Sohasem állt be sehová – Interjú Bodrogi Gyulával

Bodrogi Gyula szerint két igazság létezik. És valójában egyikhez sincs semmi közünk. Az egyik a születés, a másik meg a halál. Ezek egyike se vitatható. A többi viszont annál inkább. A Nemzet Színészével beszélgettünk ünneplésről, döntésekről és érzelmi helyzetekről. Interjú.

Bodrogi Gyulára várni egyáltalán nem szorongató érzés. Valahogy arra gondol az interjú készítője, hogy úgy is megjön. Az nem lehet, hogy ne jöjjön meg. Meg is érkezett, igaz kicsit később, de a megszokott mosollyal, kalapban. Hihetetlen intenzitással képes figyelni. Kicsit kivár, mintha a saját nyelvére, lelkére fordítaná szélsebesen a kérdést, aztán szinte nyomdakészen válaszol. Egyszer csak figyelmeztetőleg rám szól, ha azt hallja az ügyelőtől, hogy Bodrogi színpadra, akkor jelezzek. Bólintok, persze elcsodálkozom, hogy most interjú közben miként megy majd a színpadra. Aztán tényleg megszólal az ügyelő: Bodrogi színpadra. És a Művész Úr nem várva meg az én jelzésemet szélsebesen elindul a színpad irányába. Mint akit kilőttek, otthagy az asztalon mindent, kávét, leveleket. Nekem idő kell mire felocsúdok. Aztán az egyik színészt kérdezem, mi is történt. Kiderül délutáni próba van, „Gyula bácsi miután a szerepe szerint meghal a színpadon, fél óra múlva már itt is lesz.” - hangzik a bennfentes információ. Aztán így is történik. A színész visszajön, miután meghalt a színpadon és elkezdünk a halálról beszélgetni. Na, nem a színpadiról.

Nyolcvanötödik születésnapja jó apropó volt arra, hogy több helyszínen is sokan ünnepeljék. Gondolom, készült arra, hogy megünneplik, de volt olyan, ami igazán meglepte?

Azt tudtam, hogy lesz egy este, amikor engem ünnepelnek, de hogy mi fog történni, arról fogalmam sem volt. Nem tudtam például, hogy fel fognak lépni az unokáim, a József Attila Színházban játszó kollégáim, akik aztán pár nap múlva Angyalföldön is felköszöntöttek. Ha valaki azt kérdezné, hogy ebben az ünnepséghullámban mi nem esett jól, azt kellene válaszolnom, hogy nekem minden jólesett, és szinte mindent meglepetésként éltem meg.

A József Attila Színházban egy festményt is kapott, ami állítólag olyannyira meglepte, hogy rögtön, már az átvétel pillanatában hosszan tanulmányozni kezdte.

Azon a napon a vadászbarátaim már délelőtt értem jöttek egy terepjáróval, a színház előtt pedig vadászkürtösök vártak.

De maradjunk még annál a festménynél. Azon a képen egyszerre látható úgy, mint egy fajsúlyos egyházi méltóság, illetve a közvetlen, nagyon is szerethető Bodrogi.

Örülök, hogy ezt mondja.

Visszatérve a Nemzetiben lezajlott gálára. Az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, amikor Stohl András felköszöntötte és felelevenítette, amikor a börtönben énekelte A szeressük egymást gyerekek című dalt. A börtönlátogatás egyfajta kiállás volt az ön részéről Stohl mellett?

Egyáltalán nem, én nem vagyok kiállós és nem szeretem elkötelezni magam sehová. De ha valaki nekem a barátom, akkor az a barátom. A futballban a magyar válogatottnak és a Ferencvárosnak drukkolok. Amikor a Fradi pocsékul játszik, akkor is ugyanúgy szurkolok a csapatnak, mintha bajnok lenne. És ugyanez történik a magyar válogatottal, ha kikapnak, akkor is velük vagyok.

Tehát nem váltogatja a nézeteit…

Inkább azt mondanám, hogy az érzelmi helyzeteket nem változtatom meg.

