Ongjerth Hanna: Ahmad

Fájdalmasan sercent a golyóstoll hegye a munkafüzet fényes papírján, ahogyan erőből áthúzta a féloldalnyi feladatot. – Én ezt nem csinálom – fűzte hozzá halkan, becsukta a könyvet és a mobilja után nyúlt. Pedig nem történt semmi különös: ki kellett egészíteni a fenti képet leíró szöveget a megfelelő kifejezésekkel. Tény: nem túl izgalmas feladat, viszont elég hasznos. Ahmad akkor szállt ki, amikor eltévesztette az egyik szót, és – ott, helyben, a többiek előtt – végig kellett volna gondolnia, mit rontott el. Nem valami kitartó fajta, mondhatná, aki nem gondol bele, mennyi akaraterőre volt szükség 2016-ban ahhoz, hogy az ember – a magyar–szerb határon keresztül – Aleppóból Berlinbe jusson. Rövid, vörösesbarna hajához gondosan ápolt szakállat viselt. Folyton teát ivott. Mindig ugyanazt a tarkán festett bögrét vette le a polcról. Első ránézésre írnek gondoltam volna: a fülei egy kicsit elálltak, a szemei pedig olyan vidoran villogtak, mintha folyamatosan mulatott volna valamin. Most kemény volt a tekintete. A halántéka megfeszült. – Hogy érted, hogy nem csinálod? – kérdeztem elhűlve. Az ideges ember beszéde mindig magasabban szól: bár ne érezném, ahogyan most az én hangom csúszik egyre feljebb. Mert mi ez a baromság? Nem az a dolgom kilenctől egyig, hogy mindent tudjak, és a lehető legérdekesebb módon fejlesszem a diákjaim német beszéd- és íráskészségét, szókincsét és nyelvtanját. Neki meg nem az, hogy mindent tudni akarjon? És hogy – főleg így, 27 évesen – mindenért lelkesedjen, amit elé rakok? Miféle gikszer csúszhatott be ebbe a rokonszenvesen kialakított rendszerbe? A hangomat még csak tudtam annyira uralni, hogy ne tűnjön fel neki a tehetetlenségem. A szemeim viszont egyre csak guvadtak: biztos elárultak volna, amint felnéz a telefonjából. – Megkérlek, hogy ülj valamivel hátrébb. – Miért? – veti hanyatt magát a székén. Ahelyett, hogy „mert éppen látni sem bírlak, te seggfej”, csak annyira futotta: – Mert azzal, hogy folyamatosan mással vagy elfoglalva, zavarod a munka dinamikáját. Teljesen rossz. Utoljára a középiskolai biológiatanár érvelt hasonlóan, amikor megkérdeztem, miért baj, ha a Vikivel torpedózom, amikor úgysem tudok mit hozzátenni az órájához. Az én számból sokkal borzasztóbban hangzik. (Hogy ezt az egészet négyszemközt kellett volna tisztázni, csak másfél órával később jut eszembe. Újabb sírkő a Megkésett Gondolatok Temetőjében.) – Nem ülök hátra. Menjen arrébb maga, ha zavarom. – Dehogyis nem. Nyomás. – Rendben, majd holnap. – Addig nem várunk. A következő szünetben menjél, légy szíves. A szünetben hátrébb ült. Minden a legnagyobb rendben. (Ugye, tudod te is): ez az egész nem személyes ügy. Nem valami büntetés. Ha akar, bekapcsolódhat. Mosolygunk – ki-ki legjobb tudása szerint. Amikor pár napja összetalálkoztunk a szűk teakonyhában, a kredencen álló fedeles műanyag poharam felé bökött. – Az meg honnan van? – tudakolta. Mint amikor az ember kilép a napsütésbe, úgy árasztott el fénnyel és meleggel ez a barátságos, a neonfényben már-már intimnek ható érdeklődés. – A szüleimtől kaptam tavalyelőtt karácsonyra – feleltem meghatottan. Már éppen lendületbe jöttem: hogy ott, a pohár falán a fényképen az a ló, ő Boglárka, a hátán meg én vagyok, itt éppen az edzés végén jólesőn nyújtóztatja a nyakát; én meg, látja, boldog vagyok, mire közbeszólt. – Ja, nem, nem a pohár – pontosított sürgetően. – A tea. Azóta sem ült előre.

