Bakos Gyöngyi: Semmi adat

Publikálás dátuma
2019.05.18. 15:05

Az apám nem volt besúgó. Nem figyelt meg senkit, őt sem figyelték meg. Hetente kétszer, amikor Dénes elmegy dolgozni, átkutatom a számítógépét. Nem tudom, miért csinálom ezt. Se szerelmes levelek, se más nők, pornó is ritkán. Ha pornó, akkor csak normális, egy férfi, egy nő, semmi érdekes. Nem tudom, miért csinálom ezt, a szakdolgozatomat kellene írnom, ehelyett Dénes gépében kotorászok. Ezzel töltök hetente kétszer legalább két órát. Mintha érdekelne. Nem találok soha semmit, és emiatt csalódott vagyok. Úgy érzem, ez nem normális. Az se, hogy átkutatom, az se, hogy csalódott vagyok. Talán csak kitörli az olyan leveleket, a durva pornókat, a társkeresőket inkognitóablakban nyitja meg. Mindenfélét elképzelek, hogy miket néz, ha nem vagyunk együtt. Miket nézne. Pontosan tudom, hogy nem néz semmit, nincs más nő, nincs durva pornó, nincs semmi titkos dolga. Kutatómunkánk – az iratanyag jelenlegi feldolgozottsági szintjén – édesapjára (néhai – itt édesapám neve következik) vonatkozóan nem járt eredménnyel, adatot nem találtunk. A társas kapcsolatok válsága Ingmar Bergman filmjeiben. Ez a szakdolgozatom címe, napról napra nem haladok vele. Dénes elmegy dolgozni, én otthon maradok, főzök és szakdolgozatot írok. Ha megkérdezi bárki, hogy telnek a napjaim, azt mondom, jól, persze, írom, haladok, kutatok a témában. Nem kutatok. Egyre jobban főzök. Dénes nem tud segíteni, nem szereti ezeket a filmeket, nem szereti Bergmant, nem érti, miért ezt választottam, örül, hogy otthagyta a bölcsészkart. Kertész lett, mindig is ez érdekelte, semmi más. Az ő diplomamunkájánál én segítettem, együtt mértük a bambuszokat a vácrátóti botanikus kertben, elmentem vele terepre, fotóztam, gépeltem, diktáltam, éjszaka nyomtattam, bármit, amire megkért. Ő nem segít. Nem tud, fáradt, dolgozik, nem ért a filmekhez, írjak inkább valami modern rendezőről, hagyjam Bergmant a faszba, írjak Tarantinóról. Néha napokig nem történik semmi, csak bámulom a falat, és azon gondolkodom, mikor találok Dénes gépén valami érdekeset. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Online kitöltöd az űrlapot, kiről akarsz kérni információt, hol dolgozott, hol született, ilyenek. Három perc az egész, pár hónapon belül postai úton válaszolnak majd, hogy a családtagod besúgó volt-e. Kikérhetem nagyapámra is. Anyám szerint a nagyapám biztos nem volt besúgó, a papa nem volt olyan. Milyen? Apám olyan volt, még mesélte is, hogy őt beszervezték, olyan volt, hogy történeteket talált ki, részegen bármiről teljesen hihetően tudott beszélni. A Belügy beszervezte, mert ott dolgozott. Ha épp nem volt részeg, elvonult. Jelentéseket kell írnia, most hagyjuk egy kicsit dolgozni, fontos ügy, ne zavarjuk. Üti az írógépet, ezek fontos dolgok kislányom, határidőre kell. Lehet, hogy nem mondta, hogy jelentés, csak most így emlékszem. Rosszul. Csak kitalálom az egészet. Nem jelentett senkiről, csak szeretett volna. Apámat valószínűleg egyáltalán nem tartották megbízhatónak, beszervezhetőnek, tudták, hogy részegen a