Benedek Szabolcs: 1989

Sárosdi, a prózaíró egyszer nyert valamit. Amikor megtörtént, nagyon örült, egyebek mellett azért is, mert ez volt az első ilyen alkalom. Épp hogy kamaszodni kezdett, így bízvást remélhette, hogy nem az utolsó is egyben. Hogy aztán később mégse tekinthette legalábbis e téren a szerencse fiának magát – hiába próbálkozott, Fortuna istenasszony nem részesítette kegyeiben többé –, az már egy másik történet, talán el is mesélem egyszer, most azonban maradjunk ennél az első és egyetlen alkalomnál. Elvégre ez se tanulságok nélkül való. Sárosdi – nevezzük most így, hiszen még nem volt prózaíró, az csupán távlati tervei között szerepelt, a paleontológia, a történettudomány, a csillagászat, illetve a balszélsői és a szólógitárosi poszt mellett – már akkor is elég sok időt töltött könyvek társaságában, úgyhogy nem meglepő, hogy történetünk kezdetekor a városi könyvtár előterében arra várt, hogy a kölcsönzésre kért tudományos-fantasztikus regényt kihozzák végre a raktárból. Ez meglehetősen lassan ment – az úgynevezett szocializmusban nem dívott a sietség, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy lehetett –, unaloműzés gyanánt hát Sárosdi lapozgatni kezdte a kisasztalra tett színes újságokat. Összesen kettő volt belőlük, egy olyan, képekben gazdag, középen összekapcsozott havilapnak a két száma, aminek Sárosdi korábban nemhogy nem találkozott egyetlen megjelenésével sem, de a címét se hallotta még. Nem kellett azonban túlságosan elmélyülnie a lapban ahhoz, hogy lássa, bőven szerepel benne vörös csillag, Lenin, a munkásosztály nemzetközi zászlaja, sőt géppisztoly is. Egyiken se csodálkozott, mi se tegyük: abban az időben, mondhatni, az élet és a hétköznapok szerves részét képezték az ilyesmik. Mindkét lapszám keresztrejtvénnyel ért véget. Az egyiket valaki megfejtette, Sárosdi ezért följogosítva érezte magát arra, hogy a kérőcédulák kitöltéséhez használatos tollal nekilásson a másiknak. Nem volt túlságosan bonyolult: hogy a lap szerkesztői szándékosan nem emelték-e magasra a lécet, avagy Sárosdi olvasottsága volt kiskamaszi mivolta ellenére az átlagosnál nagyobb, annak megvitatásába ne menjünk bele, tény, hogy mikorra a szigorú tekintetű könyvtáros hölgy szólt Sárosdinak, hogy viheti a kért regényt az olvasójegyével együtt, a rejtvény meg is fejtődött. Sőt Sárosdi – mondhatnánk, isteni sugallatra, ámde a kifejezés az adott korhoz nem adekvát – egy kitöltetlen kérőcédulára fölírta a megfejtést a lap adataival egyetemben, majd hazafelé beugrott a postára, és egy nyílt levelezőlapra is átmásolta ezeket. Akkortájt, mint említettük, nem kapkodott senki, nem csoda, hogy hónapok teltek el, mire Sárosdi fejléces borítékot kapott. Közben, mi tagadás, elfelejtette a dolgot, úgyhogy csodálkozva forgatta a küldeményt, aztán amint kinyitotta, persze leesett neki – a szó szoros értelmében, hiszen a borítékból könyvutalvány hullott ki, amelyről kísérőlevél tudatta, hogy egy bizonyos fővárosi könyvesboltban könyvre váltható, egyébként meg a szerkesztőség gratulál a szerencsés nyertesnek. Sárosdi örömét csak az lombozta valamelyest, hogy noha Budapest annyira nem esett a szülővárosától messzire, kellő indok híján nem jártak sűrűn arrafelé. Nem beszélve arról, hogy Sárosdi nem tudta eldönteni, jól teszi-e, ha elújságolja családtagjainak az ő váratlan szerencséjét. Kiskamasz volt, majdnem gyerek, ám nem vak és nem süket: látta apját esténként a rádiókészülékhez görnyedve a Szabad Európa recsegő adását hallgatni, mint ahogy