Spiró György: írói győzelem, ha le tudok menni kutyába

Publikálás dátuma
2019.04.13 08:30

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Rekonstruálni szerette volna az egymástól kissé eltérő, de végső soron állami balgaságokat Spiró György, akinek a napokban jelent meg a Magvetőnél az Egyéni javaslat című humoreszkgyűjteménye. Az író szerint képesek vagyunk hinni bármilyen ostobaságban, akkor is, ha világos, hogy a vesztünket okozza.
Legújabb kötetében politikai és más jellegű pamfletek szerepelnek. Ekkora a baj? Nem tudom, hogy mekkora a baj, de már a középiskolában írtam paródiákat, később pedig az Eötvös Kollégiumban minden április elsején éjfélkor előadtam valami vicceset. A kollégisták szerették. Most csak visszatértem a kezdetekhez. Ezek a humoreszkek az én télikéim. Jól hangzik, de ezek az új írások azért a maguk módján nemcsak szórakoztatóak, hanem szenvedélyesek is. Volt olyan, amely dühből született? Dühből nem ír az ember, hanem káromkodik. Az íráshoz önfegyelem szükséges. Ezek az írások, amelyek jó pár év alatt jöttek össze, egy mentalitásról szólnak, ami mélyebb és tartósabb, mint az aktuálpolitika vagy az ideológiák. A harmincegy írás egy része törvényjavaslat-paródia, de elég sok másféle, ránk jellemző marhaság is bekerült. Egy lengyel, egy román, egy szerb író bizonyára másképpen fogalmazna. Ezt hogy értsük? Álmélkodtam, amikor először olvastam Mrozek szatíráit, és rá kellett ébrednem, hogy amit a lengyelek humornak tartanak, azon mi nemigen nevetünk, és fordítva. A román és a szerb humor nyersebb és penetránsabb, mint a magyar. Amit én képes lehetek megérteni és megragadni, az a magyar mentalitásomból fakad. Említette Mrozeket, a lengyel humorra mi a jellemző? A lengyelek gyilkosan szarkasztikusak tudnak lenni, az irónia viszont idegen tőlük. Minden lengyel arisztokrata akkor is, ha jobbágyivadék. A magyar polgári fejlődés a XIX. századi kezdetektől magában hordozta az öniróniát, túl gyorsan zajlott le ugyanis. A magyar kispolgárok furcsálkodva néztek saját magukra, volt ebben önlebecsülés is, egészséges kételkedés is. Talajtalannak érzékelték a létüket, és még jól emlékeztek a nyomorra, amiből kivergődtek. Ezt a szomszédainknál alig lehet tapasztalni. A csehek humora magabiztosabb a miénknél, évszázadokkal korábban megszokták a polgári létet. Érdemes lenne tanulmányozni az eltéréseket, akár doktori disszertációt is lehetne írni, bár én persze inkább disszertáció-paródiát írnék belőle. Mit gondol, amikor szinte mindennap érzékelünk groteszkebbnél groteszkebb jelenségeket, ez miként hat a humorérzékünkre? A minap például az Opera vezetője szólította fel az énekeseit, hogy egy jogi probléma miatt vallják magukat afroamerikaiaknak. Amikor ezzel először szembesültünk azt hittük, minket akarnak ugratni. Elég szellemes válasznak tartom. Én először a jogtulajdonosok tiltásáról gondoltam azt, hogy valaki viccel. A hülyeségre lehet hülyéskedéssel válaszolni, bár a konkrét választ másképpen – a főigazgató nevében egyes szám első személyben, és nem az előadók nevében – fogalmaztam volna meg. Visszatérve a parlamenti felszólalás paródiákra, ezekkel a parlamenti életet és a felszólalók stílusát, az elhangzottak tartalmát is célkeresztbe helyezi. Parlamenti paródiákat már a rendszerváltás legelején is lehetett volna írni, csak nem volt hozzá kedvem. Akkoriban jobban kétségbeestem, mint azóta bármikor, úgy láttam, hogy rettenetes