Papp Sándor Zsigmond: Én és a világ

Publikálás dátuma
2019.05.12. 14:53

Fotó: Shutterstock
Ha nem szólna reggel a telefon, és nem köszöntene fel a szűk család egy-két lelkiismeretes tagja, akkor észrevétlenül siklanék át a névnapom felett. (A születésnapom fölött még nem, ahhoz több szenilitásra lenne szükségem.) Nem volt ez mindig így. Amíg alapvetően Sándor voltam, addig az apám miatt (ő is Sándor) mindig megülte a család a névnapot, jöttek a megszokott poénok a zsákkal és a meleggel, mintha tényleg csak rajtunk múlna a tavasz. Egy idő aztán a nagy Sándor-nap mellett megtarthattam én is a kis Sándor-napot, a szobámba hívhattam meg az osztálytársaimat, amíg a nappaliban folyt a felnőtt dínomdánom. Eleinte csak a fiúk jöttek el, a lányok földöntúli érzékkel távol maradtak, így aztán, hogy úgy mondjam, még inkább fiúsodott a rendezvény, olyannyira, hogy amikor már egy-egy lány is odamerészkedett, beigazolódni látta a félelmeit. Tán a görög drámákban is így válnak valóra az önmagukat beteljesítő jóslatok. Legyen elég annyi, hogy ezek a mini Sándor-napok végül jó leckének bizonyultak: itt tanultuk meg jó páran, hogy lehet ám keverni az italokat, a Napóleon konyakot tojáslikőrrel és leheletnyi pezsgővel, de ami utána jön, az nem embernek való. Még a sok mindent kibíró kamaszgyomor is erősen méltatlankodott, s ennek folyományaként nagyon színesre sikerültek a másnapi román- és matekórák. Az irodalmat még csak-csak, de az egzakt számokat sehogyan sem lehetett egy nevezőre hozni a macskajajjal. (A dolognak azért az iskola szempontjából is volt némi pedagógiai hozadéka. Én például azóta nézem értőbb szemmel az egész abszintban fürdő francia költészetet és impresszionizmust. E nélkül a tapasztalat nélkül az egész korszak papírízű maradt volna, erre máig meg merek esküdni. És mi lett volna, ha még ópium is jár az itóka mellé…)
Ahogy elkerültem otthonról, a Sándor-napi hagyományok is megszakadtak, aztán Zsigmond lett belőlem (ez egy másik történet), és ezzel el is maradtak a névnapi mulatságok. Egyrészt mindmáig képtelen vagyok megjegyezni, hogy mikorra esik a jeles nap, másrészt mára ideológia is csapódott ahhoz, hogy miért nem ünneplem magam. Néhány évig egy olyan összetartó családhoz tartoztam az akkori barátnőm révén, ahol mindenkinek minden név- és születésnapját megülték majdhogynem ugyanazzal a koreográfiával, ugyanazokkal a szereplőkkel és ugyanazokkal a témákkal. Ha a jövőből csöppentem volna vissza, meg se tudtam volna mondani, hogy milyen évet írunk. Az én idült antiszociális érzékem két évig bírta a gyűrődést, utána – sajátos forradalomként – lemondtam a saját név- és születésnapom megünnepléséről, hogy legalább így legyen szellősebb az évi menetrend. Azt hiszem, azóta se kaptam ennél szebb ajándékot, mint azt, hogy alig volt másabb az a nap, mint bármely másik hétfő vagy péntek. Se torta, se felhajtás, se hülye kérdések.
