Ongjerth Hanna: Ljudmilla

– Nem szeretem a kávét. Reggelente fél hatkor kelek – olvassa Fatah németül a vonalas spirálfüzetében sorakozó mondatokat. Erősen összpontosít: nehezére esik a kiejtés. Mint a legtöbben, a negyvenes szír ügyvéd is puha grafittal ír az órán, és mint az arab ajkú tanulók általában, ő is nyomtatott betűket használ folyóírás helyett. Öt állítást kellett kigondolniuk magukról: három igazat és két hamisat. Feloldódnak. Jólesik ez az összekacsintós, legalizált csalás, főleg az iskolában, ahol mindig mindent a lehető legjobban kell csinálni. A fájós hátú, lengyel nyugdíjas karosszérialakatos; honfitársa, a törékeny, huszonöt éves nagycsaládos anya (aki a bántalmazó volt férjével perel a három gyerek felügyeleti jogáért), a mindig űzött, magányos libanoni angoltanárnő egy feladat idejére úgy tesznek, mintha megszeghetnék a szabályokat. Szabadok. – Öt éve nem láttam a szüleimet – folytatja Fatah. – Na most hazudsz! – kiált fel nevetve Ljudmilla. Nem tudja, hogy ilyet nem hazudik senki. Három éve költözött Litvániából Berlinbe. Most huszonöt. Magasan tűzött járomcsontja olyankor is előkelő kifejezést rajzol az arcára, amikor éppen bődülve ásít, vagy amikor a combon szakadt, szűk farmerjában szétvetett lábakkal, a székről kissé lejjebb csúszva dobol a golyóstollával az asztalon. Mandulavágású, világoskék szemeit csodálatra méltó pontossággal húzza ki, mielőtt elindul otthonról. Szeret nevetni. Öt helyett csak négy mondatot ír: nincs kedve többhöz, és egyébként sem érti, mi értelme hazudozni. – Van egy Lamborghinim – olvassa. Ez csapnivaló; ahelyett, hogy venné a fáradságot, és rendesen kamuzna. Az egész csoportban ő az egyetlen, akinek van humora. Nem bírja a csendet. Ha nyomasztóvá válik, a nyelvével csetteg. Nem tud két percnél tovább figyelni; akkor inkább kérdez valamit: harsányan, kacagva, a többiek szemrehányóan néznek (mert van, aki figyelni szeretne). Az asztal alatt a térdét rázza, hogy kitöltse azt a zavarba ejtő hiányt, amit a teremben csak ő érez. A megoldást nem olvassa fel, mert úgyis rossz. Végzettsége szerint irodai asszisztens, azt mondja, már csak a tanfolyamot lezáró B2-es nyelvvizsga hiányzik ahhoz, hogy esélye legyen a berlini munkaerőpiacon. Ha ez most nem sikerül, még sokkal nehezebb lesz reggelente felkelnie. Hiszen sok helyen még az idősgondozóknak is kell a középfokú német, riogatják egymást sokatmondóan bólogatva a diákok (neki pedig aztán esze ágába sincs öregeket mosdatni). Ha lesznek gyerekei, biztosan csak németül fog beszélni hozzájuk. – Nem, kösz, most nem keresek senkit. Egy időre elég a férfiakból – legyint, amikor a szünetben a többiek húzzák. Kesernyés illatú porkávét kavargat a barna papírpoharában. Vera, az orosz asszony hozta otthonról a nápolyi mellé, hogy legyen mivel megülni a hatvanötödik születésnapját. – Kétszer voltam házas, a második férjem két hónapja halt meg – meséli halkan Ljudmilla. Aztán felvihog: – Szóval most inkább kivárok. Mosolyog, hogy oda ne vesszen, görbén fölfele nézve. Nem jár mindennap németórára, ahogy kellene. A hasa fájt, mondja utólag olyan hangon, mintha egy titkot bízna a tanárra; egy titkot, amit minden nő évezredek óta ismer, mégsem szabad nyilvánosan beszélni róla. Mint a gimis lányok, amikor jobb dolguk is akad, mint a négyütemű fekvőtámasz vagy a medicinlabda-dobás: soha nem derül ki, hol voltak tornaóra helyett. Aztán eltűnik. Akkor sem veszi fel, amikor a munkaügyisek hívják; csak a nagynénjét érik el. Mondja csak, majd átadom. Két hónappal később jelenik meg újra a nyelviskolában. – Nélkülem ünnepeltétek a karácsonyt?! – dobja a nehéz, lakkozott bőrtáskáját a mellette álló székre rosszallást mímelve. Sötétbarna haját ezüstös szőkére festette. Még mindig ő az egyetlen, akinek van humora. Ezentúl naponta fog járni, ígéri. Csak a házkezelő ki akarja dobni a lakásából, magyarázza. A bérleti szerződés a nemrég elhunyt férje nevén van, ő csak albérlőként van bejelentve. – Szívás – teszi hozzá. Van ügyvédje, de nem tudja, mi lesz. Fél. A B2-es vizsga előtti héten mindennap jár. Folyékonyan tud beszélni, mégsem hajlandó gyakorolni a szóbelit. Mert úgysem tudja. Megtapsolja a többieket. A szövegértési feladatok csendjében mulatságos videókat néz (fülhallgatóval). Hangosan horkantva fel-felnevet, nem hiszi el. A vizsga délelőttjén hiába várják. – Elkezdjük – csukja be nyomatékkal a terem ajtaját a kordszoknyás biztos. Ljudmilla nem jön. Később sem mondja el, hol járt. Úgysem tud rendesen hazudni.

