Heimer György: Korrupciós históriák

Publikálás dátuma
2019.05.19. 14:30
Képünk illusztráció
Fotó: Shutterstock
Nem meglepő, hogy a rendszerbe be volt kódolva a korrupció – tűnik ki a most közreadott titkosszolgálati jelentésekből. Borvendég Zsuzsanna két könyve azonban csak a jéghegy csúcsát mutatja be.
Akár politikai kriminek is beillene Borvendég Zsuzsanna legutóbb megjelent kötete. Van benne minden az izgalmas olvasmányhoz. Rivalizáló kémszolgálatok, titkos (tranz)akciók, beszervezett urak és elvtársak, fehérgalléros bűnözők, hetedhét határon átcsempészett, katonai célokat is szolgáló csúcstechnikájú portékák, vesztegetések és persze pénz, méghozzá magánszámlákon landoló sok-sok közpénz. Ám a történész-levéltáros szerző, a Magyarságkutató Intézet munkatársa tollát nem írói fantázia vezette. A Cég megnyertjei – a megnyertek cégei és a korábbi, Az „impexek” kora című szakkönyvek az államszocialista kor hétpecsétes titkaként őrzött (al)világába vezetik az olvasót. Arról szólnak, hogyan épültek be az akkori polgári és katonai titkosszolgálatok, a Belügyminisztérium és a Magyar Néphadsereg Vezérkarának hírszerző csoportfőnökségei a külkereskedelmi vállalatok apparátusába. A kizárólagos állami monopóliumot élvező export-import álcája alatt kik és miképpen használták ki a nyugati országokhoz fűzött üzleti kapcsolatok titkos csatornáit politikai és magáncélú haszonszerzésre. Ehhez az államkasza fosztogatásával keveredett kémjátszma leleplezéséhez az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött közel sem teljes iratanyag szolgáltatta a muníciót, s a levéltár korábbi munkatársaként dolgozó Borvendég – mint egy oknyomozó riporter – megpróbálta kibogozni a bűnös szálakat, hozzá adalékul a külkereskedelem remekül passzoló technikáit és a moszkvai csúcsokig is felnyúló kapcsolati hálót. 
Mindennek közgazdasági alapját – az akkori centralizált gazdaságirányítási rendszer szerint – a termelőktől többnyire elszakított külkereskedelmi vállalatok képezték, a partnerek így nem láttak bele a külkeresek gazdálkodási kártyáiba, azok el tudták titkolni tényleges bevételeiket. Másfelől viszont a pártállam nyers (kereskedelem)politikai célokat is megfogalmazott. Ilyen politikai kívánalom volt, hogy az úgymond nemzetközi munkásmozgalom támogatása jegyében előnyben kell részesíteni a nyugati kommunista testvérpártok vállalatait – akár veszteséges export-import ügyletek árán. A kilencszázhatvanas évek végétől – amikor az amerikai-szovjet hidegháború fegyverkezési hajszával kevert műszaki-technikai versenybe fordult – a Nyugatról származó csúcstechnológiájú termékek illegális beszerzése került előtérbe, s az USA mindezt szállítási tilalom alá vont árulistákkal, az úgynevezett COCOM (Coordinating Committe for Multilateral Export Controls) embargóval próbált megakadályozni. A keleti blokk titkosszolgálati eszközökkel is támogatott csempészimportőreinek, köztük a magyaroknak dolgát azonban megkönnyítette, hogy a nyugati, főként a német cégek hamar felismerték az embargós áruféleségek illegális exportjában rejlő zsíros profitlehetőségeket. A felárakkal, kenőpénzekkel olajozott és a származási helyet eltüntető tranzitálások vagy re-export üzletek visszaosztásából jutott az importőrök és a szolgálatok zsebébe is.
Ebben az összefüggésben külön történetet alkotnak Az „impexek” kora alcímeként szereplő „külkereskedelmi fedéssel folytatott pénzkivonás” üzelmei. Ennek egyik legáltalánosabb gyakorlata a szakzsargonban szemérmesen alkotmányos költségnek aposztrofált kenőpénz-módi volt. Az alkotmányos költség eredetileg az üzletkötések extra kiadásainak fedezésére szolgált, felhasználását miniszteri rendeletekkel hivatalosan is szabályozták, de aztán abból korrupciók sora kerekedett. „Az alkotmányos költségkeretet legegyszerűbben úgy lehetett megdézsmálni, hogy az ebből kifizetett jutalékok néhány százalékát visszakérték a lefizetett (külföldi) üzletkötőtől” – avat be a szerző. „E visszatérítések azonban már nem jelentek meg semmilyen kimutatásban, s egy részük feltehetően a szolgálatok büdzséjét növelte, de nagyobb része magánszámlákra vándorolhatott”.