kocsmában mindenkinek elmondaná. Róla se jelentett senki, nem volt róla mit jelenteni. Nagyapámat úgy képzelem el, hogy azt mondják, írjon jelentéseket, ő meg feláll, és azt mondja, sose tenne ilyet. Kimegy és becsukja maga mögött az ajtót. Ha valamivel megfenyegetik, akkor is ellenáll, kilép a pártból, egyenesen az emberek szemébe mondja, mit gondol. Vagy annyira kommunista, hogy elvből megfigyel. Egyetért azzal, hogy meg kell figyelni azt, aki gyanús, és aki gyanús, azt el kell távolítani vagy jobb belátásra kell téríteni. Annyira a hétköznapjai részévé válik ez, hogy nem áll fel, mikor ezt a feladatot kiosztják neki, hanem teljesen természetesnek tartja. Sose beszél erről. Sose kérdeztem, azt se, hogy miért volt kommunista, mire eszembe jutott, hogy megkérdezhetném tőle, meghalt. Apám nem volt kommunista, gyűlölte a kommu­nistákat, mégis meg akart figyelni. A rendszer része akart lenni, vagy fontos ember, akire valami nagy dolgot bíznak. Megérkezik a levél postán, rajta csinos kis bélyeg. ÁBTL, logó, még nyilvántartási szám is van, ha akarok válaszolni, erre a számra hivatkozhatok. Lehet hivatkozni. A levélben az üt meg legjobban, hogy néhai. Apám már csak néhai, nem tudom, ez miért üt meg, mikor huszonöt éve meghalt, az életemet nagyjából úgy élem, hogy az apám mindig is halott volt. És akkor az a szó, hogy néhai. Ha kiderülne, hogy nagyapám besúgó volt, nem mondhatnám el anyámnak, titokban kéne tartanom előtte, minden egyes alkalommal, mikor találkozunk, úgy kéne tennem, mintha semmi nem történt volna. Az is lehet, hogy nagyapámat figyelték meg, róla írtak jelentéseket, és ott derülne ki valami, amit anyámnak nem mondhatnék el. Anyámnak azt se mondhatom el, hogy tudom, apám nem volt besúgó. Dénes hazajön, és sose veszi észre, hogy átkutattam a laptopját. Nem figyel eléggé, néha hagyok nyomokat, másképp áll az egér, vagy más oldalt hagyok megnyitva. Ha rákérdezne, tagadnék, nem, dehogy néztem át, csak véletlenül bekapcsolva hagytad, véletlenül nekidőltem az egérnek, az én laptopom nem indult el, ezért a tiéd használtam, remélem, nem haragszol. Ezeket hazudnám neki. Tudja, hogy átkutatom, de nem is érdekli, mert úgyis töröl mindent, ami titkos. Vagy a benti gépen intézi, vagy a telefonon, vagy nem is online, hanem személyesen, munkaidőben találkozgat valakivel. Nem tudom, apám szerette-e Bergmant, nem tudom megkérdezni tőle. Túl korán haltak meg a férfiak az életemben. Az nem érdekel, hogy anyám szereti-e. Nem érdekel az sem, hogy ő besúgó volt-e. Az érdekel, hogy kutakodott-e apám után, átnézte-e a táskáját, a zsebeit, nem tudom, hogy régen miket lehetett átnézni. Vagy nem volt erre szükség, mert apám elmondta az összes szeretőjét, az összes nőt, ügyet, még azt is, ami valójában meg se történt. Tájékoztatnak, hogy folyamatosan törekednek a Belügyminisztériumtól átvett, meglehetősen hiányos korabeli nyilvántartások bővítésére, így lehetőségem van arra, hogy ismételt kutatást folytassanak édesapámra vonatkozóan. Ezt azonban, az iratfeldolgozó munkákat figyelembe véve, csak néhány év elteltével érdemes kérnem.
