Spiró György: írói győzelem, ha le tudok menni kutyába

Publikálás dátuma
2019.04.13. 08:30

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Rekonstruálni szerette volna az egymástól kissé eltérő, de végső soron állami balgaságokat Spiró György, akinek a napokban jelent meg a Magvetőnél az Egyéni javaslat című humoreszkgyűjteménye. Az író szerint képesek vagyunk hinni bármilyen ostobaságban, akkor is, ha világos, hogy a vesztünket okozza.
Legújabb kötetében politikai és más jellegű pamfletek szerepelnek. Ekkora a baj? Nem tudom, hogy mekkora a baj, de már a középiskolában írtam paródiákat, később pedig az Eötvös Kollégiumban minden április elsején éjfélkor előadtam valami vicceset. A kollégisták szerették. Most csak visszatértem a kezdetekhez. Ezek a humoreszkek az én télikéim. Jól hangzik, de ezek az új írások azért a maguk módján nemcsak szórakoztatóak, hanem szenvedélyesek is. Volt olyan, amely dühből született? Dühből nem ír az ember, hanem káromkodik. Az íráshoz önfegyelem szükséges. Ezek az írások, amelyek jó pár év alatt jöttek össze, egy mentalitásról szólnak, ami mélyebb és tartósabb, mint az aktuálpolitika vagy az ideológiák. A harmincegy írás egy része törvényjavaslat-paródia, de elég sok másféle, ránk jellemző marhaság is bekerült. Egy lengyel, egy román, egy szerb író bizonyára másképpen fogalmazna. Ezt hogy értsük? Álmélkodtam, amikor először olvastam Mrozek szatíráit, és rá kellett ébrednem, hogy amit a lengyelek humornak tartanak, azon mi nemigen nevetünk, és fordítva. A román és a szerb humor nyersebb és penetránsabb, mint a magyar. Amit én képes lehetek megérteni és megragadni, az a magyar mentalitásomból fakad. Említette Mrozeket, a lengyel humorra mi a jellemző? A lengyelek gyilkosan szarkasztikusak tudnak lenni, az irónia viszont idegen tőlük. Minden lengyel arisztokrata akkor is, ha jobbágyivadék. A magyar polgári fejlődés a XIX. századi kezdetektől magában hordozta az öniróniát, túl gyorsan zajlott le ugyanis. A magyar kispolgárok furcsálkodva néztek saját magukra, volt ebben önlebecsülés is, egészséges kételkedés is. Talajtalannak érzékelték a létüket, és még jól emlékeztek a nyomorra, amiből kivergődtek. Ezt a szomszédainknál alig lehet tapasztalni. A csehek humora magabiztosabb a miénknél, évszázadokkal korábban megszokták a polgári létet. Érdemes lenne tanulmányozni az eltéréseket, akár doktori disszertációt is lehetne írni, bár én persze inkább disszertáció-paródiát írnék belőle. Mit gondol, amikor szinte mindennap érzékelünk groteszkebbnél groteszkebb jelenségeket, ez miként hat a humorérzékünkre? A minap például az Opera vezetője szólította fel az énekeseit, hogy egy jogi probléma miatt vallják magukat afroamerikaiaknak. Amikor ezzel először szembesültünk azt hittük, minket akarnak ugratni. Elég szellemes válasznak tartom. Én először a jogtulajdonosok tiltásáról gondoltam azt, hogy valaki viccel. A hülyeségre lehet hülyéskedéssel válaszolni, bár a konkrét választ másképpen – a főigazgató nevében egyes szám első személyben, és nem az előadók nevében – fogalmaztam volna meg. Visszatérve a parlamenti felszólalás paródiákra, ezekkel a parlamenti életet és a felszólalók stílusát, az elhangzottak tartalmát is célkeresztbe helyezi. Parlamenti paródiákat már a rendszerváltás legelején is lehetett volna írni, csak nem volt hozzá kedvem. Akkoriban jobban kétségbeestem, mint azóta bármikor, úgy láttam, hogy rettenetes