A bohóc is lehet diktátor

Slava Polunin nagy mestere a színpadi hatásnak. Az emelkedettet váltogatja viharos sebességgel a profánnal, a közönségest a költőivel.

Az idei MITEM a szervezők szándékai szerint egy igazi nagy dobással indult. A világhírű orosz bohóc, Slava Polunin előadásával. A Slava’s SnowShow 1993-ban született. Azóta óriási siker mindenfelé és ennyi idő után most először jutott el Magyarországra, mégpedig a Fővárosi Nagycirkuszba. A rendező Polunin nem csak bohóc, hanem az egyik jelentős szentpétervári cirkusz művészeti igazgatója, emellett saját művészteleppel, művészi laboratóriummal is rendelkezik.

A bohóclét filozófiáját, értelmét kutatja. A SnowShow-ban ennek jelei kézzelfoghatóak. Az elején jön a sárga bohóc, a lírai alkat ő képviseli a költészetet, az esendőséget. Aztán érkeznek a zöld bohócok, nagy fülük, azonosíthatatlan maszkjuk valamiféle állatfigurára emlékeztet, de nem tudni melyikre. Ők a megfékezhetetlen, rakoncátlan manók, bolondoznak, heccelik egymást és a közönséget is. Olykor kilépnek a szavak nélküli, csupán zenével kísért, látványos színpadi etűdből és arcátlanul pimaszkodnak. Lelocsolják a nézőt. leveszik a cipőjét, máskor hatalmas pókhálót vonnak a közönség köré. Muszáj bevonódni, mert különben nem szabadul ki az ember a háló fogságából. Nem kérdezik, lehet-e. Mire reagálnánk vagy jeleznénk, hogy belegyezzünk, már sok minden megtörténik.

Persze, tudjuk, hogy ez játék, vannak is, akik nagyon élvezik. Visszatalálnak gyermeki önmagukhoz. Lelazulnak, elvesztik béklyóikat. Mellettem egy idős úr ült, sapkáját maga elé a botjára akasztotta. A maradék résen át leste a színpadot, meg sem mozdult. Az arcán azonban látszott a gyermeki mosoly. Polunin nagy mestere a színpadi hatásnak. Az emelkedettet váltogatja viharos sebességgel a profánnal, a közönségest a költőivel. A közönséget pedig néha valósággal rángatja. Nincsenek határok, a bohócnak mindent lehet. Az előadás végén a nézőkkel szembe fújják a havat jelző papír darabkákat. Rengeteget. Akik tudják, hova jöttek felkapják dzsekijüket, kapucnijukat, mások a pulóverükkel takarják el a szemüket.

Aztán jön a labdázás. Nagyon sok gömb, bele lehet ütni, sőt bele is kell, ha nem várjuk meg, hogy magától eltaláljon. A dolog ritmusa egyoldalú, ha nem szaladunk el, nincs mese, játszani kell. Ha csak nem úgy teszünk, mint a már említett idős úr, aki a végén a papírdarabkáktól szinte teljese belepve sem mozdult, csak ült egymagában és valahol teljesen máshol járt, képzeletbelei évtizedeket és sok ezer kilométert átlépve. Én pedig napokig szedtem ki az ingembe, kabátomba és a jegyzetfüzembe beragadt, hazavitt „havat”.