Aztán rájöttem, hogy igen, talán ez lehetne az egyik helyes út. Kicsit visszavenni a magunk ünnepléséből. Mert igenis ránk férne egy kis őszinte szerénység. Kicsit túltoltuk a mindenhova befurakodó, mindenhol fontoskodni akaró Ént. Könnyen el tudom képzelni, hogy az utódaink – már ha lesznek – a szelfi korának nevezik majd el ezt az időszakot. Amikor az addig oly kíváncsian kereső, a világot folyton megragadni vágyó kamera varázsütésre megfordult, s már nem a környezet, nem a minket körülvevő univerzum vált érdekessé, hanem mi. Mi állunk minden előtt, és ami mögöttünk van, csupán díszlet, cserélhető háttér. Én és a Mona Lisa, Én és a Tanganyika-tó, Én és kölni dóm. A világból csak annyi maradt, amennyit még nem takarok ki. Csak az érdekes, ami elé oda lehet állni, ami beszerkeszthető és mutatós a falamon. Mármint a virtuálison, mert a háttér aktualitása olyan gyorsan változik, hogy ezeket az ál-pillanatokat nem is érdemes fizikai valójukban is kiaggatni, hiszen egy-két nap és jön az újabb szelfiinger.
Az egész év nem más, mint a szülinapom hosszú, kitartott pillanata. Én születek meg újra és újra minden felvételen. Én kacérkodom a virtuális örökkévalósággal.
Olvasom, hogy a legszebb helyeket már szinte lehetetlenné teszi a turistaáradat. Városok, természeti csodák fuldokolnak a városra és természetre egyáltalán nem nyitott tömegtől. A népszerűséghez elég egy szépen megtervezett szelfi, amely szinte vírusként terjed szét, s máris ezrek szeretnék reprodukálni. Nem át- vagy megélni, hanem lemásolni. Én és a háborítatlan természet. Csak épp az marad le a képről, hogy hosszú sorokban ácsorognak mögöttem azok, akik szintén el akarják készíteni a maguk hazugságát, tehát sem az emberfeletti, festői „magányom”, sem a természet nem háborítatlan, viszont nagyon is lájkképes. Tovább gerjeszti a sóvárgást, a kielégíthetetlen magamutogatást, a folytonos hajszát, amely a paradoxonban nyerné el végső értelmét: Én és Én.
Csoda hát, ha egyre büszkébb vagyok arra, hogy idén sem ünnepeltem magam, idén sem készítettem szelfit? Hogy megpróbálom a kamerát is és a szememet is máson, a világon tartani? Szemet szemért és megvakul a világ, mondta állítólag Gandhi. Túl sok szem és eltűnik a világ, mondom én. És titokban drukkolok, hogy ne legyen igazam.

