A színpadon nem érzik, hogy menekültek

Publikálás dátuma
2019.05.22. 11:00
A Refugees for Refugees zenekar az utóbbi időben a világzenei toplisták egyik éllovasa lett
Fotó: Dieter Telemans
Jóra fordult a sorsuk a Refugees for Refugees tagjainak. A ma kezdődő Budapest Folk Festen is fellépő zenekar a világzenei toplisták egyik éllovasa.
Ha egy gyermek apja vagy anyja muzsikus, nem szokatlan, ha ő maga is hangszert vesz a kezébe. Az aleppói Tammam Al Ramadan mindössze tízéves volt, amikor apja nyomdokaiba lépve a nádból készült közel-keleti fuvolát, a ney-t először megfújta. A muzsikálás mellett gépészmérnöknek tanult, tizenkilenc éves volt, amikor kitört a háború Szíriában. Két év után menekült el a hazájából, jelenleg Belgiumban él, és az autentikus népi hangszereken játszó, 2015-ben alapított Refugees for Refugees zenekar tagja honfitársával, a török „lanton”, az oudon játszó Tareq Alsayed Yahyával. Az együttes további neves tibeti, pakisztáni, iraki és afganisztáni, illetve belga muzsikusokból áll. Első albumuk, az Amerli 2016-ban jelent meg, mostani lemezük, az Amina a World Music Charts Europe összesítésében harmadik, a Transglobal World Music Charts toplistáján pedig első helyezett lett – azaz a nemzetközi világzenei piacon igen magasan jegyzik. − A zenekar tagjai a Selyemút országaiból több hullámban érkeztek Belgiumba. A pakisztáni tamburás, Mohammad Aman Yusufi például húsz éve él itt – mesélte lapunknak a Hagyományok Háza kulturális szervezője, Kalina Veronika. – Mindnyájan neves zenei központokban tanultak muzsikálni. De hasonlóan az itthoni hagyományőrző zenészekhez, nem az iskolában találkoztak először a hangszerrel, hanem abban a közösségben, amelyben gyerekként nevelődtek. Az énekesnő, a tibeti Aren Dolma is egészen kiskorában, a családja körében kezdte megismerni népe muzsikáját. Neki egyébként nagyon intenzív a zenei karrierje, korábban Indiában volt évekig muzsikus. Nyilatkozták: amikor a színpadon vannak, nem érzik azt, hogy menekültek. Nem is annyira a menekült státuszuk a hangsúlyos, mint inkább az: bizonyítják, hogy a zene híd, összekötő kapocs, az ereje össze tudja kötni a különböző kultúrákat. Afgán népdalok, nomád tibeti énekek, Aleppó és Bagdad dallamai: mindezt egyszerre felmutatja a Refugees for Refugees muzsikája (amely nem tévesztendő össze a görög humanitárius szervezettel, a Refugee4Refugees-szal). A zenekar május 23-án lép fel a ma kezdődő Budapest Folk Festen a Hagyományok Házában, egy este a Ljubljanában élő macedón klarinétművész és zeneszerző, Goran Bojčevski kvartettjével, valamint a romazene világhírű szólóénekes-párja, Balog József és Künstler Ágnes alapította EtnoRommal. A koncert a Kisebbségek Hangjai sorozat része, a Kreatív Európa program támogatásával valósul meg. A május 25-ig tartó, immár tizedszerre megrendezett Budapest Folk Fest unikális koncertjeivel a Hagyományok Háza mellett a TRIP Hajón, a Kobuci Kertben és a Fonóban találkozhatunk.
INFÓ: Budapest Folk Fest Május 22–25. Hagyományok Háza, TRIP Hajó, Kobuci Kert, Fonó
Frissítve: 2019.05.22. 14:43

Ománi írónő kapta a Man Booker-díjat

Publikálás dátuma
2019.05.22. 09:32

Fotó: ISABEL INFANTES / AFP
Jokha al-Harthi könyve az első arab nyelven írt regény, amely elnyerte az elismerést.
Jokha al-Harthi ománi írónő nyerte el Celestial Bodies című regényéért a tekintélyes Nemzetközi Man Booker-díjat. Az írónő könyve az első arab nyelven írt regény, amely elnyerte az elismerést, Jokha al-Harthi pedig az első ománi női szerző, akinek művét angolra fordították. A külföldi szerzők angolul megjelent műveinek elismerésére alapított legrangosabb brit irodalmi díj 50 ezer fontos (18,6 millió forintos) fődíját egyenlően elosztva a győztes mű szerzője és fordítója, az angol Marilyn Booth kapja. A Celestial Bodies három lánytestvér történetét meséli el a rabszolgatartó múlttal és a modern társadalmi problémákkal küzdő sivatagi országban. A zsűrizést vezető Bettany Hughes történész úgy vélte, hogy a költői regény meghódítja az olvasók szívét és az elméjét is. A regény érzékeny témát, egyfajta tabut feszeget – mondta Jokha al-Harthi a díjátadási ünnepségen Londonban.
„Azt gondolom, hogy az irodalom a legjobb fórum, hogy kibeszéljük az érzékeny kérdéseket. A rabszolgaság nemcsak Ománt érinti, hanem az emberiség történelmének a része”

– fogalmazott az írónő.

