Heti abszurd: A Túró Rudi DNS-e

Azt mondja egy kormánykritikus értelmiségi (nem a köz)rádióban, hogy nem esik pánikba. Várjuk ki, mit szavaz majd a parlament az Akadémiáról (na, mit?), várjuk ki, mit tesz a Petőfi Irodalmi Múzeum­mal mint új hatalmi kultúrközponttal a kormány (vajon mit?), mi­után totális hatalmat szerzett a politikai életben, a gazdaságban, a médiapiacon, s most éppen a kultúrában készül erre. Mintha az utóbbi kilenc évben mást sem tettünk volna, mint hogy kivártunk. Mintha nem azt suttogtuk volna magunkban, hogy pokolba a hisztivel, ezt már csak nem tehetik meg. Aztán megtették. Megtettek minden elképzelhetetlent, mert ami egy demokratikus rendszerben lehetetlen, az az orbáni illiberális–kereszténydemokratában nemcsak lehetséges, hanem elkerülhetetlenül szükségszerű. Minél mélyebbre hatol a társadalom totális átalakításában az autoriter logika, annál kevésbé ismeri fel a közönség a sok „kis” megszokott hazugság mögött a totális hazug­ságot, mert napról napra kiszolgáltatottabb rabja a hatalom rendszerének. Nincs kedve derülni annak, aki kicsit is magasba szállva tekint le erre a kilenc évre, a magánnyugdíjpénztárak kifosztásától a devizahitelesek sarcáig, a 2015-ös budapesti humanitárius válsághelyzet európai hazugságától az Akadémia autonómiájának felszámolásáig, az Erős Európát! 2010-es jelszavától a „brüsszeli szatócsboltig”, ahonnan csak a pénztárgép kilibbenő csilingelése érdekelte a mai Karmelita kolostort. (Ez is abszurd.) Nincs kedvünk derülni, annyi itt a fonák, hogy fel sem tűnik a tenyeres. Hozzászoktunk. A hajdani Lúdas Matyi hasábjairól „hülyeség!” felkiáltással alighanem kidobták volna, mondjuk a Túró Rudit ebédként egy MOL-kútnál majszoló kormányfő fényképét, amely bejárta a netet, s amely a „népbarát miniszterelnök” képét volt tán hivatott erősíteni, ha egyszer a közönség nagy része még mindig az aszketikus életet élő vezéren nosztalgiázik. Nesztek, hát itt van a posztmodern aszkéta, aki miután elvtársával, Salvini olasz belügyminiszterrel megtekintette az Európát védő nyúlfarknyi gyodát, s a röszkei magaslesről távcsővel megleste a migránsok nyomait, hazafelé, Szatymazon, konvojával letapadt egy Túró Rudi erejéig. S ha bokros teendői nem szólítják a Karmelita kolostorba, tán még ma is ott nézegeti magában elmélyülten a sztaniol pöttyeit. Atyaúristen, mekkorát tévedünk, ha úgy gondoljuk, ilyen egyszerű a kép! Mert közben Bernard-Henri Lévy francia filozófus, akit a közelmúltban szó szerint kávéval megetetett a miniszterelnök, budapesti látogatása után a Le Point-ban leírta beszélgetését Orbán Viktorral. Lévy persze ugyanabban a kórban szenved, amiben Európa jó része, hogy mielőtt megszelídítené az Európát marcangoló illiberális vadat, előbb megpróbál szót érteni vele. Hogy ez abszurd várakozás, tudhatjuk onnan, amit Lévy közzétesz. Hogy a kormányfő azt mondta magáról: „Én vagyok a legkeresztényebb, tehát a legeurópaibb az euró­paiak között. Európa DNS-e vagyok, annak az őrzője.” Na most, tessék a két képet egymásra vetíteni, s megpillantani ­Európa DNS-ét, amint a maga rögvalóságában egy benzinkútnál Túró Rudit majszolva őrzi a földrészt. Az értelmiségi erre azt mondja a rádióban: a kormányfő eszét vesztette. Akinek kedve van derülni, hát tegye. Nekünk nincs.
Szerző
Témák
Heti abszurd