Élet az oviban, és az istenek akarata

"Te meg egy kukac vagy!" A kislány valami nagyot akart mondani amivel megsemmisítheti a fiút, jelezve, hogy számára ő egy nulla. "Nem szabad így beszélni, ez csúnya dolog", szólt rá az óvó néni, míg a kisfiú az ellencsapáson törte fejét. Az elejéről lemaradtam, csak rajzpapírt vittem az óvodába. Bangóné Borbély Ildikó óvónőként kezdte, valószínűleg találkozott ilyen lekukacolással, és műveli is e műfajt. ("Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek," írta Heltai Jenő.) De ez sokkal komolyabb mint egy illemtani kérdés. Felnőttek világszerte így beszélnek. És miket tudnak mondani egymásnak! Általában olyan szavak hangzanak el, melyek az adott kultúrában taszítóak vagy negatív politikai tartalommal bírnak. Olyan állatok mint a görény vagy a testi végtermékek, vagyis amiért nem kár és jobb, ha nincs. Azt meg végkép nem értem hogyan lett szitokszó a hím ivarmirigy váladékából (lásd Simicska és a sok ellenzéki O1G hülyesége). De ne csak olyan tárgyiasításra gondoljunk, mint például a "te szemét!" Egy német katonai híradóban láttam ahogy 1941-ben a német megszállók lábuknál fogva vágtak falhoz ukrán csecsemőket, szétloccsantva fejüket. Mint tanárunk mondta, ezt azért tették mert a náci propaganda és parancsnokaik szerint ezek "nem emberek, ők a jövő kommunistái akik a mi életünkre fognak törni." Ezért teljesen elfogadhatatlan az MSZP-s politikus "sok a patkány" válasza arra, hogy mivel magyarázható minden bajunk ellenére a kormány elfogadottságának emelkedése. Ezt a kérdést már sokan feltették, a válaszok különbözőek, de ez egy új mélypont lett: Bangóné nemcsak megajándékozta a Fidesz propagandistáit, de az emberiség történelmének legsötétebb periódusait idézte fel.
Amikor F. Havas Gábort kérdezték a társadalom béketűrő viselkedéséről, a szociológus azt válaszolta, hogy ez valószínűleg azért van, "mert ellentétben az értelmiségiekkel, a rendszerváltást illetően a nagy többségnek nem voltak illúziói. Mintha előre látták volna, hogy a hatalomra jutó elitek erkölcsileg ilyen siralmasan leszerepelnek. És mert nem tehetnek mást, megpróbálják túlélni a mindenkori viszonyokat, hiszen évtizedeken át ehhez szoktak hozzá, erre szocializálódtak". (Népszabadság, 1997. 03. 22.) Akkoriban több fideszestől hallottam lenézően, hogy "Kádár népe", kifejezve csalódásukat a '94-es választási eredmény kapcsán. Egy későbbi kudarc után Kövér László fejtette ki, hogy "érdemes végiggondolni, hogy az előző rendszer mennyire itta bele magát az emberek gondolkodásába, lelkébe, reflexeibe." (Demokrata, 2006. 07. 13.) Könyvtárnyi irodalom foglalkozik a fasizmus történetével, definíciójával, de a legelgondolkodtatóbb megfogalmazást Hardial Bainstől hallottam: "A fasizmus az, ami nem veszi a másik embert emberszámba." Ez igen kiterjeszti a szó társadalmi terét és nemcsak József Attilára - "dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét" - gondolok itt. Egyáltalában van erre szavunk? Vagy ez maga az ember? A politikusok keresik hogyan tudnak minket megnyerni - hogy ők nyerjenek (tisztelet a kivételnek.) Mint a  divat- és reklámiparnak, sok politikus számára mi egy manipulálandó massza - tárgyiasítás ez is - vagyunk. Apák odaígérik lányuk kezét másnak - "jó párti" - és mellékes, hogy gyermekük mit szeretne, kit szeretne. Magyarán: áruként kezelik gyermeküket. Vagy gondoljunk a szexuális tárgyiasításra, ami általában férfi passzió. Ez úgy rossz, ahogy van, de itt egy kiemelten tragikus jelenségről van szó. Az emberiség történetében rettenetes vérontások, genocídiumok azzal kezdődtek, hogy másokat, gyakran egy teljes népcsoportot tárgyiasítottak, dehumanizáltak. "Ők nem emberek, ők férgek" - és sok egyéb példa van erre.
Pár napig az MSZP is átvette e szóhasználatot - "patkánykormány" - és egy felmérés szerint a párt támogatói között magas e szóhasználatot helyeslők aránya. A kormánypropaganda persze megállás nélkül e válaszon csámcsog, miközben Soros György ellen antiszemita, a menekültek ellen pedig gyűlöletkampányt folytat, melyek éppúgy elfogadhatatlanok, mert dehumanizálnak és hazugságokra épülnek. A sok ezer menekült - köztük kisdedek és öregek - egy félelmetes, fenyegető sötét jelenség a kormánymédiában. A 88 éves férfit pedig mint a Gonosz megtestesítőjét prezentálják.
Mi lesz, ha kiderül, hogy az MSZP bázisa ezt az ovis hangnemet szeretné? Elvégre a Fidesznél bevált. Vox populi …? És ha már az isteneknél tartok, záróban egy apokrif antik mondás: "Akit az istenek elpusztítanának, előbb az őrületbe kergetnek." Kb. e felé bukdácsolunk.

