Heimer György: Korrupciós históriák

Nem meglepő, hogy a rendszerbe be volt kódolva a korrupció – tűnik ki a most közreadott titkosszolgálati jelentésekből. Borvendég Zsuzsanna két könyve azonban csak a jéghegy csúcsát mutatja be.

Akár politikai kriminek is beillene Borvendég Zsuzsanna legutóbb megjelent kötete. Van benne minden az izgalmas olvasmányhoz. Rivalizáló kémszolgálatok, titkos (tranz)akciók, beszervezett urak és elvtársak, fehérgalléros bűnözők, hetedhét határon átcsempészett, katonai célokat is szolgáló csúcstechnikájú portékák, vesztegetések és persze pénz, méghozzá magánszámlákon landoló sok-sok közpénz. Ám a történész-levéltáros szerző, a Magyarságkutató Intézet munkatársa tollát nem írói fantázia vezette.

A Cég megnyertjei – a megnyertek cégei és a korábbi, Az „impexek” kora című szakkönyvek az államszocialista kor hétpecsétes titkaként őrzött (al)világába vezetik az olvasót. Arról szólnak, hogyan épültek be az akkori polgári és katonai titkosszolgálatok, a Belügyminisztérium és a Magyar Néphadsereg Vezérkarának hírszerző csoportfőnökségei a külkereskedelmi vállalatok apparátusába. A kizárólagos állami monopóliumot élvező export-import álcája alatt kik és miképpen használták ki a nyugati országokhoz fűzött üzleti kapcsolatok titkos csatornáit politikai és magáncélú haszonszerzésre. Ehhez az államkasza fosztogatásával keveredett kémjátszma leleplezéséhez az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött közel sem teljes iratanyag szolgáltatta a muníciót, s a levéltár korábbi munkatársaként dolgozó Borvendég – mint egy oknyomozó riporter – megpróbálta kibogozni a bűnös szálakat, hozzá adalékul a külkereskedelem remekül passzoló technikáit és a moszkvai csúcsokig is felnyúló kapcsolati hálót.

Mindennek közgazdasági alapját – az akkori centralizált gazdaságirányítási rendszer szerint – a termelőktől többnyire elszakított külkereskedelmi vállalatok képezték, a partnerek így nem láttak bele a külkeresek gazdálkodási kártyáiba, azok el tudták titkolni tényleges bevételeiket. Másfelől viszont a pártállam nyers (kereskedelem)politikai célokat is megfogalmazott. Ilyen politikai kívánalom volt, hogy az úgymond nemzetközi munkásmozgalom támogatása jegyében előnyben kell részesíteni a nyugati kommunista testvérpártok vállalatait – akár veszteséges export-import ügyletek árán. A kilencszázhatvanas évek végétől – amikor az amerikai-szovjet hidegháború fegyverkezési hajszával kevert műszaki-technikai versenybe fordult – a Nyugatról származó csúcstechnológiájú termékek illegális beszerzése került előtérbe, s az USA mindezt szállítási tilalom alá vont árulistákkal, az úgynevezett COCOM (Coordinating Committe for Multilateral Export Controls) embargóval próbált megakadályozni. A keleti blokk titkosszolgálati eszközökkel is támogatott csempészimportőreinek, köztük a magyaroknak dolgát azonban megkönnyítette, hogy a nyugati, főként a német cégek hamar felismerték az embargós áruféleségek illegális exportjában rejlő zsíros profitlehetőségeket. A felárakkal, kenőpénzekkel olajozott és a származási helyet eltüntető tranzitálások vagy re-export üzletek visszaosztásából jutott az importőrök és a szolgálatok zsebébe is.

Ebben az összefüggésben külön történetet alkotnak Az „impexek” kora alcímeként szereplő „külkereskedelmi fedéssel folytatott pénzkivonás” üzelmei. Ennek egyik legáltalánosabb gyakorlata a szakzsargonban szemérmesen alkotmányos költségnek aposztrofált kenőpénz-módi volt. Az alkotmányos költség eredetileg az üzletkötések extra kiadásainak fedezésére szolgált, felhasználását miniszteri rendeletekkel hivatalosan is szabályozták, de aztán abból korrupciók sora kerekedett. „Az alkotmányos költségkeretet legegyszerűbben úgy lehetett megdézsmálni, hogy az ebből kifizetett jutalékok néhány százalékát visszakérték a lefizetett (külföldi) üzletkötőtől” – avat be a szerző. „E visszatérítések azonban már nem jelentek meg semmilyen kimutatásban, s egy részük feltehetően a szolgálatok büdzséjét növelte, de nagyobb része magánszámlákra vándorolhatott”.

