Ha nem szólna reggel a telefon, és nem köszöntene fel a szűk család egy-két lelkiismeretes tagja, akkor észrevétlenül siklanék át a névnapom felett. (A születésnapom fölött még nem, ahhoz több szenilitásra lenne szükségem.) Nem volt ez mindig így.
Amíg alapvetően Sándor voltam, addig az apám miatt (ő is Sándor) mindig megülte a család a névnapot, jöttek a megszokott poénok a zsákkal és a meleggel, mintha tényleg csak rajtunk múlna a tavasz. Egy idő aztán a nagy Sándor-nap mellett megtarthattam én is a kis Sándor-napot, a szobámba hívhattam meg az osztálytársaimat, amíg a nappaliban folyt a felnőtt dínomdánom. Eleinte csak a fiúk jöttek el, a lányok földöntúli érzékkel távol maradtak, így aztán, hogy úgy mondjam, még inkább fiúsodott a rendezvény, olyannyira, hogy amikor már egy-egy lány is odamerészkedett, beigazolódni látta a félelmeit. Tán a görög drámákban is így válnak valóra az önmagukat beteljesítő jóslatok. Legyen elég annyi, hogy ezek a mini Sándor-napok végül jó leckének bizonyultak: itt tanultuk meg jó páran, hogy lehet ám keverni az italokat, a Napóleon konyakot tojáslikőrrel és leheletnyi pezsgővel, de ami utána jön, az nem embernek való. Még a sok mindent kibíró kamaszgyomor is erősen méltatlankodott, s ennek folyományaként nagyon színesre sikerültek a másnapi román- és matekórák. Az irodalmat még csak-csak, de az egzakt számokat sehogyan sem lehetett egy nevezőre hozni a macskajajjal. (A dolognak azért az iskola szempontjából is volt némi pedagógiai hozadéka. Én például azóta nézem értőbb szemmel az egész abszintban fürdő francia költészetet és impresszionizmust. E nélkül a tapasztalat nélkül az egész korszak papírízű maradt volna, erre máig meg merek esküdni. És mi lett volna, ha még ópium is jár az itóka mellé…)
Ahogy elkerültem otthonról, a Sándor-napi hagyományok is megszakadtak, aztán Zsigmond lett belőlem (ez egy másik történet), és ezzel el is maradtak a névnapi mulatságok. Egyrészt mindmáig képtelen vagyok megjegyezni, hogy mikorra esik a jeles nap, másrészt mára ideológia is csapódott ahhoz, hogy miért nem ünneplem magam. Néhány évig egy olyan összetartó családhoz tartoztam az akkori barátnőm révén, ahol mindenkinek minden név- és születésnapját megülték majdhogynem ugyanazzal a koreográfiával, ugyanazokkal a szereplőkkel és ugyanazokkal a témákkal. Ha a jövőből csöppentem volna vissza, meg se tudtam volna mondani, hogy milyen évet írunk. Az én idült antiszociális érzékem két évig bírta a gyűrődést, utána – sajátos forradalomként – lemondtam a saját név- és születésnapom megünnepléséről, hogy legalább így legyen szellősebb az évi menetrend. Azt hiszem, azóta se kaptam ennél szebb ajándékot, mint azt, hogy alig volt másabb az a nap, mint bármely másik hétfő vagy péntek. Se torta, se felhajtás, se hülye kérdések.
Aztán rájöttem, hogy igen, talán ez lehetne az egyik helyes út. Kicsit visszavenni a magunk ünnepléséből. Mert igenis ránk férne egy kis őszinte szerénység. Kicsit túltoltuk a mindenhova befurakodó, mindenhol fontoskodni akaró Ént. Könnyen el tudom képzelni, hogy az utódaink – már ha lesznek – a szelfi korának nevezik majd el ezt az időszakot. Amikor az addig oly kíváncsian kereső, a világot folyton megragadni vágyó kamera varázsütésre megfordult, s már nem a környezet, nem a minket körülvevő univerzum vált érdekessé, hanem mi. Mi állunk minden előtt, és ami mögöttünk van, csupán díszlet, cserélhető háttér. Én és a Mona Lisa, Én és a Tanganyika-tó, Én és kölni dóm. A világból csak annyi maradt, amennyit még nem takarok ki. Csak az érdekes, ami elé oda lehet állni, ami beszerkeszthető és mutatós a falamon. Mármint a virtuálison, mert a háttér aktualitása olyan gyorsan változik, hogy ezeket az ál-pillanatokat nem is érdemes fizikai valójukban is kiaggatni, hiszen egy-két nap és jön az újabb szelfiinger.
Az egész év nem más, mint a szülinapom hosszú, kitartott pillanata. Én születek meg újra és újra minden felvételen. Én kacérkodom a virtuális örökkévalósággal.
Olvasom, hogy a legszebb helyeket már szinte lehetetlenné teszi a turistaáradat. Városok, természeti csodák fuldokolnak a városra és természetre egyáltalán nem nyitott tömegtől. A népszerűséghez elég egy szépen megtervezett szelfi, amely szinte vírusként terjed szét, s máris ezrek szeretnék reprodukálni. Nem át- vagy megélni, hanem lemásolni. Én és a háborítatlan természet. Csak épp az marad le a képről, hogy hosszú sorokban ácsorognak mögöttem azok, akik szintén el akarják készíteni a maguk hazugságát, tehát sem az emberfeletti, festői „magányom”, sem a természet nem háborítatlan, viszont nagyon is lájkképes. Tovább gerjeszti a sóvárgást, a kielégíthetetlen magamutogatást, a folytonos hajszát, amely a paradoxonban nyerné el végső értelmét: Én és Én.
Csoda hát, ha egyre büszkébb vagyok arra, hogy idén sem ünnepeltem magam, idén sem készítettem szelfit? Hogy megpróbálom a kamerát is és a szememet is máson, a világon tartani? Szemet szemért és megvakul a világ, mondta állítólag Gandhi. Túl sok szem és eltűnik a világ, mondom én. És titokban drukkolok, hogy ne legyen igazam.