A Borvendég-könyvekben kavarognak a kor jól csengő „impexei”, Metalimpex, Mineralimpex, Technika, Interag, Waltham, Novotrade - valamilyen módon mind be voltak kötve a szolgálatokhoz. A kollaboránsok hosszú sorában a szerző jó pár köztiszteletben álló cégvezetőt, külkereskedőt, bankárt és magas beosztású hivatalnokot nevesít, akiket akkori szóhasználat szerint megnyertekként alkalmaztak. A kifejezés a beszervezés módjára utal, vagyis arra, hogy a kiválasztottak ugyan pénzbeli ellenszolgáltatást nem kaptak, de a párthűség és a hazafiasság pufogtatása mellett szívességekre azért számíthattak. Ilyen kegy volt a külföldi állomáshely, a határon túli utazás, a gyerek egyetemi felvétele, a különféle engedélyek kiadása, vagy a hiánygazdaság viszonyai között a soronkívüliség.
Ilyenformán nem meglepő, hogy a rendszerbe be volt kódolva a korrupció – tűnik ki a most közreadott titkosszolgálati jelentésekből. Ezt illusztrálja a „fedett külkereskedelem” egyik legnagyobb botrányhőse, az egykori Mineralimpex vezérigazgatója. A néhai R. I., aki dollármilliók elsikkasztásáért lehet felelős, a szocializmus idején alighanem a legdörzsöltebb kapitalistákkal is felvehette a versenyt. A szolgálatok régi motorosa a kilencszázhetvenes-nyolcvanas években állt az olajkereskedelmet bonyolító Mineralimpex élén, s a szövevényes céghálóban többi között létrehozott egy félig osztrák tulajdonú vegyesvállalatot, a Mineralkontort. Ezen át iráni kőolajat adott el az amerikai Philipp Brothers cégnek, miután az USA 1979-ben bojkottal sújtotta a perzsa országot. Az embargót kijátszó reexport bomba üzletnek bizonyult – az amerikaiak és R. I. javára. A dokumentumok tanúsága szerint ugyanis a 700 millió dollár értékű olajszállítmány közvetítése során minden dolláron 10 centet veszített a magyar költségvetés, viszont az amerikaiak busás jutalékkal honorálták a Mineralkontort, melynek nem kevés hányada R. I. titkos nyugati bankszámláin landolt. Később a BM kémelhárítói éveken át próbálták visszaszerezni az elsikkasztott pénzeket. 2,5 milliárd forintnyi kemény valutát, mai értéken 6,5 milliárd forintot tudtak hazahozni, ez azonban eltörpül a nyomozás során kámforrá vált 70,8 milliárd forint értékű veszteséghez képest. Nem kevésbé mellbevágó, hogy az állambiztonság emberei ugyan többször tájékoztatták az állampárt vezetőit, de a biznisz ment tovább, egészen a nyolcvanas évek végéig, a már menesztett R. I. nélkül.
Innentől kezdve a szerző is csak találgatásokra van utalva: milyen erők mozgatták a szálakat, mi állhatott a döntések hátterében? Mindemellett megjegyzi, még csak hozzávetőleges becslés sem készült a kisíbolt pénzek végösszegéről. Idézi viszont Kenedi János történészt, aki szerint Magyarország valójában a KGST pénzmosodája volt: „Ezek az illegális pénzek meghatározóak voltak a mai gazdasági és politikai elit megszületésénél, vagyis a mai Magyarország gazdasági életébe betagozódott a Kádár rendszer idején illegálisan kimentett vagyon. A szovjet blokk munkamegosztásából adódóan Magyarország pénzt mosott és az országon át transzferálták a lopott jószág ellentétételeit, majd azokat mindenféle nyugati bankban helyezték el, és soha nem számoltak el azokkal.”
Így hát Borvendég Zsuzsanna két dokumentumkönyve alighanem csak a jéghegy csúcsát mutatja be. De unikális, hiszen elsőként tett tudományos igényű kísérletet az államszocialista félmúlt e rejtett szeletének feltárására. Kár, hogy a mai rezsim pusztító korrupciója teljesen elvonja róla a figyelmet, pedig a pártállami korból levonható tanulságoknak is helye lenne a társadalmi diskurzusokban.
