Notre Dame;

- Gyújtogatás

Pár éve mondta Orbán a visegrádi négyek – azóta, hogy Szlovákia liberális államfőt választott, inkább már csak hármak – fórumán: „Az európai politikusok egy nemzedékének volt egy titkos álma, ami szerint az Európai Unióval el lehet érni, hogy a tagállamok elfelejtsék nemzeti és vallási identitásukat, és mindezt egy európai identitás váltsa fel. De kiderült, hogy nincs olyan identitás, ami kiválthatja a korábbit.”

Most, hogy a kontinens gyászol a párizsi templomtűz miatt, mintha egészen más derült volna ki. Először is az, hogy az európai identitás létezik, kiirthatatlanul ott van bennünk (valahol mélyen talán még Orbán Viktorban is). Akinek őszintén, a saját személyes veszteségeként fáj, hogy a lángok lerombolták a Notre Dame-ot, az menthetetlenül európai, és olyasmit érez Európa iránt, amit Orbán Viktor szerint csak a haza iránt lenne szabad érezni. Másodszor meg az, hogy az európai identitás nem áll szemben sem a nemzeti, sem a vallási identitással. Ha léteznek egyértelmű szimbólumai a keresztény vallásban gyökerező közös európai kultúrának, akkor a minden ízében francia Notre Dame biztosan közéjük tartozik. 

Az pedig, hogy részvét helyett kárörömöt, elégtételt, indulatot – tessék csak megnézni a hírek alatt a kommenteket – kizárólag a magyar kormányfő eszmetársai mutatnak a tragédia kapcsán, inkább azt jelzi, hogy az identitásunkat nem a fenti idézetben körülírt '68-as politikai nemzedék veszélyezteti, hanem az az acsarkodó falkaösztön, amit éppen Orbán Viktor igyekszik ismét rászabadítani Európára.

És közben valahol a karmelita kolostor környékén az „okos lány” (Habony? Rogán?) bizonyára már buzgón agyal azon, hogyan tudnának a budapesti látszatkeresztények – nem a sajátjukból, hanem a közösből – olyan adományt küldeni Párizsba, amelyet sem Macron, sem Franciaország nem érez ajándéknak.