B terv nélkül a külhoni magyarság

Publikálás dátuma
2019.05.12. 08:00

Fotó: MTI
Magyarország abban a kényelmes helyzetben van, hogy kulturális, nyelvi integrációs nehézségek nélkül tudja – legalábbis részben – pótolni fogyatkozó, elöregedő népességét. Csakhogy meddig? A szomszédos országok magyar kisebbségei rohamtempóban fogynak, minden választás és népszámlálás jelzi, hogy igen nagy a baj.
A közelgő európai parlamenti választás vízválasztó lehet a Kárpát-medencei, kisebbségi magyarság számára. Első alkalommal történhet meg, hogy egy, az ország 9 százalékát kitevő népcsoport, a szlovákiai magyar közösség parlamenti képviselet nélkül marad. Ezúttal Brüsszelben, de jövőre parlamenti választások lesznek Szlovákiában. És jön majd a következő román, szerb, ukrán parlamenti választás, s az évek óta rezegő léc előbb-utóbb átléphetetlen akadállyá válik az etnikai alapon szerveződő magyar formációk számára. A politikai képviselet hiánya pedig kegyelemdöféssé válhat a természetes fogyás, a helyenként erőltetett, de mindenhol létező természetes asszimiláció, az értelmiségi elvándorlás, az anyaország és a Nyugat agy-, illetve munkaerő-elszívó hatásától amúgy is sújtott kisebbségi magyarság számára. Az 1989-es rendszerváltás után minden, Magyarországgal szomszédos országban etnikai alapon kezdett szerveződni a magyarság, tulajdonképpen az egyetlen, addig használt és ismert modellhez nyúlt vissza, ahhoz, amit Kós Károly indított útnak Trianon után Erdélyben. A sikerek mellett hamar megmutatkoztak a szépséghibák is. Ekkor fogalmazódott meg először a kérdés: felülírhat-e mindent az úgynevezett „megmaradás parancsolata”, indokolja-e azt, hogy demokratikus jogállamban, többpártrendszerben egy közösség önként vállalja az egypártrendszert, annak minden hátulütőjével együtt? Egyre láthatóbban ütötte fel a fejét az igény az ideológiai alapú voksolásra, mégis, mindmáig a kisebbség többsége akkor is „a magyar pártra” szavaz, ha elégedetlen vele, pusztán azért, mert magyar. Ez a többség azonban apad. Növekedett, bár nem látványosan a román, magyar, szerb, ukrán pártokra szavazó magyarok száma, mint ahogy az etnikai alapú képviselettel szembeni elégedetlenkedőké is. Valós alternatíva máig nincs. A többségi (román, szlovák stb.) pártok vagy azért, mert léteznek a magyar képviseletek, amelyek úgyis elszívják a magyar választók zömét, vagy azért, mert nem érdekli őket, vagy mert tényleg ellenségesek, meg sem próbálják felkarolni a nemzeti kisebbségek sajátos problémáit. Most még minden valószínűség szerint bejut az EP-be az RMDSZ, és még egy-két romániai választással is megmérkőzik. Ám ha más tényezővel nem is számolunk, csak a népességfogyással, akkor is belátható távolságba került a vég. Szlovákiában azonban kritikusabb a helyzet. Tovább kellene lépni, de hogyan? Ha 30 év alatt nem sikerült a magyar pártoknak többségi szavazókat szerezniük, ezután sem fognak. Van kiút? Egyáltalán, kell önálló képviselet, vagy be kell tagolódni ideológiai alapon a többségi pártok mellé? Eddig egyetlen, a Kós Károly-i úttól eltérő kísérlet született, ám az is kifulladni látszik. Szlovákiában, a Felvidéken 2009-ben a Híd–Most magyar–szlovák vegyes párt létrehozásával megtették az első lépést a nagy ismeretlenbe. 2010-ben a Híd bejutott a pozsonyi parlamentbe, az addig domináns Magyar Koalíció – ma Közösség – Pártja (MKP) pedig nem tudta átlépni a parlamenti küszöböt. Jelenleg mindkét párt 4,5 százalék körül mozog, a Híd mögül pedig kikoptak a szlovák támogatók. Szalay Zoltán, az Új Szó volt főszerkesztője, fiatal író, publicista szerint az elmúlt évek egyik legjelentősebb jelensége a szlovákiai magyar választók korábban nem látott mértékű kiábrándulása a szlovákiai magyar politikai képviseletből, amire a politikusok egyelőre semmilyen releváns válasszal nem szolgáltak. A 2016-os választások óta minden voksoláson az országos átlag alatti a magyar részvételi arány, és tünet­értékű az is, ahogy az idei köztársaságielnök-választáson viselkedtek, amikor is a legsűrűbben magyarok lakta területeken 30 százalék körül (vagy alatt) alakult a részvétel. Azzal együtt, hogy a legismertebb szlovákiai magyar politikus, Bugár Béla is indult a választáson. A jelenség egyik okát a szlovákiai magyar pártok egymással folytatott tízéves acsarkodásában látja a publicista, amely azonban egyáltalán nem a választókról, hanem tőlük távoli érdekszövetségekről szól. Legalább 2016-tól (de ennek korábban is voltak már jelei) a Híd és az MKP egy nagyon sok tekintetben azonos célokat követő politikai-oligarchikus érdekszövetség részei, a Híd a Smer, az MKP pedig a Fidesz partnereként. Mindkét párt legfőbb célja a „politikai stabilitás” fenntartása, amihez hozzátartozik a komolyabb belpolitikai reformok (az igazságszolgáltatás, az egészségügy, az oktatás, a környezetvédelem, a kutatás-fejlesztés terén) elutasítása, halasztgatása is. Mindkét párt hozzájárult az elmúlt években egy olyan politikai rendszer megerősödéséhez, amely a korrupció elburjánzásához is vezetett – ezt igazolta a Kuciak-gyilkosság körüli ügyek felgöngyölítése is. A Híd részéről azért is nagyon kompromittáló ez a szövetség, mert a 2016-os választások előtt épp a jogállamiság megerősítésére építették a kampányukat. A párt elért ugyan olyan eredményeket a kisebbségek számára (például kisebbségi feliratok a vasútállomásokon, egy új, átláthatóbb és bőkezűbb kulturális támogatási rendszer), amilyeneket a korábbi, demokratikusabb kormányok alatt nem, ám szavazóik számára szemlátomást fontosabb az általános, országos politikai helyzet alakulása. Az MKP hasonló helyzetben van, a Fidesz partnereként jelentős támogatási csomagokat szerzett (például óvodafejlesztésre, kisvállalkozásoknak), ám alapvetően átvette a Fidesz átláthatatlan, leginkább párthűségre alapozó, demokratikus deficittel küszködő eljárásait, amit nem minden szavazó díjaz. Ráadásul mindkét párt teljesen az ad hoc működésre alapoz, hosszabb távú programokat nem kínálnak a választóknak. Ehhez járul még a személyi kínálat teljes csődje, a jelenlegi személyi állomány mindkét pártnál elhasználódott, és nem látszódik a láthatáron semmiféle alkalmas utánpótlás. Szlovákiában egyre erősödnek a Híd és az MKP összefogását sürgető hangok. Szalay szerint, bár jósolni nehéz, az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva aligha jöhet létre a két párt közötti szövetség a 2020-as parlamenti választások előtt, mindkét pártban komoly ellenállásba ütköznek az ilyen irányú próbálkozások.

