Még egy esély

Ferivel együtt jártunk a Vendéglátóipari Főiskolára a hetvenes években. Korábban kiváló eredménnyel végezte a szakközépiskolát Miskolcon, ragyogóan érettségizett, a felvételije is tökéletes lett. Magas, jóképű, harcias fiú volt, nehezen viselte, ha a lányok visszautasították a közeledését.
- Szeretném megmutatni, ki vagyok – mondta. – Csak hát Pesten ez nehéz. 
Kitartóan tanult, minden tárgyban jó eredményt ért el, de volt egy- két verekedős ügye az éjszakában, egyik a rendőrségen végződött. Tanárai megmondták, jobban jár, ha a diplomájával visszamegy Miskolcra pincérnek. Évek teltek el, amikor meghívót kaptam az esküvőjére, Nyírbátorba. Küldtem egy üdvözlő táviratot, ezzel, gondoltam, rendben van minden. 
Feri azonban nem felejtett el. Londonban dolgoztam, már a kilencvenes években, amikor levelet kaptam tőle a nagykövetségen. Diplomata vagy, írta, kérlek, segíts állást keresnem, mindenhez értek, beszélem a nyelvet is, de itthon nem boldogulok. 
Napokig vártam a válasszal. Végül arra gondoltam: a környékünkön volt egy ciprusi étterem, gyakran jártunk oda, ismertük a tulajdonost, próbáljuk meg. Először mosogatott, aztán konyhás lett, de igazából nem találta a helyét. Megint néhány verekedés, ő ártatlan volt, mondta nekem, a rendőrség azt tanácsolta, hogy esetleg más országban próbálkozzon.
- Majd írjál – mondtam neki, amikor kikísértem a buszállomásra. Hosszú út várt rá, de semmit sem veszített a lelkesedéséből, vannak tervei, ezzel váltunk el. Egy kis vendéglőt nyitott a testvéreivel Miskolcon, elvált a feleségétől, sokat veszekedtek a gyerekeken, újra nősült, újra elvált, indulatos vagyok, írta, ez a baj. Érkezett egy harmadik feleség, elvált asszony még három gyerekkel, Feri nem győzött pénzt keresni, egy szívroham, még fiatalon, megszökött a kórházból, mert az apja úgy tanította, hogy soha ne hagyja magára a boltot, közben a harmadik feleség is elköltözött, vitte a pénzt, a házat, a vendéglőt és minden mást is. Romokban az életem, írta egy levélben. 
Találkoztunk Budapesten. Már nem volt olyan harcias, mint régen.
- Segíts nekem – kérte, – két nyelvvizsgám van, mesterszakács vagyok, de sehová sem tudok beilleszkedni. Csak még egy esélyt. 
Igen, azért ez jár neki. Segítettem elhelyezkednie egy külföldi követségen. De csak három hétig bírta. Ez nem neki való, mondta, amikor felhívott. Csak fél-szakács volt, amellett postára küldözgették, takarítania kellett, meg ügyelni, nevettek a háta mögött, ráadásul a nagykövettel is összeveszett.
- Ennyit tudtam tenni érted – mondtam.
- Nem baj - felelte. - Tovább keresem a helyem. 
A temetésére azért elmentem. Sokan voltak, feleségei, gyerekei, szülők, az egész család. Valami késelés volt, arról beszéltek.
- Keményen bánt vele az élet – mondta az édesapja. 
Inkább ő bánt keményen az élettel, gondoltam. Majdnem meg is mondtam, de aztán mégsem. Csak megöleltem.
Szerző
Odze György