(Borvendég Zsuzsanna: Az "impexek" kora. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017., illetve A Cég megnyertjei - a megnyertek cégei. Titkosszolgálati vállalatalapítások és valutakitermelés a Kádár-rendszer idején. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2018.)
Frissítve: 2019.05.19. 14:31

Gróf Teleki Pál intelmei 1941 márciusában

Ezerkilencszáznegyvenegy tavaszára világossá vált, hogy a második világháború nem fogja elkerülni a Szovjetuniót, s a németek a nyugati után újabb frontot nyitnak keleten. Magyarország pedig rövid időn belül számíthatott arra, akarja vagy sem, aktív részesévé válik az öldöklésnek. Gróf Teleki Pál miniszterelnök ekkor „Titkos” jelzéssel négy gépelt oldalas elemzést küldött a külügyminiszternek. (A tisztséget 1941. február 4-től Bárdossy László töltötte be a január 27-én elhunyt gróf Csáky István után. Igaz, betegsége miatt 1940. december 21-től Csákyt a miniszterelnök Teleki helyettesítette a külügyi tárca élén. Bárdossy pedig, akit Teleki öngyilkossága után 1941. április 3-án Horthy miniszterelnökké nevezett ki, "ideiglenesen" - 1942. március 7-ig, tehát lemondásáig - megtartotta a külügyi tárcát is.) Teleki elemzésében röviden összefoglalta nézeteit a bel- és külpolitikáról, a háború kimenetelével kapcsolatos aggályairól, nem utolsósorban a háború után bekövetkezhető baloldali fordulatokról.
Több évtizedes történészi kutatómunkám során előkerült sok olyan dokumentum, amely nem kötődött a szociáldemokrata mozgalomhoz, a XX. század magyar bel- és külpolitikájához viszont igen, és eddig feldolgozásokban, publikációkban nem találkoztam velük. Ilyen az 1941. március 3-i Teleki-levél is, amelyet itt közlök, és amely figyelmet érdemlő adaléka lehet a már feltárt és megjelent dokumentumoknak. Átnézve a Telekiről elérhető anyagokat, nem találkoztam olyan írásával, amely ilyen tömören, egyértelműen, nyíltan vázolta volna fel véleményét a hitleri Németország indította gyilkos háborúról, várható „sikeréről” és következményeiről.
A levél hivatalos dupla iratőrzőben, másolatként maradt fenn. A szövegen nincs aláírás és dátum. Az első oldalon azonban közlik: a beérkezés dátuma 1941. március 3. Ekkor került a „KÜLÜGYMINISZTER” politikai ügyosztályára. Az elemzést a londoni és a washingtoni magyar követnek kellett volna továbbítani azzal a céllal, hogy a megfelelő alkalommal felhasználhassák iránymutatásként, a kormány véleményeként. Az iratőrzőn ceruzával írt, olykor már elhalványult bejegyzések találhatók, amelyek fontos útmutatásokat közölnek, de nem eldönthető, hogy a dokumentumot továbbították-e. Teleki egy hónappal később, 1941. április 3-án, mint köztudott, öngyilkos lett, feltehető, hogy a szigorúan bizalmas anyagként kezelt szöveget (amit alátámaszt a figyelmeztetés: ”Csak kebelbéli futárral!” közvetíthető) nem továbbították, és feledésbe merült.
