A bábjátékos kegyetlensége

Publikálás dátuma
2019.04.17. 10:00

Fotó: Vertigo Média Kft. / AFP
A Hotel Mumbai bizonyította: immár komolyan számolnunk kell a tömegmészárlással járó valós terrortámadások mozgóképes manifesztációjával, mint az ezredforduló egyik új zsánerével
Korunk realizmusa kvalitásos alkotókat ihletett meg. Gus Van Sant Elefántja a coloradói Columbine középiskolában történt lövöldözést dolgozta fel a Tarr Béla műveiből ismert, továbbgondolt lírai realizmussal. Paul Greengrass a tőle megszokott kézikamerás dokumentarizmussal mutatta be a 9/11-es terrortámadások során a gépeltérítők ellen fellázadt repülő utasainak a tragédiáját a United 93-as című művében. A legutóbbi sokkoló mű pedig a norvég Erik Poppe Utoya július 22 című alkotása, ami arra az eseményre koncentrál, amely a legtöbb emberáldozatot követelte Norvégiában a második világháború óta: egy terrorista hetvenhét emberrel végzett 2011-ben. Nem mutatja, hanem éreztette a horrort – mozgóképpel.

E sorba most az elsőfilmes Anthony Maras is beállt, aki a 2008-es mumbai terrort keltette életre a Hotel Mumbai-jal. A maga nemében ez óriási vállalás, hiszen egyszerre tizenkettő célpont ellen hajtottak végre összehangolt támadást szélsőséges muszlim merénylők, melynek során a modern terrorizmus szinte teljes fegyvertárát felhasználták. Pokolgépeket robbantottak, gerilla stílusú tömeges támadást hajtottak végre, túszokat ejtettek, hajókról támadták egyik kiszemelt célpontjukat, illetve a legújabb indiai-afganisztáni stílusban gránátokat hajigálva és vaktában lövöldözve ütöttek rajta célpontjaikon: százhetvennégyen meghaltak és több mint háromszázan sebesültek meg.

A rendező igyekszik mindenből adni egy kis „ízelítőt”, de a játékidő gerincét a Leopold kávézóban történt robbantás és a patinás Taj Mahal Hotel elfoglalása, a vendégek kivégzése, majd az épület felgyújtásának körülményei teszik ki. A koncepció érdekessége, hogy a történetnek nincsenek nagy hősei – a műfaj keretei közé nem is igazán passzolna –, de Maras azért szerette volna hangsúlyozni, hogy az alkalmazottak közül sokan áldozták fel magukat az előkelő vendégekért.

A cselekmény több szálon fut, de legfőképpen a Dev Patel alakította pincér szemszögéből követhetjük a horrort, melyet nem biztos, hogy bárki is túlélhet – alakítsák a szerepeket bármennyire is ismert sztárok. Maras volt annyira bevállalós, hogy a politikai korrektségről is elfeledkezzen, a muszlim támadókat agymosott és kiképzett katonáknak ábrázolja, akik a szimpátia gyanúját sem ébreszthetik fel, így nézőként lehet őket bőven gyűlölni. Motivációik egy telefonon keresztül érkező hangtól erednek (sosem derült ki, kik voltak a támadás mögött), aki a földi pokol létrehozása érdekében bábként használja őket.

A hotel Mumbai legnagyobb ereje, hogy nem finomkodik, bár a mű lezárása ennek ellenére mégiscsak hollywoodias. Az üzlet is nagy úr.
Témák
film