szellemiségű emberek kerültek be a Parlamentbe, néhány tisztességes idealista kivételével, akik előbb-utóbb természetesen kikoptak. Úgy érzékeltem, hogy az első Parlament szellemileg sokkal rosszabb volt, mint amilyen a nagy magyar átlag. Azóta változott valami? Nemigen. A legnagyobb sokkot, amire vissza-visszatérek, az okozta, hogy leszavazták a Kossuth-címert. Talán azért is érintett mélyen, mert 56-ban tízévesen tucatjával festettem a Kossuth-címereket lelkesen, még az osztály falára is felkerült némelyik. Címerfestőnek egészen kiváló voltam. Kilencvenben úgy éreztem, hogy a koronás címer törvénybeiktatása miatt ezentúl csak abszurdumban élhetünk. Írtam is aztán másfél évtized múlva egy szatírát a kommunista királyságról. Abszurdumra abszurdummal lehet válaszolni? A kérdés a válasz minősége. Sok mindent írtam, történetesen épp humoreszket aránylag keveset. Bohózatot és vígjátékot inkább, elő is adták őket. Sok szempont lehet termékeny. A mostani kötetben szereplő írásokban egy-egy magát hivatalosságnak vélő alak szerepébe bújtam bele. Rekonstruálni szerettem volna az egymástól kissé eltérő, de végső soron állami balgaságokat. Ebben a műfajban azt élvezem, hogy a hülyeséget képes vagyok előidézni magamban. Az az írói győzelem, ha le tudok menni kutyába. Az egyik hasonló írást, amely aztán be is került a kötetbe, a Nemzeti Színháznál olvasta fel Alföldi Róbert búcsúztatóján. Ebben egyszerre figyelhető meg az őrült abszurd hangvétel és egyfajta lemondás is. A humoristák mindig túlhajtják az abszurditást, hogy még nagyobb őrület legyen belőle. Ebben a magyar irodalom jól teljesít, gondoljunk Rejtőre, Karinthyra, Örkényre, Rákosy Gergelyre, Kolozsvári Grandpierre Emilre és még sokakra. Sok kitűnő humorista élt Magyarországon, Gádor Bélán, Darvas Szilárdon, Tabi Lászlón nőttem fel. Nagy dolog a humor, és érdemes komolyan venni. Elsős egyetemista koromban egyszer nyilvánosan azt fejtegettem, hogy Rejtő mesélési technikája Thomas Mannéra emlékeztet; évekig ujjal mutogattak rám: ez az a hülye, aki szerint Rejtő van olyan jó író, mint Thomas Mann... Az esztéták nem szeretik tudomásul venni, hogy a vígjátékot a nép mindig jobban szerette a tragédiáknál, erre hajtja az életösztöne. A humornak gyógyereje van. Mit tapasztal, van erre még fogadókészségünk? Persze. A kötetben szereplő írásokat többször is felolvastam itt-ott, és a közönség mindenütt jól fogadta, sőt mintha némileg megerősödve távoztak volna az előadásról. Soha senkit nem tudtam meggyőzni, aki tőlem teljesen eltérően gondolkozik, jó ideje nem is törekszem rá. Az azonban rendkívül fontos funkciója az irodalomnak, hogy a szerzőhöz hasonlóan gondolkodó olvasókat megerősítse abban a meggyőződésükben, hogy a dolgokat ők látják pontosan. Rajtam is szokott segíteni, ha rájövök, hogy akár több száz évvel ezelőtt valaki ugyanúgy gondolkodott valamiről, mint én, vagyis még nem hülyültem el teljesen. 
A Katona József Színházban mutatták be ebben az évadban a Széljegy című drámáját. Eléggé markáns, kontúros a sztori, mondhatni mellbevágó. Azt mutatja meg, hogy a hiszékenységgel, a bizalommal mennyire vissza lehet élni. Hallottam egy megtörtént esetet, ez indította el a képzeletemet. Később persze konzultáltam szakértőkkel, ügyvédekkel, jogszabályokat sillabizáltam, ingatlanhirdetéseket olvasgattam. A humoreszkek írása közben is szoktam kutatni, nem árt, ha biztos lábon áll az ember. A Széljegy előadásait