Ongjerth Hanna: Ljudmilla

– Nem szeretem a kávét. Reggelente fél hatkor kelek – olvassa Fatah németül a vonalas spirálfüzetében sorakozó mondatokat. Erősen összpontosít: nehezére esik a kiejtés. Mint a legtöbben, a negyvenes szír ügyvéd is puha grafittal ír az órán, és mint az arab ajkú tanulók általában, ő is nyomtatott betűket használ folyóírás helyett. Öt állítást kellett kigondolniuk magukról: három igazat és két hamisat. Feloldódnak. Jólesik ez az összekacsintós, legalizált csalás, főleg az iskolában, ahol mindig mindent a lehető legjobban kell csinálni. A fájós hátú, lengyel nyugdíjas karosszérialakatos; honfitársa, a törékeny, huszonöt éves nagycsaládos anya (aki a bántalmazó volt férjével perel a három gyerek felügyeleti jogáért), a mindig űzött, magányos libanoni angoltanárnő egy feladat idejére úgy tesznek, mintha megszeghetnék a szabályokat. Szabadok. – Öt éve nem láttam a szüleimet – folytatja Fatah. – Na most hazudsz! – kiált fel nevetve Ljudmilla. Nem tudja, hogy ilyet nem hazudik senki. Három éve költözött Litvániából Berlinbe. Most huszonöt. Magasan tűzött járomcsontja olyankor is előkelő kifejezést rajzol az arcára, amikor éppen bődülve ásít, vagy amikor a combon szakadt, szűk farmerjában szétvetett lábakkal, a székről kissé lejjebb csúszva dobol a golyóstollával az asztalon. Mandulavágású, világoskék szemeit csodálatra méltó pontossággal húzza ki, mielőtt elindul otthonról. Szeret nevetni. Öt helyett csak négy mondatot ír: nincs kedve többhöz, és egyébként sem érti, mi értelme hazudozni. – Van egy Lamborghinim – olvassa. Ez csapnivaló; ahelyett, hogy venné a fáradságot, és rendesen kamuzna. Az egész csoportban ő az egyetlen, akinek van humora. Nem bírja a csendet. Ha nyomasztóvá válik, a nyelvével csetteg. Nem tud két percnél tovább figyelni; akkor inkább kérdez valamit: harsányan, kacagva, a többiek szemrehányóan néznek (mert van, aki figyelni szeretne). Az asztal alatt a térdét rázza, hogy kitöltse azt a zavarba ejtő hiányt, amit a teremben csak ő érez. A megoldást nem olvassa fel, mert úgyis rossz. Végzettsége szerint irodai asszisztens, azt mondja, már csak a tanfolyamot lezáró B2-es nyelvvizsga hiányzik ahhoz, hogy esélye legyen a berlini munkaerőpiacon. Ha ez most nem sikerül, még sokkal nehezebb lesz reggelente felkelnie. Hiszen sok helyen még az idősgondozóknak is kell a középfokú német, riogatják egymást sokatmondóan bólogatva a diákok (neki pedig aztán esze ágába sincs öregeket mosdatni). Ha lesznek gyerekei, biztosan csak németül fog beszélni hozzájuk. – Nem, kösz, most nem keresek senkit. Egy időre elég a férfiakból – legyint, amikor a szünetben a többiek húzzák. Kesernyés illatú porkávét kavargat a barna papírpoharában. Vera, az orosz asszony hozta otthonról a nápolyi mellé, hogy legyen mivel megülni a hatvanötödik születésnapját. – Kétszer voltam házas, a második férjem két hónapja halt meg – meséli halkan Ljudmilla. Aztán felvihog: – Szóval most inkább kivárok. Mosolyog, hogy oda ne vesszen, görbén fölfele nézve. Nem jár mindennap németórára, ahogy kellene. A hasa fájt, mondja utólag olyan hangon, mintha egy titkot bízna a tanárra; egy titkot, amit minden nő évezredek óta ismer, mégsem szabad nyilvánosan beszélni róla. Mint a gimis lányok, amikor jobb dolguk is akad, mint a négyütemű fekvőtámasz vagy a medicinlabda-dobás: soha nem derül ki, hol voltak tornaóra helyett. Aztán eltűnik. Akkor sem veszi fel, amikor a munkaügyisek hívják; csak a nagynénjét érik el. Mondja csak, majd átadom. Két