Jokha al-Harthi a győzelmét úgy értékelte, hogy azzal ablak nyílt az arab nyelvű irodalomra.
A kötet négy másik döntőbe jutott alkotást utasított maga mögé, Annie Ernaux francia író The Years (Les années) című könyvét Alison L. Strayer fordításában, Marion Poschmann német író The Pine Islands (Die Kiefernn-inseln) című alkotását Jen Calleja fordításában, a kolumbiai Juan Gabriel Vásquez The Shape Of The Ruins (La forma de las ruinas) című könyvét, Anne McLean fordításában, a chilei Alia Trabucco Zerán The Remainder (La Resta) című kötetét Sophie Hughes fordításában és a tavalyi nyertes, Olga Tokarczuk a Drive Your Plow Over The Bones Of The Dead című regényét új fordítója, Antonia Lloyd-Jones tolmácsolásában. Tokarczuk tavaly a díjat Flights (Bieguni) című regényéért nyerte el, amelyet Jennifer Croft fordított. Az idei év volt az utolsó, amikor a Man Group befektetési tanácsadó és alapkezelő csoport szponzorálta a díjat: a Booker-díjat gondozó alapítvány februárban jelentette be, hogy 18 év után a kaliforniai székhelyű Crankstart jótékonysági alapítvány lesz az új főszponzor. A díj elnevezése is megváltozik: Nemzetközi Booker-díjnak fogják hívni.
Szerző
Témák
Man Booker-díj

A naturalitáson is túl - Manfred Wilmann fotói az Albertina Múzeumban

Publikálás dátuma
2019.05.21. 13:21
Manfred Willmann képeit látva a város közel kerül a természethez
Személyes, mégis általános, szűk perspektívájú, ám nagyon széles látásmódot bemutató fotókkal találkozhatunk az Albertina Múzeum kiállításán.
A vidéki élet esszenciája, könnyed szépsége és sajátos “csúfsága” elevenedik meg Manfred Wilmann képein. A bécsi Albertina Múzeum az osztrák fotográfus Stájerországban és Graz környékén készült munkáit bemutató kiállítása az elegancia városába egy jó nagy falat vidéki levegőt és hangulatot teremt, egyúttal az alkotó egyedülálló vizuális nyelvét, látásmódját, fotográfiai jelentőségét is kiemelve. Vidéki élet alatt azonban nem a némi távolságtartással megközelített, valami térben és időben is nagyon távoliként értett fogalomra kell asszociálnunk, hanem sokkal inkább a kevéssé urbánus, ám saját belső világgal rendelkező, olykor talán hihetetlennek vagy egzotikusnak tűnő miliőre. Manfred Willmann remekül válogatott fotói többek közt a szépen megterített asztaltól és nagy családi ebédektől, a tavaszi mező romantikáján át, a körömvágás puszta egyszerűségéig vagy a sütésre-főzésre váró tágra nyílt szemű halakig kalauzolják a nézőt. A naturalitáson is túlra. A látogató a rózsabimbó első megjelenésétől a hervadás utolsó fázisáig végigkövetheti születéstől elmúlásig a természet körforgását, akárcsak az emberi arcokon megjelenő rezdüléseket, az izmok és érzések másodpercenként váltakozó játékát. Ezt azonban nem giccses, hanem nagyon is eleven módon, közel férkőzve a levél erezetéhez, a tüske hegyéhez, vagy az adott pillanat töredékességéhez. A kiállítás a fotográfus életművének több korszakát is felvonultatja: a fekete-fehér összetettségének megmutatása, a vakuval történő technikák kiaknázása, és a közelítés, mint a gyönyörű és a csúf legtisztább megragadására irányuló folyamat egyaránt kiemelkedő művészeti munkásságot tárnak elénk. A gyakran apró részletekre fókuszáló munkák helyenként feje tetejére állítják a világot, kihangsúlyozva, hogy olykor egy hajfonatban, néhány száraz virágban, egy ruha lebbenésében, vagy két villa összeérintésében is intim, bensőséges pillanatok rejlenek. Manfred Willmann fotói nem azt a kérdést teszik fel, hogy mit is jelent a vidéki lét, hanem minden egyes képen újabb és újabb választ kínálnak arra. Sokszínűségében és váratlanságában mutatják meg e közeg mindennapjait, zavartalannak tűnő, a felszín alatt sokszor mégis hangyabolyhoz hasonlóan sistergő kis világát. A képek rendkívüli módon rétegzett, időnként fojtogató, máskor felszabadító környezet látványát nyújtják. S ez már talán nem is tűnik olyan távolinak számunkra, sem időben, sem térben: néha épp ilyenek a városaink is, csak jól kinőtték a sok helyen gyakran hangoztatott, “nagyfalu” kifejezést. Infó: Manfred Willmann Albertina Múzeum, Bécs  Nyitva: május 26-ig
HÉTKÖZNAPOK - Családi ebéd és terített asztal
Szerző
Témák
fotók