Piszok a köröm alatt

Nem derűlátóbb Huncik Péter felvidéki pszichiáter, író, Václav Havel volt tanácsadója sem, aki világszerte tart etnikai konfliktuskezelő tréningeket. A szakember jelentős szerepet játszott a Híd 2009-2010-es színre lépésében, programjának kidolgozásában. A „vegyes párt” megjelenésének nemcsak az MKP nem örült, az összes kisebbségi magyar párt fenntartásokkal fogadta. Az Orbán-kormány kezdettől nem tartotta magyarnak Bugár Béla pártját, nem vonta be a nemzeti együttműködés kereteibe, annak ellenére, hogy 2010 óta a felvidéki magyarság egyetlen pozsonyi parlamenti képviselete. Budapest máig ellenségnek tekinti az etnikai együttműködés szükségességét hirdető pártot, olyannyira, hogy Orbán Viktor a dunaszerdahelyi labdarúgó-­akadémia felavatásakor beszédében azt mondta, „már csak egy piszok maradt a köröm alatt, amitől még meg kellene szabadulni, és ez a Híd”. Huncik szerint az Orbán-féle vezetés idegenkedése a multietnikus párttól teljesen érthető, ismerve a Fidesz ideológiáját. „Az etnikai pártok hitvallása az, hogy nekünk egyedül kell kiharcolnunk a kisebbségi jogokat. A Híd filozófiájának lényege az, hogy tárgyalni akar, nem harcolni, ezért partnereket keres, nem ellenségeket.” Több elemzővel együtt Huncik is attól tart, hogy az EP-választáson egyik szlovákiai magyar párt sem tudja átlépni az 5 százalékos küszöböt. Mindenekelőtt annak köszönhetően, hogy a magyarok részvételi aránya az utóbbi időben következetesen alacsonyabb. Ám a kimaradás az Európai Parlamentből valamennyire felrázhatja a választókat, véli a szakember. Hogy mit lehetne tenni? Úgy látja, csak látszólag a legkézenfekvőbb megoldás a most már egyre szélesebb körben sürgetett közös magyar választási blokk létrehozása. Tekintettel az MKP ideológiájára, alapállására, a Híd és az MKP közötti gyökeres attitűdbeli különbségekre, úgy véli, nagyon nehéz lenne összeboronálni a két formációt. De nem is ezt tartja megoldásnak, hiszen, mint mondja, egy ilyen közös blokk súlyos identitásbeli önfeladással járna. A szlovák parlamenti választásokig még van egy év, a Hídnak még van ideje összeszedni magát, az MKP-nak viszont kevesebb tartaléka van. Tény, hogy a Híd mögül kikoptak a szlovák szavazók, de nem a szlovák–magyar együttműködés bukott meg – állítja. A Híd támogatói közül csaknem 2 százalék volt szlovák, és ez a szlovák réteg talán a legdemokratikusabb része a társadalomnak. Olyanok, akik semmiképpen sem tudtak azonosulni sem a nacionalista Szlovák Nemzeti Párttal, sem a Kereszténydemokrata Párttal vagy az ellenzéki oldalon korábban létrejött számos kis formáció valamelyikével. Ráéreztek viszont arra, hogy a parlamentbe be kellene kerülni, és számukra az egyetlen alternatíva Bugár Béláék pártja volt. A Híd „tiszta” volt, nem voltak „ügyei”, korrupciós botrányai, Bugár Béla pedig az ország egyik legnépszerűbb és leghitelesebb politikusa volt. Ám azt, hogy a legutóbbi választás után a Híd egy olyan kormánykoalí­ció­nak lett a tagja, amelynek fő ereje a szociáldemokrata, Robert Fico vezette Smer, a másik tagja pedig az „ősellenség”, a szélsőségesen nacionalista, korábban Jan Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt, alig tudták elhinni a támogatók. Nem a szlovák–magyar együttműködés kudarca távolította el a szlovák szavazókat a Hídtól, ezt a koalíciókötést igen komoly ideológiai, társadalmi vita követte. A régóta kormányzó Smer az évek során szinte gyűlölt párt lett a mögöttük felhalmozódott korrupciós ügyek miatt. Ez önmagában egy népszerűtlen lépés volt elsősorban a szlovák támogatók körében, amit csak fokozott a tavalyi újságíró-gyilkosság utáni helyzet. Akkor Fico miniszterelnök és Kalinák belügyminiszter kénytelen volt a nagy tüntetések hatására lemondani, visszahívásukban a Híd egyébként nagyon pozitív szerepet játszott. Ám a szlovák társadalom demokratikus része úgy gondolta, hogy a Hídnak ezután a gyilkosság után ki kell lépnie a koalícióból. Ezt Bugár Béláék nem tették meg, maradtak a koalí­cióban, és ahogy jöttek az egyre újabb és újabb információk, hogy egyes Smer-vezetők hogyan kapcsolódnak azokhoz a vállalkozói körökhöz, amelyek meggyilkoltatták az újságírót, Bugár Béláéknak a népszerűsége egyre csökkent.  