Szerző

Szántó T. Gábor: Éjszakai edzés, 1974

Publikálás dátuma
2019.05.18. 14:06

Aludni tényleg kicsit olyan, mint meghalni. Ha sötét van, és becsukom a szemem, máris olyan, mintha meghaltam volna. Próbálom, de félek. Attól, hogy máris meghalok. Amikor elalszom, nem is tudok magamról. Viszont lehet, hogy meghalni is olyan egy kicsit, mint aludni. Tévében már láttam halottat. Nem tudok elaludni. Megpróbálom visszafojtani a levegőt. Megijedek, hogy nem megy sokáig. Szoktam gyakorolni nappal is, és csinálom úszás közben, edzésen, mert akkor úgyis kell. Akár egy harminchármas medencét is át bírok úszni víz alatt. Ha netán menekülnöm kell, és el kell bújnom, ahhoz is az kell, hogy ne hallják, hogy lélegzem, de sajnos az a baj, hogy bújócskánál, futás után, ha elrejtőzöm, mindig hangosan kell szuszognom, és az izzadás miatt viszketek is. Halottasat játszom, vajon meddig bírom, ha eltemetnek, koporsóban, a föld alá, bár az rémes lenne, ha élve temetnének el, igaz, a halál még félelmetesebb, ezért azt úgy próbálom ki, hogy behunyt szemmel, mozdulatlanul fekszem az ágyamon, és nem veszek levegőt. Mert kerülhetek olyan helyzetbe, hogy engem is gázkamrába zárnak, mint a Vera fiát, és akkor lehetőleg addig kell bent tartanom a levegőt, amíg a gáz hatása csökken, hogy azok alatt, akik rám esnek, valahogy mégiscsak életben maradjak, míg újra kinyitják a vasajtót. Láttam a tévében, mennyi hulla van egymáson, de hallottam azt is, hogy előfordult, hogy legalul valaki életben maradt. Vagy például, ha majd újra a Dunába akarnak lőni bennünket, mint annak idején, akkor, ha időben ugrom be, még mielőtt lőnének, de nem túl korán, nehogy észrevegyék, és nem jövök fel a víz felszínére jó sokáig, akkor lehet, hogy túlélem. De ahhoz meg kéne tanulnom átúszni az ötvenes medencét is. Nem tudok aludni. Miért kell engem minden este deportálni? Miért kell, hogy már most rossz legyen, amikor később úgyis az lesz? És az a legrosszabb, hogy éppen ők hagynak egyedül, akiktől a legrosszabb külön lennem. Olyan ez az egész, mint az uszodában az edzés, csak itt nem a minősítőre edzenek, hanem a deportálásra. Hogy szokjam. Hogy majd én is életben maradjak, mint ők, ha legközelebb elvisznek bennünket. Mert kiszámoltam, hogy engem pont annyi idősen deportáltak a kisszobába, mint amikor aput a vonaton. És ugyan nem mondják, de érzem, minden rosszra szeretnének előre felkészíteni, amennyire lehet, hogy semmi ne érjen váratlanul, ha felnövök. Akkor viszont nem akarok felnőni. A jóra miért nem készítenek fel soha? Miért kellettem nekik egyáltalán, ha tudták, hogy minden ­rossz­­ lesz? Ha szeretik a gyereküket, és ezt többször is mondták, meg azt is, hogy az én érdekemben csinálják, amit csinálnak, amit nehéz elhinni, főleg a priznicnél meg a külön alvásnál, akkor miért akarják, hogy rossz legyen neki? Ha előre tudták, hogy mi minden történhet, amire fel kell készíteniük, akkor talán inkább nem kellett volna egyáltalán elkészíteniük, és akkor nem kéne például egyedül aludnom, meg edzeni az önállóságra, meg arra, hogy nem lesznek, sőt arra sem, hogy netán engem is elvisznek, ahogy őket, és akkor lehet, hogy egyszer csak én sem leszek. Látom rajtuk, hogy nekik is hiányzik a papájuk, bár erről soha nem beszélnek, vagy legalábbis csak szomorú arcot vágnak, ha véletlenül mégis szóba kerül, úgyhogy erről inkább én se beszélek. De miért nem beszélnek legalább addig vidám dolgokról? Miért csak mindig felkészítenek? Hát nem értik, hogy így nem alhatok el? Ha elalszom, hogy vigyázzak ránk?