szellemiségű emberek kerültek be a Parlamentbe, néhány tisztességes idealista kivételével, akik előbb-utóbb természetesen kikoptak. Úgy érzékeltem, hogy az első Parlament szellemileg sokkal rosszabb volt, mint amilyen a nagy magyar átlag. Azóta változott valami? Nemigen. A legnagyobb sokkot, amire vissza-visszatérek, az okozta, hogy leszavazták a Kossuth-címert. Talán azért is érintett mélyen, mert 56-ban tízévesen tucatjával festettem a Kossuth-címereket lelkesen, még az osztály falára is felkerült némelyik. Címerfestőnek egészen kiváló voltam. Kilencvenben úgy éreztem, hogy a koronás címer törvénybeiktatása miatt ezentúl csak abszurdumban élhetünk. Írtam is aztán másfél évtized múlva egy szatírát a kommunista királyságról. Abszurdumra abszurdummal lehet válaszolni? A kérdés a válasz minősége. Sok mindent írtam, történetesen épp humoreszket aránylag keveset. Bohózatot és vígjátékot inkább, elő is adták őket. Sok szempont lehet termékeny. A mostani kötetben szereplő írásokban egy-egy magát hivatalosságnak vélő alak szerepébe bújtam bele. Rekonstruálni szerettem volna az egymástól kissé eltérő, de végső soron állami balgaságokat. Ebben a műfajban azt élvezem, hogy a hülyeséget képes vagyok előidézni magamban. Az az írói győzelem, ha le tudok menni kutyába. Az egyik hasonló írást, amely aztán be is került a kötetbe, a Nemzeti Színháznál olvasta fel Alföldi Róbert búcsúztatóján. Ebben egyszerre figyelhető meg az őrült abszurd hangvétel és egyfajta lemondás is. A humoristák mindig túlhajtják az abszurditást, hogy még nagyobb őrület legyen belőle. Ebben a magyar irodalom jól teljesít, gondoljunk Rejtőre, Karinthyra, Örkényre, Rákosy Gergelyre, Kolozsvári Grandpierre Emilre és még sokakra. Sok kitűnő humorista élt Magyarországon, Gádor Bélán, Darvas Szilárdon, Tabi Lászlón nőttem fel. Nagy dolog a humor, és érdemes komolyan venni. Elsős egyetemista koromban egyszer nyilvánosan azt fejtegettem, hogy Rejtő mesélési technikája Thomas Mannéra emlékeztet; évekig ujjal mutogattak rám: ez az a hülye, aki szerint Rejtő van olyan jó író, mint Thomas Mann... Az esztéták nem szeretik tudomásul venni, hogy a vígjátékot a nép mindig jobban szerette a tragédiáknál, erre hajtja az életösztöne. A humornak gyógyereje van. Mit tapasztal, van erre még fogadókészségünk? Persze. A kötetben szereplő írásokat többször is felolvastam itt-ott, és a közönség mindenütt jól fogadta, sőt mintha némileg megerősödve távoztak volna az előadásról. Soha senkit nem tudtam meggyőzni, aki tőlem teljesen eltérően gondolkozik, jó ideje nem is törekszem rá. Az azonban rendkívül fontos funkciója az irodalomnak, hogy a szerzőhöz hasonlóan gondolkodó olvasókat megerősítse abban a meggyőződésükben, hogy a dolgokat ők látják pontosan. Rajtam is szokott segíteni, ha rájövök, hogy akár több száz évvel ezelőtt valaki ugyanúgy gondolkodott valamiről, mint én, vagyis még nem hülyültem el teljesen. 
A Katona József Színházban mutatták be ebben az évadban a Széljegy című drámáját. Eléggé markáns, kontúros a sztori, mondhatni mellbevágó. Azt mutatja meg, hogy a hiszékenységgel, a bizalommal mennyire vissza lehet élni. Hallottam egy megtörtént esetet, ez indította el a képzeletemet. Később persze konzultáltam szakértőkkel, ügyvédekkel, jogszabályokat sillabizáltam, ingatlanhirdetéseket olvasgattam. A humoreszkek írása közben is szoktam kutatni, nem árt, ha biztos lábon áll az ember. A Széljegy előadásait követve