Íme a levél betűhíven: A magyar kormánynak főfeladata ebben az európai háboruban az, hogy Magyarország katonai, anyagi és népi erejét a háboru végéig konzerválja. Minden áron távol kell maradnia a konfliktusban való részvételtől. A háboru kimenetele kétséges. De minden eshetőségben Magyarországnak fontosabb, hogy megtépázatlanul álljon ott az európai konfliktus befejeződésének periódusában. Nagyon könnyen megtörténhetik, különösen Németország esetleges vereségének esetén vagy még Németország nem is egészen teljes veresége esetén, hogy a háboru végén akár egész Európában, akár Európának ebben a keleti részében kaotikus állapotok állanak be, amelyek legnagyobb veszéllyel azon államokra fognak járni, amelyek védtelenek, amelyek anyagi eszközeiket és hadseregüket a konfliktus befejeződése előtt feláldozták. Magyarországot különböző veszélyek fenyegetik vagy fenyegethetik. Az orosz veszély, amely különösen Németország veresége esetén át fog nyulni Szlovákiára és Pozsonyig az egész északi magyar határ mentén is jelentkezni fog.- A román veszély. A románoknak nyilatkozatai, magaviselete, atrocitásai bizonyíték, hogy Magyarország esetleges gyengeségét feltétlen felhasználnák egy betörésre, amelynek vérengző voltát a románok viselkedése és saját forradalmuk is eléggé világossá teszik.- Az általános kommunista veszély, amely Európának ezt az egész részét, melyben Magyarország is fekszik, érheti.- A szlovák veszély. A szlovákok ugyan elenyészően gyengék velünk szemben, de ha mi teljesen fegyvertelenek és elesettek lennénk, ez is számíthat.- És végül - bár ma a jugoszlávokkal jóban vagyunk és barátságunk mind inkább erősödik, de nem utolsó sorban azért, mert bennünk barátságos és őket is alátámasztó erőt látnak - ezen erő összeomlá­sa esetén nekik is támadhatnak egyéb gondolataik.- Mindezeknek következtében a magyar politika vezető­inek első, majdnem egyetlen feladata az, hogy Ma­gyarországot épen és erőben megtartsák a háboru végéig. Kockáztatni az országot, fiatalságunkat, hadierőnket csak önmagunkért szabad és senki másért.
Hogy ezt a feladatot csak megfelelő ki­egyensúlyozással, taktikával bizonyos engedékeny­séggel, amelynek határa azonban az, hogy szuverenitásunkat ne érintse és ne sértse, lehet elérni, ez világos. Kis ország vagyunk, sajtónk nem világsajtó. A magyarságon kivül magyar lapot senki nem olvas. Az egyedüli német lap a Lloyd 10.000 példányban jelenik meg, ebből 8000-et a budapesti zsidóság olvas. Ki a csudának árt vagy használ az, hogy ez a sajtó mit ir vagy mit nem ir. A magyarság gondolatvilágát, saját nemzeti érdekei, saját függetlensége, önállósága, szabadságszeretete tekintetében nem változtatja meg. Ennek megítélése különbenis a magyar kormányra tarto­zik és bizonyára a magyar kormány több történelmi és több élettapasztalattal rendelkezik ennek megítélésére, mint bárki idegen.
A magyar kormánynak másik főfeladata az, hogy a magyarság nemzeti érzését és evvel kapcso­latosan szabadságszeretetét, függetlensége fenn­tartásáért való áldozatkészségét, nemzeti gondolkodásunk fenntartását mindenféle idegen eszmével szemben is fenntartsa. Mert hiszen ma nemcsak Magyarországon, de Európa minden kis államában ez a fő és ez ma, a nagyhatalmaknak konfliktusa alatt az egyedül lehető. Mert a nagyhatalmak - egyik úgy mint a másik - amikor saját vitális érdekeikért küzdenek, nem érnek rá és nem is szándékoznak és nem is természetük fehér keztyüt huzni külön arra, hogy a kis államokkal foglalkozzanak. A magyar kormány igen jól tudja, hogy mit kell tennie ar­ra, hogy a magyar nemzetnek önfenntartási erejét, függetlenségéért való áldozatkészségét, nemzeti érzését fenntartsa és igen jó szeme van arra, hogy megítélje, hogy ezek a magyar társadalmat milyen mélységesen áthatják és hogy ebből a megfelelő erőt, illetve biztonságot merítse a cselekedeihez.