Egyszerre gátlástalan és szemérmes

Publikálás dátuma
2019.05.11. 20:09

Fotó: Molnár Ádám
A chilei születésű, Mexikóban nevelkedett, majd Spanyolországban élő és író Roberto Bolaño művei a spanyol nyelvű irodalom jelenlegi aduászai. A korán elhunyt szerző 2666 című nagyregénye nem kis falat, hogy magyar olvasóként mégis faljuk, az a fordítót dicséri. Az ELTE BTK Spanyol Tanszékének adjunktusa – további Bolaño-művek: A science fiction szelleme és a friss megjelenésű Szülőföld magyarítója – az irodalom és a matematika részösszefüggéseit is megvilágította.
Amikor 4-5 éve felkérték Roberto Bolaño gigantikus művének, a 2666-nak a fordítására, tudta, mit vállal?  Épp aznap kaptam a felkérést, amikor kiderült, hogy várandós vagyok a második gyermekemmel. Csak annyit tudtam belerebegni a telefonba, hogy de hiszen az egy nagyon hosszú könyv… Mindig is azt gondoltam, csak nagyon indokolt esetben menjen az író 200 oldal fölé – olvasóként sem szeretem a túl hosszú könyveket. A 2666-ot is próbáltam már többször korábban egy fanatikus tanítványom ajánlására elolvasni, de mindig abbahagytam. Most viszont, mivel elvállaltam a fordítását, nem volt mit tenni. És sokkal könnyebb volt végül is, mint amire számítottam. Bolaño tulajdonképpen egy-egy egységet ismétel, permutál a végtelenségig, ha erre rájössz, ha megtalálod, hol lehet összekacsintani az íróval, már nem fáj annyira. A sok erőszaktól, a nők-lányok tömeges legyilkolásának leírása sem szegte kedvét?  Dehogynem, de felül tudtam rajta emelkedni, amikor rájöttem, mit miért csinál irodalmilag a szerző, hogyan is találta ki mindezt a hatás kedvéért. És nyelvileg volt benne valami vonzó. Nyilván előny, ha minél szélesebb és mélyebb tudományos és kultúrtörténeti ismeretekkel rendelkezik egy fordító, de ez mennyire követelmény? Hány további könyvet kell megmozgatni egy lefordítása érdekében?  Amikor elvállaltam Bolañót, tudtam: számos szakmát ki kell tanulnom menet közben. De ebben ókonzervatív vagyok, szerintem fordítóként kötelességünk ismerni a szerzőt, és a többi művét is, melyek szigorúan véve sokszor nem is szükségesek az adott könyvfordításhoz. Amikor a műfordítást tanultam, nagyon megjegyeztem a következő mondatot: „a fordító egy szemérmes színész”. Tehát ahhoz, hogy ismerjem a szereplőimet, hogy tudjam, miért mondják, amit mondanak, és miért úgy mondják, ahogy, ismernem kell azt a világot kívülről-belülről, amiben léteznek. Bolaño jó író, megérdemli azt a pluszt, hogy amennyire csak lehet, utánaolvassak, képbe kerüljek vele kapcsolatban. És a korábbi Bolaño-fordításokat mennyire kellett figyelembe vennie? Scholz László három könyvet (Éjszaka Chilében, Távoli csillag, A Harmadik Birodalom), Kertes Gábor egyet (Vad nyomozók) már átültetett magyarra.  Scholz doktor öröksége nehezen átléphető, hiszen tőle tanultam a legtöbbet. Épp ezért, ha nem olvastam volna el a Bolaño-fordításait, amit megtettem, akkor is ment volna a „stiláris kontinuitás”. Ismerem a kötőszavait, a mondatszerkesztését – a mondat végére szereti tenni az alanyt –, sokat használja a „jóllehet” kifejezést… Bolañónál, ha nem is szervesen, de összefüggenek a művek, ha más nem, a szereplők nevei, a témavázlatok szintjén. Egyszóval nem volt ártalmamra, hogy elolvastam magyarul is a műveit. A könnyebbséget már említette, de mi volt a legnehezebb Bolaño fordítása közben? Elsősorban a terjedelem, a magyar kiadás 800 oldal feletti – ehhez kitartás, álló-, pontosabban