N. Kósa Judit: A könyvkötés Paganinije

Publikálás dátuma
2019.05.26. 11:03

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
A professzionátus budapesti sétálók ismerik az aranyszabályt: ha egy házkapu nyitva van, azon habozás nélkül be kell menni. Ilyenkor mindegy, hogyan méreget az ideges házmester, vagy hogy már kezdődik az értekezlet – elvégre ki tudja, mikor lesz mód legközelebb megszemlélni az épület kaputelefon óvta belsejét, megfigyelni a lépcsőházat, a gangrácsokat és az udvart. Olykor, ha szerencséje van az embernek, még rejtvényre is bukkanhat egy ilyen beosonáskor. Mint a Királyi Pál utca 5-7. számmal jelzett kapu mögötti udvaron, ahol egy félig visszabontott, romos épület várja a leskelődőt. A Belváros kellős közepén – vajon miféle ház ez? Száz évvel ezelőtt mindenki azonnal rávágta volna a választ: Gottermayer Nándor könyvkötészete. Olyan márkanév volt ez a könyves szakmában, mint a cukrászatban a Gerbeaud, a tulajdonost ünnepelt művészként, az üzemet „könyvkötőpalota”-ként emlegették főváros-szerte. Persze hosszú és kacskaringós út vezetett addig, míg Gottermayer – túl a negyvenedik évén – 1895-ben ide eljutott, ráadásul a változásoknak ekkor még koránt sem volt végük. Gottermayer Nándor jobb híján lett könyvkötő: apja bajor serfőző-mester volt, az egyike azon keveseknek, akik Kőbányán tönkrementek. Igyekezett hát a sajátjától legtávolabbi mesterségre adni a fiát, aki a stúdiumok elvégzése, majd hosszas külföldi tanulmányok után igen nagyravágyó elképzelésekkel tért haza. Mehner Vilmos műhelyében lett kézi aranyozó és munkavezető, majd 1879-ben megalakította saját, immár nyugati színvonalon gépesített cégét a Váci utca 11. alatt. Erről az udvari, kopottas, sötét és kevéssé bizalomgerjesztő helyről később senki sem mulasztotta el megjegyezni, hogy a magyar nyelvű irodalom kitüntetett színtere volt. A Pesti Napló 1924-ben úgy fogalmazott: Gottermayer műhelye „valóságos kaszinója volt közéleti kitűnőségeinknek. Jó ismeretségben volt magával Deák Ferenccel is, megfordultak nála Jókai, Arany János, Csengery, Mikszáth, személyes jó viszonyban állt Horváth Mihállyal. A szépirodalmi munkák kötésére adta teljes ambícióval magát, és hamarosan nagyban, gyárilag is versenyt tudott tartani a külföldi legjobb könyvkötőkkel.” Az üzleti siker kikényszerítette a bővülést, így az addigra számos budapesti ingatlannal bíró Gottermayer 1895-ben a Franklin Társulattal elcserélte a Gróf Károlyi utca 6. szám alatti házát a közeli Királyi Pál (sokaknak akkor még Lövész) utca 5. alatti emeletes barokk bérházra, még rá is fizetett majd’ 12 ezer koronát. Alighanem az utcai fronton voltak az irodák, fölöttük a család lakása, az udvart körbefogó épületszárnyakban pedig az üzem. Ne holmi műhelyt képzeljünk el:
dicsősége csúcspontján – amikor Ferenc József kétszer is kitüntette látogatásával, és ugyancsak kétszer fogadta a pápa – Gottermayer 250 embert foglalkoztatott, és száz géplóerőnyi masina dohogott a gyárában.