A Borvendég-könyvekben kavarognak a kor jól csengő „impexei”, Metalimpex, Mineralimpex, Technika, Interag, Waltham, Novotrade - valamilyen módon mind be voltak kötve a szolgálatokhoz. A kollaboránsok hosszú sorában a szerző jó pár köztiszteletben álló cégvezetőt, külkereskedőt, bankárt és magas beosztású hivatalnokot nevesít, akiket akkori szóhasználat szerint megnyertekként alkalmaztak. A kifejezés a beszervezés módjára utal, vagyis arra, hogy a kiválasztottak ugyan pénzbeli ellenszolgáltatást nem kaptak, de a párthűség és a hazafiasság pufogtatása mellett szívességekre azért számíthattak. Ilyen kegy volt a külföldi állomáshely, a határon túli utazás, a gyerek egyetemi felvétele, a különféle engedélyek kiadása, vagy a hiánygazdaság viszonyai között a soronkívüliség.

Ilyenformán nem meglepő, hogy a rendszerbe be volt kódolva a korrupció – tűnik ki a most közreadott titkosszolgálati jelentésekből. Ezt illusztrálja a „fedett külkereskedelem” egyik legnagyobb botrányhőse, az egykori Mineralimpex vezérigazgatója. A néhai R. I., aki dollármilliók elsikkasztásáért lehet felelős, a szocializmus idején alighanem a legdörzsöltebb kapitalistákkal is felvehette a versenyt. A szolgálatok régi motorosa a kilencszázhetvenes-nyolcvanas években állt az olajkereskedelmet bonyolító Mineralimpex élén, s a szövevényes céghálóban többi között létrehozott egy félig osztrák tulajdonú vegyesvállalatot, a Mineralkontort. Ezen át iráni kőolajat adott el az amerikai Philipp Brothers cégnek, miután az USA 1979-ben bojkottal sújtotta a perzsa országot. Az embargót kijátszó reexport bomba üzletnek bizonyult – az amerikaiak és R. I. javára. A dokumentumok tanúsága szerint ugyanis a 700 millió dollár értékű olajszállítmány közvetítése során minden dolláron 10 centet veszített a magyar költségvetés, viszont az amerikaiak busás jutalékkal honorálták a Mineralkontort, melynek nem kevés hányada R. I. titkos nyugati bankszámláin landolt. Később a BM kémelhárítói éveken át próbálták visszaszerezni az elsikkasztott pénzeket. 2,5 milliárd forintnyi kemény valutát, mai értéken 6,5 milliárd forintot tudtak hazahozni, ez azonban eltörpül a nyomozás során kámforrá vált 70,8 milliárd forint értékű veszteséghez képest. Nem kevésbé mellbevágó, hogy az állambiztonság emberei ugyan többször tájékoztatták az állampárt vezetőit, de a biznisz ment tovább, egészen a nyolcvanas évek végéig, a már menesztett R. I. nélkül.

Innentől kezdve a szerző is csak találgatásokra van utalva: milyen erők mozgatták a szálakat, mi állhatott a döntések hátterében? Mindemellett megjegyzi, még csak hozzávetőleges becslés sem készült a kisíbolt pénzek végösszegéről. Idézi viszont Kenedi János történészt, aki szerint Magyarország valójában a KGST pénzmosodája volt: „Ezek az illegális pénzek meghatározóak voltak a mai gazdasági és politikai elit megszületésénél, vagyis a mai Magyarország gazdasági életébe betagozódott a Kádár rendszer idején illegálisan kimentett vagyon. A szovjet blokk munkamegosztásából adódóan Magyarország pénzt mosott és az országon át transzferálták a lopott jószág ellentétételeit, majd azokat mindenféle nyugati bankban helyezték el, és soha nem számoltak el azokkal.”

Így hát Borvendég Zsuzsanna két dokumentumkönyve alighanem csak a jéghegy csúcsát mutatja be. De unikális, hiszen elsőként tett tudományos igényű kísérletet az államszocialista félmúlt e rejtett szeletének feltárására. Kár, hogy a mai rezsim pusztító korrupciója teljesen elvonja róla a figyelmet, pedig a pártállami korból levonható tanulságoknak is helye lenne a társadalmi diskurzusokban.

(Borvendég Zsuzsanna: Az "impexek" kora. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017., illetve A Cég megnyertjei - a megnyertek cégei. Titkosszolgálati vállalatalapítások és valutakitermelés a Kádár-rendszer idején. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2018.)