feltűnt, hogy minden alkalommal másként reagál a közönség, van, amikor végignevetik, máskor el se mosolyodnak. Ez mitől függ? Nem tudni, lutri. Van olyan közönség, amelyik már az elején nevet, és mindvégig fogékony a humorra, máskor pedig az előadás közepéig nem tudják eldönteni, szabad-e nevetniük egyáltalán. Emlékszem én sem nagyon nevettem, amikor láttam. Valóban nem túl nevettető a történet egésze, de menet közben mégis elég vicces dolgok történnek. Talán különös, de az egyik legnagyobb humoristának Dosztojevszkijt tartom. A Varázshegyet is végignevettem, amikor kamaszként először olvastam. Az éles fogalmazás számomra mindig humorosan hat. Azért a tudatos, gátlástalan átverésen, amely a Széljegyben is megjelenik, nem mindig kacag az ember. A fél drámairodalom erről szól. A naiv ártatlanokat kegyetlenül át szokták verni, gondoljon az Othellóra vagy a Tartuffe-re. Mindig voltak és lesznek hiszékenyek, és be is csapják őket. Az emberiség antropológiailag hajlamos a hiszékenysége. Képesek vagyunk hinni bármilyen ostobaságban, pedig világos, hogy a vesztünket okozza. Jó ideje azon tűnődöm, hogy ennek súlyos, evolúciós oka lehet. Talán csak így vagyunk képesek elviselni mindazt, ami adatott. Ha az emberiség okosabb lenne, már rég kihalt volna. A napokban láttam Schilling Árpád Exit című, a bevándorlókról szóló előadását. Ezzel a témával kapcsolatban is a hatalom szívesen felhasználja a hiszékenységet, és időről időre kampánytémává teszi. Nem láttam az előadást. A menekültek témája huszonöt éve engem is érdekelt, egy drámát is írtam róla Dobardan címmel. Jártam menekülttáborokban a jugoszláv háború idején, és a bosnyákok megnyíltak előttem, mert az anyanyelvükön beszélgettem velük. A gyerekek az utcán pillanatok alatt megtanultak magyarul, a felnőttek azonban hiába kérvényezték, hogy szervezzenek a számukra magyar nyelvtanfolyamot. Tolmácsoltam a kérésüket a KEOKH-ban, hasztalan. Nem tanulhattak meg magyarul, pedig szerettek volna. Magyarokká váltak volna szívesen, de nem válhattak. Azóta sok minden változott, de a számomra most is érthetetlen, miért nem engedik meg valakinek, hogy magyar legyen, holott nyilatkozik róla. Erről szól a kampány, hogy mi majd megmondjuk, hogy kit engedünk be és kit nem, ki lehet magyar, ki nem. A magyarság a huszadik század elejéig befogadó volt, akárcsak Lengyelország a XVIII. század végéig. A lelkileg erős országok mindig befogadók, épp a gyöngék jellemzője, hogy nem azok. Nehéz lelkileg követni azt a tébolyt, ami mára szinte az egész világon kialakult. Kétszáz éve minden nép nemzetállamot akar, ma is vannak, akik ezért küzdenek, hullatják érte a vérüket bőségesen, de ha végre megvalósul az álmuk, rögtön elkezdik kiválasztani magukból a belső ellenséget. Kérdés, hogy a XIX. század végén kezdődött szélsőséges elzárkózás, amely világháborúkat okozott, meddig tarthat még. A XX. század rémes dolgokat hozott ki az emberből. A második világháború után egy ideig azt lehetett hinni, hogy ezen túlléptünk. De hát ugyanott tartunk, ahol az első világháború előtt. A politikusok nem emlékeznek a háborúra, bárhol éljenek is, és fogalmuk sincs, hogy mi lesz a tetteik következménye. Akkor marad a szatíránál, vagy visszatér más műfajhoz? Tavaly nyáron felfigyeltem egy furcsa újsághírre, színdarabot szeretnék írni belőle. Fejes Endre figuráinak mondatai csengenek a fülemben, hátha az ő szemlélete segít megformálnom az ötletet.   