követve feltűnt, hogy minden alkalommal másként reagál a közönség, van, amikor végignevetik, máskor el se mosolyodnak. Ez mitől függ? Nem tudni, lutri. Van olyan közönség, amelyik már az elején nevet, és mindvégig fogékony a humorra, máskor pedig az előadás közepéig nem tudják eldönteni, szabad-e nevetniük egyáltalán. Emlékszem én sem nagyon nevettem, amikor láttam. Valóban nem túl nevettető a történet egésze, de menet közben mégis elég vicces dolgok történnek. Talán különös, de az egyik legnagyobb humoristának Dosztojevszkijt tartom. A Varázshegyet is végignevettem, amikor kamaszként először olvastam. Az éles fogalmazás számomra mindig humorosan hat. Azért a tudatos, gátlástalan átverésen, amely a Széljegyben is megjelenik, nem mindig kacag az ember. A fél drámairodalom erről szól. A naiv ártatlanokat kegyetlenül át szokták verni, gondoljon az Othellóra vagy a Tartuffe-re. Mindig voltak és lesznek hiszékenyek, és be is csapják őket. Az emberiség antropológiailag hajlamos a hiszékenysége. Képesek vagyunk hinni bármilyen ostobaságban, pedig világos, hogy a vesztünket okozza. Jó ideje azon tűnődöm, hogy ennek súlyos, evolúciós oka lehet. Talán csak így vagyunk képesek elviselni mindazt, ami adatott. Ha az emberiség okosabb lenne, már rég kihalt volna. A napokban láttam Schilling Árpád Exit című, a bevándorlókról szóló előadását. Ezzel a témával kapcsolatban is a hatalom szívesen felhasználja a hiszékenységet, és időről időre kampánytémává teszi. Nem láttam az előadást. A menekültek témája huszonöt éve engem is érdekelt, egy drámát is írtam róla Dobardan címmel. Jártam menekülttáborokban a jugoszláv háború idején, és a bosnyákok megnyíltak előttem, mert az anyanyelvükön beszélgettem velük. A gyerekek az utcán pillanatok alatt megtanultak magyarul, a felnőttek azonban hiába kérvényezték, hogy szervezzenek a számukra magyar nyelvtanfolyamot. Tolmácsoltam a kérésüket a KEOKH-ban, hasztalan. Nem tanulhattak meg magyarul, pedig szerettek volna. Magyarokká váltak volna szívesen, de nem válhattak. Azóta sok minden változott, de a számomra most is érthetetlen, miért nem engedik meg valakinek, hogy magyar legyen, holott nyilatkozik róla. Erről szól a kampány, hogy mi majd megmondjuk, hogy kit engedünk be és kit nem, ki lehet magyar, ki nem. A magyarság a huszadik század elejéig befogadó volt, akárcsak Lengyelország a XVIII. század végéig. A lelkileg erős országok mindig befogadók, épp a gyöngék jellemzője, hogy nem azok. Nehéz lelkileg követni azt a tébolyt, ami mára szinte az egész világon kialakult. Kétszáz éve minden nép nemzetállamot akar, ma is vannak, akik ezért küzdenek, hullatják érte a vérüket bőségesen, de ha végre megvalósul az álmuk, rögtön elkezdik kiválasztani magukból a belső ellenséget. Kérdés, hogy a XIX. század végén kezdődött szélsőséges elzárkózás, amely világháborúkat okozott, meddig tarthat még. A XX. század rémes dolgokat hozott ki az emberből. A második világháború után egy ideig azt lehetett hinni, hogy ezen túlléptünk. De hát ugyanott tartunk, ahol az első világháború előtt. A politikusok nem emlékeznek a háborúra, bárhol éljenek is, és fogalmuk sincs, hogy mi lesz a tetteik következménye. Akkor marad a szatíránál, vagy visszatér más műfajhoz? Tavaly nyáron felfigyeltem egy furcsa újsághírre, színdarabot szeretnék írni belőle. Fejes Endre figuráinak mondatai csengenek a fülemben, hátha az ő szemlélete segít megformálnom az ötletet.   

