Ferivel együtt jártunk a Vendéglátóipari Főiskolára a hetvenes években. Korábban kiváló eredménnyel végezte a szakközépiskolát Miskolcon, ragyogóan érettségizett, a felvételije is tökéletes lett. Magas, jóképű, harcias fiú volt, nehezen viselte, ha a lányok visszautasították a közeledését.
- Szeretném megmutatni, ki vagyok – mondta. – Csak hát Pesten ez nehéz.
Kitartóan tanult, minden tárgyban jó eredményt ért el, de volt egy- két verekedős ügye az éjszakában, egyik a rendőrségen végződött. Tanárai megmondták, jobban jár, ha a diplomájával visszamegy Miskolcra pincérnek. Évek teltek el, amikor meghívót kaptam az esküvőjére, Nyírbátorba. Küldtem egy üdvözlő táviratot, ezzel, gondoltam, rendben van minden.
Feri azonban nem felejtett el. Londonban dolgoztam, már a kilencvenes években, amikor levelet kaptam tőle a nagykövetségen. Diplomata vagy, írta, kérlek, segíts állást keresnem, mindenhez értek, beszélem a nyelvet is, de itthon nem boldogulok.
Napokig vártam a válasszal. Végül arra gondoltam: a környékünkön volt egy ciprusi étterem, gyakran jártunk oda, ismertük a tulajdonost, próbáljuk meg. Először mosogatott, aztán konyhás lett, de igazából nem találta a helyét. Megint néhány verekedés, ő ártatlan volt, mondta nekem, a rendőrség azt tanácsolta, hogy esetleg más országban próbálkozzon.
- Majd írjál – mondtam neki, amikor kikísértem a buszállomásra. Hosszú út várt rá, de semmit sem veszített a lelkesedéséből, vannak tervei, ezzel váltunk el. Egy kis vendéglőt nyitott a testvéreivel Miskolcon, elvált a feleségétől, sokat veszekedtek a gyerekeken, újra nősült, újra elvált, indulatos vagyok, írta, ez a baj. Érkezett egy harmadik feleség, elvált asszony még három gyerekkel, Feri nem győzött pénzt keresni, egy szívroham, még fiatalon, megszökött a kórházból, mert az apja úgy tanította, hogy soha ne hagyja magára a boltot, közben a harmadik feleség is elköltözött, vitte a pénzt, a házat, a vendéglőt és minden mást is. Romokban az életem, írta egy levélben.
Találkoztunk Budapesten. Már nem volt olyan harcias, mint régen.
- Segíts nekem – kérte, – két nyelvvizsgám van, mesterszakács vagyok, de sehová sem tudok beilleszkedni. Csak még egy esélyt.
Igen, azért ez jár neki. Segítettem elhelyezkednie egy külföldi követségen. De csak három hétig bírta. Ez nem neki való, mondta, amikor felhívott. Csak fél-szakács volt, amellett postára küldözgették, takarítania kellett, meg ügyelni, nevettek a háta mögött, ráadásul a nagykövettel is összeveszett.
- Ennyit tudtam tenni érted – mondtam.
- Nem baj - felelte. - Tovább keresem a helyem.
A temetésére azért elmentem. Sokan voltak, feleségei, gyerekei, szülők, az egész család. Valami késelés volt, arról beszéltek.
- Keményen bánt vele az élet – mondta az édesapja.
Inkább ő bánt keményen az élettel, gondoltam. Majdnem meg is mondtam, de aztán mégsem. Csak megöleltem.