Benedek Szabolcs: 1989

Sárosdi, a prózaíró egyszer nyert valamit. Amikor megtörtént, nagyon örült, egyebek mellett azért is, mert ez volt az első ilyen alkalom. Épp hogy kamaszodni kezdett, így bízvást remélhette, hogy nem az utolsó is egyben. Hogy aztán később mégse tekinthette legalábbis e téren a szerencse fiának magát – hiába próbálkozott, Fortuna istenasszony nem részesítette kegyeiben többé –, az már egy másik történet, talán el is mesélem egyszer, most azonban maradjunk ennél az első és egyetlen alkalomnál. Elvégre ez se tanulságok nélkül való. Sárosdi – nevezzük most így, hiszen még nem volt prózaíró, az csupán távlati tervei között szerepelt, a paleontológia, a történettudomány, a csillagászat, illetve a balszélsői és a szólógitárosi poszt mellett – már akkor is elég sok időt töltött könyvek társaságában, úgyhogy nem meglepő, hogy történetünk kezdetekor a városi könyvtár előterében arra várt, hogy a kölcsönzésre kért tudományos-fantasztikus regényt kihozzák végre a raktárból. Ez meglehetősen lassan ment – az úgynevezett szocializmusban nem dívott a sietség, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy lehetett –, unaloműzés gyanánt hát Sárosdi lapozgatni kezdte a kisasztalra tett színes újságokat. Összesen kettő volt belőlük, egy olyan, képekben gazdag, középen összekapcsozott havilapnak a két száma, aminek Sárosdi korábban nemhogy nem találkozott egyetlen megjelenésével sem, de a címét se hallotta még. Nem kellett azonban túlságosan elmélyülnie a lapban ahhoz, hogy lássa, bőven szerepel benne vörös csillag, Lenin, a munkásosztály nemzetközi zászlaja, sőt géppisztoly is. Egyiken se csodálkozott, mi se tegyük: abban az időben, mondhatni, az élet és a hétköznapok szerves részét képezték az ilyesmik. Mindkét lapszám keresztrejtvénnyel ért véget. Az egyiket valaki megfejtette, Sárosdi ezért följogosítva érezte magát arra, hogy a kérőcédulák kitöltéséhez használatos tollal nekilásson a másiknak. Nem volt túlságosan bonyolult: hogy a lap szerkesztői szándékosan nem emelték-e magasra a lécet, avagy Sárosdi olvasottsága volt kiskamaszi mivolta ellenére az átlagosnál nagyobb, annak megvitatásába ne menjünk bele, tény, hogy mikorra a szigorú tekintetű könyvtáros hölgy szólt Sárosdinak, hogy viheti a kért regényt az olvasójegyével együtt, a rejtvény meg is fejtődött. Sőt Sárosdi – mondhatnánk, isteni sugallatra, ámde a kifejezés az adott korhoz nem adekvát – egy kitöltetlen kérőcédulára fölírta a megfejtést a lap adataival egyetemben, majd hazafelé beugrott a postára, és egy nyílt levelezőlapra is átmásolta ezeket. Akkortájt, mint említettük, nem kapkodott senki, nem csoda, hogy hónapok teltek el, mire Sárosdi fejléces borítékot kapott. Közben, mi tagadás, elfelejtette a dolgot, úgyhogy csodálkozva forgatta a küldeményt, aztán amint kinyitotta, persze leesett neki – a szó szoros értelmében, hiszen a borítékból könyvutalvány hullott ki, amelyről kísérőlevél tudatta, hogy egy bizonyos fővárosi könyvesboltban könyvre váltható, egyébként