Szuverén

Nekünk – pontosabban neki - a szuverenitás az első. Inkább szemet huny az ellopott EU-támogatásokból saját lábra álló rokonok, barátok, mászó- és ivócimborák tevékenysége fölött, de nem hagyja, hogy az Európai Ügyészég üldözze őket. Abba sem megy bele, hogy a hazai dolgozók munkavállalói jogainak érvényesülését Brüsszel ellenőrizze. Még csak az kéne! Magyar munkásnak magyar kizsákmányolás jár, nem leszünk gyarmat (és különben is, nehogy már a Mészáros-cégeknél európai béreket kelljen fizetni – mit szólna ahhoz Beatrix asszony?). Azt meg végképp nem tűri, hogy mások mondják meg, kivel kell a magyaroknak együtt élniük. Majd ő megmondja! Ha túl sokat akarnak, hoz be ukrán, mongol, vietnami, pakisztáni vendégmunkásokat, ők beérik kevesebbel is.
Ahol egyáltalán nem enged beleszólást, az az energiapiac – egy szuverén ország félkarú óriás szuverén energiaellátás nélkül. Meg is mondta: „a paksi atomerőmű bővítése a magyar szuverenitás lényegéhez kapcsolódik”.
A magyar történelem legdrágább beruházásáról – amelynek lényege, hogy orosz állami vállalat épít nekünk orosz technológiájú, kizárólag orosz fűtőanyaggal működőképes atomerőművet orosz hitelből – a magyar törvények egyértelmű tiltása ellenére magyar helyett orosz nyelven szerződött a kormány az oroszokkal, és a magyar helyett külföldi bíróságra bízta a majdani jogviták rendezését. Egy atomerőmű esetében nem csak egy hibás alkatrész vagy egy késve befejezett épület lehet a vita tárgya, hanem például az is, hogy egy robbanás esetén ki állja a számlát. A néhány évvel ezelőtti fukusimai atombaleset után a legszerényebb kárbecslés 500 milliárd dollárról, az éves magyar GDP ötszöröséről szólt. Tényleg az lenne a szuverenitás lényege, hogy egy ilyen ügyben orosz nyelvű papírokat lobogtatva, svájci bíróság előtt küzdhessünk a magyar igazságért?

Lezárkózás

Lapozgatom a kormány 2019-2023-as, 80 oldalnyi konvergenciaprogramját. Megpróbálom feledni, hogy a Pénzügyminisztérium fejléce alatt tulajdonképpen Matolcsy György prolongált jegybankelnök moderált unortodox elképzeléseit olvashatjuk, melyek a kormányfő célmeghatározásait követik. ( "Csak olyan gazdasági miniszterrel tudok együtt dolgozni a jövőben, aki nemcsak két évre, hanem a következő négy év egészére vállalja az évi 4 százalékos gazdasági növekedést." Orbán Viktor, 2018) S lám, Varga Mihály pénzügyminiszter olyan ember, aki vállalta. Hosszú évek kormányzati tapasztalatával belátta: a gazdaságpolitika kialakításába legfeljebb annyi beleszólása van, mint egy szakmáját jól értő főkönyvelőnek a cégstratégiát illetően.
A konvergencia eredetileg "összetartást" jelentett, célja a különböző embercsoportok életszínvonalának felzárkóztatása. Ahhoz nem fér kétség, hogy ez az időskorúakra is vonatkozik. De miközben a nyugdíjas-szervezetek követelik, hogy az ellátások összegének emelkedése tartson lépést a gazdasági növekedéssel és a nem egyszer sztrájkok árán kivívott béremelésekkel, addig a konvergenciaprogramban ilyesmit olvashatunk: "A nyugdíjrendszer területén végrehajtott intézkedések következtében a nyugdíjkiadások jelentősen (!) lassabb üteme várható hosszú távon." 
Itt korántsem arról van szó, hogy a 65 évre emelkedő nyugdíjkorhatár miatt alacsonyabb lesz a nyugállományba vonuló járadékosok számának növekedési üteme, mert a népes korosztályok miatt éppen ellenkező tendencia érvényesül. A konvergenciaprogram száraz megfogalmazása nem más, mint a "korfüggő" kiadások mérséklésére történő utalás, vagyis annak elismerése, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatósága kilátástalan.
A kormányzat torz gondolkodását mi sem jellemzi jobban,  mint hogy az elmúlt évi 184 milliárd forintos költségvetési maradványból az egyházak támogatására 45, az egészségügy bajainak orvoslására pedig 6 milliárd forint jutott. Lehet,  hogy itt már csak az imádság segít?
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.05.07. 06:40