a felszabadulás ünnepe környékén hallotta nagyapja nem egyenesen hozzá intézett, de így is el-elkapott félhangos megjegyzéseit is a szovjet katonák ama hajdani cselekedeteiről, amelyeket se versben, se dalban nem énekelnek meg. Amúgy is jobbnak látta, ha a levelet íróasztala fiókjába süllyeszti, mielőtt fejmosást kap, amiért délutánonként csavarog, és a sci-fiket bújja leckeírás helyett. Teltek az évek. Nem csupán Sárosdi állán szaporodtak meg a pelyhek, hanem az országban is változni látszottak bizonyos dolgok. Már az állami rádióban is mondtak olyanokat, amilyenekhez hasonlókat korábban csak a Szabad Európán lehetett hallani, miközben Lenin képmása egyre ritkábban került elő, és a munkásosztály vörös zászlaja is eltűnt az ünnepségeken a nemzeti lobogó mellől. A pezsgést Sárosdi is érzékelte: miután a szülei beíratták egy fővárosi nyelvvizsga-előkészítő tanfolyamra (mondván, most, hogy az amerikai elnök is Magyarországra jött, nincs mire várni, még az érettségi előtt jó volna megszerezni az angol középfokút), minden szombat hajnalban Budapestre vonatozott – és egy ilyen alkalommal magával vitte a könyv­utalványt is. Amely az elmúlt esztendőket láthatatlanul, a fiók mélyén töltötte. Ha nem is feledkezett meg róla egészen, nem jártak mindig körülötte Sárosdi gondolatai, ám egy péntek estén eszébe jutott, és másnap a befejezés előtt elkéredzkedett a tanfolyamról, hogy még a déli zárás előtt be tudja az évek óta húzódó nyereményét váltani. A könyvesbolt a változó időkben is zavartalanul működött, ám hiába mutatta Sárosdi az utalványt, az eladók csak rázták a fejüket: sajnos nem lehet könyvre cserélni. – Lejárt? – Sárosdi az utalványt böngészte, ahol nem látott erre vonatkozó kitételt. – Úgyis lehet mondani – mondta az egyik eladó, egy szakállas férfi, és arcára széles mosoly ült. – Az a lap, amelyiktől kaptad ezt a darabka papírt, felfüggesztette működését. És ha szerencsénk van, nem is fog újraindulni. Sárosdi odakint a legközelebbi kukába gyűrte az egyszeriben értéktelen fecnivé változott könyvutalványt. Nyereményét elvitte a történelem áradása, amely bár egyesek szerint az olvadás törvényszerűsége okán előre jelezhető, a hétköznapi ember számára közelről nézvést inkább szeszélyesen hömpölygő, kiszámíthatatlan sodrásnak tűnik. Az eladó ugyanakkor igazat beszélt: attól, hogy Sárosdinak nem volt szerencséje, az országnak még lehet. A majdani prózaíró legalábbis ebben a kamaszos reményben vágott neki újra a lelkes mámorban úszó, föllobogózott városnak.
Témák
irodalom novella

Szávai Attila: Angyalok égi boltja

Fiatal házaspár kislányukkal érkezik a boltba. Lerí róluk a köznapiság, ruháik tiszták, de kissé viseltesek, a férfi szép arcú, de borostás, elhanyagolt. A nő bájos arcát kétoldalt zsírosan, loncsosan keretezi festett haja – valamikor gesztenyebarnára festhették, azóta fakult, elhasználódott, félcentis lenövés éktelenkedik fejtetőjén. Mindkét felnőtt tekintete nyúzott, megkopott. Két udvaron felejtett kislábas, amikben megszorult és belesavanyodott az idő. A színes ruhás kislány boldog, magához vesz egy gyerekekre szabott bevásárlókocsit és már rohan is az eladótérbe, a számára varázslatos polcok közé. Szombat van, tehát hozhat kiskocsit a bejárati tárolóból, hétköznap nem engedik neki a szülei, mert sietni kell, és amúgy sincs pénz annyi mindenre, nemhogy még gyerekeknek készült édességekre. Mindkét felnőtt szegénységben él. A házra hitelt vettek fel, a gyárban szerény fizetést kapnak, össze kell húzniuk magukat. A kislány