film;

2019-04-17 10:00:00

A bábjátékos kegyetlensége

A Hotel Mumbai bizonyította: immár komolyan számolnunk kell a tömegmészárlással járó valós terrortámadások mozgóképes manifesztációjával, mint az ezredforduló egyik új zsánerével

Korunk realizmusa kvalitásos alkotókat ihletett meg. Gus Van Sant Elefántja a coloradói Columbine középiskolában történt lövöldözést dolgozta fel a Tarr Béla műveiből ismert, továbbgondolt lírai realizmussal. Paul Greengrass a tőle megszokott kézikamerás dokumentarizmussal mutatta be a 9/11-es terrortámadások során a gépeltérítők ellen fellázadt repülő utasainak a tragédiáját a United 93-as című művében. A legutóbbi sokkoló mű pedig a norvég Erik Poppe Utoya július 22 című alkotása, ami arra az eseményre koncentrál, amely a legtöbb emberáldozatot követelte Norvégiában a második világháború óta: egy terrorista hetvenhét emberrel végzett 2011-ben. Nem mutatja, hanem éreztette a horrort – mozgóképpel.

E sorba most az elsőfilmes Anthony Maras is beállt, aki a 2008-es mumbai terrort keltette életre a Hotel Mumbai-jal. A maga nemében ez óriási vállalás, hiszen egyszerre tizenkettő célpont ellen hajtottak végre összehangolt támadást szélsőséges muszlim merénylők, melynek során a modern terrorizmus szinte teljes fegyvertárát felhasználták. Pokolgépeket robbantottak, gerilla stílusú tömeges támadást hajtottak végre, túszokat ejtettek, hajókról támadták egyik kiszemelt célpontjukat, illetve a legújabb indiai-afganisztáni stílusban gránátokat hajigálva és vaktában lövöldözve ütöttek rajta célpontjaikon: százhetvennégyen meghaltak és több mint háromszázan sebesültek meg.

A rendező igyekszik mindenből adni egy kis „ízelítőt”, de a játékidő gerincét a Leopold kávézóban történt robbantás és a patinás Taj Mahal Hotel elfoglalása, a vendégek kivégzése, majd az épület felgyújtásának körülményei teszik ki. A koncepció érdekessége, hogy a történetnek nincsenek nagy hősei – a műfaj keretei közé nem is igazán passzolna –, de Maras azért szerette volna hangsúlyozni, hogy az alkalmazottak közül sokan áldozták fel magukat az előkelő vendégekért.

A cselekmény több szálon fut, de legfőképpen a Dev Patel alakította pincér szemszögéből követhetjük a horrort, melyet nem biztos, hogy bárki is túlélhet – alakítsák a szerepeket bármennyire is ismert sztárok. Maras volt annyira bevállalós, hogy a politikai korrektségről is elfeledkezzen, a muszlim támadókat agymosott és kiképzett katonáknak ábrázolja, akik a szimpátia gyanúját sem ébreszthetik fel, így nézőként lehet őket bőven gyűlölni. Motivációik egy telefonon keresztül érkező hangtól erednek (sosem derült ki, kik voltak a támadás mögött), aki a földi pokol létrehozása érdekében bábként használja őket.

A hotel Mumbai legnagyobb ereje, hogy nem finomkodik, bár a mű lezárása ennek ellenére mégiscsak hollywoodias. Az üzlet is nagy úr.