Miközben a legmagasabb színvonalon készítettek díszkötést a bibliofil ritkaságok, a könyvtárak legféltettebb kincsei számára, innen kerültek ki a nagy példányszámú irodalmi sorozatok és például a Révai Nagy Lexikona szériái is. Jellemző, hogy a cég megengedhette magának: a Nagy Háború első évében a Központi Segítő Bizottság által gyűjtött, de elhasználódott könyvek közül kétezret a saját költségén köttessen be, így támogatva a sebesült katonákat. Mondanunk se kell, ilyen üzletmenet mellett ismét lépni kellett, így Gottermayer Nándor a századforduló után megvette a szomszédos ingatlant, 1911-ben pedig építési engedélyt kért egy négyemeletes bérpalotára. A Fleischl Róbert által tervezett hatalmas házban öt-hatszobás lakások várták bérlőiket, de itt volt a cég, itt élt az egész Gottermayer-család, a kertben pedig működött az üzem. 1924-ben, amikor a cégalapító – akit „csöndes szavú, szép szakállú öregúrként” búcsúztattak a lapok - 72 évesen egy parádi üdülésen hirtelen meghalt, úgy tűnt, minden a megszokott módon megy tovább. Így aztán a döbbenet erejével érte a közvéleményt, hogy alig öt évvel később Gottermayer József, aki már édesapja idejében is ügyvezetője volt a cégnek, egyszer csak bejelentette: felszámolja az üzemet, abbahagyja az ipart. Nyilatkozataiban a reménytelen gazdasági helyzetre hivatkozott – mondván, hogy nem elég a recesszió, de a nagy megrendelők, mint a főváros már saját könyvkötő-üzemet működtetnek -, és ötven évét, gyermektelenségét és temérdek betegségét is felpanaszolta. (Cukorbaját és érelmeszesedését alighanem súlyos depresszió is tetézhette: erre következtethetünk legalábbis abból a kijelentéséből, hogy egy tiroli csőszkunyhóba készül visszavonulni. Igaz, a rossz érzésekre meg is volt minden oka, különösen, hogy pár évvel korábban arról írtak a lapok: nővére férje azért lőtte főbe magát, mert ő elbocsátotta a családi cégben évtizedeken át betöltött vezető állásából. A pár négyevesen elhunyt kisfiának sírjánál lebonyolított öngyilkosságot igen bő terjedelemben és heves érdeklődés mellett pertraktálták az újságok.) Hogy Gottermayer József a hátralévő nyolc évét egy tiroli kunyhóban élte-e le, azt nem tudom, de az biztos, hogy pár hónap múltán már a Zawadil E. Menetjegygyár Rt. működött a Királyi Pál utca 5-7. alatt. Egészen 1948-ig itt készítették a közlekedési jegyeket – „autóbuszok, vasutak, hajózási vállalatok, városok és községek részére” -, valamint a helypénzjegyeket, kasszablokkokat, mozijegyeket – tekercsben és tömbökben -, valamint a „Hollerith-gépekhez szükséges lyukasztott kartonokat” (ma úgy mondanánk, lyukkártyákat). A Gottermayerek a háborúig a házban éltek, 1946-ban viszont már a Goldberger rt. nyugdíjpénztárának tulajdonában volt az épület. Az üzem az ostromban megsérülhetett: ezt jelzi, hogy 1945 nyarán az udvari szárny lebontásáról rendelkezett a Közmunkatanács. Ám hogy ez ugyanaz az ódon ház-e, mint amelyik ma is ott látható, s amelyről legutóbb 2014-ben tárgyalt a helyi önkormányzat – amikor napirendjére tűzte az „életveszélyes udvari épületszárgy helyzetének rendezését” -, sajnos nem tudom megmondani. Az viszont biztos, hogy 1929-ben a Pesti Napló megemlítette, „fakó, nagy betűk” jelzik már csak a patinás céget a Királyi Pál utcai homlokzaton. És ezeknek a betűknek az annál is fakóbb nyomát még 2002-ben is megfigyelte ott a Népszabadság újságírója, Csordás Lajos. Aztán végül csak felújították a Gottermayerek hajdani palotáját.
Szerző

Két tucat kalap a ringben

Publikálás dátuma
2019.05.26. 08:37

Fotó: DOMINICK REUTER / AFP
Washingtoni tudósítóként máig fájó emlékem kötődik az amerikai elnökjelöltekhez. 1975 márciusában Atlantában jártam és egy keddi napon felkerestem az akkor már országosan vagy tizenöt önjelölt egyikének, a helyi pályázónak a kampányirodáját. Kongott az ürességtől, csak sajtótitkára lebzselt ott, s készséggel szánta rám idejét. Beszélgetésünk végén biztatott, hogy várjak péntekig, akkorra megjön a főnöke is, akivel szintén hosszan beszélhetek. Magamban latolgattam – a mérvadó sajtóban „sötét lónak” tartott, vagyis a futottak még kategóriába sorolt – elnökjelölt esélyeit, no meg a magyar tudósítói kereteket, de nem tudtam rászánni még három napot. Már egy esztendőre rá megbántam, de még inkább 1976 novemberében, amikor az alig ismert, általam ott Atlantában kihagyott politikus megnyerte az elnökválasztást. Jimmy Carternek hívták.