Spiró György

1946. április negyedikén született Budapesten. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult magyar – orosz – szerb-horvát szakon. Később újságírói és szociológiai diplomát is szerzett. Dolgozott dramaturgként Kaposváron, volt színházigazgató Szolnokon, tanított a Színház-és Filmművészeti Főiskolán. Az egyik legtermékenyebb drámaírónak tartják, darabjait folyamatosan játsszák. Az első regénye 1974-ben jelent meg Kerengők címmel, a legutóbbi Kőbéka címmel 2017-ben.

Frissítve: 2019.04.13 08:30

Nemes Jeles László nyerte a legjobb rendező díját Pekingben

Publikálás dátuma
2019.04.23 17:40

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Clara Royer, Jakab Juli, Dobos Evelin és Rajk László is részt vett a Napszállta kínai premierjén.
A Napszállta című filmjéért Nemes Jeles László vehette át a legjobb rendezőnek járó díjat a Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválon – közölte a Magyar Nemzeti Filmalap az MTI-vel kedden. A nagyszabású seregszemle a hétvégén ért véget, a zsűri elnöke Rob Minkoff amerikai rendező-producer volt. Az Oscar-díjas Nemes Jeles Lászlóval együtt Clara Royer, Jakab Juli, Dobos Evelin és Rajk László is részt vett a Napszállta kínai premierjén – írja a közlemény. A Napszállta operatőre Erdély Mátyás, zeneszerzője Melis László, sound designere Zányi Tamás, casting directora Zabezsinszkij Éva, díszlettervezője Rajk László, jelmeztervezője Szakács Györgyi volt. Nemes Jeles László a forgatókönyvet együtt jegyzi Clara Royer-vel és Matthieu Taponier-vel, utóbbi egyben a film vágója is. A film főszereplői Jakab Juli (Leiter Írisz) és a román Vlad Ivanov (Brill Oszkár). A közel száz tagú szereplőgárda nemzetközi összetételű, a magyarok mellett román, lengyel és német színészek is játszanak a filmben. A Napszállta a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával a Laokoon Filmgroup gyártásában, a francia Playtime-mal koprodukcióban készült Sipos Gábor és Rajna Gábor producerek vezetésével. Világpremierje a velencei filmfesztivál versenyprogramjában volt, ahol elnyerte a legjobb film díját a nemzetközi filmkritikusok szövetségétől, a FIPRESCI-től. Nemes Jeles László filmjét már a világpremier előtt csaknem 70 ország forgalmazója vásárolta meg – olvasható a közleményben.
Szerző