ápolt, gondozott, szépen öltöztetett. Láthatóan a gyerek a mindenük. Gurulós, mézédes gyerekkacagással telik meg a közért, majd pár pillanat múlva csendre inti az anya a nevetgélő gyereket. Nem illik így kinevetni a világot, ilyen szemérmetlenül beleröhögni a saját sorsunkba, gondolja a nő, miközben megigazgatja a gyereken a ruhát. Az apuka ezt látva borostáját vakarja, majd a húspulthoz indul. Legszívesebben először a söröspolcnál kezdene, de nem akarja megint végighallgatni feleségét, hogy azon a sajátos, suttogva ordítós hangon dorgálja meg a vásárlók füle hallatára, hogy túl sokat iszik. Majd, gondolja az apuka, ha már minden a kosárba kerül, amit otthon összeírtak, mintegy mellékesen betesz három doboz sört is a kosárba. Végül is hétvége van. Közben az anyuka a pékáruk irányába indul, gyorsabban végeznek, ha kétfelé mennek. Így szokták meg. Kislány az apával tart. A hentespult előtt hosszú sor kanyarog, a gyereknek hamar elfogy a türelme az ácsorgás közben. Elkéredzkedik apjától, hogy kicsit körülnéz, ígéri, csak egyvalamit tesz a kis bevásárlókocsiba. Valami apróságot. Az apja elengedi, sokáig nézi a kicsi piros nadrágot, ahogy eltipeg. Kislánya apró csokit tesz csak a gurulós fémkosárba. Aztán csak sétálgat, eljátssza a bevásárlást. Mintha maga is felnőtt lenne. A szombat reggeli bevásárlásokat szereti a legjobban, mert akkor több minden jut a kosárba a hétvégi két ebéd miatt és olyankor édesanyja is elnézőbb, ha megkíván valami apróbb édességet. Nézi a végtelennek tűnő polcokat a temérdek áruval, arra gondol, hogy az angyalok is hasonlóképpen járhatnak egy nagy égi közértbe. Biztos így lehet. Kirázza a hideg erre a felvetésre a szomszédjaik szerint koraérett kislányt. Egy olyan közértbe tehát, ahol nem pénzzel kell fizetni az ott vásárló angyaloknak, nem, hanem valami egészen mással. Pénzt csak az emberek használnak, gondolja, és még azt, hogy minden otthoni keserűségnek és mérgességnek a pénz, pontosabban a pénz hiánya lehet az oka. A szombat, az más. Hogy tehát a nagy égi boltban az angyalok is gondosan végigjárják csillogó kosaraikkal a sorokat, hogy összeszedjék azokat a hozzávalókat, amelyek szükségesek. A főzéshez. Hogy aztán elkészüljön az, ami feltétlen szükséges és hozzátartozik az életükhöz. A polcokról összeszedik a kívánt hozzávalókat: a szükséges mennyiségű önzőséget, hiúságot, bátorságot, érzékenységet, alázatosságot, a megbocsátásra való hajlamot, őszinteséget, szellemességet, gondoskodást, lustaságot, humortalanságot, becsvágyást, agresszivitást, frusztráltságot, tapintatosságot, rugalmasságot, békességet, szerénységet, leleményességet, toleránsságot, fukarságot, bosszúállóságot, céltalanságot, tétlenséget, makacsságot, sértődékenységet. És aztán odahaza ezeket a hozzávalókat igény szerint a kívánt arányokban összekeverik a derék égi lények, gondolja a lány, a megfelelő időben a kellő hőmérséklettel alágyújtanak – nevezzük igének –, hogy aztán elkészülve tálalni tudjanak. Tálalni mérnököket, költőket, fodrászokat, anyakönyvvezetőket, kamionsofőröket, írókat, villanyszerelőket és a többit. Erre gondol a kislány, miközben a bolt sorai közt tolja a kis bevásárlókocsit. Továbbgondolja ezt. Nagyon fontos ez az égi bolt, mert égi bolthálózatonként változhat a beszállított áruk minősége. Például a bátorság minősége beszállítónként változhat, ahogy a bosszúállóság, a szerénység és az őszinteség minősége is. Fontos a legjobb alapanyag használata. Visszamegy apjához és azt mondja: a legszebb husit vegyük meg, apa.
