Önámító lecsúszások: A vágy villamosa Michael Thalheimer rendezésében

Publikálás dátuma
2019.05.03. 11:00
AZ ÖNÁMÍTÓ - Blanche már nem szállhat fel a vágyott jövő villamosára, bárhogy is szeretne
Fotó: Matthias Horn
Több izgalmas produkciót kínált a MITEM második félideje is a Nemzeti Színházban.
Egy falból kihasított meredek vágat a tere a Berliner Ensemble A vágy villamosa című előadásának. (Díszlettervező: Olaf Altmann). A tetejére érkezik a darab elején Blanche (Cordelia Wege), hogy aztán szép lassan, olykor kicsit megállva leereszkedjen a lejtő legmélyére. Itt be is fejeződhetne az előadás, hiszen ezzel a nem mindennapi színházi leleménnyel a darab lényegéhez juthattunk el, szinte azonnal. De szerencsére nem fejeződik be. Michael Thalheimer rendezése csaknem két órán át a csúcson tartja a feszültséget. És nem csak a tér miatt, bár ez a lejtős, szűk díszlet fizikailag is óriási feladat elé állítja a színészeket. Folyamatosan meg kell küzdeniük a lépésekért, a talpon maradásért. Ebben a térben fantasztikusan megkomponált képek sorozatát látjuk, miközben a lelki folyamatok is a legmagasabb hőfokon pörögnek. Cordelia Wege a főszerepben egészen káprázatos. Képes a figura minden árnyalatát érzékeltetni. Egy középkorú nő múltját, jelenét és a vágyott jövőt, amire már nem tud „felszállni”, bárhogy szeretne. Blanche új életet akar, de ez már itt a Földön nem jöhet össze neki. Annyi minden történt a múltban és annyi bélyeg rakódott rá, hogy ebből már képtelenség kitörni. De épp ezt a mindenáron történő kitörési vágyat mutatja meg leginkább a színésznő. Cordelia Wege úgy játszik, mintha egy görög tragédia hősnőjét alakítaná, miközben nagyon is mai, nagyon is ismerős Blanche alakja. Mindent egy lapra tesz fel, amikor húgához (Sina Martens) utazik, ám fokozatosan lelepleződik. És szembesül azzal is, hogy saját magát ámítja.
Cordelia Wege a nőiség féktelen hódítását és törékenységét, sebezhetőségét egyszerre mutatja. A környezte pedig nem tehet mást, mint hogy megszabadul tőle, hiszen romlottságában hordozza a tisztaságot és ráadásul kimondja azt, amit gondol. Ez aztán végképp kényelmetlen. Stanley (Andreas Döhler) nem véletlenül mondogatja, amikor Blanche már máshol jár, hogy ez így van jól, megy minden tovább, immár nélküle. A vágy villamosa felkavaró színházi élmény, Blanche végső zavarodott tekintete pedig alig feledhető, sokáig bennünk él.
A színészi lét örömeiről és gyötrelmeiről szól a prágai Divadlo Na Zábradli társulatának Hamletek című előadása. A produkció címe megtévesztő: a Hamlet csak kiindulási pont a Jan Mikulášek és Dora Viceníková alkotópárosnak. Színházi próba, illetve előadás kezdés etűdöket látunk folyamatosan. Az előadás eleje rendkívül szellemes. Hét színész, egy nő és hat férfi áll a színpadon, amikor pedig sötét van, akkor mintegy a kulisszák mögül, a háttérből halljuk a diskurzusokat. Az előadás arra próbál válaszolni, hogy mit bír ki egy színész a sikerért, hogyan tud előre jutni, mit kell elszenvednie a próbákon, az öltözőben. Szó esik a rivalizálásról, arról, mit is jelent színésznőnek, vagy színésznek lenni manapság. Az ügyelő, illetve a háttérszemélyzet is előtérbe kerül. Mindezt a játszók rendkívül szórakoztatóan, sok ötlettel és kreativitással ábrázolják. Többször a felületen táncolva, máskor a közhelyek mögötti mélységet is feltárva. Érződik, hogy a végső szöveget, a jelenetek kialakulását termékeny improvizáció előzte meg. A színészek önmagukból fogalmaznak. Az egyik legkacagtatóbb epizód témája a színpadi csók. A Hamletek, friss, üde szellemi és színházi kaland. Igazi fesztiválprodukció.
Ebbe a kategóriába sorolható a Bernarda Alba háza is, melyet a portugál João Garcia Miguel írt és rendezett Federico Garcia Lorca drámája nyomán és saját lisszaboni társulatával vitte színpadra. A fő ötlet, hogy Bernardát egy neves brit férfi színészre osztotta. Sean O’Callaghan, akit láthattunk már Budapesten Peter Brook társulatával, valóban extrém ebben a szerepben. Az erőt, a birtoklást érzékelteti, és azt, hogy hogyan bukik el mégis, illetve esik szét miden körülötte. Az előadás csupa erotika és érzékiség. A házvezetőnőt egy huszonéves fiatal férfire osztotta a rendező. Ezekkel a gesztusokkal alaposan eltért a konvencióktól. De nagyrészt megmaradt extrém látványosságnak és nem tudott olyan mélyre hatolni, mint például Cordelia Wege játéka A vágy villamosában.

