Egészséget mindenkinek!

A modern ápolás megteremtője, Florence Nightingale születésének évfordulóján, május 12-én ünnepli a világ az Ápolók Nemzetközi Napját. Az Ápolók Nemzetközi Tanácsának (ICN) erre a napra kiadott idei jelmondata: „Egészséget mindenkinek!”
A deklaráció, hogy az egészségügyi ellátásnak a lehető legközelebb kell lennie az emberek lakóhelyéhez, először a Szovjetunióban, Alma Atában, 1978 szeptemberében nagy nemzetközi érdeklődés mellett megrendezett konferencián hangzott el. Az elmúlt 41 év alatt cseppet sem csökkent a felhívás jelentősége, de néhány ország, így Magyarország is elegánsan túllépett az ajánlásokon. Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász szerint 2019-ben az eddigi legrosszabb besorolást kapta egészségügyünk az európai fogyasztói index összevetésében. Ez az európai 33. hely a 35-ből. Eközben előre látjuk, hogy a következő években drámai lesz a szakdolgozó-hiány. Egy gyógytornász egyszerre tornáztat húsz embert. Igaz, az államtitkár besegít: ő százat, egy szakmai konferencián.
Az ország elvész a magán, „félmagán” és közfinanszírozott egészségügyi ellátások világában. A csúcskórházaknál az orvos lobbi nem lát tovább. Az új kardiológiai és szívsebészeti centrumoknál pedig a miniszter. Pedig ezek személyzet nélkül puszta falak. Eközben milliók szenvednek az egészség hiányától, mert nem elérhető számukra az ellátás, és mert tájékozatlanok az egészség megtartásának lehetőségeit illetően.
A nemzetközi szervezet 2019-ben felhívja a világ ápolóinak figyelmét, hogy „jól nézzenek körül országaikban. Hívják fel a figyelmet az elesettekre, a reménynélküliekre, a képességeiket vesztettekre és az ismeretek hiányában szenvedőkre. Mert nekik is joguk van az egészséghez és a jólléthez.” A nemzetközi szervezet emellett azt is elvárja, hogy az ápolók legyenek ott az egészségügyi szolgáltatásokról hozott döntéshozatalnál, a szakpolitikai vezetésben. Mi erre a válasz? Magyarországnak nincs országos főápolója. 
A Magyar Szakdolgozói Kamarának nem sikerül lényegi áttörést elérni az ápolók megbecsülésében. Mióta is kiabálnak? Eközben a szakképzés teljesen amortizálódott. Híre-hamva sincs az egykor kiváló szakközépiskoláknak, egy kalapba kerültek a tetőfedőkkel. A jelentős ösztöndíjjal kiképzett „kiterjesztett hatáskörű ápolók”, akiknek az orvosi munka részbeni kiváltása a feladatuk, lényegében törvénytelenül, szakmailag érvényes felhatalmazás nélkül működnek. A mindennapi ápolás kézzel fogható haszna el sem jut a szegényekhez és perifériára szorultakhoz, mint például az egyébként is kirívóan rossz egészségi állapotban lévő romákhoz.
Az egészségügyi hozzáférést korlátozza a tudatlanság és a félelem. A rossz egészségi állapotnak megágyaz a társadalmi kirekesztés, a vitaminhiánynak az éhezés, a receptkiváltást pedig lehetetlenné teszi a mélyszegénység. De nem látunk arról kutatásokat, hogy mindez milyen hatás van a romák egészségére. A felmérések az igazságtalanságokkal nem tőrödnek, ezért hát egészségpolitikai változások sincsenek.
Az egészségpolitikusoknak fogalmuk sincs, miképpen működik a roma ember, a család, a közösség betegség esetén. Nem látják, hogy a magára maradt roma embert letaglózza a tudáshiány, amikor a rák kezdeti jelei után győzedelmeskedik az a fatalista meggyőződése, hogy nincs menekvés. Nincs szakember, akivel két kemoterápia között a tüneteket megbeszélje, aki a panaszokat enyhítse. Az ismeretlen betegséghez kapcsolódó félelem előre meghatározza a beteg sorsát. Szakmai tudást igénylő állapotnál - mint a magas vérnyomás, cukorbetegség, asztma, krónikus köhögés, vérszegénység - sincs következetes gondozás, mert családorvos sincs, sőt védőnő sem. Senki sem tudja, hány roma családban gondoznak magatehetetlen  személyt. Ki viszi el hozzájuk a támogatást? Budapestről ők nem is látszanak!
Az Ápolók Nemzetközi Tanácsának etikai kódexe kimondja, hogy az ápolásban a "kulturális jogokat, az élethez és a választáshoz való jogot, a méltóságot és a tisztelettel való bánásmódot biztosítani kell. Az ápolók egészségügyi szolgáltatásokat nyújtanak az egyénnek, a családnak és a közösségnek, és összehangolják szolgáltatásaikat a kapcsolódó csoportokkal.” Az Egészséget mindenkinek! felhívás 2019-ben azt jelenti, hogy az egészségnek elérhetővé kell válnia egy adott ország minden állampolgára számára. A népegészségüggyel való törődéssel Magyarország adósa maradt állampolgárainak. Romáknak, nem romáknak, mindenkinek.
Frissítve: 2019.05.13. 10:44

