A bohóc is lehet diktátor

Publikálás dátuma
2019.04.14. 17:27

Fotó: Mohai Balázs / MTI
Slava Polunin nagy mestere a színpadi hatásnak. Az emelkedettet váltogatja viharos sebességgel a profánnal, a közönségest a költőivel.
Az idei MITEM a szervezők szándékai szerint egy igazi nagy dobással indult. A világhírű orosz bohóc, Slava Polunin előadásával. A Slava’s SnowShow 1993-ban született. Azóta óriási siker mindenfelé és ennyi idő után most először jutott el Magyarországra, mégpedig a Fővárosi Nagycirkuszba. A rendező Polunin nem csak bohóc, hanem az egyik jelentős szentpétervári cirkusz művészeti igazgatója, emellett saját művészteleppel, művészi laboratóriummal is rendelkezik. A bohóclét filozófiáját, értelmét kutatja. A SnowShow-ban ennek jelei kézzelfoghatóak. Az elején jön a sárga bohóc, a lírai alkat ő képviseli a költészetet, az esendőséget. Aztán érkeznek a zöld bohócok, nagy fülük, azonosíthatatlan maszkjuk valamiféle állatfigurára emlékeztet, de nem tudni melyikre. Ők a megfékezhetetlen, rakoncátlan manók, bolondoznak, heccelik egymást és a közönséget is. Olykor kilépnek a szavak nélküli, csupán zenével kísért, látványos színpadi etűdből és arcátlanul pimaszkodnak. Lelocsolják a nézőt. leveszik a cipőjét, máskor hatalmas pókhálót vonnak a közönség köré. Muszáj bevonódni, mert különben nem szabadul ki az ember a háló fogságából. Nem kérdezik, lehet-e. Mire reagálnánk vagy jeleznénk, hogy belegyezzünk, már sok minden megtörténik. Persze, tudjuk, hogy ez játék, vannak is, akik nagyon élvezik. Visszatalálnak gyermeki önmagukhoz. Lelazulnak, elvesztik béklyóikat. Mellettem egy idős úr ült, sapkáját maga elé a botjára akasztotta. A maradék résen át leste a színpadot, meg sem mozdult. Az arcán azonban látszott a gyermeki mosoly. Polunin nagy mestere a színpadi hatásnak. Az emelkedettet váltogatja viharos sebességgel a profánnal, a közönségest a költőivel. A közönséget pedig néha valósággal rángatja. Nincsenek határok, a bohócnak mindent lehet. Az előadás végén a nézőkkel szembe fújják a havat jelző papír darabkákat. Rengeteget. Akik tudják, hova jöttek felkapják dzsekijüket, kapucnijukat, mások a pulóverükkel takarják el a szemüket. Aztán jön a labdázás. Nagyon sok gömb, bele lehet ütni, sőt bele is kell, ha nem várjuk meg, hogy magától eltaláljon. A dolog ritmusa egyoldalú, ha nem szaladunk el, nincs mese, játszani kell. Ha csak nem úgy teszünk, mint a már említett idős úr, aki a végén a papírdarabkáktól szinte teljese belepve sem mozdult, csak ült egymagában és valahol teljesen máshol járt, képzeletbelei évtizedeket és sok ezer kilométert átlépve. Én pedig napokig szedtem ki az ingembe, kabátomba és a jegyzetfüzembe beragadt, hazavitt „havat”. 
Szerző
Témák
MITEM

