visszahúzódónak ismerték, gyakran az igazság bajnokaként védte meg magát vagy társait, amikor éppen nem korrepetálta őket. Vallásos neveléséből a kötelességtudat és a légy jó parancsa ivódott belé. Az ötvenes-hatvanas évek filmhíradóin nőtt fel, ismerős volt a mozi jegyszedője, de csak felnőtt fejjel értette meg, hogy a kommunizmusban, később a szocializmusban messze nem minden működött tökéletesen. Az sem, idézi, ahogy a nyolcszobás kúriájából 1954-ben kitelepített arisztokrata szomszédasszonnyal elbánt a rendszer. 

Orbán bűnlajstroma

Ha valamivel, akkor a pártállam tájékoztató gyakorlatával a ’70-es, ’80-as években mint munkavállaló elégedett volt. A nyugdíjrendszer változásait például felelősen és kimerítően magyarázták minden fórumon. Ezt tette maga is nyugdíjügyi előadóként. Ez az igényfelvevői pozíció ahhoz is teret adott, hogy sokféle emberi sorssal, kisiparosokkal, kiskereskedőkkel, egykori téesztagokkal ismerkedjen meg, miközben együtt morzsolgatta velük az éveket. Mindenkit egyenlő mércével kell mérni, tanulta meg ekkor. „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak, hogy ezt a társadalombiztosítási rendszert szétrobbantották”, jegyzi meg, s teszek egy strigulát Judit néni „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” kezdetű, vaskos sérelemgyűjteményéhez. Ezután a három nagyobb Budapest környéki téesz közül a 3600-as taglétszámú Rozmaringban dolgozott. A fejlesztést segítő részjegyek és célrészjegyek bevezetéséről esett szó egyszer egy gyűlésen, amikor szemet szúrt neki, hogy a tervezet a módosabbaknak lehetőségként 12, a szegényebbeknek kötelezően 5 százalékos részesedést ígér. Mivel senki nem szólt az aránytalanság miatt, ezért úgy érezte, neki kell megtennie, s ezzel kijárta a kedvezőbb feltételt. Ekkortájt gyakorló bagolyként az éjszakai televíziós műsorsáv egyre értelmesebb programjait nézte, ilyenek voltak A Hétből ismert Hajdú János interjúi és Sára Sándor dokumentumfilmjei is, melyek szélesebb kitekintést engedtek a világra. A rendszerváltozás idején Judit néni élénken figyelte az ellenzéki kerekasztal tárgyalásairól szóló híreket. Egy Buda-környéki nagyközségben magától értetődően ment el meghívás nyomán a helyi ellenzéki kerekasztal-fórumra, ahol az alakuló pártok az első szabad parlamenti választások teendőit egyeztették. A KDNP ekkor lopta ki magát a szívéből, mert miután kiderült, hogy saját maga képviseletében van jelen, a helyi kereszténydemokrácia ki akarta küldeni. „Én? Dehogy mentem, sőt felszólaltam és javasoltam, hogy a civileknek is szervezzenek fórumot. Meg is tartották, elmentem oda is. Azt tapasztaltam, hogy régiek és újak csak »az aki kapja, marja« elven működnek, amiben nem kívántam részt venni”, emlékszik. Ezek után Judit néni 1990 és 2005 között jószerével csak német adókat nézett, köszönhetően egy jóval korábbi négyéves NDK-s tartózkodáson szerzett nyelvtudásnak. A helyi önkormányzatiság nyegle működése döbbentette rá, hogy ismét porszem került a gépezetbe. Egy neki küldött határozatban olvasta, hogy az állampolgároknak semmi tennivalójuk nincs egy tér átnevezésével kapcsolatban. „Már azt is ostobaságnak tartottam, miért kell a Szabadság teret Templom térre átnevezni, mi baj van a szabadsággal? De hogy semmi tennivaló nem lenne egy közterület átnevezése után? Őrület!”, magyarázza felháborodása okát. 

