Ongjerth Hanna: Ahmad

Fájdalmasan sercent a golyóstoll hegye a munkafüzet fényes papírján, ahogyan erőből áthúzta a féloldalnyi feladatot. – Én ezt nem csinálom – fűzte hozzá halkan, becsukta a könyvet és a mobilja után nyúlt.

Pedig nem történt semmi különös: ki kellett egészíteni a fenti képet leíró szöveget a megfelelő kifejezésekkel. Tény: nem túl izgalmas feladat, viszont elég hasznos. Ahmad akkor szállt ki, amikor eltévesztette az egyik szót, és – ott, helyben, a többiek előtt – végig kellett volna gondolnia, mit rontott el. Nem valami kitartó fajta, mondhatná, aki nem gondol bele, mennyi akaraterőre volt szükség 2016-ban ahhoz, hogy az ember – a magyar–szerb határon keresztül – Aleppóból Berlinbe jusson.

Rövid, vörösesbarna hajához gondosan ápolt szakállat viselt. Folyton teát ivott. Mindig ugyanazt a tarkán festett bögrét vette le a polcról. Első ránézésre írnek gondoltam volna: a fülei egy kicsit elálltak, a szemei pedig olyan vidoran villogtak, mintha folyamatosan mulatott volna valamin. Most kemény volt a tekintete. A halántéka megfeszült.

– Hogy érted, hogy nem csinálod? – kérdeztem elhűlve. Az ideges ember beszéde mindig magasabban szól: bár ne érezném, ahogyan most az én hangom csúszik egyre feljebb. Mert mi ez a baromság? Nem az a dolgom kilenctől egyig, hogy mindent tudjak, és a lehető legérdekesebb módon fejlesszem a diákjaim német beszéd- és íráskészségét, szókincsét és nyelvtanját. Neki meg nem az, hogy mindent tudni akarjon? És hogy – főleg így, 27 évesen – mindenért lelkesedjen, amit elé rakok? Miféle gikszer csúszhatott be ebbe a rokonszenvesen kialakított rendszerbe? A hangomat még csak tudtam annyira uralni, hogy ne tűnjön fel neki a tehetetlenségem. A szemeim viszont egyre csak guvadtak: biztos elárultak volna, amint felnéz a telefonjából.

– Megkérlek, hogy ülj valamivel hátrébb.

– Miért? – veti hanyatt magát a székén. Ahelyett, hogy „mert éppen látni sem bírlak, te seggfej”, csak annyira futotta: – Mert azzal, hogy folyamatosan mással vagy elfoglalva, zavarod a munka dinamikáját.

Teljesen rossz. Utoljára a középiskolai biológiatanár érvelt hasonlóan, amikor megkérdeztem, miért baj, ha a Vikivel torpedózom, amikor úgysem tudok mit hozzátenni az órájához. Az én számból sokkal borzasztóbban hangzik. (Hogy ezt az egészet négyszemközt kellett volna tisztázni, csak másfél órával később jut eszembe. Újabb sírkő a Megkésett Gondolatok Temetőjében.)

– Nem ülök hátra. Menjen arrébb maga, ha zavarom.

– Dehogyis nem. Nyomás.

– Rendben, majd holnap.

– Addig nem várunk. A következő szünetben menjél, légy szíves.

A szünetben hátrébb ült.

Minden a legnagyobb rendben. (Ugye, tudod te is): ez az egész nem személyes ügy. Nem valami büntetés. Ha akar, bekapcsolódhat. Mosolygunk – ki-ki legjobb tudása szerint.

Amikor pár napja összetalálkoztunk a szűk teakonyhában, a kredencen álló fedeles műanyag poharam felé bökött. – Az meg honnan van? – tudakolta.

Mint amikor az ember kilép a napsütésbe, úgy árasztott el fénnyel és meleggel ez a barátságos, a neonfényben már-már intimnek ható érdeklődés. – A szüleimtől kaptam tavalyelőtt karácsonyra – feleltem meghatottan. Már éppen lendületbe jöttem: hogy ott, a pohár falán a fényképen az a ló, ő Boglárka, a hátán meg én vagyok, itt éppen az edzés végén jólesőn nyújtóztatja a nyakát; én meg, látja, boldog vagyok, mire közbeszólt. – Ja, nem, nem a pohár – pontosított sürgetően. – A tea.

Azóta sem ült előre.