Nem értik, nem érzik, nem tudják

A magyar választók között viszont nem történt lényeges változás, és az MKP is ugyanúgy 4,5 százalékon áll, ami előrevetíti, hogy Brüsszelben nem lesz szlovákiai magyar képviselet. Főleg azért nem, mert közben létrejött két-három szépreményű, demokratikus, EU-integrációt támogató párt, és a Hídtól elpártolt szlovákok nagyobbik része megtalálta a helyét ezekben a képződményekben. (Ilyen az elnökválasztást megnyerő Zuzana Caputova pártja, a Progresszív Szlovákia, vagy a leköszönő államfő, Andrej Kiska most alakuló pártja.) Így most már kérdéses, kit tud még megszólítani a szlovák társadalomban Bugár Béla és a Híd. Huncik szerint így sincs minden veszve, van egy nagyon tehetséges, fiatal réteg a Híd vezető politikusai között, olyanok, akik már ma is komoly kormányzati tisztségeket töltenek be (például Ravasz Ábel romaügyi kormánybiztos, Ondrejcsák Róbert védelmi, Rigó Konrád kulturális államtitkár és a ruszin Peter Krajnák), akikre lehet jövőt építeni. „Sokan úgy gondolják, jómagam is, két fontos lépésre lenne szükség – a párt vezetősége, Bugár Bélával az élen felállna és beismerné ennek a két-két és fél évnek a hibás lépéseit, és azt mondaná, hogy bocsánat, ez valóban a mi sarunk volt, ezt le kell magunkról tisztítani és tovább kell lépni. Nem azt mondom, hogy Bugárt vissza kellene hívni, a legtapasztaltabb szlovákiai politikusról van szó, a neve egyelőre jelent valamit, szimbólum, a következő választások jövőre lesznek, nem tudom elképzelni, hogy nélküle nekivághatna a Híd. De ha ezt a lépést megtenné és utána tényleg a fiatalokra támaszkodva jelezné, hogy van még erő és visszatérési kedv, én azt hiszem, lennének még választók a magyarok, a szlovákok és a ruszinok között is, akik úgy gondolnák, hogy ez nem egy elvetni való projekt. Nemzetközi konfliktuskezelői tapasztalatomból mondhatom, hogy mindenhol vannak, akik képesek leülni tárgyalni, és akarnak tárgyalni. Nem csak Szlovákiában, még Izraelben, a palesztin és zsidó közösség részéről is ezt tapasztaltam. Mindenhol vannak nyitott fülek és tárgyalási készség, csak meg kell keresni és észre kell venni. A szlovák társadalomban is vannak szép számmal olyanok, akik úgy gondolják, ha a nemzeti kisebbség ügyét senki sem képviseli a szlovák parlamentben, ha jövőre nem jut be ilyen párt, azzal a szlovák társadalom önmaga bizonyítványát is kiállítja”  - mondja Huncik, aki szerint Európában a baloldali, liberális pártok nem értik, nem érzik, és nem tudják helyesen értékelni a nemzeti kisebbségek kérdését, ezért átengedik a jobboldalnak és a szélsőjobboldalnak. Ezt jó lenne Magyarországon is tudatosítani a baloldalon – hívja fel a figyelmet. Elmondása szerint Szlovákiában is az a nagy gond, hogy ezek a modern, valóban demokratikus, az EU iránt elkötelezett új erők néhány „lábjegyzetben” elintézik a kisebbségi kérdést, nincs külön üzenetük, programjukban nem foglalkoznak vele, mert „nem trendi”. A kisebbséghez tartozók viszont érzik, tudják, szükség lenne sajátos problémáik képviseletére. Szlovákiában ma 9 százalék a magyar, de előbb-utóbb – a tendenciákat figyelembe véve – lehet 5 százalék is. Ezen­kívül nagyon sok a vegyes házasság, és ez vélhetően nem fog változni az együttélés során. Ezeknek az embereknek, a vegyes házasságban élőknek vagy az abban születetteknek nem szabad leszűkíteni, nyitni kell a lehetőségeket, hogy párjukkal, családjukkal együtt megtalálják a közösen elfogadható politikai közösséget, pártot, képviseletet, hogy egy multietnikus párthoz csatlakozhassanak. És ott vannak még Szlovákiá­ban a ruszinok, a magyarul beszélő romák, elég széles az a réteg, amely felé lehet és érdemes nyitni. 

