Szávai Attila: Angyalok égi boltja

Fiatal házaspár kislányukkal érkezik a boltba. Lerí róluk a köznapiság, ruháik tiszták, de kissé viseltesek, a férfi szép arcú, de borostás, elhanyagolt. A nő bájos arcát kétoldalt zsírosan, loncsosan keretezi festett haja – valamikor gesztenyebarnára festhették, azóta fakult, elhasználódott, félcentis lenövés éktelenkedik fejtetőjén. Mindkét felnőtt tekintete nyúzott, megkopott. Két udvaron felejtett kislábas, amikben megszorult és belesavanyodott az idő. A színes ruhás kislány boldog, magához vesz egy gyerekekre szabott bevásárlókocsit és már rohan is az eladótérbe, a számára varázslatos polcok közé. Szombat van, tehát hozhat kiskocsit a bejárati tárolóból, hétköznap nem engedik neki a szülei, mert sietni kell, és amúgy sincs pénz annyi mindenre, nemhogy még gyerekeknek készült édességekre. Mindkét felnőtt szegénységben él. A házra hitelt vettek fel, a gyárban szerény fizetést kapnak, össze kell húzniuk magukat. A kislány ápolt, gondozott, szépen öltöztetett. Láthatóan a gyerek a mindenük. Gurulós, mézédes gyerekkacagással telik meg a közért, majd pár pillanat múlva csendre inti az anya a nevetgélő gyereket. Nem illik így kinevetni a világot, ilyen szemérmetlenül beleröhögni a saját sorsunkba, gondolja a nő, miközben megigazgatja a gyereken a ruhát. Az apuka ezt látva borostáját vakarja, majd a húspulthoz indul. Legszívesebben először a söröspolcnál kezdene, de nem akarja megint végighallgatni feleségét, hogy azon a sajátos, suttogva ordítós hangon dorgálja meg a vásárlók füle hallatára, hogy túl sokat iszik. Majd, gondolja az apuka, ha már minden a kosárba kerül, amit otthon összeírtak, mintegy mellékesen betesz három doboz sört is a kosárba. Végül is hétvége van. Közben az anyuka a pékáruk irányába indul, gyorsabban végeznek, ha kétfelé mennek. Így szokták meg. Kislány az apával tart. A hentespult előtt hosszú sor kanyarog, a gyereknek hamar elfogy a türelme az ácsorgás közben. Elkéredzkedik apjától, hogy kicsit körülnéz, ígéri, csak egyvalamit tesz a kis bevásárlókocsiba. Valami apróságot. Az apja elengedi, sokáig nézi a kicsi piros nadrágot, ahogy eltipeg. Kislánya apró csokit tesz csak a gurulós fémkosárba. Aztán csak sétálgat, eljátssza a bevásárlást. Mintha maga is felnőtt lenne. A szombat reggeli bevásárlásokat szereti a legjobban, mert akkor több minden jut a kosárba a hétvégi két ebéd miatt és olyankor édesanyja is elnézőbb, ha megkíván valami apróbb édességet. Nézi a végtelennek tűnő polcokat a temérdek áruval, arra gondol, hogy az angyalok is hasonlóképpen járhatnak egy nagy égi közértbe. Biztos így lehet. Kirázza a hideg erre a felvetésre a szomszédjaik szerint koraérett kislányt. Egy olyan közértbe tehát, ahol nem pénzzel kell fizetni az ott vásárló angyaloknak, nem, hanem valami egészen mással. Pénzt csak az emberek használnak, gondolja, és még azt, hogy minden otthoni keserűségnek és mérgességnek a pénz, pontosabban a pénz hiánya lehet az oka. A szombat, az más. Hogy tehát a nagy égi boltban az angyalok is gondosan végigjárják csillogó kosaraikkal a sorokat, hogy összeszedjék azokat a hozzávalókat, amelyek szükségesek. A főzéshez. Hogy aztán elkészüljön az, ami feltétlen szükséges és hozzátartozik az életükhöz. A polcokról összeszedik a kívánt hozzávalókat: a szükséges mennyiségű önzőséget, hiúságot, bátorságot, érzékenységet, alázatosságot, a megbocsátásra való