hónappal később jelenik meg újra a nyelviskolában. – Nélkülem ünnepeltétek a karácsonyt?! – dobja a nehéz, lakkozott bőrtáskáját a mellette álló székre rosszallást mímelve. Sötétbarna haját ezüstös szőkére festette. Még mindig ő az egyetlen, akinek van humora. Ezentúl naponta fog járni, ígéri. Csak a házkezelő ki akarja dobni a lakásából, magyarázza. A bérleti szerződés a nemrég elhunyt férje nevén van, ő csak albérlőként van bejelentve. – Szívás – teszi hozzá. Van ügyvédje, de nem tudja, mi lesz. Fél. A B2-es vizsga előtti héten mindennap jár. Folyékonyan tud beszélni, mégsem hajlandó gyakorolni a szóbelit. Mert úgysem tudja. Megtapsolja a többieket. A szövegértési feladatok csendjében mulatságos videókat néz (fülhallgatóval). Hangosan horkantva fel-felnevet, nem hiszi el. A vizsga délelőttjén hiába várják. – Elkezdjük – csukja be nyomatékkal a terem ajtaját a kordszoknyás biztos. Ljudmilla nem jön. Később sem mondja el, hol járt. Úgysem tud rendesen hazudni.

Benedek Szabolcs: 1989

Sárosdi, a prózaíró egyszer nyert valamit. Amikor megtörtént, nagyon örült, egyebek mellett azért is, mert ez volt az első ilyen alkalom. Épp hogy kamaszodni kezdett, így bízvást remélhette, hogy nem az utolsó is egyben. Hogy aztán később mégse tekinthette legalábbis e téren a szerencse fiának magát – hiába próbálkozott, Fortuna istenasszony nem részesítette kegyeiben többé –, az már egy másik történet, talán el is mesélem egyszer, most azonban maradjunk ennél az első és egyetlen alkalomnál. Elvégre ez se tanulságok nélkül való. Sárosdi – nevezzük most így, hiszen még nem volt prózaíró, az csupán távlati tervei között szerepelt, a paleontológia, a történettudomány, a csillagászat, illetve a balszélsői és a szólógitárosi poszt mellett – már akkor is elég sok időt töltött könyvek társaságában, úgyhogy nem meglepő, hogy történetünk kezdetekor a városi könyvtár előterében arra várt, hogy a kölcsönzésre kért tudományos-fantasztikus regényt kihozzák végre a raktárból. Ez meglehetősen lassan ment – az úgynevezett szocializmusban nem dívott a sietség, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy lehetett –, unaloműzés gyanánt hát Sárosdi lapozgatni kezdte a kisasztalra tett színes újságokat. Összesen kettő volt belőlük, egy olyan, képekben gazdag, középen összekapcsozott havilapnak a két száma, aminek Sárosdi korábban nemhogy nem találkozott egyetlen megjelenésével sem, de a címét se hallotta még. Nem kellett azonban túlságosan elmélyülnie a lapban ahhoz, hogy lássa, bőven szerepel benne vörös csillag, Lenin, a munkásosztály nemzetközi zászlaja, sőt géppisztoly is. Egyiken se csodálkozott, mi se tegyük: abban az időben, mondhatni, az élet és a hétköznapok szerves részét képezték az ilyesmik. Mindkét lapszám keresztrejtvénnyel ért véget. Az egyiket valaki megfejtette, Sárosdi ezért följogosítva érezte magát arra, hogy a kérőcédulák kitöltéséhez használatos tollal nekilásson a másiknak. Nem volt túlságosan bonyolult: hogy a lap szerkesztői szándékosan nem emelték-e magasra a lécet, avagy Sárosdi olvasottsága volt kiskamaszi mivolta ellenére az átlagosnál nagyobb, annak megvitatásába ne menjünk bele, tény, hogy mikorra a szigorú tekintetű könyvtáros hölgy szólt Sárosdinak, hogy viheti a kért regényt az olvasójegyével együtt, a rejtvény meg is fejtődött. Sőt Sárosdi – mondhatnánk, isteni sugallatra, ámde a kifejezés az adott korhoz nem adekvát – egy kitöltetlen kérőcédulára fölírta a megfejtést a lap adataival egyetemben, majd hazafelé beugrott a