Spiró György

1946. április negyedikén született Budapesten. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult magyar – orosz – szerb-horvát szakon. Később újságírói és szociológiai diplomát is szerzett. Dolgozott dramaturgként Kaposváron, volt színházigazgató Szolnokon, tanított a Színház-és Filmművészeti Főiskolán. Az egyik legtermékenyebb drámaírónak tartják, darabjait folyamatosan játsszák. Az első regénye 1974-ben jelent meg Kerengők címmel, a legutóbbi Kőbéka címmel 2017-ben.

Szerző
Témák
Spiró György

Ezért nem lehet tovább elodáznunk a globális felmelegedés kérdését

Publikálás dátuma
2019.04.12. 13:30
LUANG NAMTHA TARTOMÁNY, LAOSZI NÉPI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG, 2017
Fotó: LENA DOBROWOLSKA, TEO ORMOND-SKEAPING
A klímaváltozás jelentőségét közeli perspektívából világítja meg a Future Scenarios című bécsi kiállítás. Európában közvetlenül még nem érzékeljük a környezeti változásokat, így sokak fejében csupán absztrakt kép él e történésekről, ez azonban többé nem elfogadható magyarázat.
Milyen kép rajzolódik ki előttünk, amikor a klímaváltozásról, az üvegházhatásról, a jégsapkák olvadásáról, a szennyezett tengerekről vagy épp a természeti csapások okozta migrációról hallunk? Gyakran távoli, minket nem érintő dolgokként gondoljuk el ezeket a történéseket, ahogy a globális felmelegedés is sokszor inkább elvont fogalomként jelenik meg előttünk. A ködös elképzelésekből formál kézzelfogható megközelítési módokat a Lena Dobrowolska és Teo Ormond-Skeaping projektjének egy szeletét bemutató Future Scenarios (Jövőbeli szcenáriók) című kiállítás. A bécsi Kunst Haus Wienben ingyenesen látogatható tárlat a 2010 óta együttműködő páros jelenleg is futó munkájába enged betekintést, amely a klímaváltozást, annak különböző narratíváit, feldolgozási módjait és a probléma megoldására tett törekvéseket térképezi fel. Munkájuk középpontjában olyan nemzetek állnak, amelyek már érintettek a klímaváltozásban – Banglades, Uganda, Nepál –, és amelyek nagymértékben felelőssé tehetők érte, mint például az USA és az Egyesült Királyság. A páros szakértőkkel, nagyobb szervezetekkel és politikai döntéshozókkal is együttműködik, így nem csupán művészi szemszögből, hanem a tudományos kutatás felől is megragadják a témát – beszélt a projekt jelentőségéről lapunknak Sophie Haslinger, a kiállítás kurátora. A kiállított fotók, a hozzájuk tartozó részletes magyarázatok vagy minitörténetek és az egyszerre három csatornán futó videófelvételek tudományos tényeken nyugvó, megalapozott információkkal látják el a nézőt, és világítanak rá, miért is nem lehet tovább elodáznunk ezt az elsősorban természeti, mostanra azonban sokszorosan erkölcsivé is vált kérdést. Nem csupán a pusztuló tájról látunk felvételeket, közeli arcokon keresztül válik egyértelművé életmódunk károsító és környezetszennyező hatása. Számos helyi kezdeményezést, pozitív példát is láthatunk: többek között arról, hogyan gyűjtik a szemetet Ugandában, ahol 2008 óta tiltott a műanyagzacskók használata – akár csak a szomszédos Ruandában, amely mára az Afrika legtisztább országa címet viseli. A klímaváltozás okozta migrációs hullámok helyzetkezelése, a természeti katasztrófák által is tovább fokozódó nemi egyenlőtlenség és a gyermekmunka megfékezésére irányuló stratégiák, a földművelés technikáinak a megváltozott környezeti körülményekhez való adaptációja mind-mind olyan eljárásokat és példákat állít elénk, amelyek szükségessége jelenlegi életmódunkat folytatva nincs is olyan távol, mint gondolnánk. A média és a politikusok által sokféleképpen befolyásolt képre a kiállítás címe mellett annak egy kiemelt része is reflektál, amely elképzelt jövőbeli szcenáriókat, feltételezett forgatókönyveket mutat be újságok címlapjain keresztül. A képek egyúttal a természeti katasztrófák gyakran megkonstruált médiareprezentációját, és a különböző narratívák befolyásoló erejét is kiemelik; a National Geographic 2033 áprilisi számának elképzelt borítója az indiai vízért folytatott háborút jeleníti meg, a Time magazin 2088-as beszámolójának címe pedig egy 2019-ben is aktuális kérdést feszeget: Miért nem tettünk semmit? A projekt nem csak azoknak a döntéseknek a súlyára mutat rá, amelyekbe a hétköznapok során mi magunk is gyakran kerülünk, de az olyan politikusok vagy cégvezetők választásaira is, akik - szembemenve a többszörösen alátámasztott tényekkel - nemet mondanak a felelősségvállalásra (Donald Trump, a világ második legnagyobb üvegházi gázokat kibocsátó országának elnöke 2017-ben jelentette be, hogy kilép a Párizsi Egyezményből). Ahogy azt Sophie Haslinger is hangsúlyozta, mivel Európában közvetlenül még nem érzékeljük a környezeti változásokat, így sokak fejében csupán absztrakt kép él e történésekről, ez azonban többé nem elfogadható magyarázat. A kiállítás olyan megvilágításba helyezi e problémát, amely segít kialakítani saját kapcsolódásainkat, ezáltal egyúttal lehetővé téve, hogy egy kevésbé borúlátó forgatókönyvet írjunk a saját jövőnkhöz.
BHOLA SZIGET, BANGLADES, 2017 - Ez a magányos pálmafa 1984-ben még egy kilométer messze állt a folyóparttól
Fotó: TEOORMOND-SKEAPING
Szerző