hajlamot, őszinteséget, szellemességet, gondoskodást, lustaságot, humortalanságot, becsvágyást, agresszivitást, frusztráltságot, tapintatosságot, rugalmasságot, békességet, szerénységet, leleményességet, toleránsságot, fukarságot, bosszúállóságot, céltalanságot, tétlenséget, makacsságot, sértődékenységet. És aztán odahaza ezeket a hozzávalókat igény szerint a kívánt arányokban összekeverik a derék égi lények, gondolja a lány, a megfelelő időben a kellő hőmérséklettel alágyújtanak – nevezzük igének –, hogy aztán elkészülve tálalni tudjanak. Tálalni mérnököket, költőket, fodrászokat, anyakönyvvezetőket, kamionsofőröket, írókat, villanyszerelőket és a többit. Erre gondol a kislány, miközben a bolt sorai közt tolja a kis bevásárlókocsit. Továbbgondolja ezt. Nagyon fontos ez az égi bolt, mert égi bolthálózatonként változhat a beszállított áruk minősége. Például a bátorság minősége beszállítónként változhat, ahogy a bosszúállóság, a szerénység és az őszinteség minősége is. Fontos a legjobb alapanyag használata. Visszamegy apjához és azt mondja: a legszebb husit vegyük meg, apa.
Szerző
Témák
irodalom novella

Csobánka Zsuzsa Emese: Szennyes horizont (Részlet egy regényből)

Publikálás dátuma
2019.04.13. 16:16

Ez a történet egy rókáról, egy sirályról és egy fehér kapuról szól. Nincsen más az úton, csak ők. Éjszaka van. A róka hajnalban már messze bent jár az erdőben, olyankor hiába várnám. Aki érkezik, egy ezüstszín Porschéból néz ki rájuk, a kocsit nemrég tankolta tele, csak szemmel követi az idegen testeket az ismerős zöld és kék vásznon. A januári csönd tizenkét fokos, jóval melegebb az átlagnál. Naponta kétszer teszi meg ezt az utat. Ki tudja, miért dönt úgy akkor éjszaka, hogy félreáll, és leparkol a pad mellett. A motor meleg, kicsit hagyja hűlni, csak utána száll ki, amikor már nincs más körülötte, mint az éjszaka. Egyikük hagyja, hogy átölelje. A másik azt, hogy az autóból lassan kecmeregjen ki, mint nehéz paplan alól a téli virrasztás. Ahogy becsapja az ajtót, a felerősödő hangokat a szél viszi el az óceán nyílt vizei felé. Nincs ott senki. A végtelen horizont egyetlen mozdulat, hajnalban majd a partra lélegzi ki az álomszagú algát, hogy aztán újra visszafogadja magába. Talán ezért nem veszi észre a nőt, ahogy ott ül egymagában. Az óceán végenincs szállal veszi körbe. Minden úgy van, ahogy szokott, a csodák természetük szerint hangtalanul sétálnak végig a parton. A nő a mosodában dolgozik, esti kimenőjén mindig ehhez a padhoz ül ki nézni a vizet. Legalábbis így képzelte, mert kimenőről szó sem volt, csak mióta kitört a botrány. Hogy mennyi víz fér meg egy emberben, őt látva nevetséges kérdés. Napközben a fehér lepedők között, a forró gőzben súrolta vörösre a kezét, esténként a sós levegőben szellőztette ki az aznapi szennyest. Most is látom, milyen szürke az arca. A szemében nincsen semmi, mert az ürességnek a testét, arcát hiába keresném. A róka én vagyok, a mosodában őt csak Madonnának hívják. A feje vékony nyakához képest nagynak tűnik, csontosra fogyott vállain szinte billeg, amikor lép. Mintha le akarna esni. A szája van ellensúlyozni az egyensúlytalanságot, húsos ajkai lefelé görbülnek, nem mondanám szépnek. Disszonáns. Az orra tömpe, a szemei üresek, de mintha ez is csak azért lenne, hogy annál több üresség vetülhessen belőle a földre. Nem néz sehova, olyan, mint az ablaküveg, madarak repülnek bele, és zuhannak le a talajra, annyira átlátszó, lélektelen. A szemöldöke tépett, bozontos középtájt, egyetlen vékony csík, mintha ceruzával rajzolták volna, s ettől az egész arc kap egyfajta bohócos