meg a szerkesztőség gratulál a szerencsés nyertesnek. Sárosdi örömét csak az lombozta valamelyest, hogy noha Budapest annyira nem esett a szülővárosától messzire, kellő indok híján nem jártak sűrűn arrafelé. Nem beszélve arról, hogy Sárosdi nem tudta eldönteni, jól teszi-e, ha elújságolja családtagjainak az ő váratlan szerencséjét. Kiskamasz volt, majdnem gyerek, ám nem vak és nem süket: látta apját esténként a rádiókészülékhez görnyedve a Szabad Európa recsegő adását hallgatni, mint ahogy a felszabadulás ünnepe környékén hallotta nagyapja nem egyenesen hozzá intézett, de így is el-elkapott félhangos megjegyzéseit is a szovjet katonák ama hajdani cselekedeteiről, amelyeket se versben, se dalban nem énekelnek meg. Amúgy is jobbnak látta, ha a levelet íróasztala fiókjába süllyeszti, mielőtt fejmosást kap, amiért délutánonként csavarog, és a sci-fiket bújja leckeírás helyett. Teltek az évek. Nem csupán Sárosdi állán szaporodtak meg a pelyhek, hanem az országban is változni látszottak bizonyos dolgok. Már az állami rádióban is mondtak olyanokat, amilyenekhez hasonlókat korábban csak a Szabad Európán lehetett hallani, miközben Lenin képmása egyre ritkábban került elő, és a munkásosztály vörös zászlaja is eltűnt az ünnepségeken a nemzeti lobogó mellől. A pezsgést Sárosdi is érzékelte: miután a szülei beíratták egy fővárosi nyelvvizsga-előkészítő tanfolyamra (mondván, most, hogy az amerikai elnök is Magyarországra jött, nincs mire várni, még az érettségi előtt jó volna megszerezni az angol középfokút), minden szombat hajnalban Budapestre vonatozott – és egy ilyen alkalommal magával vitte a könyv­utalványt is. Amely az elmúlt esztendőket láthatatlanul, a fiók mélyén töltötte. Ha nem is feledkezett meg róla egészen, nem jártak mindig körülötte Sárosdi gondolatai, ám egy péntek estén eszébe jutott, és másnap a befejezés előtt elkéredzkedett a tanfolyamról, hogy még a déli zárás előtt be tudja az évek óta húzódó nyereményét váltani. A könyvesbolt a változó időkben is zavartalanul működött, ám hiába mutatta Sárosdi az utalványt, az eladók csak rázták a fejüket: sajnos nem lehet könyvre cserélni. – Lejárt? – Sárosdi az utalványt böngészte, ahol nem látott erre vonatkozó kitételt. – Úgyis lehet mondani – mondta az egyik eladó, egy szakállas férfi, és arcára széles mosoly ült. – Az a lap, amelyiktől kaptad ezt a darabka papírt, felfüggesztette működését. És ha szerencsénk van, nem is fog újraindulni. Sárosdi odakint a legközelebbi kukába gyűrte az egyszeriben értéktelen fecnivé változott könyvutalványt. Nyereményét elvitte a történelem áradása, amely bár egyesek szerint az olvadás törvényszerűsége okán előre jelezhető, a hétköznapi ember számára közelről nézvést inkább szeszélyesen hömpölygő, kiszámíthatatlan sodrásnak tűnik. Az eladó ugyanakkor igazat beszélt: attól, hogy Sárosdinak nem volt szerencséje, az országnak még lehet. A majdani prózaíró legalábbis ebben a kamaszos reményben vágott neki újra a lelkes mámorban úszó, föllobogózott városnak.
