Benedek Szabolcs: 1989

Sárosdi, a prózaíró egyszer nyert valamit. Amikor megtörtént, nagyon örült, egyebek mellett azért is, mert ez volt az első ilyen alkalom. Épp hogy kamaszodni kezdett, így bízvást remélhette, hogy nem az utolsó is egyben.

Hogy aztán később mégse tekinthette legalábbis e téren a szerencse fiának magát – hiába próbálkozott, Fortuna istenasszony nem részesítette kegyeiben többé –, az már egy másik történet, talán el is mesélem egyszer, most azonban maradjunk ennél az első és egyetlen alkalomnál. Elvégre ez se tanulságok nélkül való.

Sárosdi – nevezzük most így, hiszen még nem volt prózaíró, az csupán távlati tervei között szerepelt, a paleontológia, a történettudomány, a csillagászat, illetve a balszélsői és a szólógitárosi poszt mellett – már akkor is elég sok időt töltött könyvek társaságában, úgyhogy nem meglepő, hogy történetünk kezdetekor a városi könyvtár előterében arra várt, hogy a kölcsönzésre kért tudományos-fantasztikus regényt kihozzák végre a raktárból. Ez meglehetősen lassan ment – az úgynevezett szocializmusban nem dívott a sietség, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy lehetett –, unaloműzés gyanánt hát Sárosdi lapozgatni kezdte a kisasztalra tett színes újságokat. Összesen kettő volt belőlük, egy olyan, képekben gazdag, középen összekapcsozott havilapnak a két száma, aminek Sárosdi korábban nemhogy nem találkozott egyetlen megjelenésével sem, de a címét se hallotta még. Nem kellett azonban túlságosan elmélyülnie a lapban ahhoz, hogy lássa, bőven szerepel benne vörös csillag, Lenin, a munkásosztály nemzetközi zászlaja, sőt géppisztoly is. Egyiken se csodálkozott, mi se tegyük: abban az időben, mondhatni, az élet és a hétköznapok szerves részét képezték az ilyesmik.

Mindkét lapszám keresztrejtvénnyel ért véget. Az egyiket valaki megfejtette, Sárosdi ezért följogosítva érezte magát arra, hogy a kérőcédulák kitöltéséhez használatos tollal nekilásson a másiknak. Nem volt túlságosan bonyolult: hogy a lap szerkesztői szándékosan nem emelték-e magasra a lécet, avagy Sárosdi olvasottsága volt kiskamaszi mivolta ellenére az átlagosnál nagyobb, annak megvitatásába ne menjünk bele, tény, hogy mikorra a szigorú tekintetű könyvtáros hölgy szólt Sárosdinak, hogy viheti a kért regényt az olvasójegyével együtt, a rejtvény meg is fejtődött. Sőt Sárosdi – mondhatnánk, isteni sugallatra, ámde a kifejezés az adott korhoz nem adekvát – egy kitöltetlen kérőcédulára fölírta a megfejtést a lap adataival egyetemben, majd hazafelé beugrott a postára, és egy nyílt levelezőlapra is átmásolta ezeket.

Akkortájt, mint említettük, nem kapkodott senki, nem csoda, hogy hónapok teltek el, mire Sárosdi fejléces borítékot kapott. Közben, mi tagadás, elfelejtette a dolgot, úgyhogy csodálkozva forgatta a küldeményt, aztán amint kinyitotta, persze leesett neki – a szó szoros értelmében, hiszen a borítékból könyvutalvány hullott ki, amelyről kísérőlevél tudatta, hogy egy bizonyos fővárosi könyvesboltban könyvre váltható, egyébként meg a szerkesztőség gratulál a szerencsés nyertesnek.

Sárosdi örömét csak az lombozta valamelyest, hogy noha Budapest annyira nem esett a szülővárosától messzire, kellő indok híján nem jártak sűrűn arrafelé. Nem beszélve arról, hogy Sárosdi nem tudta eldönteni, jól teszi-e, ha elújságolja családtagjainak az ő váratlan szerencséjét. Kiskamasz volt, majdnem gyerek, ám nem vak és nem süket: látta apját esténként a rádiókészülékhez görnyedve a Szabad Európa recsegő adását hallgatni, mint ahogy a felszabadulás ünnepe környékén hallotta nagyapja nem egyenesen hozzá intézett, de így is el-elkapott félhangos megjegyzéseit is a szovjet katonák ama hajdani cselekedeteiről, amelyeket se versben, se dalban nem énekelnek meg. Amúgy is jobbnak látta, ha a levelet íróasztala fiókjába süllyeszti, mielőtt fejmosást kap, amiért délutánonként csavarog, és a sci-fiket bújja leckeírás helyett.

Teltek az évek. Nem csupán Sárosdi állán szaporodtak meg a pelyhek, hanem az országban is változni látszottak bizonyos dolgok. Már az állami rádióban is mondtak olyanokat, amilyenekhez hasonlókat korábban csak a Szabad Európán lehetett hallani, miközben Lenin képmása egyre ritkábban került elő, és a munkásosztály vörös zászlaja is eltűnt az ünnepségeken a nemzeti lobogó mellől. A pezsgést Sárosdi is érzékelte: miután a szülei beíratták egy fővárosi nyelvvizsga-előkészítő tanfolyamra (mondván, most, hogy az amerikai elnök is Magyarországra jött, nincs mire várni, még az érettségi előtt jó volna megszerezni az angol középfokút), minden szombat hajnalban Budapestre vonatozott – és egy ilyen alkalommal magával vitte a könyvutalványt is. Amely az elmúlt esztendőket láthatatlanul, a fiók mélyén töltötte. Ha nem is feledkezett meg róla egészen, nem jártak mindig körülötte Sárosdi gondolatai, ám egy péntek estén eszébe jutott, és másnap a befejezés előtt elkéredzkedett a tanfolyamról, hogy még a déli zárás előtt be tudja az évek óta húzódó nyereményét váltani.

A könyvesbolt a változó időkben is zavartalanul működött, ám hiába mutatta Sárosdi az utalványt, az eladók csak rázták a fejüket: sajnos nem lehet könyvre cserélni.

– Lejárt? – Sárosdi az utalványt böngészte, ahol nem látott erre vonatkozó kitételt.

– Úgyis lehet mondani – mondta az egyik eladó, egy szakállas férfi, és arcára széles mosoly ült. – Az a lap, amelyiktől kaptad ezt a darabka papírt, felfüggesztette működését. És ha szerencsénk van, nem is fog újraindulni.

Sárosdi odakint a legközelebbi kukába gyűrte az egyszeriben értéktelen fecnivé változott könyvutalványt. Nyereményét elvitte a történelem áradása, amely bár egyesek szerint az olvadás törvényszerűsége okán előre jelezhető, a hétköznapi ember számára közelről nézvést inkább szeszélyesen hömpölygő, kiszámíthatatlan sodrásnak tűnik. Az eladó ugyanakkor igazat beszélt: attól, hogy Sárosdinak nem volt szerencséje, az országnak még lehet. A majdani prózaíró legalábbis ebben a kamaszos reményben vágott neki újra a lelkes mámorban úszó, föllobogózott városnak.