Hangok várjátéka

Publikálás dátuma
2019.04.23 10:30

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
Kodály Zoltán öröksége megelevenedett a homokhátságban. A Budapesti Fesztiválzenekar Közösségi Hét programján gyerekek játszottak világhírű művészekkel. Egyenrangú partnerként.
A hárfaszóló elején még le-leestek az izgő-mozgó gyerekek alkalmi hangszerei, Marcel Tournier: Sonatine-jának igazán csendes részeinél azonban már mindenki elhalkult. A Budapesti Fesztiválzenekar közösségi hetének Zenevár című programján Kiskunfélegyházán, az Aranyalma Népmesepontban, a Mesevárban jártunk. Tojástartó-befőttes gumival, műanyag flakon színes cukorkákkal – a gyerekek tudják, hogy nem létezik olyan tárgy, ami valójában nem hangszer. És tudják ezt az együttes művészei is. Tizenöt muzsikus és nagyjából száz gyerek – együtt játszanak. „Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy karmester-király. Országának lakói, a nemesek, udvarhölgyek és lovagok mind-mind örömmel engedelmeskedtek a királyi varázspálca intésére. Így lett a Zenevárban a káoszból rend és a zajongásból harmónia. Saját készítésű hangszereinkkel együtt mi is vendégei lehetünk ennek az országnak, amelynek neve: Zenekar.” - szól Illési Erika meséjének eleje. „Minden családban vannak örök lázadók, kételkedők, kicsit cinikusok – ő a cselló”- hangzik a különleges jellemzés, ami tökéletesen illeszkedik a mesébe. A Mesélő első megszólalásuk előtt egyenként bemutatja a vonós, rézfúvós és fafúvós hangszereket felvetve az obligát kérdést is: hogyan lehet fafúvós hangszer a fuvola? A csellót nagyon sok gyerek felismeri, a fuvolát öten-hatan, a klarinétot többen, a fagottnál csak három kéz lendül a magasba. Szomorúan tapasztalhatjuk a világ múló dicsőségét: a legismertebb magyar fagott-dallam, a valaha volt Tévémaci főcímzenéje, Vajda József műve hallatán egyetlen gyerek arca sem derül fel, csak mi felnőttek mosolygunk némi nosztalgiával. Az egy órás programba belefért Hacsaturján és Dittersdorf, Strauss, és charlestone is. A gyereksorokat pásztázva látszott, hogy ragtime-ot hallva nagyon nehéz mozdulatlannak maradni, a hangos rézfúvós zene alatt viszont befogott fél füllel is jól lehet táncolni. A Mesélő a két széksor között perdül táncra egy-egy kisfiúval, a király pedig hiába király, nem tudja, mire való a hatalmas fakard, Hacsaturján: Kardtánca közben vívás helyett inkább bohóckodni kezd. Viszont bebizonyítja, hogy a fából készült szék éppúgy alkalmas dobolásra, mint a hangszere. A záróakkord, Susato: Mór indulója papír tojásdobozokon lévő befőttes gumik pengetésével és a műanyag flakonokban zörgő színes cukorkák rázásával válik igazivá, a közös zenélés végénél pedig kiderül, amit profi zenekarokat hallva is tapasztal néha a koncertjáró: karmesteri leintés ide, utolsó akkord oda, egy több mint száztagú alkalmi együttesben nem ritmust tartani, nem dinamikát mozgatni és tökéletesen intonálni nehéz igazán, hanem egyszerre befejezni. 

Műsor

A királylány Bernard Andres: Dal Marcel Tournier: Sonatine, Op.30 – I. tétel Polónyi Ágnes - hárfa A királyi család Johann és Joseph Strauss: Pizzicato-polka Carl von Dittersdorf: g-moll kvintett – I. tétel Bíró Ágnes, Illési Erika – hegedű Bolyki László – brácsa Szabó Péter – cselló Lévai László – nagybőgő A nemesek és udvarhölgyek Norman Hallam: Táncszvit – I. Waltz, II. Bossanova III. Quickstep, IV. Charleston Varga Fruzsina – fuvola Berta Bea – oboa Csalló Roland – klarinét Tallián Dániel -fagott A lovagok Tom Hurpin: Harlem Rag Aram Hacsaturján: Kardtánc Póti Tamás, Tóth Zoltán – trombita Bereczky Dávid – kürt Szakszon Balázs – harsona Bazsinka József – tuba A király Beautiful Love – jazz-dal Herboly László – ütőhangszer Csalló Roland – klarinét Lévai László – nagybőgő A zenekar Tielman Susato: Mór induló A gyerekekkel közösen a Zenevár lakói Mesélő: Illési Erika Király: Herboly László  Résztvevő kiskunfélegyházi iskolák: József Attila Általános Iskola, Dózsa György Általános Iskola és a DGYÁI Platán utcai tagintézménye, Göllesz Viktor Általános Iskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény

Ki a menő?