Adni tudni kell

Ha van valami, ami az iszlámban, a kereszténységben, a politikai baloldalban és a mérsékelt konzervatívokban közös, hát az a szegények, nélkülözők, bajbajutottak megsegítésének erkölcsi kötelezettsége. Naiv lélek talán tiltakozna is: kérem, ez nem egyik-másik vallás vagy politikai irány tulajdonsága, hanem minden emberé! Sajnos nem. 
Hazánkban eléggé megroppant a szolidaritás szövete, és ebben döntő szerep jut a módszeresen szegényellenes magyar kormánynak. Ahol hajléktalanok ellen törvényt hoznak, és a hétköznapokban is zaklatják őket; ahol családok ezreit lakoltatják ki, és még célként sem szerepel szociális lakásépítés; ahol menekülteket éheztetnek, ahol (egy gazdasági fellendülés időszakában) tíz évig nem emelkedik a családi pótlék vagy a jövedelempótló segély, ott bizony nem magától értetődő, hogy segítsük az elesetteket.
A kormány kétmilliárd forinttal támogatta két földrengés sújtotta mexikói templom újjáépítését. Persze, adni kell! Ahol földrengés pusztít, adjunk sátrat, takarót, gyógyszert és kötszert, palackozott ivóvizet, akár szakembert és pénzt is. No de a magyar adófizetők pénzéből templomot építeni? Mexikóban él a világ leggazdagabb emberei közül néhány. Miért kellene a helyükbe lépni? Ebből a pénzből száz hajléktalan számára lehetne olyan házat építeni, ahol mindenkinek jut egy saját, 12 négyzetméteres szoba. 
Leégett a Notre Dame. Hogy Szeged segít, azonnal: valahol természetes. Hiszen az a város a XIX. századi nagy árvíz idején számtalan helyről kapott önzetlen segítséget, így Párizstól is. De azért tudnivaló: Franciaország a világ ötödik, Európa második gazdasági hatalma. A fejlettség szintjét mérő egy főre jutó GDP ebben az országban két és félszerese a miénknek. És mi vajon eljutunk-e oda valaha is, hogy egy magyar kórházban körbe lehessen függönyözni egy ágyat, amikor a beteg ágytálat használ, vagy épp mosdatja, a fenekét törli az ápoló? 
Szijjártó Péter nem tartozik a számomra rokonszenves politikusok közé. De véletlenül tudom, évente rendszeresen támogat egy vidéki iskolát. Gyurcsány Ferencnek nem vagyok rajongója. Ám tudom, miniszterelnökként nem vette fel a fizetését, hanem jótékonysági alapítványoknak ajánlotta fel. Tisztelet mindkettejüknek! És ne tessék azt mondani, hogy könnyű nekik, van miből. Hiszen sok gazdag nem ad, és ugyanakkor mennyi a jótékonyságból adakozó az alsó középosztályban is. És van hová, lenne hová adni. Legyen divat a jóság, a segítőkészség, az együttérzés! 
Az évtizeddel ezelőtti délkelet-ázsiai cunami idején mennyi volt a segítséget felajánló magyar – lám, nem vagyunk rosszabbak bármelyik más nemzetnél. De valahogy messzire könnyebb adni, mint a szomszéd néninek, a pár kilométerre lévő, pusztuló falunak. Ám mielőtt valaki félreértené. Nem arról akarok lebeszélni bárkit, hogy külföldieken segítsen. Hiszen annyi a szegény ember, a szegény ország! Csak ne kövessük el azt a hibát külföldön is, amit kormányunk rendre elkövet Magyarországon: hogy tudniillik annak adunk, aki nem is szorul rá igazán, és nem kap az, aki nagyon is rászorulna. 
Lám-lám, nem is könnyű adni. Önzetlenül adni, számítgatás és dicséretvárás nélkül; és jó helyre adni De kapni is nehéz ám, nagyon nehéz.
Frissítve: 2019.05.13. 10:44

Jelképek

Még el sem ültek a himnusztörvény hullámai Szlovákiában, máris van új „magyar” ügy. Vasárnap Párkányban felavatták Ludovit Stúr, a XIX. századi szlovák nemzeti mozgalom vezetőjének, a szlovák irodalmi nyelv megteremtőjének a szobrát. Ő az 1848-49-es forradalom idején a magyarok ellen harcolt, szervezett felkelést a magyar elnyomás ellen, és magyar parlamenti képviselőként a szlovák autonómiáért, függetlenségért állt ki. Vagyis azt képviselte, amit manapság minden kárpát-medencei magyar érdekvédelmi szervezet, így a Szlovákiai Magyar Közösség pártja is a zászlajára tűz. 
Az MKP elnöke, Menyhárt József azonban Facebook hirdetésben is tiltakozik a szobor ellen. „A Stúr-szobor egy szimbólum. Nem a nagy szlovák személyiség előtti főhajtás jele, hanem a magyarok megtörésének jelképe kíván lenni. Üzenete: a várost elfoglaltuk, átneveztük és most őrhelyként elhelyezzük itt ezt a szobrot.” Ebben sajnos sok igaza van: a magyar kisebbségek lakta környező országokban a többségi hatalom a szimbólumháborút ugyanolyan fontosnak tartja, mint a kisebbség. A múlt héten rendeződött himnusztörvény is aligha büntette volna ténylegesen a kisebbségekhez tartozókat – a nyelvtörvény alapján sem osztogatták a büntetéseket -, de jó eszköz volt arra a szimbolikus üzenetre, amit az MKP elnök is említ. Azaz, hogy ki az úr a háznál. 
De az is jelkép értékű, hogy kit támad a parlamenten kívüli párt elnöke: elsősorban Bugár Béla Híd-Most „vegyespártját”, amelynek a kormányzás és a himnusztörvény megtépázta ugyan a népszerűségét, de némi esélye még van arra, hogy bekerüljön a brüsszeli, majd jövőre a pozsonyi törvényhozásba. Mintha nem is az „összmagyar” érdek, az erős brüsszeli képviselet lenne már a legfontosabb, inkább csak az Orbán Viktor által a „piszok a köröm alatt” -nak nevezett Híd legyőzése.
Szerző
Gál Mária
Frissítve: 2019.05.13. 10:46