„Minden múlt a múltam” – Fortepan-kiállítás a Nemzeti Galériában

Publikálás dátuma
2019.04.16. 17:59

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Több száz fotó enged betekintést Magyarország 20. századi privát történelmébe a Fortepan digitális fotóarchívum gyűjteményéből rendezett, Minden múlt a múltam című kiállításon szerdától a Magyar Nemzeti Galériában.
Tamási Miklós és Szepessy Ákos lomtalanításkor kidobott, ócskapiacokon vásárolt fényképeket gyűjtve jöttek rá, az amatőrök által az elmúlt évtizedek során készített képek milyen különös megvilágításba helyezhetik történelemkönyvekből ismert múltunkat. Még akkor is sokat mondhatnak, ha csak egyszerű családi fotóknak, emlékképeknek készültek. Gyűjteményük ma már több mint 110 ezer digitális fotográfiából áll, amelyek készítői között professzionális fotósok is vannak. Ezekből válogatott a Nemzeti Galéria szerdán megnyílt kiállítására több mint 300 darabot Tamási Miklós a Fortepan egyik alapítója, szerkesztője és Virágvölgyi István a kiállítás kurátora. Amit a Fortepan képei nagyon tudnak, az az, hogy a 20. század nagy történelmi eseményeit privát szemüvegen keresztül láttassák – magyarázta Virágvölgyi, arra a kérdésünkre, mi a különlegessége ezeknek a képeknek, miért érdemelnek többet annál, hogy csak a barátaiknak mutassák meg. A fotók mögött ott rejtőzik a történelem, de sok képnek az intimitás a nagy titka. Többlet asszociációkat kelt, ha valaki másnak a családi életébe is bepillanthatok, mintha csak a sajátoméba. A fotós és alanya között a  képek készítésekor a legkisebb a távolság, ebbe az intimitásba hívogatnak minket a családtagok által készített képek. A kiállítás megtekintői száz év pillanatainak lehetnek közeli tanúi. 
– Mára már sok olyan képük van – folytatta a kurátor –, amelyeket profi fotósok, vagy intézmények adományoztak, és ezek között is vannak olyanok, amelyek egyszerűen csak dokumentálnak valamit, mondjuk egy híd építését, de ezek is izgalmasak lehetnek, amelyek illusztrálják az elmúlt girbe-gurba századot. A Fortepan a mikro- és a makrotörténelem közé ácsol hidat, a történelemkönyvben az események távolinak tűnhetnek, de képeik segíthetnek értelmezni azokat, átélhetővé teszik az egykor élt emberek hétköznapjait. Közös vizuális emlékezet jön így létre, más látni az orosz tankokat Budapest szétlőtt utcáin 1956-ban készült képeken, mint csak olvasni róluk. Több mint százezer képet kellett átnéznie Virágvölgyinek és Tamásinak, az alapkoncepció az volt: a négy életkor jelenjen meg rajtuk: a gyerek-, az ifjú-, a felnőtt-és az időskor. Fontos volt az esztétikai szempont, és az is hogy a történelem átszűrődjék a képeken. Tükröződjék rajtuk a társadalom sokszínűsége, legyenek ott a falu, a város lakói, de jelenjek meg rajtuk az arisztokratáktól kezdve a kitaszítottakig a legkülönfélébb alakok. S hogy milyen igazán ritka pillanatok láthatók itt, ami máshol talán még nem került szem elé? Szalay Zoltán fotóriporter 1964-ben ingázó munkásokról készített fotósorozatot – tudjuk meg –, de a párt illetékesei nem engedték, hogy a pesszimista kicsengésű fotók megjelenhessenek a Tükör című folyóirat első számában. Itt most lehetőség volt bemutatni ezeket a fotókat a lapban végül megjelent színes, vidám Hruscsov képekkel együtt. És megtörtént itt a megnyitón az, ami talán a legtöbbet jelenti a fortepanosoknak; egy hölgy felismerte férjét az egyik képen, felvették vele a kapcsolatot, így talán az is kiderülhet, hol készült a fotó...

Fortepan

A Fortepan fényképgyűjtemény online archívum, amely nevét az egykori Forte gyár által gyártott Fortepan negatív filmről kapta. 2010 augusztusa óta online hozzáférhető. Többnyire 1900 és 1990 között készült fényképet tartalmaz, amelyekből csaknem 80 ezer az interneten elérhető, letölthető. 