jelleget, nem lehet komolyan venni a fájdalmat, amit sugároz magából. A homloka széles, tágas, mint nyári éjszakákon az ablakok, de kívül-belül áll a levegő. Nem mozdul semmi, a hajtőnél ejtett választékot elmossa az eső és a szél, jobb is így, nem hisz a határvonalakban. A füle szép. A kagylókban gyöngyöt csiszol, míg küzd önmagával, míg küzd azzal, amit hall kívül, és ami belül duruzsol, a kettő között lehetne néha csönd megpihenni. Nem ez az állandó zakatolás. A partra ezért szeret kijárni. A januári nárciszokról nem beszél, pedig azok az oka mindennek, a víz csupán ürügy. De jobb a vízre fogni, mert akkor titok marad, megőrzi magáénak, tisztának és érintetlennek. Négy hónapja él itt. Abban az időben kezdték meg donnybrooki ásatást, az engedélyeket megkapta a rend, hogy exhumálják a halottakat. Mert a földet halottakkal tele nem lehet eladni. Ez volt a feltétele a hatóságnak, és az apácarend vezetősége egyhangúlag úgy döntött, ennyi áldozatot megér. Szűkében voltak a pénznek, és az adósságot törleszteni kellett már, nem volt hova tovább húzni az időt. Ki gondolta, hogy az 1837-től működő mosoda napjai meg vannak számlálva? 1992-t írtunk. Bukott nőből mindig volt elég. Az apácák ilyenkor összenéztek, maguk közt szólva persze más szavakat használtak, a megesett például, úgy hitték, tartást ad majd a lányoknak. Annyit megértettek az elmúlt bő száz év alatt, a külsőségekre adni kell. A férjezetlen anyákat, könnyűvérű nőket, a társadalmon kívülinek ítélt asszonyokat mosónőnek hívták, rehabilitáció címén kerültek a rendszerbe, hogy aztán az évek alatt felőröljék a fiatalságukat, szépségüket, mindazt a fényt, ami a szemükben még megmaradt. Volt, aki a csipkeverés közben a fehér cirádákba feledkezve menekült el önmaga valósága elől, mások mosás és varrás közben döntöttek úgy, a monoton mozgás az egyetlen útja a megváltásnak. Mert van olyan, amikor a kopaszra borotvált fejen hiába csillan meg a napfény, nincs mit átmelegítsen, kihűlt a lélek, hideg a helye is. Van olyan, hogy nem süt ki a nap egy reggel, és aztán éveken át úgy marad. Ebbe is bele lehet feledkezni. A szennyes végtelen halmokban gyűlik, amit reggeltől kimosnak, másnapra újra bepiszkolódik, képtelenség minden foltot eltüntetni a világ lepedőjéről. Van kenyér, van víz és van csönd is. Fülsiketítő, a kedves szavak helyett és a mosoly helyett, amit elvetett magában mindegyik asszony, amikor a benne növekvő életet kioltotta. Senki nem kérdezi, miért tette. Senki nem bánja, hogy lehetett volna máshogy. Senki nem érez semmit a gőzben, hiszen levegőhöz is alig jut. Van korbács is, és van megszokás. A hideget elfelejti az ember, hamar olyanná válik, mint az állatok. Szeret magára úgy gondolni, mintha macska lenne, vastag szőrmebundával a bőrén. Szereti magát nyalogatni, álmában összegömbölyödni, mert ha valóban megtenné, pálcával csapnának rá, mit is képzel. Nem képzel ő semmit, bár tény, az utolsó szálak a lehetségeshez kötik, mindahhoz, ami a fejében van. Az óceán képe tartja meg, a lehetséges horizont végtelenbe vesző útja. Néhány foszló szál a múltból, nem is képek, csak a fény sávban érkező suhanásai. 