Újra támad a dzsessznagyi - Rhoda Scott Budapesten koncertezik

Publikálás dátuma
2019.04.12. 11:30
A gospelek felől érkező, de a blues és a dzsessz ezernyi ágát, sőt az elmúlt hatvan év mindenféle tánczenéjét felölelő stílusa m
Fotó: Kollányi Péter / MTI
A Hammond orgona mezítlábas királynője hamarosan betölti a nyolcvanegyet, de zenéje ugyanolyan ütős, mint csitri korában volt.
Jól kiszúrt vele Hofi. Az 1973-as szilveszteri tévékabaréban parodizálta, és egy komplett ország megjegyezte, hogy ez a csaj mezítláb orgonál. Igazság szerint a nemére való utalás is disznóság, mert úgy tűnhet, hogy csak nőként kivételes dzsesszmuzsikus - netán csak dzsesszmuzsikusként kivételes nő. Pedig Rhoda Scott abszolút értelemben is világszám: remek zenész, nagyszerű komponista, jó menedzser és közben szívélyes, kedves ember. Ráadásul imád minket, magyarokat, kedves emléke egy kerek három órán át tartó budapesti autogrammadás de már a diplomamunkáját is a Kodály-módszerből és Bartok népzenei gyűjtéséből írta.  Úgyhogy csak természetes, hogy viszontszeretjük, ám rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy az élmény becsukott szemmel, az előzmények ismeretének hiányában is teljes. Itt, kérem, zenélve lesz, a többi csak körítés. Apja és fiatalon elhunyt anyja is zongorázott, tőlük kapta első leckéit. Alig érte föl a billentyűket, már el tudta játszani, amit anyja az istentiszteleten zongorázott. Hétévesen váltott az orgonára, kezdettől mezítláb kezelve a pedálokat. A papa hétközben takarítóként dolgozott, a hétvégén metodista vándorlelkészként járta New Jersey-t. A hét gyerek egymásra vigyázva, egymással versenyezve, és folyton költözködve nőtt fel. Ez utóbbi jól jött, amikor Rhoda Scott a 60-as évek második felében Párizsba költözött - először a világhírű zenepedagógus, Nadia Boulanger klasszikus  zongoraleckéi,  majd véglegesen későbbi férje, az énekes-színész   Raoul Saint-Yves kedvéért, akivel két örökbefogadott haiti gyermeket neveltek fel. Párizs persze jót tett Rhoda Scott európai karrierjének. Sok amerikai dzsesszmuzsikoshoz hasonlóan ő is hamar beilleszkedett - és sok honfitársával együtt kicsit őt is elfelejtették odahaza, a műfaj szülőföldjén. Pedig fiatalon Count Basie hívta meg saját műsora elé, később pedig nem kisebb tekintély, mint a szintén Párizsban élő Arthur Rubinstein nevezte hangszere igazi virtuózának. A Hammond orgona B-3 jelű, a dzsesszben Jimmy Smith által ismertté tett változatán játszik, amely bizonyos beállításokban a melodikus ütőhangszereket is képes imitálni. Repertoárja a mai napig a fejében van, nincs szüksége kottára - pont, mint tizenhét évesen, amikor először hívták el egy zenekarba, amelyikkel korábban nem is próbált, és fejből nyomta velük a rádióból ismert slágereket. Fáradhatatlanul koncertezik, játszott nagyon nagy sztárokkal és seregnyi lemezt készített. A gospelek felől érkező, de a blues és a dzsessz ezernyi ágát, sőt, az elmúlt hatvan év mindenféle tánczenéjét felölelő stílusa ma is modern - miközben a Hammond orgonát már fél évszázada leírták, mint az avítt ősök templomi hangszerét. Most ellenben digitális változatai vannak elterjedőben, nem utolsó sorban azért, mert annyira jó Rhoda Scottot hallgatni.  Infó: Rhoda Scott-koncert Budapest, Papp László Budapest Sportaréna április 14. 18.00