*** Infó:   A vágy villamosa Berliner Ensemble Rendező: Michael Thalheimer Hamletek Divadlo Na Zábradli, Prága Rendező: Jan Mikulášek Bernarda Alba háza Companhia Joao Garcia Miguel, Lisszabon Rendező: Joao Garcia Miguel Valamennyi: MITEM, Nemzeti Színház
Szerző
Témák
színház MITEM

Barry Levinson sztorija az Urániában

Publikálás dátuma
2019.05.03. 10:00

Fotó: Clemens Niehaus/Geisler-Fotopres / DPA
Csak ülök és mesélek: az egykori tévéműsor címe tökéletesen ráillett Barry Levinson mesterkurzusára.
Baráti sztorizgatással telt az Oscar-díjas Barry Levinson mesterkurzusa, amelyet a Magyar Nemzeti Filmalap Fast Forward Programjának a keretében a budapesti Uránia moziban rendeztek. Persze az esemény moderátora, Osváth Gábor producer a triviális kérdésekkel kezdte: azaz, mit is keres nálunk a legendás rendező? Levinson a Harry Haft című, számszerűsítve a huszonhetedik egészestés moziját forgatja Magyarországon.
Levinson elmondta, hogy amikor elolvasta a forgatókönyvet, eszébe jutott a saját gyerekkora: ötéves volt, amikor a nagyanyjának a bátyja egyszer csak megjelent náluk. Ekkor fedezte fel a számot a karján, de csak tíz évvel később értette meg, hogy azok milyen számok is voltak, illetve: a férfinak miért voltak folyamatosan rémálmai. A most forgó film címszereplője is holokauszt túlélő – akit a kitűnő Ben Foster alakít – és szenved a poszttraumás stressztől. „Nagyon sok ember nem tudja elengedni csak úgy a múltat” – húzta alá a filmes, aki korábban sosem járt Magyarországon. Persze, szavai szerint azért sem, mert mindig is nagyon amerikai filmeket készített. Ami azonban most lenyűgözi, az Budapest maga. Különösen az épületek, melyek monumentálisabbak a számára, mint a New York-i felhőkarcolók, így sokat sétál csak úgy a városban, ha épp van szabadideje.
Barry Levinson nem iskolában, hanem gyakorlati, autodidakta módon lett rendező. Egy baltimore-i tévénél fűzte be a reklámokat az éjszakai filmek alatt, ahol olyan műveket látott, melyeket a mozik rég nem játszottak: Orson Welles-től John Hustonig. Aztán egy George nevű fickó lett a felelős azért, hogy elkezdett forgatókönyveket írni, azzal, hogy rábeszélte, kísérje el egy színészképzésre. Levinson élvezte, de sosem akart színész lenni. Ám arra rájött, hogy szeret dialógusokat írni. Jó pár forgatókönyv volt a már a háta mögött, amikor belevágott az első rendezésébe, Az étkezdébe 1982-ben. Levinson elmondta, hogy a „stúdió” nagyon utálta a filmet. Egy meg nem nevezett producert idézett, aki azt mondta neki: a sok felesleges dialógus helyett végre kezdjen el történetet mesélni. „De hát ez maga a cselekmény” – válaszolta. Hozzátéve: mindig a karakterekben hitt. A nézőt szerinte nem a fordulatos, túlbonyolított cselekménnyel kell lenyűgözni, hanem olyan figurákkal, akiket szerethetők.
A neves direktor persze sztorizott a legismertebb filmjeiről is. A Jó reggelt, Vietnám! kapcsán elmesélte, hogy mindenki óvta Robin Williamstől, mert addig minden filmje bukott, miközben azt sokkal nagyobb kockázatnak tartotta, hogy ők voltak az elsők, akik komédiát mertek csinálni a vietnámi tematikából. Levinson azt is elárulta: azok a jelenetek a filmben, melyekben vietnámiak szerepelnek, mind improvizációk voltak. Ahogy fogalmazott: rendezőként hiba lett volna valamiféle elképzelt dialógokhoz ragaszkodni, ő inkább a valóságban bízott.
Az Oscar-díjas Esőember kapcsán megtudtuk: amikor Sidney Pollacktól átvette a rendezői széket, az ő ötlete volt, hogy a túlbonyolított cselekményt leegyszerűsítette a két testvér utazására, mely egy autópályán játszódott volna. Ezt unalmasnak tartotta és kitalálta, egy baleset miatt kisebb utakon menjenek. Mivel végig unalmas helyeken forgattak, így a producerek rájuk sem bagóztak, azt csinálhattak, amit akartak.  Barry Levinson tavaly életműdíjat kapott Karlovy Vary-ban, ekkor is beszélgethettünk vele. E film kapcsán itt mondta el, hogy szerinte Hollywood egyik legnagyobb igazságtalansága, hogy Tom Cruise-t negligálták és nem jelölték az Oscar-díjra.
Témák
film

Kulka János egy darabban két szerepet is játszik

Publikálás dátuma
2019.05.02. 12:42
Kulka János a Nemzeti Színházban a Sirály című darabban
Fotó: Népszava
A Trojka társulat legújabb darabjában egyszerre két szerepet is megformál a három éve stroke-on átesett színész.
Nagy lelkesedéssel kezdte a Trojka társulat legújabb, kísérleti darabjának próbáit Kulka János. A három éve stroke-ot kapott színész az előadásban egyszerre két szerepet is alakít majd - írta a Blikk. A darab rendezője, Soós Attila azt mondta, a darabban a mozgás és a beszéd érdekes egyvelegét viszi színre.
Kulka János a Silence Book - fizikai színházi képek kezdőknek és haladóknak című darabban egy nagypapa és egy négyéves kisgyerek karakterét is megformálja.

Kulka János idén már két színdarabban is játszott, igaz, ezekben alig beszélt, afáziája miatt ugyanis ez még nehezen megy neki. Bár korábban, mivel úgy érezte, nem tudna tökéletes alakítást nyújtani, úgy döntött nem lép többet színpadra, márciusban a Trojka társulattal szintén Soós Attila rendezésében bemutatták Csehov Cseresznyéskert című művéből készült darabját. 
Szerző
Témák
Kulka János