Nem is haragudott meg senkire soha?

Biztos megharagudtam már sok mindenkire, de ezeket az eseteket azonnali hatállyal elfelejtem.

Tényleg?

Az ember akkor haragszik meg, ha úgy érzi, hogy a másiknak nincs igaza, vagy valamilyen döntést igazságtalannak érez. Hosszú életem során rájöttem, hogy két igazság létezik. És valójában egyikhez sincs semmi közünk. Az egyik a születés, a másik meg a halál. Ezek egyike se vitatható. A többi mind vitatható. Mindenkinek lehet más véleménye, sőt lehet valaki olyan gazember, hogy azt mondom, el kellene őt tüntetni a földről. De ezen nem vitatkozom. Vannak olyan foglalkozások, amelyek ennek a vitájáról szólnak, ez az ügyvédek, bírók feladata. Az élet úgy hozta, hogy közel kerültem a színészethez, de épp ezért én ezt sohasem tudom megtagadni. Nem tudom rá azt mondani, hogy egy borzalmas pálya. Szokták tőlem kérdezni, hogy nem unod még? Hát nem, sőt előbb azt mondtam, hogy nem kötelezem el magam sehová, a színészettel mégis elkötelezett vagyok.

Valahol azt mondta, a szüleitől hozta, hogy nem szokott panaszkodni.

Egyrészt a szüleimtől, másrészt onnan, amit látok a világból. Vegyünk egy példát: a migránsok megítélése. Vannak, akik azt mondják, be kell őket fogadni, mások azt mondják, nem. De a vitatkozók elbeszélnek egymás mellett. Hiszen az egyik álláspont, hogy ne tartózkodjon illegálisan az országban a bevándorló, a másik pedig, hogy a menekülteket segíteni kell. Mind a kettőnek igaza van, de ezen jó elvitatkozni, miközben soha nem hallunk arról, hogy ezen az egészen ki mennyit keres. Én sok mindent megéltem, a szüleim még több mindent. De sohasem álltam be sehová. Erre mindig vigyáztam.

Azért sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy döntenünk kell, önnek például, amikor a Vidám Színpadot igazgatta, valamilyen döntést mégis meg kellett hoznia mint vezetőnek.

Igen, ez jó példa. Húsz év után úgy döntöttem, hogy 2001. december 31-én befejezem a Vidám Színpad igazgatását. A végén aztán az volt a látszat, mintha kitettek volna. Elhangoztak ellenem is vádak, de amikor rákérdeztem, kiderült, semmi alapjuk nincs.

Miért jött el akkor a Vidám Színpadról? Megunta?

Azt gondolom, hogy egy színházigazgató esetében tíz év alatt ki kell, hogy derüljön, mit is akar valójában. Nem hiszek a színházigazgatói pályázatokban. A döntéshozóknak pedig tudniuk kellene, kit is kérhetnek fel a folytatásra, mielőtt lejár valakinek a szerződése. Egy pályázat úgyis szubjektív szempontok alapján dől el, ezért ezt érdemes lenne kihagyni és vállalni a szubjektivitást úgy, hogy a fenntartó megbíz valakit a feladattal.

Politikusokkal beszélt arról, hogy ön ezt tartaná jónak?

Elmondtam én ezt korábban.

A nemzeti színházas igazgatói pályázatokat miként élte meg?

Engem Jordán Tamás szerződtetett a Nemzetibe, de már Schwajda György idején is játszottam itt. Mondhatnám azt is nagyképűen, hogy ott a színház, ahol én vagyok. De komolyra fordítva, én eddig minden igazgatómban megtaláltam a jót.

Amikor a Vidám Színpadot igazgatta, gondolta, hogy még komoly drámai szerepeket kap.

Nem. Bár én ott is játszottam például a Szomorú vasárnapban, ami azért nem csak tréfából áll. A pályatársaimat addig is kedveltem, de azóta néhányukat egyenesen imádom, mert észre sem vettem, hogy letettem az igazgatást. Ugyanúgy jártam be a színházba, csak nem a Révay utcába. Azonnal hívott játszani Marton László, Alföldi Robi, Balázsovits Lajos, Léner Péter, Valló Péter.