Nem kell az alternatíva

Erdélyben sem rózsás a helyzet, a romániai magyarság demográfiai előrejelzései is ijesztőek. Az immár kettős állampolgársággal rendelkező erdélyi magyar fiatalok tömegesen találják meg a helyüket a magyarországi társadalomban, más részük pedig nyugaton próbál szerencsét. Az RMDSZ-szel szembeni elégedetlenség két oldalról is növekszik. A választók egy része azt kifogásolja, hogy a korrupciós ügyek tengerében vergődő PSD-kormányzatot támogatja a magyar képviselet, másik részük azt nem tudja megbocsátani, hogy a nem is olyan rég még független párt ugyanúgy Fidesz-zsebpárttá vált, mint a korábbi Tőkés László és Szász Jenő vezette, Budapestről létrehozott kreálmányok, és átvette az orbáni, igen sajátos demokráciaértelmezést is. Ennek ellenére, úgy tűnik, a „magyarként való megmaradás parancsa”, a nemzeti identitás kérdésének mindenek fölé helyezése még működik, az RMDSZ be fog jutni az EP-be. Egyelőre. Vannak olyan felmérések, amelyek azt mutatják, hogy a nagyvárosi, főleg ifjúsági és értelmiségi réteg már elég nagy számban hajlandó az új, progresszív román pártokra szavazni. Olyannyira, hogy egy tél végi kolozsvári felmérés szerint a „román Momentum”, a frissen létrejött USR–PLUS szövetség támogatóinak 10,5 százaléka magyar. A város teljes lakossága körében pedig meghaladná a 40 százalékot, miközben az RMDSZ csak a szavazatok 10,8 százalékára számíthat, holott 15 százalék a magyarok aránya.
Kelemen Hunor pártelnök már többször hangsúlyozta, nem tart attól, hogy a magyarok tömegesen román pártokra szavaznának, és attól sem, hogy sikeres lehetne egy etnikailag vegyes párt. Barna Gergely kolozsvári szociológus is ezen a véleményen van, szerinte az EP-választásokon a tényleges veszélyt inkább az jelenti, ha látványosan megugrik a román részvétel, ellenben a magyar meg nem. Állítja, minden mérésük azt igazolja, hogy a magyarok 6-8 százaléka eddig is román pártokra szavazott, és ez vélhetően most sem lesz magasabb annak ellenére, hogy megjelent az USR–PLUS szövetség, az első román formáció, amely a magyarokat is megszólítja. (Az USR – Mentsétek meg Romániát Szövetség jelenleg is parlamenti párt, a PLUS most jött létre és lépett koalícióra az USR-rel.)

Párhuzamosodó társadalmak – Interjú Barna Gergely kolozsvári szociológussal

 Számításaik szerint mekkora a romániai magyar választási hajlandóság? A legutóbbi, erdélyi magyarokra vonatkozó reprezentatív mérést márciusban végeztük. Ez alapján a részvételi hajlandóság jónak tekinthető, valamivel magasabb, mint a 2014-es EP-választások előtt mért mobilizáltság. A romániai magyarok részvételi szándéka 40 százalék körüli volt, ami abszolút számban 380-390 ezer szavazót jelenthet. Persze kérdés, hogy a választásokig hátralevő periódusban ez milyen irányba változik. Ezeknek a szavazatoknak a túlnyomó többsége az RMDSZ felé irányul, ezért mondjuk azt, hogy az eredmény valójában a román részvételtől függ, alapvetően egy mobilizációs versenyről beszélhetünk magyar szempontból. A hírek szerint Kolozsváron igen magas az USR–PLUS támogatottsága a magyarok körében. Ez más erdélyi régiókra, településekre is jellemző? Azt nem tudom alátámasztani, hogy az USR–PLUS támogatottsága nagyon magas lenne a kolozsvári magyarok körében. A márciusi mérésünkben a magukat biztos szavazónak mondó erdélyi magyarok 1,5 százaléka jelölte meg az USR–PLUS-t mint opciót. Tavaly több erdélyi nagyvárosban is mértünk pártpreferenciákat a magyarok körében, és valóban Kolozsváron volt a legnagyobb az USR támogatottsága, 6-7 százalék körüli, Nagyváradon, Marosvásárhelyen vagy Szatmárnémetiben ennél alacsonyabb. A 2016-os parlamenti választások idejében is téma volt az USR-re való átszavazás, az akkori post-election vizsgálatunk alapján azonban az erdélyi magyarok kevesebb mint egy százaléka támogatta a Mentsétek meg Romániát Szövetség jelöltjeit. Azt is látni kell, hogy a román pártokra való átszavazási hajlandóság jelentősen csökkent a magyarok körében az elmúlt években, főképp, ha etnikai téttel és eséllyel rendelkező választásokról beszélünk, ilyenek a parlamenti vagy az EP-választások is. Ez a tendencia az úgynevezett párhuzamosodó társadalmak keretében értelmezhető, annak egyik pillére. Az erdélyi magyarok egyre inkább egy etnikailag integrált intézményrendszerhez kapcsolódnak, a kultúrán, az egyházi életen vagy a médiafogyasztáson túl a politika is mindinkább ebbe a dimenzióba megy át. Míg a 2000-es években 8-10 százalékos volt a román pártok irányába történő átszavazási szándék, ez az elmúlt években 3-5 százalékosra apadt. Hogy néz ki ma az RMDSZ támogatói bázisa? Mivel az RMDSZ nyeri el a magyarok szavazatának csaknem 90-95 százalékát, a támogatói bázisa lényegében a részvételtől függ. Ez alapvetően a közép- és időskorúak, a kisebb településen élők körében hangsúlyosabb. Ugyanakkor az RMDSZ-protest a magyar tömbterületeken a kihívó pártok felé, a Száz Jenő által létrehozott MPP és Tőkés László pártja, az EMNP felé mozdul, szórványterületeken pedig a román pártok irányába. Ez utóbbi jellemzőbb a nagyvárosok esetében is. A diplomások körében viszonylag magas a részvételi hajlandóság, ugyanakkor van egy jelentősnek mondható rétegük, aki bizonytalan, mérlegel, kivár opcióját tekintve, de a túlnyomó többség körükben is RMDSZ-támogató. Kisebb-nagyobb mértékben választásról választásra morzsolódik le az erdélyi magyar szavazótábor. Legalábbis ez érezhető. Miben látják ennek az okát: az RMDSZ-ből való kiábrándulás, általában a politikából való kiábrándulás, vagy egyszerűen a természetes fogyás következménye? A hangsúlyos lemorzsolódás a 2008-as évekig volt tetten érhető, és nemcsak a magyarok, hanem Románia szintjén is. Azóta viszonylag stabilnak mondható az RMDSZ által elért szavazatszám, nyilván vannak hullámzások, de ezek leginkább a választások jellegétől függnek. Az elmúlt három parlamenti választáson az RMDSZ 380–435 ezer szavazat, az önkormányzati választásokon 410–490 ezer szavazat között kapott. Ez a romániai magyar lakosság 35–45 százalékának felel meg és arányaiban többnyire együtt jár az országos mozgósíthatósággal. Látszik igény egy román–magyar vegyes pártra, vagy máig az etnikai alapú képviselet fenntartásának szükségességéhez ragaszkodik a magyar közösség? Nem. Sem a magyar, sem a román választók részéről nem látom az elvárást, a potenciális támogatást egy etnikailag vegyes párt irányába.

