A Kijevi Nemzeti Színház Coriolanusa nagyon véres. Főként a címszereplő tocsog a vérben. Nem is tudja magáról lemosni, végig rajta marad a kezén. Shakespeare drámáját szokták ilyen naturális eszközökkel játszani, csakhogy Dmitro Bogomazov rendezésében a nyers, a nézőket sokkoló megoldások keverednek a vallomásos, költői, elemelt és kissé a humorba hajló jelenetekkel. Persze összességében a dráma uralja a színpadot. A folyamatosan ismétlődő motívumokból álló zene, olykor talán túl didaktikusan is arra utal, hogy ennek bizony nem lesz jó vége. A tér rendkívül plasztikus és lényegre törő. A változó erőviszonyokat pontosan és hatásosan érzékelteti.
Az előadás a hatalom természetrajzát kutatja. És keserű látlelettel szolgál. A hatalomra törőnek félre kell tenni az érzelmeit, szinte kötelező manipulálni, különben hiába harcolt, szerzett sebeket a hazájáért, tért haza győztesen a háborúból, ez mit sem ér. A mérhető eszközöket felülírják más nagyon is emberi motívumok. Szerencsére a kijevi produkció ennek a kissé közhelyes állításnak az árnyalatait, hullámait és mélységeit is képes megmutatni. A rendező az alap szimbólumokat markánsan vázolja fel és ehhez jön, például ahogy a népet, a szavazókat, vagy a szószólóikat ábrázolja. Az árulás, a felbujtás, a cselszövés szinte futószalagon, máskor elkerülhetetlen örvényként van jelen. A balladai, sötét hangulatot néha azonban megtörik a némafilmekre emlékeztető gegek. Egy-egy jelenet már csaknem súrolja a bohóctréfa határát, hogy aztán jöjjön újra a sötét tónus.
Erőteljes a színészi játék. A főszereplők és az egész társulat jól érti a rendező a nézők érzelmeit és érzékeit megcélzó színházi nyelvét. Az előadás vége pedig egyenesen katartikus. Coriolanus elbukik ugyan, de az őt meggyilkoló és a saját hozzátartozói egyaránt meggyászolják. Az édesanya azonban nem felejt és nem bocsájt meg, még akkor sem, ha Róma megmenekült.
Két Csehov-darab is érkezett a MITEM-re. A belgrádi szerb Nemzeti Színház az Ivanovot hozta a fesztiválra. Tatjana Mandic Rigonat rendezőnőt elsősorban a női sorsok érdekelték a darab kapcsán. Miként élheti meg a vágyait egy nő egy férfin keresztül. Eljöhet-e a feltételek nélküli beteljesülés, vagy a férfi csak eszköz marad, később pedig egyre nehezülő teher? Ebben az előadásban Ivanov már az elején teher, elsősorban önmaga számára, Fekszik a biliárdasztalon és leszámol magával. Valaminek vége van, nincsenek már tevei, elszállt az ambíciója, de van felesége, kötelezettsége és minden más, ami nyomasztja. A nők aztán próbálják megmenteni, ezáltal boldogok lenni, de a vállalkozás eleve kudarcra van ítélve.
A nézők három szektorban gyakorlatilag körbeülik az intim játékteret. Oldalt, mint egy múzeumi vitrin, egy külön kis játéktér, ott helyezkedik el a zenekar és onnan lépnek ki bizonyos figurák. Például a feleség, hogy aztán amikor már nem él, menyasszonyi ruhában visszakerüljön a vitrinbe, ahonnan végig nézi férje későbbi vergődését. A belgrádi társulat is erős, minden karakter telitalálat. Az előadás azonban a hatásos jelenetekkel együtt is, kissé terjengős, vannak benne üresjáratok. A végén Ivanov ott végzi, ahol elkezdte. Holtan a billiárd asztalon. Hiába a rajongás, még a nők tevékeny szerelme sem segített. Az élők pedig kereshetik az új médiumot.
A moszkvai Vahtangov Állami Színház a Ványa bácsival tette le a névjegyét az idei MITEM-en. A világhírű litván rendező Rimas Tuminas néhány rendezését láthattuk már Budapesten, a Ványa bácsi tíz évvel ezelőtt készült, mégis nagyon is frissnek hat. Már ahogy bevonulnak a főszereplők a professzor és felesége, illetve egy asztalnál megbújik Ványa bácsi és a társasága, sok mindent elárul. Egy olyan világot mutat, ahol mindenki szerepet játszik. Önmagát zárja be a hazugságba. És minden alkalommal gondosan be is bizonyítja, hogy miért kell ennek így maradnia. Önmaga elől zárja el a kiutat. Ványa és az orvos Asztrov ebben az álságos világban szeretnének önmaguk lenni, de ketten nem tudják megváltani a világot.
Az előadás egyik emblematikus jelenete, amikor Asztrov elcsábítja a professzor feleségét, és közben érkezik meg Ványa a virágcsokorral. Rohan, és nem hisz a szemének. Asztrov már a vágyott aktusra koncentrál, amit Ványa félbeszakít. Az orvos kényszeres cselekvésbe kezd, majd egy hirtelen mozdulattal átviszi a nőt a padon a virágcsokrot szorongató Ványa ölébe. Ennyit a kiútról. A szereplők pedig folyton erre vágynak, nemhiába, van amikor üresben rohangálnak a színpadon. Újat akarnak, valami mást, de közben minden marad a régiben. Elveszett életek, szomorú körtánca pereg. Amikor a professzor és felesége elutazik, Ványa szinte összeomlik, tehetetlenül, marionett figuraként táncol ki az életből, amiben korábban naiv tisztasággal hitt.
Csehov: Ivanov
Szerb Nemzeti Színház, Belgrád
Rendező: Tatjana Mandic Rigonat
MITEM, Nemzeti Színház
Csehov: Ványa bácsi
Vahtangov Állami Színház, Moszkva
Rendező: Rimas Tuminas
MITEM Nemzeti Színház
Shakespeare: Coriolanus
Ivan Franko Nemzeti Dráma Színház, Kijev
Rendező: Dmitro Bogomazov
MITEM Nemzeti Színház