Az min múlik, hogy az ember a volt szerelmeivel jóban maradjon, mint ahogy ez önnek igencsak sikerült?

Az ember egyszer valakire azt mondja, hogy gyönyörű, és azt tudja mondani neki, hogy szereti, aztán mégis jön valami, amitől vége szakad, de attól még, ami volt, az nem tűnt el. Törőcsik Marit én most is fel szoktam hívni háromnaponta, Voith Ágival szintén jóban vagyunk, és a párjával is, illetve ő is az én párommal.

Ön táncosként indult és épp a születésnapi ünnepségen is kiderült, hogy ez mennyire fontos önnek ma is.

A tánc, a ritmus rendkívül fontos. A tánc, a mozgás olyan, mint a zene. Képes örömet szerezni. Nagyon örülök, hogy az életemben három évet csak a tánccal tudtam foglalkozni, táncoltunk, énekeltünk, ráadásul a legsötétebb ötvenes években.

A következő évadban egy Trianon-darabban játszik majd.

Trianon is olyan, hogy valakinek meg kellene már fejteni, kinek milyen haszna lett belőle. Azt, hogy kinek milyen kárt okozott, azt sokkal jobban érzékelhettük.

Átugorva a mára, egy interjúban azt mondta, hogy be kellene fejezni az értelmetlen gyűlölködést. Lát erre valódi reményt?

Nem nagyon. Vannak olyanok, akiknek az az érdeke, hogy ez fennmaradjon.

Ez akár összeesküvés-elméletnek is beillene, de gondolom, nem az van mögötte.

Egyáltalán nem. Ez egy érzés. Gyerekkoromban matematika–fizika tanárnak készültem, ezért a logika valamilyen módon megmaradt a fejemben. A dolgokat, egyes példákat meg lehet oldani. Mostanában gyakran azt látom, hogy nem akarják megoldani. Régen azt mondtam, hogy szeretném látni, amikor a tévében két politikus vitatkozik és az egyik úgy reagál a másik állítására, hogy neked igazad van. Abban minden politikai oldal egyetért, hogy az egészségügyet rendbe kellene hozni. Az egészségügyben dolgozók bérét legalább a háromszorosára kellene emelni. De nem ennek a mikéntjéről beszélnek, hanem egymást okolják az egyre rosszabb helyzetért. Azt látom, hogy a politikusok nem akarják megérteni egymást, hanem azt fejtegetik, hogy a másiknak miben nincs igaza.

A születésnapi gálán Hofi Géza és Szenes Iván szerzeményét, a Kiöregedett vadászkutya dalát énekelte, amelynek az utolsó sora: az igazságból elveszett az „i”.

Ez egy érdekes nyelvi játék. Ez vonatkozik sok mindenre, arra is, hogy amikor az ember nyolcvanöt éves lesz, úgy érzi, sok minden igazságból egyszer csak hiányzik az i.

Említette a születést és a halált. Az utóbbi foglalkoztatja?

Nem foglalkoztat, csak állandóan találkozom vele. Amikor arra gondolok, meg kellene ezt kérdezni a Sztankay Pistától, és rájövök, hogy a Sztankay már nincs, vagy ha azt a Sinkovits játszaná, de már ő sincs. Felléptünk az Imádok férjhez menni című darabbal és azt mondják nekem, hogy tudod, amit a Darvas Ivánnal együtt énekeltünk, és ő sincs már közöttünk. Nem gyászolom őket, hanem őrületesen hiányoznak. Mindig azt szoktam mondani, hogy pótolhatatlan színész nincs, de felejthetetlen van.

És a saját elmúlása?

Azt szeretném, ha nem venném észre. Azt nagyon rossz látni, hogy valaki hosszú éveken át lényegében már nincs, de mégis van. Mindig kérem a Jóistent, hogy én addig éljek, amíg meg nem halok.