- Nekem a hárfa tetszett a legjobban, és amikor mindannyian együtt zenéltünk. Nekem a fagott, nekem a fuvola, nekem a hegedű! Voltunk már szabadtéri koncerten és van kedvem zenélni – csacsogja három kislány. Osztálytársak, a tanítónőjük hozta el őket. - Nekem is a hárfa szóló, és az tetszett a legjobban, amikor kardoztak és amikor táncoltunk. Zenélni nem szeretnék, csak olyat szoktunk csinálni, hogy áthívom a barátomat, van egy játékgitárja, azt pengeti, én pedig két fakanállal dobolok – mondja Gillion Gergely. A kérdésre, hogy nehéz volt-e egyszerre abbahagyni? bólintanak. - Igen, van aki direkt tovább csörgött, hogy menőnek tűnjön, de a mi osztályunk megpróbálta egyszerre befejezni, amikor leintett a király – mondják.  (A képen balról jobbra: Urbán Jázmin (9), Kiss Dorina (10), Gillion Gergely (9), Czombos Petra (8))

Megszállók másképp

Illési Erika, hegedűművész, a Zenevár Mesélője anyaként tudja, hogyan közelíthet a gyerekekhez. – Azért írom ezeket a meséket, hogy a gyerekeknek bemutassuk, hogyan épül fel egy zenekar. Lehet, hogy számukra távolinak tűnik egy zenész, azt hihetik, hogy egészen másfajta életünk lehet, mint nekik. A játékkal megpróbáljuk közel hozni hozzájuk, elképzelhetővé tenni, hogy a saját életük része is lehet a zene és a tánc. Hiszen – Kodállyal szólva - a zene mindenkié – mondja Illési Erika, a Mesélő. - Az ingyenes Közösségi Hét programja négy éve szerveződik, ilyenkor kisebb produkciókkal szinte az egész országot megszálljuk. A zenekar minden muzsikusa fellép valahol, ki templomi koncerten, ki zsinagóga koncerten, más idősek otthonában, mi pedig a gyerekekhez jövünk el a Zenevárral – részletezi.- Nagyon sok mesénk van, a műsor mindig más, most hat-hét mesét játszunk váltogatva. Minden évben születik bennem új történet, koreográfia- és jelmezterv. A kollégákat is bármire rávehetem. Bár mi adni jövünk, nagyon sok mindent, rengeteg inspirációt, ötletet kapunk tőlünk -.utal a kettősségre. - Egyszer egy ózdi kisfiú a produkció előtti hangolásnál a hárfa hallatán megszólalt: hamis! Kiderült, hogy abszolút hallása van. Addig otthon csak úgy mellesleg szoktak az édesapjával gitározni, de zeneiskolába nem járt. A Zenevár előadása után felkarolta őt az ózdi Van Helyed Alapítvány és támogatta a tanulását – választ egy különlegeset a rengeteg élmény közül Illési Erika, hegedűművész, a Zenevár kitalálója.

Hősök

"A Fesztiválzenekar évadonként három Közösségi Hetet szervez, melynek keretében kamaraformációink idősotthonokban, gyermekgondozási intézményekben, iskolákban, templomokban, zsinagógákban muzsikálnak. Elhatároztuk, hogy nemcsak mi megyünk el a hátrányos helyzetű térségekbe, hanem az ott élőknek is megadjuk az esélyt, hogy eljöjjenek Budapestre, és közösen hozzunk létre egy fontos és nagyszabású eseményt. Így jött létre a TérTáncKoncert; a zenekar élő muzsikájára idén is több száz hátrányos helyzetű fiatal táncol együtt, egy napra valódi hőssé válva." (BFZ) Infó: TérTáncKoncert június 16. 19.00 A Bazilika előtti téren (Szent István tér 1.)  

Frissítve: 2019.04.23 10:30