Búcsú a népbutítástól

A 2010-es fordulatot már élénk figyelemmel követte. Olvasóként a megyei napilap rendszeres levelezője, a rovat gyakori szerzője lett. Leggyakrabban a vidéket érintő hátrányok ­miatt ragadott tollat, később laptopot. Az országos híreket megelőzve írta meg például, hogy az ATM-ek hiánya ­miatt másodrendű állampolgárok lettek a falun élők. Somogyvámosra egykori szomszédja révén került, ahol német falubelijének segített majd’ százezer forintot visszaperelni a közműszolgáltatóktól. Ugyanez a hölgy egyszer, felbátorodva a sikeren, 380 forintos vitás összeget akart vele január elsején bepanaszoltatni. „Január elsején 380 forintért még magamnak sem mozdulnék meg!”, nevet a történeten. A napilappal kötött barátsága Mészáros Lőrinc tulajdonosi befolyásával szakadt meg. Tűrte, ameddig tűrhette, mondhatnánk Arannyal, s hónapokig tűrte is. Ekkor megírta búcsúlevelét a szerkesztőségnek. Az alkalmasint szofisztikált Judit néni „Behányok az Önök népbutító lapjától” című levelét később a Magyar Narancs közölte. „Nem az ára miatt szakítunk, hanem a tartalma miatt, ami hetek óta hol dühít, hol végtelenül elszomorít, esetleg mindkettőt egy időben. Én »megpróbáltam szeretni«, mindhiába, ma a nemzeti konzultációs oldalakkal már betelt a mérték… Számomra teljesen elfogadhatatlan az a mértéktelenül népbutító, végletekig egyoldalú, megosztásra törekvő, ellenséggyártó szándék, melyet a tulajdonosváltás óta a lap sugároz.” Judit néni szerint a propaganda,a „sorosozók fröcsögése” gátlástalanul árad a lapból, eltékozolva az adómilliárdokat ahelyett, hogy azokat a közjóra fordítanák. 

Népet a hatalomhoz

Judit néni lap nélkül maradt. De a lapok nem maradtak nélküle: minden hónapban a független sajtót támogatja a korábbi előfizetés mértékéig. Közéleti érdeklődését választások idején, állampolgári kötelességként a falusi fórumok látogatásával elégíti ki. Ült már egyedül is politikussal szemben, s volt, hogy harmadmagával tette. Szinte szégyellte magát mások érdektelensége miatt. „A polgár közönye a demokrácia gyilkosa”, írja erről az Állampolgárképzőben. Egy kaposvári szabadegyetemen tett egész évados látogatásai, s különösképpen Kiss László alkotmányjogász előadása nyomán elhatározta, hogy ismeretterjesztő céllal papírra veti a demokrácia működésével kapcsolatos tudnivalókat. Rutinos szerzőként másfél oldalnak szánta, kilenc lett belőle. Három hétig fésülgette, barátok véleményét kikérve. Kiveri a frász a médiából áradó idegen szavaktól – mert ennek a számlájára írja sokak értetlenségét –, ezért egyszerűen, világosan vetette papírra gondolatait a „Demokráciához (néphatalomhoz) nép is kell” alcímmel, a biztos tudásra alapozott polgári öntudat fölébresztésének a szándékával. „Senki ne jöjjön itt azzal, hogy minden polgármesteri hivatalban olvasható az Alaptörvény, a folyosón van széke és asztala (szőttes terítővel), mert én élő embert ott ülni még nem láttam! Bár éreztem kísértést, én sem tettem. Vidéki vagyok, rossz a közlekedés, nem lesz később buszom”, írta egy némiképp epés piszkozatban. Judit néni az államtól azt várja, hogy a polgárok életét befolyásoló döntéseket megfelelő időben, közérthetően és elérhetően hirdesse ki ahelyett, hogy bírságokkal és a kritikusok levadászásával töltené az idejét. „A tisztességes tájékoztatást az önmagát emberszámba vevő népnek nem pusztán joga, de egyenesen feladata számon kérni. Ha ezt a feladatát elmulasztja, akkor önként vállalja a birka létformát, ami nyilvánvalóan ostoba döntés. Egyenes derékkal kell kiállni a jogokért...” Idén ellenzéki európai parlamenti képviselőknek írt levelet. Szerinte a határon túli magyarság támogatása már most is, egy esetleges befogadási kényszer miatt pedig a jövőben akkora teher lehetne, hogy ezzel mindenkorra mentesülnünk kellene a bevándorlók szétosztásának bármikor felmerülő kötelezettségétől. Kész, passz, nincs migránstéma. Hogy ez ilyen egyszerű-e, nehéz eldönteni, de Judit néni legalább megpróbálta. „Nem ülhetek, mint Szent Gug a faluvégen”, magyarázza az aktivitás kötelességét ismeretlen eredetű, de érthető szólással. Miután a Google értetlenül állt a keresés előtt, Judit néni bevallotta, hogy kár szépíteni, ez a szent szar (Kurt Vonnegut – a szerk.) szalonképes változata.