Magyar pártok a környéken

A cikkben taglaltak mellett az összes környező országban etnikai alapon szerveződő pártok és/vagy szervezetek látják el a magyarság politikai érdekképviseletét. Jelentőségük mindenhol a magyarok számarányától és az adott ország politikai berendezkedésétől függ, de sehol nem olyan jelentős, mint Romániában vagy Szlovákiában. Bár az európai parlamenti választások nem érintik (lévén nem tagja az uniónak), a 7 milliós Szerbiában viszonylag erős a magyarság érdekérvényesítő ereje. A legfőbb politikai párt a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) – hasonlóan a többi, kisebb formációhoz – a vajdasági magyarok kulturális és területi autonómiájának kivívásáért küzd. A 2000-es évek elején a VMSZ akkori elnöke, Kasza József miniszterelnök-helyettes volt a belgrádi kormányban. A 120 ezer választásra jogosult vajdasági magyar politikai szempontból már egyáltalán nem annyira egységes, mint a ’90-es években volt. A VMSZ mellett az évek során több kisebb alakulat próbálkozott bejutni a helyi és/vagy az országos parlamentbe, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. A Demokrata Párt például 2014-ben a Szerb Haladó Párt koalíciós partnere lett, és államtitkárt is adott a kormányba. A magyar kormány által preferált VMSZ-nek jelenleg 4 képviselője van az országos és 6 a vajdasági parlamentben, mindkét helyen szövetségben vannak a kormányzó párttal. Az etnikai párt(ok) túlélésének egyébként Szerbiában is gátja, hogy a magyarok egyre többen szavaznak nem magyar pártra. Ukrajnában, pontosabban Kárpátalján az ott élő magyarság érdekvédelmét több szervezet is ellátja. 1989-ben alakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), amely a kárpátaljai magyarok legfontosabb érdekképviselője. A KMKSZ – Ukrajnai Magyar Párt külön frakciót alkot a Kárpátaljai Megyei Tanácsban, és a magyar lakta települések jelentős részében a párt adja az önkormányzati vezetőket. 1991-ben a KMKSZ a Lvovi Magyar Kulturális Szövetséggel és a Kijevi Magyar Kulturális Egyesülettel közösen hozták létre az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget, majd az utóbbi az Ukrajnai Magyar Demokrata Pártot (UMDP). A szervezetek között korántsem felhőtlen az együttműködés, ám az ukrán nyelvtörvénnyel kapcsolatban legutóbb közösen léptek fel. Horvátországban a legutóbbi népszámlálás adatai alapján kicsivel több mint 14 ezer magyar él. A 151 fős zágrábi parlamentben hagyományosan egy-egy garantált képviselői hely jut a nemzeti kisebbségeknek, köztük a magyaroknak is. A választópolgároknak előzetesen jelezniük kell, hogy a nemzetiségi listára kívánnak-e szavazni vagy a többségi, horvát szavazókkal együtt vesznek részt a választáson. A legutóbbi voksoláson két magyar párt indított jelöltet ezért az egy helyért: a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK) és a Magyar Egyesületek. A többi határon túli régióhoz képest Horvátországban kifejezetten jó a magyarok helyzete. Ennek több oka is van. Jót tett a magyar kisebbség megítélésének, hogy Magyarország a délszláv háború idején támogatta a horvát törekvéseket. Másrészt pedig a 14 ezres magyar kisebbség hagyományosan „nem sok vizet zavar” a horvát belpolitikában. Nagyjából ugyanez a helyzet Szlovéniában is, ahol az alkotmány az olaszokkal együtt őshonos közösségnek tekinti a magyarokat, és egy képviselői helyet biztosít a számukra a parlamentben. A muravidéki magyarság politikai érdek-képviseleti szervezete a Szlovén Köztársaság megalakulását követően rövid idő alatt létrehozott Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség (MMNÖK), amely a magyar lakta települések önkormányzataiba küldhet képviselőket. Ausztriában az 1976-os ún. „Népcsoporttörvény” (Volksgruppengesetz) szabályozta először általában a kisebbségek helyzetét, majd 1979-ben létrejött a Magyar Népcsoporttanács, amelynek tanácsadói joga van, a magyarokat érintő döntéseket nem hozhat. - Kövesdi

Magyarok lélekszáma a környező országokban a 2011-es népszámlálás alapján: Románia - 1,225 millió Szlovákia - 459 ezer Szerbia - 251 ezer Ukrajna - 151 ezer Horvátország - 14 ezer Ausztria - 10 ezer Szlovénia - 4 ezer