ülőképesség kell! Másodsorban a mondatok hossza: a spanyol mondatok amúgy sem rövidségükkel tüntetnek, de a Bolaño-féle hosszú mondat már elég extrém. Nemegyszer előfordult, hogy mikor elhatároztam, már csak egy mondatot fordítok, aztán pihenek, kiderült, hogy az a mondat éppen három oldalon fut végig. Ami viszont könnyebbség, hogy ezek mellérendelő mondatok. José Ortega y Gasset művészetfilozófiai esszéi fordításánál birkóztam nagyon az alárendelő hosszú mondatokkal, melyek keresztbe-kasul utalnak egymásra a mondaton belül. Magyarul viszont nem tűr el egy mondat ennyi utalószót vagy sokszoros birtokos szerkezetet – szét kell szedni őket. Bolañónál ilyen gond nincs, ő „listákat” sorol. A mondat, a nyelvi elemek alakításán túl hogyan tud segíteni a fordító az idegen kultúrában járatlan olvasónak?  Gyerekkorom olvasmányaiban még sok lábjegyzet szerepelt, a legnagyobb kedvencem a „Lefordíthatatlan szójáték – a ford.” megjegyzés volt. Én szerettem ezeket a magyarázatokat olvasni, de manapság ez a megoldás nem kedvelt. A kiadói gyakorlat szerint csak azt közöljük, ami az eredeti műben is ott van. Én csak a beszélő nevek esetében szoktam segíteni, pedig néha jó volna többet. A rigorózusan, pontosan, szöveghűen vagy a szabadon, kreatívan alkotó fordítók közé sorolja magát?  Most éppen – egy fordítandó mű hatására – azt mondom: nem az a kérdés, hogy milyen fordító vagy, hanem az, milyen a mű, amit fordítasz. Mert hiába a műfordítói alázat, a pontosságra való törekvés, ha a mű éppen ezeknek áll ellen. Guillermo Cabrera Infante Tres tristes tigres című művét ültetem át magyarra. Az élete utolsó 40 évét londoni száműzetésben élő kubai szerző – belőle írtam a doktorimat – Joyce-szerűen újraalkotja Kubát. A kubai emberek beszédmódját fonetikusan írja, létrehoz egy új nyelvet, ami hihetetlenül szójátékos, vicces, szinte még a „Jó reggelt!” sem csupán egyszerű köszönés, van vagy másik három jelentése – tudós fordítóként képtelenség lefordítani. Ehhez Karinthy Frigyesnek kéne lenni… Vagy Szentkuthy Miklósnak, ha már Joyce szóba került.  Hát nem véletlen, hogy az ő Ulysses-fordítását bogarászom mostanában. Gátlástalannak kell lennem, újra ki kell találnom nemegyszer a szöveget, attitűdfordítást kell végeznem. Adalék: a könyvet bár kiadták Kubában, erősen meghúzva, cenzúrázva. Erre a későbbi kiadások előszavában a szerző köszönetet mond a cenzorainak, mert sok kritikus a mennyekbe menesztette a regény zárlatát – ami pedig a cenzoroknak volt köszönhető, egyszerűen levágták a könyv végét!... Az író minden ilyesminek, nyomda ördögének, hibának külön örül, mert alakítják a művet. Szóval én sem lehetek szégyenlős. Bolaño esetében nem tudott, más fordításakor fordult már tanácsért a szerzőhöz?  Nem volt rá szükségem, illetve… Guillermo Martínez argentin matematikus és író esszékötetét fordítottam, amiben Borges műveit elemzi a számelméleti fogalmak használata szempontjából (Borges és a matematika, Európa Könyvkiadó, 2010 – a szerk.). Beszereztem hát a Freud—Gyarmati Számelméletet, kiokosítottam magam – és rájöttem, hogy akár fel is hívhattam volna az írót. Két regényét is fordítottam aztán (Oxfordi sorozat; Luciana B. lassú halála), majd egy Buenos Aires-i konferencián találkoztunk végül, és elmentünk együtt várost nézni. Van egy remek könyve Kurt Gödel osztrák matematikusról, egyszer azt is szívesen lefordítanám. Az esszék mellett ugyanis a matematikát is imádom.
Szerző
Frissítve: 2019.05.11. 22:21