Szerző
Témák
irodalom novella

Csobánka Zsuzsa Emese: Szennyes horizont (Részlet egy regényből)

Publikálás dátuma
2019.04.13. 16:16

Ez a történet egy rókáról, egy sirályról és egy fehér kapuról szól. Nincsen más az úton, csak ők. Éjszaka van. A róka hajnalban már messze bent jár az erdőben, olyankor hiába várnám. Aki érkezik, egy ezüstszín Porschéból néz ki rájuk, a kocsit nemrég tankolta tele, csak szemmel követi az idegen testeket az ismerős zöld és kék vásznon. A januári csönd tizenkét fokos, jóval melegebb az átlagnál. Naponta kétszer teszi meg ezt az utat. Ki tudja, miért dönt úgy akkor éjszaka, hogy félreáll, és leparkol a pad mellett. A motor meleg, kicsit hagyja hűlni, csak utána száll ki, amikor már nincs más körülötte, mint az éjszaka. Egyikük hagyja, hogy átölelje. A másik azt, hogy az autóból lassan kecmeregjen ki, mint nehéz paplan alól a téli virrasztás. Ahogy becsapja az ajtót, a felerősödő hangokat a szél viszi el az óceán nyílt vizei felé. Nincs ott senki. A végtelen horizont egyetlen mozdulat, hajnalban majd a partra lélegzi ki az álomszagú algát, hogy aztán újra visszafogadja magába. Talán ezért nem veszi észre a nőt, ahogy ott ül egymagában. Az óceán végenincs szállal veszi körbe. Minden úgy van, ahogy szokott, a csodák természetük szerint hangtalanul sétálnak végig a parton. A nő a mosodában dolgozik, esti kimenőjén mindig ehhez a padhoz ül ki nézni a vizet. Legalábbis így képzelte, mert kimenőről szó sem volt, csak mióta kitört a botrány. Hogy mennyi víz fér meg egy emberben, őt látva nevetséges kérdés. Napközben a fehér lepedők között, a forró gőzben súrolta vörösre a kezét, esténként a sós levegőben szellőztette ki az aznapi szennyest. Most is látom, milyen szürke az arca. A szemében nincsen semmi, mert az ürességnek a testét, arcát hiába keresném. A róka én vagyok, a mosodában őt csak Madonnának hívják. A feje vékony nyakához képest nagynak tűnik, csontosra fogyott vállain szinte billeg, amikor lép. Mintha le akarna esni. A szája van ellensúlyozni az egyensúlytalanságot, húsos ajkai lefelé görbülnek, nem mondanám szépnek. Disszonáns. Az orra tömpe, a szemei üresek, de mintha ez is csak azért lenne, hogy annál több üresség vetülhessen belőle a földre. Nem néz sehova, olyan, mint az ablaküveg, madarak repülnek bele, és zuhannak le a talajra, annyira átlátszó, lélektelen. A szemöldöke tépett, bozontos középtájt, egyetlen vékony csík, mintha ceruzával rajzolták volna, s ettől az egész arc kap egyfajta bohócos jelleget, nem lehet komolyan venni a fájdalmat, amit sugároz magából. A homloka széles, tágas, mint nyári éjszakákon az ablakok, de kívül-belül áll a levegő. Nem mozdul semmi, a hajtőnél ejtett választékot elmossa az eső és a szél, jobb is így, nem hisz a határvonalakban. A füle szép. A kagylókban gyöngyöt csiszol, míg küzd önmagával, míg küzd azzal, amit hall kívül, és ami belül duruzsol, a kettő között lehetne néha csönd megpihenni. Nem ez az állandó zakatolás. A partra ezért szeret kijárni. A januári nárciszokról nem beszél, pedig azok az oka mindennek, a víz csupán ürügy. De jobb a vízre fogni, mert akkor titok marad, megőrzi magáénak, tisztának és érintetlennek. Négy hónapja él itt. Abban az időben kezdték meg donnybrooki ásatást, az engedélyeket megkapta a rend, hogy exhumálják a halottakat. Mert a földet halottakkal tele nem lehet eladni. Ez volt a feltétele a hatóságnak, és az apácarend vezetősége egyhangúlag úgy döntött, ennyi áldozatot megér. Szűkében voltak a pénznek, és az adósságot törleszteni kellett már, nem volt hova tovább húzni az időt. Ki gondolta, hogy az 1837-től működő mosoda napjai meg vannak számlálva? 