Szerző
Frissítve: 2019.05.12. 16:55

Ami a szent folyóból lecsorog - interjú Danka Krisztinával

Publikálás dátuma
2019.05.05. 15:05

Fotó: Shutterstock
A kritikusok díját nyerte el Danka Krisztina New Yorkban élő rendező Az ellopott folyó című dokumentumfilmjével az indiai Kolkata Fesztiválon. A rizskereskedelem milliókat mérgező profitszerzése ellen is szól a film, amelyet már a Yale Egyetemen is oktatnak. A rendező a keleti-aluljáróbeli önkéntességéről, Iványi Gábor üldözött egyházáról is beszélt interjúnkban.
Minden hír online elérhető, de mintha csak a tőzsde, a pénzcsinálás volna valóban hatékony. Népirtás, környezetpusztítás történhet meg anélkül, hogy a világ beleborzongana. Hogy élte meg a Jamuna-folyó katasztrófáját? Globalizált világunkban „senki sem különálló sziget”, minden mindennel összefügg. A mi természetesnek tűnő fogyasztói szokásaink hatással lehetnek több ezer kilométerrel odébb élő milliók életére. A Jamuna-folyó vizének például a 97 százalékát elterelik a Himalája lábánál, és a kiszáradt folyómederbe szennyvizet engednek vissza. Mindebből a rizsföldek profitálnak, de az itt megtermelt terményt Amerikába, a Közép-Keletre és Európába exportálják. A kiváló minőségű indiai rizs, különösen a basmati vásárlásával tudtunkon kívül hozzájárulunk egy természeti katasztrófához. A rizsexport zsíros biznisz, a kereskedőkön kívül a politikusoknak is sok lecsorog a profitból. Mindenkinek a fantáziájára bízom, milyen hatékonysággal vetik bele magukat a probléma megoldásába. Mióta követi a Jamuna történetét? Huszonhat éve jártam ott először, és a helybéliekhez hasonlóan én is megfürödtem benne. Amikor évről évre visszatértem, egyre szembeötlőbbé vált a víz minőségének a romlása, a vízinövények és az állatok pusztulása, a fertőző betegségek riasztó mértékű elszaporodása, aminek 1999-ben én is áldozatul estem. Amikor hat éve elkezdtem előkészíteni a filmet, már tudtam, hogy baj van, de fogalmam sem volt arról, hogy mekkora. Többnyire én is csak a film készítése alatt, az abban szereplő és a folyó pusztulásának a nyomába eredő hat fiatallal együtt értettem meg, hogy ez a világ egyik legnagyobb környezeti katasztrófája. Arra a felismerésre sem voltam felkészülve, hogy 80 millió ember szisztematikus megmérgezéséért, csecsemők, gyerekek haláláért közvetve én is felelős vagyok. Milyen reményei lehetnek a helyzet megváltoztatására? Független filmrendezőként abban láttam a feladatomat, hogy feltárjam az összefüggésrendszert, összerakjam a mozaikdarabokat, s egy megrendítő, ugyanakkor inspiráló történeten keresztül megmutassam őket. Főszereplőknek tudatosan nem kívülálló szakértőket választottam, hanem olyan vidéki gyerekeket és fiatalokat, akiknek a mindennapjai szorosan összefonódnak a Jamunával, akik számára a folyó ügye élet-halál kérdés. Így a néző nemcsak a tényeket ismeri meg, hanem a személyes sorsokon keresztül azok hatását is mind fizikai, mind érzelmi szinten. Az ellopott folyót már több országban mutatták be sikerrel filmfesztiválokon, rendezvényeken, több díjat is nyert. Örömmel tapasztaltam, hogy a közönség Kalkuttában, Los Angelesben, Kuala Lumpurban, Johannesburgban és Budapesten is talált valamit, ami megragadja a történetben. Az egyik kisfiúnak az a munkája, hogy halottak és pénzérmék után kutat a szennyezett vízben. A sírás, a kiáltás vagy az állhatatos munka az adekvát válasz ilyenkor? A forgatás hetei megrázóak voltak. A kislányom akkor volt 2-3 éves, s egy kisgyermekes anya különösen hajlamos minden gyermek szenvedését személyes traumaként élni át. Ezért a forgatás nagyjából úgy zajlott, hogy egy óra munka után egy órát sírtam egy bokorban. Mindez ezer kilométernyi, úttalan utakon, Himalájáig tartó utazás keretei között, 40 fokos hőségben. Nehéz volt ezt az érzelmi hullámvasutat kezelni, de empatikus és profi barátaimból állt össze a stáb, sokat segítettük egymást a munkához szükséges kiegyensúlyozottság megőrzésében. A díjak magukért beszélnek, de sikerül-e a folyó történetét „új mederbe terelni”? A díjak bátorítóak, de még inkább örülök annak, hogy fellendült a nemzetközi érdeklődés a téma iránt, megélénkült a párbeszéd a szakértők, aktivisták, kutatók és a politikusok között. Az ellopott folyó bekerült jó néhány egyetem, így a Yale, a Columbia és a Georgetown oktatási programjába. Utóbbi rövidesen diák­csoportot visz Indiába, ahol helyi fiatalokkal együttműködve maguk is részt vehetnek a folyó helyreállításáért folytatott erőfeszítésekben. Ez lelkesítő, de még nagyon sok munka van hátra. Középiskolásként került kapcsolatba a távol-keleti kultúrával, hitélettel. Miért a vaisnavizmus, a Krisna-tudat közössége adott választ a kérdéseire? Már tizenévesen is sokat olvastam, utaztam, s aktívan kerestem a választ az élet végső kérdéseire. Ki vagyok én? Mi a dolgom a világban? Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? Van-e élet a halál után? Eljutottam oda, hogy pusztán a korlátolt emberi érzékszervek és a pár köbcenti agy által feldolgozható információkat teljes valóságnak hinni ismeretelméleti nonszensz, és – paradox módon – teljesen irracionális. Ekkor fordult az érdeklődésem más tudásforrások, különösképp az ősi kinyilatkoztatások felé. Minden világvallást, a transzcendencia megismerésére és megtapasztalására való minden őszinte emberi törekvést hitelesnek tartok. De az a filozófiai rendszer, amely a legkielégítőbb válaszokat adja a kérdéseimre, és mind intellektuálisan, mind morálisan a leginkább vállalható számomra, az a sok ezer oldalas, ősi, indiai Védákban van. A nem történelmi vallások elfogadásában nagy utat tett meg az ország a ’90-es évek destruktív megbélyegzése óta, az egyházi támogatásért folytatott küzdelmekig és a vallásról szóló törvényig. Elégedett ezzel? A Magyarországi Krisna-tudatú Hívők helyzetét tekintve igen. Az egykori marginális közösség ma már az ország egyik legelfogadottabb egyháza. Az egyszázalékos adófelajánlások mennyiségén is látszik, hogy milyen nagyra értékelik a magyarok a Krisna-hívők karitatív munkáját vagy a Krisna-völgyi biofarmprojektet. Azt viszont sajnálom, és nagyon nem értek egyet vele, hogy olyan fontos társadalmi szolgálatot végző közösségek nem kapták meg az elismerést, mint Iványi Gáborék egyháza vagy a Keresztény Advent Közösség. Aktivistaként, jogvédőként mit gondol a menekültek elleni globális harcról, az ENSZ negligálásáról, a magyar kormány szélsőségesen bevándorlásellenes populista politikájáról? Azok közé tartozom, akiket igen nehéz vélt vagy valós „mumusokkal” riogatni, mert szeretek személyesen, több nyelven, több forrásból tájékozódni. 2015 szeptemberében sokakkal együtt heteket töltöttem a Keleti-aluljáróban. Ételt osztottunk, beszélgettünk, együtt sírtunk, nevettünk a menekültekkel. Semmiféle félelmet, viszolygást nem éreztem, s az a hála pedig, ami a magyar önkéntesek felé irányult, katartikus élmény volt. Rengeteg megrázó történetet hallottam. Egy szír fiatalember mesélte, damaszkuszi egyetemi adjunktus volt, hogy egyik testvérének a fejét az ISIS, a másiknak a rezsim emberei vágták le. Ki szeretne és tudna ilyen körülmények között élni? Tisztában vagyok azzal, hogy a bevándorlás komplex kérdés, de ha a politika vagy a közhangulat a probléma valós kezelése helyett gyűlöletre vagy az együttérzés kiiktatására sarkall, nekem semmi gondot nem jelent szembeúszni az árral. Nem akarok úgy magyar lenni, hogy közben elfelejtek embernek maradni. Facebook-oldalán Széchenyit kockás ingben láthatjuk, és a CEU-ért is kiállt. Mindig is sorsközösséget vállaltam mindazokkal, akik fontos értéket képviselnek, s akik ezért bátran kiállnak. Fontosnak tartom a társadalmi szerepvállalást, de politikai pártnak soha nem voltam, s nem leszek tagja. Magyarországon született, az Egyesült Államokban él, sokat jár Indiába. Hol van otthon? Többlaki vagyok, e helyeken otthon érzem magam, de legalább annyira idegennek is. Az igazi otthonom nem földrajzi hely, hanem egy olyan kreatív, kockázatvállaló szellemi közösség, amelynek tagjai bőrszínüktől, vallásuktól, nemzetiségüktől, foglalkozásuktól függetlenül az egyetemes emberi értékek megmaradásáért dolgoznak. Heller Ágnessel hallgatta az azóta elhunyt John McCain sze­ná­tort 2008-ban, és az Obamával szemben alul maradt republikánus elnökjelölt államférfi magatartása megérintette. Mintha kihalófél­ben volnának a történelemkönyvek ­dicső lapjaira kívánkozó politi­kusok. Igen. Emiatt egyre kevésbé látok esélyt a politikai megoldásokra. Alulról építkező, morális és spirituális alapokon álló – Weöres Sándorral szólva – „velejéig ható szellemi változásban” hiszek.  

Danka Krisztina

Irodalmár, dokumentumfilmes, főiskolai tanár, aktivista-jogvédő. Debrecenben született, magyar nyelv és irodalom szakon végzett 1996-ban, majd 2000-ben szerzett doktori címet. A Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola docense, fő kutatási területe a bengáli vaisnavizmus filozófiája és irodalomfelfogása, erről 2001-ben jelent meg könyve. Az Egy fazék bölcsesség című kötetének 2006-os 2. kiadásához Lázár Ervin írt fülszöveget. A ’90-es évek elejétől tizenöt éven keresztül a Krisna-tudatú hívők közösségének szóvivője volt. Filmezést a New York Egyetemen és a New York Film Akadémián tanult. Két évig dolgozott a New York-i Magyar Kulturális Intézetben. Több mint harminc dokumentumfilm – köztük A természet IQ-ja (2012) és a Violet és a Wildman (2018) – írója-producere. Idejét megosztva New York és Florida között él férjével és lányával.

Szerző