postára, és egy nyílt levelezőlapra is átmásolta ezeket. Akkortájt, mint említettük, nem kapkodott senki, nem csoda, hogy hónapok teltek el, mire Sárosdi fejléces borítékot kapott. Közben, mi tagadás, elfelejtette a dolgot, úgyhogy csodálkozva forgatta a küldeményt, aztán amint kinyitotta, persze leesett neki – a szó szoros értelmében, hiszen a borítékból könyvutalvány hullott ki, amelyről kísérőlevél tudatta, hogy egy bizonyos fővárosi könyvesboltban könyvre váltható, egyébként meg a szerkesztőség gratulál a szerencsés nyertesnek. Sárosdi örömét csak az lombozta valamelyest, hogy noha Budapest annyira nem esett a szülővárosától messzire, kellő indok híján nem jártak sűrűn arrafelé. Nem beszélve arról, hogy Sárosdi nem tudta eldönteni, jól teszi-e, ha elújságolja családtagjainak az ő váratlan szerencséjét. Kiskamasz volt, majdnem gyerek, ám nem vak és nem süket: látta apját esténként a rádiókészülékhez görnyedve a Szabad Európa recsegő adását hallgatni, mint ahogy a felszabadulás ünnepe környékén hallotta nagyapja nem egyenesen hozzá intézett, de így is el-elkapott félhangos megjegyzéseit is a szovjet katonák ama hajdani cselekedeteiről, amelyeket se versben, se dalban nem énekelnek meg. Amúgy is jobbnak látta, ha a levelet íróasztala fiókjába süllyeszti, mielőtt fejmosást kap, amiért délutánonként csavarog, és a sci-fiket bújja leckeírás helyett. Teltek az évek. Nem csupán Sárosdi állán szaporodtak meg a pelyhek, hanem az országban is változni látszottak bizonyos dolgok. Már az állami rádióban is mondtak olyanokat, amilyenekhez hasonlókat korábban csak a Szabad Európán lehetett hallani, miközben Lenin képmása egyre ritkábban került elő, és a munkásosztály vörös zászlaja is eltűnt az ünnepségeken a nemzeti lobogó mellől. A pezsgést Sárosdi is érzékelte: miután a szülei beíratták egy fővárosi nyelvvizsga-előkészítő tanfolyamra (mondván, most, hogy az amerikai elnök is Magyarországra jött, nincs mire várni, még az érettségi előtt jó volna megszerezni az angol középfokút), minden szombat hajnalban Budapestre vonatozott – és egy ilyen alkalommal magával vitte a könyv­utalványt is. Amely az elmúlt esztendőket láthatatlanul, a fiók mélyén töltötte. Ha nem is feledkezett meg róla egészen, nem jártak mindig körülötte Sárosdi gondolatai, ám egy péntek estén eszébe jutott, és másnap a befejezés előtt elkéredzkedett a tanfolyamról, hogy még a déli zárás előtt be tudja az évek óta húzódó nyereményét váltani. A könyvesbolt a változó időkben is zavartalanul működött, ám hiába mutatta Sárosdi az utalványt, az eladók csak rázták a fejüket: sajnos nem lehet könyvre cserélni. – Lejárt? – Sárosdi az utalványt böngészte, ahol nem látott erre vonatkozó kitételt. – Úgyis lehet mondani – mondta az egyik eladó, egy szakállas férfi, és arcára széles mosoly ült. – Az a lap, amelyiktől kaptad ezt a darabka papírt, felfüggesztette működését. És ha szerencsénk van, nem is fog újraindulni. Sárosdi odakint a legközelebbi kukába gyűrte az egyszeriben értéktelen fecnivé változott könyvutalványt. Nyereményét elvitte a történelem áradása, amely bár egyesek szerint az olvadás törvényszerűsége okán előre jelezhető, a hétköznapi ember számára közelről nézvést inkább szeszélyesen hömpölygő, kiszámíthatatlan sodrásnak tűnik. Az eladó ugyanakkor igazat beszélt: attól, hogy Sárosdinak nem volt szerencséje, az országnak még lehet. A majdani prózaíró legalábbis ebben a kamaszos reményben vágott neki újra a lelkes mámorban úszó, föllobogózott városnak.
Témák
irodalom novella