Sebes György: Múltidéző

Publikálás dátuma
2019.05.12. 10:04

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Hogy kinek mi jelenti a sikert, az természetesen szubjektív megítélés dolga. Ne vonjuk tehát azonnal kétségbe a napjainkban közszolgálatinak már aligha nevezhető M1 hírcsatorna jelentését, miszerint „óriási siker az új M3.hu”. Vagyis az, hogy a Magyar Televízió egykori felvételeit május elseje óta már nem nézhetjük a saját tévékészülékünkön. Helyette viszont megtaláljuk az interneten. Már akinek van. További óriási vívmány, hogy adott időkeretben bárki szabadon választhat a kínálatból. Ami azt jelenti, hogy megnézheti az online-műsorban kijelölt időpontban, de akár előtte két és utána még nyolc órával is. Hatalmas eredménynek állítják be azt is, hogy mindez ingyenes, mintha korábban a műsorért fizetni kellett volna. Az a gyanúnk, hogy „a közmédia klasszikus tartalmait biztosító felülete” mostantól egy jelentős réteg számára elérhetetlenné vált. Pedig a tévé archívumából készült válogatások nemcsak valódi szórakozást jelentettek sokaknak, hanem gyakran fel is idézték az indulás valóban hősi korszakát, amire sokan gondolnak vissza érthető nosztalgiával ma is. A véletlen úgy hozta, hogy a napokban többször is beszélgethettem egy olyan emberrel, aki alkotó részese volt azoknak az időknek. Baranyi Ferenc, Kossuth-díjas költő 1976 és 1992 között volt az egykori MTV munkatársa. Előbb a szórakoztató és zenei főosztály helyettes vezetője lett, majd az irodalmi, később a zenei osztályon dolgozott. És remek műsorokat készített, elég csak az Operabarátok magazinjára, vagy a Dallamról dallamra című összeállításokra utalni. Visszatekintve azt mondja, mindig fontos volt számára, hogy legyen „polgári” foglalkozása. Ne a verseiből kelljen megélnie, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az ihlet akkor jön, amikor pénzre van szüksége. Baranyival abban az időben gyakran találkoztam, hiszen belpolitikai műsorvezető is volt a Híradóban. És nagyon irigyeltem mívesen megírt és nagyon szépen elmondott jegyzeteiért, amelyek jelentősen különböztek a korszakban megszokottaktól. Persze tény, a költő nem tud kibújni a bőréből, s a világot is kicsit másképp látja, mint a politikától naponta mérgezett újságírók. Az ilyen egyéniségek hiányoznak napjaink televíziózásából, még akkor is, ha ez már egy egészen más világ és nemcsak a nézői szokások változtak, hanem a tévés műsorvezetőkkel szembeni követelmények is. De azért ma is szükség lenne a Baranyihoz, vagy éppen a nagyszerű rendezőhöz, Horváth Ádámhoz hasonló szakemberekre. Utóbbi persze nem csupán rendező, hanem olyan tévés, aki lényegében mindenhez ért. De jellemző, úgy vált azzá, hogy tulajdonképpen nem voltak elődei, munka közben tanulta meg, hogyan is kell ezt az egészet csinálni. Éppen kirúgták az előző munkahelyéről 1957-ben, amikor találkozott egy régi ismerősével, Kerekes János zeneszerző-karmesterrel. Ő hívta a tévéhez, amelynek éppen akkor lett a zenei vezetője. – De hát én még készüléket sem láttam – mondta neki Horváth Ádám. – Én sem – válaszolta Kerekes. Így hát belevágtak és beletanultak. A szép emlékű M3 csatornán hosszú ideig ismételték a 2007 óta Kossuth-díjas tévés életének egyik fő művét, a Szomszédokat. Ez a szappanopera – amelyet ők teleregénynek neveztek – valóban iskolát teremtett. Horváth Ádám nemcsak rendezte, hanem írta is, s a korabeli magyar színjátszás több nagyágyúját sikerült megnyernie a szerepekre. Zenthe Ferenc és Komlós Juci már régóta állócsillagok voltak, de például Kulka János és Bajor Imre ebben a sorozatban „ugrott ki”. Horváth Ádám egyik nagy találmánya volt, hogy a végén, amikor kiírták a szereposztást, a főszereplők afféle tétel-mondatokat mondtak el premier-plánban, ami tovább erősítette a történetet és a nézők ezáltal közelebb kerültek a játszó személyekhez. A sztori pedig a kor – a rendszerváltás körüli időszak – lenyomatát adta, emiatt vonz napjainkban is sok nézőt az ismétlése. Számolatlanul lehetne sorolni azokat a kitűnő embereket, akiknek köszönhetően annak idején a(z) – akkor még konkurencia nélküli – MTV nem pusztán nézhető volt, hanem sikeres is. Van két egykori tévés, aki hosszú ideje – nem csekély munkával – állít emléket ennek a hősi időszaknak. Dunavölgyi Péter – évtizedeken át a Híradó gyártásvezetője – és Babiczky László – rengeteg tévéjátékot rendezett – sorra felkeresi az egykori kollégákat és életút-interjúkban archiválja, ami azokban az évtizedekben a Szabadság téri székházban történt. Tanulságos és egyúttal impulzív történetek bontakoznak ki azok előtt, akiket érdekel a korszak. Érdemes elolvasni őket, s interneten nem csupán néhány órára hozzáférhetők, mint az M3.hu műsorai, hanem mindig. Kiderül belőlük az is, hogy joggal emlékezünk a képernyőn megjelenő emberekre – tévésekre, színészekre, akik nagyot alkottak -, de mindez nem jöhetett volna létre a háttérben dolgozók szakértelme és odaadó munkája nélkül. Már sokszor emlegettük, hogy a televíziózás kollektív műfaj, kellenek hozzá a rendezők, operatőrök, vágók, világosítók és még sokféle szakma kiválóságai. Az egész csak akkor működik, ha jó a csapat. És annak idején nagyon jó volt. Érdemes rájuk emlékezni, felidézni a munkáikat, még akkor is, ha a hivatalos MTVA – valamilyen okból – napjainkban meg is nehezíti ezt.