Szerző
Témák
Fortepan
Frissítve: 2019.04.16. 20:38

Bodrogi Gyula elnéző mosolya

Publikálás dátuma
2019.04.16. 17:03

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Állótaps keretezte Bodrogi Gyula megható pillanatokban bővelkedő születésnapi gálaestjét a Nemzeti Színházban. Családtagok, barátok, pályatársak köszöntötték a ma is aktív ünnepeltet, aki jelenleg is nyolc darabban játszik.
Azt mondják, minden már akkor eldől, amikor bejön be egy színész a színpadra. Bodrogi Gyula hétfőn este először nem a színpadra érkezett meg a Nemzetibe, hogy köszöntsék őt a születésnapján, hanem a nézőtérre. A színpadon fotósok hada várta, ő pedig a legtermészetesebben kezelte ezt az amúgy nem mindennapi helyzetet. Nem pózolt, létezett. Bejött, leintette a vastapsot, beült az első sor közepére és tűrte, hogy fényképezzék. Ez a megadó önfegyelem az egész estre jellemző volt. Ha ez a szerep, hogy őt ma ünneplik, akkor ezt maximálisan eljátssza. Minden pillanatát átéli, jelen van, ha kell hozzátesz.
A Nemzeti Színház két fiatal művésze, Katona Kinga és Bordás Roland moderálta a zenés össznépi ceremóniát. Elsőként megjelent a kivetítőn Bodrogi képe, rajta a rá jellemző, elnéző (bodrogis) mosoly. Innen már mindegy volt, hogy bakiznak-e a műsorvezetők, hosszúak-e a köszöntők, az ünnepelt jellegzetes tekintete a nézőkre is hatott. Bár voltak vitatható momentumok – például Tarlós István főpolgármester is részt kért az ünneplésből. Mindig kérdés, hogy egy politikusnak helye van-e a színpadon és ha igen, mikor. Tarlós szereplését lehet betudni annak, is, hogy egy ilyen fellépés, egy népszerű szeretett színész köszöntése, jól illik a kultúrával kampányoló városvezetői imázsba, de amikor azt mondta, hogy Bodrogi „generációknak teremtett felbecsülhetetlen értékű és szerethető világot”, akkor ezzel a kissé közhelyes, de igaz mondattal sokan egyetértettek.
Az esten igyekezett mindenki bedobni magát, a József Attila Színház, ahol az ünnepelt negyedszázadot töltött saját műsorral érkezett. Játszott a Nemzeti Színház színészzenekara, Szűcs Nelli énekelte a Kaktusz virága nagy slágerét, a Bodrogihoz is kötődő A jamaciai trombitást.
Több megható pillanatot is átélhettek az este résztvevői. Köszöntötték a nagypapát az unokák – Enikő és Bence –, mégpedig Leonard Cohen Halleluja című dalával, majd jött a nagymama, a korábbi társ Voith Ági, egy szintén Cohen-dallal, a Mégis széppel. Ezt a csókokról és az egy nyárról szóló szerzeményt úgy konferálta fel: 1966. Tudod…
Felvételről láthattunk egy régebben rögzített dalt, Bodrogi Törőcsik Marival énekelte az Orchideákat. A duett, két nagy színész egymásra figyelő, a férfi-nő kapcsolat szinte összes gesztusát magában hordozó néhány perccé sűrűsödött. A pályatársak közül Udvaros Dorottya édesapjával, Udvaros Bélával elevenítette fel, hogy tíz éven át milyen meglepetést készített Dorottya papája születésnapjára a vadászként is ismert Bodrogi. És ha már vadászat: Stohl András vadásztársként, barátként is beszélt az ünnepeltről, és elmesélte többek között azt, hogy az apró termetű Bodroginak milyen jelenléte volt Szegeden a Dóm téren, ahol együtt felléptek, vagy hogy a börtönben miként ríkatta meg a rabokat a Szeressük egymást gyerekekkel.
A Nemzet Színészei is eljöttek: Almási Éva, Cserhalmi, Haumann, Szacsvay és Király Levente. Egyedi performansszá vált, ahogy közösen próbálták elolvasni a kézzel írt köszöntő szövegét. A végén Vidnyánszky Attila igazgató szólt „Gyuszi báról”, a késői találkozásukról, közös munkáikról, vitáikról.
Az est talán legkönnyesebb pillanata pedig az ünnepeltté volt. Szenes Iván és Hofi Géza A kiöregedett vadászkutya dalát énekelte el rá jellemező rekedtséggel, olykor elcsukló hangon:
Egy kiöregedett vadászkutya,/ Vonyítva ül a kátyúba./ A hűséget én nemcsak mutattam, Emlékezz, rá érted mennyit ugattam./ Ti kiöregedett vadászebek, /Csont helyett jött a kamatadó rendelet, / Értetek a szív majd megszakad./De a rosszban jó, hogy ugatni már szabad, / Hogy ugatni már szabad, /Hogy ugatni még szabad! / Nem tudom én mit hozz a holnap, / Az új kutyák mind frissen csaholnak./ Nem tudok én mást vonyítani. Az igazságból elveszett.../ Az igazságból elveszett… Az igazságból elveszett az „i”.
Szerző
Frissítve: 2019.04.16. 17:11