1992-t írtunk. Bukott nőből mindig volt elég. Az apácák ilyenkor összenéztek, maguk közt szólva persze más szavakat használtak, a megesett például, úgy hitték, tartást ad majd a lányoknak. Annyit megértettek az elmúlt bő száz év alatt, a külsőségekre adni kell. A férjezetlen anyákat, könnyűvérű nőket, a társadalmon kívülinek ítélt asszonyokat mosónőnek hívták, rehabilitáció címén kerültek a rendszerbe, hogy aztán az évek alatt felőröljék a fiatalságukat, szépségüket, mindazt a fényt, ami a szemükben még megmaradt. Volt, aki a csipkeverés közben a fehér cirádákba feledkezve menekült el önmaga valósága elől, mások mosás és varrás közben döntöttek úgy, a monoton mozgás az egyetlen útja a megváltásnak. Mert van olyan, amikor a kopaszra borotvált fejen hiába csillan meg a napfény, nincs mit átmelegítsen, kihűlt a lélek, hideg a helye is. Van olyan, hogy nem süt ki a nap egy reggel, és aztán éveken át úgy marad. Ebbe is bele lehet feledkezni. A szennyes végtelen halmokban gyűlik, amit reggeltől kimosnak, másnapra újra bepiszkolódik, képtelenség minden foltot eltüntetni a világ lepedőjéről. Van kenyér, van víz és van csönd is. Fülsiketítő, a kedves szavak helyett és a mosoly helyett, amit elvetett magában mindegyik asszony, amikor a benne növekvő életet kioltotta. Senki nem kérdezi, miért tette. Senki nem bánja, hogy lehetett volna máshogy. Senki nem érez semmit a gőzben, hiszen levegőhöz is alig jut. Van korbács is, és van megszokás. A hideget elfelejti az ember, hamar olyanná válik, mint az állatok. Szeret magára úgy gondolni, mintha macska lenne, vastag szőrmebundával a bőrén. Szereti magát nyalogatni, álmában összegömbölyödni, mert ha valóban megtenné, pálcával csapnának rá, mit is képzel. Nem képzel ő semmit, bár tény, az utolsó szálak a lehetségeshez kötik, mindahhoz, ami a fejében van. Az óceán képe tartja meg, a lehetséges horizont végtelenbe vesző útja. Néhány foszló szál a múltból, nem is képek, csak a fény sávban érkező suhanásai. 796. Ennyi csecsemőt számolnak a szennyvíztárolóban megtalált testeket listázva, jobb nem csecsemőnek hívni, mert a túlzás annyira emberi minőség. A róka én vagyok, és egy Whitegate nevű tábla alatt várok. A sirályt hiába mutatnám be, mindig más formát mutat, megragadhatatlan. Annyit tudok csak róla, hogy szereti a nárciszokat, különösképpen a januári nárciszok a kedvencei. Míg más országokban a hó és a hideg csikorgására ébred a világ, itt a sirályok vijjognak a nárciszillatú tengeri szélben. Az öböl mély, mindarról, ami a Magdolna-mosodákban történt, hallgat, elnyeli. Hallgat a vetélésekről, hallgat arról, hogy az ír nők hogyan repülnek át a másik szigetre, abban bízva, hogy ott megszabadítják őket a terhüktől. Van, aki tehernek nevezi. Van, aki súlyként gondol rá. De egy sincsen, aki könnyebben érkezne haza a küretről Írországba. A repülőn és a hajón egyaránt a kiszolgáltatottság pózát látják maguk előtt, saját testüket az intimitásra emlékeztető, de azt megcsúfoló kitárulkozó létben. Az emberi élet paradoxona, hogy a teremtésre termett női forma kész kivetni magából mindazt, ami élő benne, és mindeközben ugyanúgy kel fel és nyugszik le a nap. A szenvtelenség, amivel a természet jelen van, mindegyiküket emlékezteti arra, nincs mitől félni, mindent ki lehet aludni, mindent magunk mögött lehet hagyni, ha elég erősek a hullámok égen, földön, vízen. Madonna a hajó elején áll, amikor ezeket gondolja. Cobh kikötője már felsejlik, ő még nem sejti, hogy várni fogják a parton. Minden gyorsan történik majd. Az igazoltatás, a rendőr kezében lévő elemlámpa fehér fénye, ami szinte kiégeti a szemét, lehetne a túlvilág felé nyíló kapu, lehetne, hogy a műtétből egy másik világban ébred, lehetne, hogy átnyúlik a fájdalom egy tágasabb térbe, de a tágasságban nincsenek apácák, se számon kért életek.
Témák
regény