Témák
irodalom novella

Szávai Attila: Angyalok égi boltja

Fiatal házaspár kislányukkal érkezik a boltba. Lerí róluk a köznapiság, ruháik tiszták, de kissé viseltesek, a férfi szép arcú, de borostás, elhanyagolt. A nő bájos arcát kétoldalt zsírosan, loncsosan keretezi festett haja – valamikor gesztenyebarnára festhették, azóta fakult, elhasználódott, félcentis lenövés éktelenkedik fejtetőjén. Mindkét felnőtt tekintete nyúzott, megkopott. Két udvaron felejtett kislábas, amikben megszorult és belesavanyodott az idő. A színes ruhás kislány boldog, magához vesz egy gyerekekre szabott bevásárlókocsit és már rohan is az eladótérbe, a számára varázslatos polcok közé. Szombat van, tehát hozhat kiskocsit a bejárati tárolóból, hétköznap nem engedik neki a szülei, mert sietni kell, és amúgy sincs pénz annyi mindenre, nemhogy még gyerekeknek készült édességekre. Mindkét felnőtt szegénységben él. A házra hitelt vettek fel, a gyárban szerény fizetést kapnak, össze kell húzniuk magukat. A kislány ápolt, gondozott, szépen öltöztetett. Láthatóan a gyerek a mindenük. Gurulós, mézédes gyerekkacagással telik meg a közért, majd pár pillanat múlva csendre inti az anya a nevetgélő gyereket. Nem illik így kinevetni a világot, ilyen szemérmetlenül beleröhögni a saját sorsunkba, gondolja a nő, miközben megigazgatja a gyereken a ruhát. Az apuka ezt látva borostáját vakarja, majd a húspulthoz indul. Legszívesebben először a söröspolcnál kezdene, de nem akarja megint végighallgatni feleségét, hogy azon a sajátos, suttogva ordítós hangon dorgálja meg a vásárlók füle hallatára, hogy túl sokat iszik. Majd, gondolja az apuka, ha már minden a kosárba kerül, amit otthon összeírtak, mintegy mellékesen betesz három doboz sört is a kosárba. Végül is hétvége van. Közben az anyuka a pékáruk irányába indul, gyorsabban végeznek, ha kétfelé mennek. Így szokták meg. Kislány az apával tart. A hentespult előtt hosszú sor kanyarog, a gyereknek hamar elfogy a türelme az ácsorgás közben. Elkéredzkedik apjától, hogy kicsit körülnéz, ígéri, csak egyvalamit tesz a kis bevásárlókocsiba. Valami apróságot. Az apja elengedi, sokáig nézi a kicsi piros nadrágot, ahogy eltipeg. Kislánya apró csokit tesz csak a gurulós fémkosárba. Aztán csak sétálgat, eljátssza a bevásárlást. Mintha maga is felnőtt lenne. A szombat reggeli bevásárlásokat szereti a legjobban, mert akkor több minden jut a kosárba a hétvégi két ebéd miatt és olyankor édesanyja is elnézőbb, ha megkíván valami apróbb édességet. Nézi a végtelennek tűnő polcokat a temérdek áruval, arra gondol, hogy az angyalok is hasonlóképpen járhatnak egy nagy égi közértbe. Biztos így lehet. Kirázza a hideg erre a felvetésre a szomszédjaik szerint koraérett kislányt. Egy olyan közértbe tehát, ahol nem pénzzel kell fizetni az ott vásárló angyaloknak, nem, hanem valami egészen mással. Pénzt csak az emberek használnak, gondolja, és még azt, hogy minden otthoni keserűségnek és mérgességnek a pénz, pontosabban a pénz hiánya lehet az oka. A szombat, az más. Hogy tehát a nagy égi boltban az angyalok is gondosan végigjárják csillogó kosaraikkal a sorokat, hogy összeszedjék azokat a hozzávalókat, amelyek szükségesek. A főzéshez. Hogy aztán elkészüljön az, ami feltétlen szükséges és hozzátartozik az életükhöz. A polcokról összeszedik a kívánt hozzávalókat: a szükséges mennyiségű önzőséget, hiúságot, bátorságot, érzékenységet, alázatosságot, a megbocsátásra való hajlamot, őszinteséget, szellemességet, gondoskodást, lustaságot, humortalanságot, becsvágyást, agresszivitást, frusztráltságot, tapintatosságot, rugalmasságot, békességet, szerénységet, leleményességet, toleránsságot, fukarságot, bosszúállóságot, céltalanságot, tétlenséget, makacsságot, sértődékenységet. És aztán odahaza ezeket a hozzávalókat igény szerint a kívánt arányokban összekeverik a derék égi lények, gondolja a lány, a megfelelő időben a kellő hőmérséklettel alágyújtanak – nevezzük igének –, hogy aztán elkészülve tálalni tudjanak. Tálalni mérnököket, költőket, fodrászokat, anyakönyvvezetőket, kamionsofőröket, írókat, villanyszerelőket és a többit. Erre gondol a kislány, miközben a bolt sorai közt tolja a kis bevásárlókocsit. Továbbgondolja ezt. Nagyon fontos ez az égi bolt, mert égi bolthálózatonként változhat a beszállított áruk minősége. Például a bátorság minősége beszállítónként változhat, ahogy a bosszúállóság, a szerénység és az őszinteség minősége is. Fontos a legjobb alapanyag használata. Visszamegy apjához és azt mondja: a legszebb husit vegyük meg, apa.
Szerző
Témák
irodalom novella