Bárki, sőt akárki

Ettől kezdve sohasem legyintek az elnökségért tülekedőkre, legyenek bár teljesen ismeretlenek. Egy amerikai elnökválasztási kampány a szavazás másnapján újraindul. S elkezdődik előbb az egyelőre önjelöltek, vagy a sajtó által kapacitáltak habozása, majd (képletesen) sorra dobják be kalapjukat a ringbe, ahogyan a XIX. századi ökölvívó meccseken a megmérkőzni óhajtók tették. Nehéz okosnak lenni. Nemcsak egy szál tudósítóként, hanem akár egész kampánycsapattal megtámogatva is. Éppen Carter Fehér Házában imádkoztak 1979 őszén azért, hogy egy évvel később - az esélytelennek tekintett, majd őt elpáholó - Ronald Reagan legyen republikánus ellenfelük az elnöki újraválasztáson. Hillary Clinton és emberei is így másfél évvel a szavazás előtt még Donald Trump republikánus jelölésére áhítoztak és Jeb Bushtól tartottak. Az 1992-es elnökválasztás előtt másfél évvel – az Öböl-háborúban diadalmas – idősebb Bush verhetetlennek tűnt, ezért 1991 decemberében a legesélyesebbnek ítélt demokrata politikus, Mario Cuomo New York-i kormányzó (a mainak az apja) inkább a fején hagyta a kalapját, s januárban csak „hét törpeként” emlegette a sajtó a Bush helyére - közvélekedés szerint hiába – ácsingózó demokrata elnökjelölteket. Köztük Bill Clinton arkansasi kormányzót, aki majd ősszel nyer.
Éppen ez is az egyik magyarázata annak, hogy oly sok, lapzártáig egy híján két tucat ember próbálkozik megkaparintani jövő nyáron a demokrata elnökjelöltséget. Lehet bárki, sőt akárki. Nemcsak a magyar, az amerikai olvasó sem tudná megnevezni őket, még a felüket sem. S egyaránt fokozza az önjelöltek reményeit, ha – Trumphoz hasonlóan – legyőzhetőnek tartott elnök ül a Fehér Házban, vagy éppenséggel verhetetlennek tekintett, aki elriasztja az ellenpárt nagyágyúit, megnyitva a terepet a – legalábbis országosan – „ismeretlenek” előtt. Ilyenkor még a pénz, vagyis a kampánytámogatás sem perdöntő, e szakaszban főleg azt nézik, kihez áradnak, vagy csak csorognak a kisemberek szerény csekkjei (a végösszeg, mint legutóbb Hillary esetében, aztán persze eléri már - nem 20-50-100 dolláros adományokból - az egymilliárdot). Az a fő szempont, kinek a személyisége ragadja meg sok szavazó fantáziáját. Már jó néhány agyontámogatott politikus pukkadt ki, mert „nem jött át a képernyőn”; a tévés celeb és a vitákban e rutinját kamatoztató Trump emiatt volt képes leelőzni megannyi republikánus nagymenőt is. Vagyis ne csodálkozzunk a most 23 demokrata elnökjelöltön. Legfeljebb azon, mennyire híven tükrözik a mai Amerika vegyes voltát.