Az agyag volt mindennapi kenyere - Kovács Margit életmű-kiállítás Szentendrén

Publikálás dátuma
2019.04.13. 14:30

Kovács Margit keramikusért nemcsak Kádár János és Aczél György rajongott: volt, hogy egymillióan keresték fel a múzeumát. Szentendrén most újrarendezték az életmű-kiállítását.
A költészet napjának estéjén, több hónapnyi zárva tartás után nyílt meg Kovács Margit újrarendezett életmű-kiállítása Szentendrén. A vernisszázsra érkezők élénkebb fantáziával gondolhatták úgy is, hogy az 1977-ben elhunyt kerámiaművész szelleme a Dumtsa Jenő utcában elébük jött. A versekkel telitűzdelt virágládák egyikéből ugyanis kikandikált Radnóti költeménye, a Nem tudhatom – Kovács Margiték és Radnóti Miklósék pedig rendszeresen vendégül látták egymást, egy házban éltek a Pozsonyi út 1. szám alatt. Az 1930-as években már nagyon népszerű kerámiaművésznél és édesanyjánál tett gyakori vizitekről Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni is rendszeresen beszámolt a naplójában. „Úgy szeretem a Margit drága, gyermeki színes kedélyét, olyan ragyogó ember, olyan csupa szín és élet és jóság és emberség. Milyen gyönyörüket dolgozik megint. Egy igazi tündéri jelenség, csupa derű és jóság” – írta. Gyarmati Fanni lelkesedése annak fényében különösen figyelemre méltó, hogy naplójában mindenkit előszeretettel illetett kritikával. Egy ember kivételével: ez pedig Kovács Margit volt. Radnótiék széles társaságának volt egy amatőr színész-előadóművész tagja is: Aczél György, a Kádár-korszak első számú kultúrpolitikusa. Aczél György alakját Szentendre alpolgármestere, Gyürk Dorottya is megidézte személyes hangvételű megnyitóbeszédében: ugyanis Aczél – illetve az MSZMP Pest megyei bizottságának titkára, Cservenka Ferencné – ambicionálta, hogy Szentendrén nyíljon meg Kovács Margit múzeuma, majd váljon a városból egyfajta kulturális „kirakat”, egyre több új, kis múzeumok hálózatával. (1980-ban Szentendre múzeumait többen keresték fel, mint a Szépművészeti, a Magyar Nemzeti Galéria és a Mátyás-templom kiállításait együttvéve. Volt, hogy csak a Kovács Margit múzeumot egymillióan keresték fel – ma összesen nem keresik fel ennyi turista Szentendrét.) A Kovács Margit Kerámiamúzeum külföldi delegációk, iskolakirándulások állandó, népszerű úti célja lett. A történet kevésbé szép vonása, hogy az épület eredetileg lakott volt, mikor Kovács Margit rámutatott a neki felkínált három ház közül, és emiatt innen kiköltöztették az utca névadója, Vastagh György festőművész leszármazottait. Kovács Margitot az itt élő művészbarátain kívül semmi nem kötötte Szentendréhez – szülővárosa, Győr viszont ekkor még ódzkodott attól, hogy önálló múzeumot adjon Kovács Margit műveinek – állítólag az életmű hangsúlyos részét kitevő szakrális tematika miatt. (Kádár Jánost mindenesetre néhány nappal a művész halála után fogadta VI. Pál pápa magánkihallgatáson: az első titkár egy Kovács Margit kerámia-Madonnát ajándékozott a katolikus egyház vezetőjének.)
„Egy könyv, amit senki nem olvas, egy festmény, amit senki nem lát soha, egy kerámia, amit senki nem csodál meg, az nem létezik, mint műalkotás, hiába hozza létre az alkotó.” A Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója, Gulyás Gábor e tekintetben is a legszerencsésebb XX. századi magyar művésznek láttatta beszédében Kovács Margitot – akinek nemcsak a különböző politikai rendszerek ismerték el a művészetét (1945 előtt rengeteg egyházi megrendelést kapott, utána pedig államit), hanem valóban sikerült utat találnia a közönséghez. Ma már ez a felfokozott népszerűség megmagyarázhatatlan – vélte Vadas József művészettörténész, Kovács Margit monográfusa, aki azt sem hallgatta el, hogy legsikeresebb modelljeinek sokszorosításával Kovács Margit már-már szobadísszé degradálta a művészete egy részét. Vadas József azt külön hangsúlyozta: Kovács Margit a sikereit női alkotóként érte el, ami az ő korszakában egyáltalán nem volt általános. A titka talán az életigenlése volt, a mértéktartása – sosem volt túlzó vagy érzelgős a művészete −, a töretlen hite a szépben és az emberi tisztességben. „Az agyag mindennapi kenyerem, örömöm, bánatom. Már az első érintésekor életem elemévé vált” – mondta halála előtt nem sokkal. Mindenesetre Szilágyi Zsófia Júlia és Eged Dalma kurátori munkájának köszönhetően egy pillanatra sem érezheti azt a kiállítás látogatója, hogy az Iparművészeti Vállalat valamelyik bemutatótermébe tévedt volna be. Vannak meglepetések,szívszorító pillanatok és ismerős formák: a bizánci művészet, a romantika, a gótika, a trecento és az art deco eszköztárából is merítő Kovács Margit „se nem modern, se nem historizáló, se nem népi, se nem urbánus” művészete könnyen érthető, mindennapi – olykor megrázó − történeteket mesél el. Számos köztéri alkotását, épületplasztikáját is megidézi a kiállítás, amelynek címe épp egy ilyen munkára utal: a Budapest, a Duna királynője című kerámiapannóját az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjában mutatták be.
***
Kovács Margit, a Duna királynője Szentendre, Kovács Margit Kerámiamúzeum Kurátorok: Szilágyi Zsófia Júlia, Eged Dalma