A nagyhatalmak sajnos nem mélyednek el a kisebbek sajátos helyzetének és körülményeinek megítélésébe. Ugyanazt várják el a különböző kis államoktól és ugyanazt követelik, tekintet nélkül a helyzetek különbözőségére. És nem veszik tekin­tetbe azt, hogy ezeknek a kis államoknak is van saját életük, saját érdekük és ha nem kívánnak az egyik állam szolgája lenni, nem kívánnak a másiké sem lenni.- Amidőn az angol követ a múlt nyár folyamán - tehát még Besszarábia elfoglalása és a magyar-román konfliktus előtt - figyelmeztette a magyar miniszterelnököt, hogy ha a németek átvo­nulnak Magyarországon Románia ellen, oly államot fognak megtámadni, amelyet Anglia garantált, a miniszterelnök ezt rendkívül zokon vette azért, mert Magyarország semmibevételét látta abban, hogy nem vették tekintetbe sajátos helyzetünket és sértette, mint kis állam miniszterelnökét, az a bánásmód, amely a kis államokat nem egymástól kü­lönböző élőlényeknek, hanem egyforma sakkfiguráknak nézi.- Amidőn Németország csapatainak átenge­dést kért lengyelországi győzelmeinek tetőfokán, az akkor még sokkal gyengébb Magyarországtól Len­gyelország ellen, Magyarország ezt megtagadta. Megtagadta, annak ellenére, hogy a lengyel kormány nem viselkedett túlságos magyarbarát módon, de megtagadta azért, mert a magyar és lengyel nemzetek között ősi történelmi kapcsolat és szimpátia volt. És megtagadta nyíltan avval az okadatolással, hogy ilyen cselekedet nemzeti becsületével nem fér össze. Ha azt kérte volna valaki Magyarországtól, hogy Jugoszlávia, Bulgária, Törökország el­len ne engedjen csapatokat felvonulni, vagy át­menni, ezt Magyarország megértette volna és erről lehetett volna beszélni. De Magyarországtól azt kérni, hogy Románia ellen ne engedjen átvonulni csapatokat - bárkinek csapatait, legyen az Németország, Mexikó vagy Svédország - Magyarország helyzetének s a magyar nemzetnek oly félreismeré­sét jelenti, amely sértő és lenéző egyszerre, mert nem létezik egyetlen magyar, aki Romániát bárkivel szemben testével védné.
Frissítve: 2019.05.19. 14:38

Del Medico Imre: Vacsora a népbüfében

Valamikor a negyvenes évek legvégén történt. Akkor, amikor már nem működött a Del Medico Panzió és a lakást is elvették. De még nem telepítették ki Budapestről azt a baráti családot, amelyhez vacsora utáni feketére voltam hivatalos Anyámmal együtt. Az Astoria népbüfébe beszélték meg anyámmal a randevút. Nyolc órakor bementem a vendéglátóipar eme legújabb létesítményébe, ahol a pultnál állva lehetett elfogyasztani a pénztárosnál megvásárolt blokkal a tálaló dolgozó által adagolt ételt. A népbüfébe betérve azonnal megvásároltam az étlap legalján szereplő legolcsóbb ételt, a pásztortarhonyát. Éppen megtaláltam a kevés odaállás lehetőségét kínáló helyek egyikét, amikor megláttam Anyámat, kezében tálcával, rajta az étlap aznapi sztárja: a rántott csirke. Ára 12 forint.
Nem értettem a dolgot. Már csak azért sem, mert Anyám utált minden szárnyas-ételt. Még közvetlenül az ostrom után sem volt hajlandó szárnyast enni. Anyám meglátott, hozzám sietett és tálcát cseréltünk. Egyél - mondta és nekilátott a pásztortarhonyának. Mi történt? - kérdeztem. Ebben a pillanatban megállt mellettünk a tálaló dolgozó. Kezében egy tányér túrós pitével. Megtudtuk, hogy régebben, már az ostrom előtt is, szakszervezeti ellenőr volt, aki a vendéglátóipar üzemeit járta végig és ellenőrizte, hogy a dolgozók ellátása, bérezése és egészségügyi ellátása milyen, befizették-e a munkaadók a kötelező díjakat. Emlékezett arra, hogy a Del Medico Panzió személyzete ugyanolyan minőségű ellátásban részesült, mint a vendégek és a szállásuk is megfelelő volt. Megjegyzem: ha a személyzet valamelyik tagja megbetegedett, nem a biztosító orvosa látta el, hanem a rokonunk, Langmár Lajos, vagy barátunk Rényi-Vámos Ferenc. Egyszóval, az ellenőr jó véleménnyel volt a "pencsi" (családi- baráti körben ez volt a Del Medico panzió beceneve) gazdájáról. Gesztusával ezt kívánta kifejezni. Sőt, hozzátette, ha azt látjuk, hogy ő áll a kiadópultnál, akkor csak a legolcsóbb ételre vegyünk blokkot- a többi az ő dolga.
Gesztusa szép volt, emléke is szép. De nem éltünk vele vissza. Ugyanarra a szintre süllyedtünk volna már akkor, a XX. század derekán, amelyen számos kortársunk a XXI. első negyedében található.
Frissítve: 2019.05.19. 14:41