796. Ennyi csecsemőt számolnak a szennyvíztárolóban megtalált testeket listázva, jobb nem csecsemőnek hívni, mert a túlzás annyira emberi minőség. A róka én vagyok, és egy Whitegate nevű tábla alatt várok. A sirályt hiába mutatnám be, mindig más formát mutat, megragadhatatlan. Annyit tudok csak róla, hogy szereti a nárciszokat, különösképpen a januári nárciszok a kedvencei. Míg más országokban a hó és a hideg csikorgására ébred a világ, itt a sirályok vijjognak a nárciszillatú tengeri szélben. Az öböl mély, mindarról, ami a Magdolna-mosodákban történt, hallgat, elnyeli. Hallgat a vetélésekről, hallgat arról, hogy az ír nők hogyan repülnek át a másik szigetre, abban bízva, hogy ott megszabadítják őket a terhüktől. Van, aki tehernek nevezi. Van, aki súlyként gondol rá. De egy sincsen, aki könnyebben érkezne haza a küretről Írországba. A repülőn és a hajón egyaránt a kiszolgáltatottság pózát látják maguk előtt, saját testüket az intimitásra emlékeztető, de azt megcsúfoló kitárulkozó létben. Az emberi élet paradoxona, hogy a teremtésre termett női forma kész kivetni magából mindazt, ami élő benne, és mindeközben ugyanúgy kel fel és nyugszik le a nap. A szenvtelenség, amivel a természet jelen van, mindegyiküket emlékezteti arra, nincs mitől félni, mindent ki lehet aludni, mindent magunk mögött lehet hagyni, ha elég erősek a hullámok égen, földön, vízen. Madonna a hajó elején áll, amikor ezeket gondolja. Cobh kikötője már felsejlik, ő még nem sejti, hogy várni fogják a parton. Minden gyorsan történik majd. Az igazoltatás, a rendőr kezében lévő elemlámpa fehér fénye, ami szinte kiégeti a szemét, lehetne a túlvilág felé nyíló kapu, lehetne, hogy a műtétből egy másik világban ébred, lehetne, hogy átnyúlik a fájdalom egy tágasabb térbe, de a tágasságban nincsenek apácák, se számon kért életek.
Témák
regény

A Száműzött Jézus visszatért - Interjú Legéndy Jácint költővel

Publikálás dátuma
2019.04.13. 15:15

Versei videoklipszerűen összekapcsolódó képekből épülnek fel, a sajátosan tördelt szövegtest formája is filmszalagra emlékeztet. De nemcsak vizualitásukkal nyernek meg maguknak, hanem különleges ritmusukkal, zenéjükkel is. Legéndy Jácint költővel Földalatti Oltár című, harmadik verseskötete apropóján beszélgettünk.
Mit jelent az ön számára az underground?  Voltaképp 13 éves korom óta kötődöm az under­ground mozgalomhoz, így számtalan barátságot, koncertélményt és szerelmet köszönhetek e rendkívül érzékeny, s napjaink társadalmi viszonyait sajátos, forradalmi módon, azaz művészi eszközökkel befolyásolni, majd átalakítani akaró, szubkulturális közegnek. Habár az élet más területein is jelen vagyok erősebb vagy éppen visszafogottabb intenzitással, számomra az underground az elsődleges valóság, s persze a legfontosabb ihlető szféra. Nem beszélve arról, hogy első művészeti benyomásaim is főleg underground zenészekhez, illetve performerekhez kapcsolódnak. Mit kell beáldozni érte? Ön mit áldozott fel?  Az underground elsősorban korlátlan, szinte már anarchisztikusan szabad világáról híres. Legtöbben csupán a társaság vagy az igényes szórakozás iránti vágyukból adódólag járnak ezekre a rendezvényekre, ugyanakkor sok, a hivatalosan támogatott mezőnyből kiszoruló, esetleg onnan szándékosan távozó kísérleti művész érkezik a földalatti szcénába, s nehéz időkben nyilván politikai másképpgondolkodók is. Ők mindannyian átlátják, hogy saját egzisztenciájukkal játszanak, amikor e közeghez csatlakoznak, de bizonyára alkatilag sem idegen tőlük egyfajta áldozatvállalás. Másfelől az elmúlt években jó néhány szervezővel, dj-vel, illetve klubvezetővel találkoztam, aki olyannyira szívügyének tekintette az underground jövőjét, hogy saját anyagi, családi, illetve lelki tartalékait sem kímélte. Mondhatnám: a szabadság az egyik legszebb és leghatalmasabb szenvedély. S hogy én feláldoztam-e valamit az underground érdekében, s ha igen, mit? Szerintem döntsék el maguk a verseskötet olvasói. Jézus – aki fel-felbukkan a versekben – mennyire underground áldozati figura?  