Aranyat érő Bach-variációk

Publikálás dátuma
2019.04.13. 12:35

Ha minden igaz, Bach rengeteg aranyat kapott az álmatlanságban szenvedő Kayserling gróftól, merthogy olyan művet, variációsorozatot komponált számára, amelynek hallgatásával könnyebben múlathatta hosszú éjszakáit. A történet szerint a variációkat a Goldberg nevű csembalista játszotta neki hálószobája előterében, aki, amikor a mű nyomtatásban is megjelent, éppen csak tizennégy éves volt. Hogy az anekdotából mennyi és hogyan igaz, aligha fog már pontosan kiderülni, mindenesetre a sorozat az aranykezű és aranynevű, valóban nagyon tehetséges művészről kapta közkeletű titulusát. Bach legnagyobb szabású csembalóművéről van szó, amely minden téren fantasztikus: hossza, koncepciójából következő felépítése, játéktechnikai nehézségei ma is kihívásokat jelentenek a billentyűs művészek számára. Amit az is bizonyít, a fiatal dél-koreai születésű, de gyerekkorától kezdve Amerikában tanuló Kim Ji-yong, aki ma már egyszerűen csak Ji néven szerepel, jó lehetőségnek találta, hogy a Goldberg-variációkkal lépjen ki arra a világszínpadra, ahol tucatjával jelennek meg villámgyors kezű, és gyakran nagyon is muzikális zongoristák. A lemezt mi is méltattuk, a felvétel alapján úgy tűnt, nagy tudású, és főleg nagyon is egyéni látásmóddal bíró művész választotta a bemutatkozásnak ezt a módját. Meg is előzte híre Jit, a Zeneakadémia zsúfolásig megtelt, és az ifjú koreai művész nem okozott csalódást. Technikai képességei valóban kiválóak, de ami a lényeg, miközben ujjai a hajmeresztő módon száguldoznak a billentyűkön, rá tud mutatni a hangokra gyakorlatilag egyenként, el tudja őket helyezni a zenei folyamatban, és ezt a harminc, egymástól nagyon is különböző kis változat - plusz az előttük-utánuk elhangzó téma – mindegyikében meg tudja tenni, ami valódi teljesítmény. Továbbá tud nagyon szépen lassú dallamokat formálni is, ha kell, játéka nyomán tisztán feltárulnak a belső szólamok, egy-egy új hangsúly eddig nem ismert, rejtett dallamokra irányítja a figyelmet. modern zongoristák túlnyomó többségétől eltérően mer barokkos szabadsággal, de sohasem túlzó szabadossággal bánni a leírt hangokkal, hozzájuk tenni a maga által kigondoltakat. Szabályoktól hemzsegő világunkban jó hallani ilyen felfogású és dimenziójú muzsikust.  *** Infó:  J(i). S. Bach Goldberg-variációk Ji zongora  Zeneakadémia, Nagyterem 2019. április. 11.  
Szerző
Témák
koncert Bach