Je suis!

Csütörtök hajnalig gyűlöltem a közéleti sportágként is felfogható mondatvadászatot.

Nem volt ez mindig így, az ifjúkori, szinte kamaszosan lázadó indulat vitt 2002-ben a Hősök terére, amikor Kövér László hírhedt köteles beszéde után és ellen tüntettünk. Később szinte szégyelltem magam, belegondolva, hogy hányszor, hány helyen és hány helyzetben mondtam rossz mondatokat, megbántva azt, akit nem szerettem, akivel nem értettem egyet, és azt is, akit nem akartam. Igazságtalannak tartottam, hogy a közélet árgus szemeket és füleket generál, a félreérthető vagy egyértelműen hibás mondatokat kampányeszközként használja, bármely politikai oldalról hangzanak is el. Borzasztónak, évtizedekre, generációk életére kiható, történelmi léptékben is bajnak tartom, hogy a bocsánatkérés hiányzik a magyar politikából, a tévedés beismerését a gyengeség jeleként értékelik, és a morális minimumok nem mindenki számára alapok.

Csütörtök reggel azonban elveimet félretéve ismét mondatvadásszá váltam. Az Index újságírója, Dull Szabolcs egy zuglói fórumon hallotta meg a Magyar Köztársaság Országgyűlése elnökének - így mutatta be Kövér Lászlót a zuglói fideszes választókerületi elnök, miközben hol van már a Magyar Köztársaság?!? - mondatát: „Egy normális homoszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő így született, ilyenné lett. Próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak.”

Nézem a közösségi oldalakat, várom a felháborodást, de csak elemző, Goebbelst citáló, vagy híres meleg művészeket soroló kommentárokkal találkozom. Nem hívnak tüntetni a Hősök terére.

Pedig ma szexuális hovatartozásunktól függetlenül mindannyiunknak coming outolnunk kellene, mielőtt a házelnöki gondolat a lappangó homofóbiától eljut a közbeszédben nyíltan kimondhatóvá. Nem a meleg közösségért, hanem a legalapvetőbb emberi jogainkért kiállva.

Je suis homosexuelle. 2019. május 16-tól kezdve meleg vagyok.