Tény, a Száműzött Jézus alakja már a ’90-es évek végétől ott bolyong a verseimben. Egy hajléktalan srác ihlette, akivel valamelyik underground koncerten találkoztam. Habár a szövegekben jóval összetettebb motívumként jelenik meg. Lehet gerillaharcos, naranccsal dobálózó gyerek, templomból elzavart koldus vagy olykor a vágóhíd kapujánál tüntető, pucér kamaszlány, azaz karakterében számos, a társadalom peremére szorult embertípus feltűnik. Költészetileg mit jelent undergroundnak lenni? Egységesen meghatározható fogalomként az underground költészet külföldi viszonylatban sem igazán létezik. Noha érthetjük alatta összefogla­lóan a mainstream irodalomtól független költészeti csoportosulásokat és törekvéseket, de a posztpunk, illetve az újhullám színrelépésével a ’80-as évek elején induló, s általam klasszikus undergroundnak nevezett mozgalom alapvetően csak zenei, képzőművészeti, esetleg filmes és színházi vonalon jelentkezett, önálló költészeti vonatkozásai eléggé csekélyek voltak. Mindazonáltal úgy érzem, a Földalatti Oltáron belül elsősorban e klasszikusnak tekintett undergroundra jellemző témák és élmények, például az elidegenedés, a családi vagy társadalmi problémák, a természetvédelem, a kamaszkori válságok, olykor a szerelem dominálnak hozzájuk passzoló költői stílusban, s habár a könyv lapjain egyéb tematikájú versek is megjelennek, azok nyelvkezelésük, világlátásuk, eszközkészletük vagy személyes vonatkozásaik folytán szintén az underground összefüggésrendszerbe csúsztathatók. Különös kiadás a Földalatti Oltár, a kötetnek van limitált, keménykötéses szériája is, ami itthon nem annyira szokás, ráadásul a borítót és az egészet is ön tervezte – mi ennek az oka, háttere?  Képzőművészként ugyancsak alkotok, s az előzőleg publikált könyveim borítóját is én terveztem. A lapszéleken saját kollázsaim, valamint önarcképeim szerepelnek, akárcsak a borítón, ezáltal a verseskötet grafikailag is hozzám köthető. De a tervek elkészítése során figyeltem arra, hogy némi nyomdai ügyeskedéssel egyazon nyomtatásból keményborítású, védőborítós verzió is készülhessen, így születhetett meg a limitált széria. Könyvek esetében szokatlan az ilyesmi, a zene világában, persze, korántsem rendhagyó. Sajátos versformálása a tipográfiában is tetten érhető: mindig zárt hasáb alakú, központozás nélküli, sorkizárt sorokban olvashatók a versei, ez miért van így? Nos, a verseimen belül erőteljes szerepet kap a vizualitás, hiszen e szövegek mind videoklipszerűen összekapcsolódó képekből épülnek fel, s önmagában a szövegtest formája is filmszalagra vagy videoszalagra emlékeztet. A képek határa nem egyezik meg a sorvégekkel, hanem a sorokon belülre esik, így az áthajló olvasástechnikából adódóan a vizuális elemek egybefolynak, vagyis a tudatban rögtön mozgóképpé alakulnak. Ugyanakkor a versek csak ránézésre tűnhetnek prózaversnek, valójában sajátos ritmusuk, illetve zenéjük van. A központozás hiánya pedig csak segíti a gördülékeny olvasást. Performerként, képzőművészként milyen körülmények között szeretné leginkább bemutatni a kötetet?  Előző könyveimet avantgárd galériákban, intermediális kollázstárlat, valamint nyomólemez-installáció keretein belül mutattam be. A Földalatti Oltár esetén is hasonló megjelenítést képzelek el, kiegészítve performansszal, vetítéssel és zenével.
Szerző