Csalóka korai képletek

Páratlanul népes és elegyes e mezőny, ideológiailag, generációsan, földrajzilag, s immár nemileg és színességében is. Hiszen van köztük hat nő és hat nem fehér. Vannak hetvenesek és éppen csak az elnökké választhatóság korhatára, 35 év fölöttiek. Tehát kijöhet nyertesen e vetélkedőből akár az eddigi legidősebb, akár a legfiatalabb elnök; az első női államfő, aki lehet színes is; az első latin-amerikai vagy ázsiai származású; vagy éppenséggel az első bevallottan meleg, aki egyben az első polgármester győztes is lenne. Van köztük egy ex-alelnök, több szenátor, mai és volt szövetségi képviselő, kormányzó és ex-kormányzó, sokmilliós metropolis és „vidéki” kisváros polgármestere, vállalkozó és „lelki aktivista”, sőt író is. Soraik megrostálása júniusban Miamiben, a jelöltek első tévévitájával veszi kezdetét, ami e létszám folytán még a legutóbbi republikánus elnökjelölti választásnál is nagyobb fejtörést okoz a szervezőknek. Akkor két csapatra osztották az aspiránsokat, a felmérések százalékai alapján, most két estére is szükség lesz. Viszont ezúttal (Hillary Clinton favorizálásának vádjaira emlékezve) nem a vélt esélyességet mérik, hanem sorsolják a két vita részvevőit. S van azért küszöb is: csak az kerülhet be az önjelöltek közül, aki legalább 65 ezer embertől és 20 államból kapott támogató csekket, vagy legalább egyszázalékos eredményt tud felmutatni három, a demokrata párt vezetői szerint megbízhatónak mondott felmérésen. Ez utóbbi kritériumnak egyelőre csak a jelöltek fele felel meg, a többiek a gyűjtésben bízhatnak. De ma még vitathatatlan előny az országos ismertség is, nem csoda, ha szenátorok és persze a listát magasan vezető ex-alelnök Joe Biden állnak az élen, s az első tíz után sok egyszázalékos vagy annyit sem elérő van.
Ránézésre tehát a majd egyharmadot elérő Biden nyerő helyzetben van, még Hillary vetélytársa és a balszárny vezető embere, Sanders szenátor is jócskán lemarad mögötte. Csak hát a korai képletek csalókák, pláne azt tekintve, hogy az éllovasok rendre el szoktak bukni (ahogyan Hillary is 2008-ban a „semmiből” befutó Obama mögött végzett). Ez a vetélkedő, ahogy a korábbiak is, egyszerre személyiségi és politikai versengés. Tetézi mindezt, hogy nyilván most is akad a jelöltek közt, aki valójában kisebb célt tűzött maga elé: a rá irányuló közfigyelemmel próbálja növelni majdani esélyeit valamely állam szenátori, képviselői posztjára. Utóvégre a győzelemre végig nem számító Trump is páratlan marketing-fogásnak tekintette elnökjelöltségét. De van, aki titokban arra számít, a vetélkedő nyertese majd őt szemeli ki alelnökjelöltjének. Valaha az alelnök gúny tárgya volt, az elnökök csak protokolláris ügyekben mozgatták, a politikai döntésekből kihagyták őket (Roosevelt négy elnöki ciklusa alatt sorra váltott alelnökei egyike keserűen mondta, hogy posztja nem ér meg egy hordó langyos köpést sem…). De éppen Carter óta felértékelődött a második, elvben csak tartalékember szerepe: immár bevonják a kormányzásba (sőt Cheney alelnök jószerivel ifjabb Bush fölé kerekedett).

Az éllovasok végzete

Máris látszik, hogy Biden pontosan erre építi kampányát: nem is mulasztja el – a demokrata szavazók körében felettébb népszerű – Obama emlegetését beszédeiben. Ez kétségtelen előny, ahogyan hosszú pályafutásának a rutinja is a csélcsap Trump elnökség idején, lévén évtizedeken át szenátor. Ámde ez kétélű fegyver, hiszen Bidennek folyvást magyarázgatnia kell szerepét némely kormányzati, szenátusi bizottságban hozott döntés miatt. S ahogyan Hillarynak egyszerre volt előny és hátrány nagy tapasztalata, úgy Biden, ha akarna sem térhetne ki a demokrata elit megtestesítőjének szerepéből. Márpedig, ahogy 2016-ban a balos Sanders szenátor éppen ezért támadta Hillaryt, ma ő és mások a párt balszárnyából hasonló érvekkel vitatják Biden jelölésének helyességét. Azt hirdetve, hogy a demokraták elnökjelöltjükkel is jelképezzék a nagy változtatást, ne csak Trumppal szemben, hanem egyfajta szakításként is a múlttal.
Vagyis amíg Biden úgy beszél, mint aki a legalkalmasabb a demokraták körében utált Trump kiakolbólítására a Fehér Házból, a másik huszonkét jelölt őt, az éllovast próbálná kilökni nyergéből. Ebből következően, ha nem is oly durván támadják, mint jelölése esetén majd a republikánusok, kibillentésére törekedve óhatatlanul az igazi ellenfélnek is muníciót kínálnak. Ez volt az utóbbi elnökválasztások látszólag legbiztosabbnak tartott jelöltjeinek, a vetélkedő korai éllovasainak a végzete. Mert ugyan ilyentájt hatásos érv, hogy azt kell jelölni jövő nyáron Milwaukee-ban, aki a legvalószínűbben nyerhet Trump ellen, a közelmúlt erre rácáfolt. A szolid „biztos” győztes a végén elbukott, hiába nyerte meg a pártvetélkedőt. 2004-ben John Kerry verte a demokraták tömegeit lelkesítő Howard Deant, hogy végül Bush simán legyőzze őt. A republikánusok kétszer is hasonlóan jártak John McCain és Mitt Romney jelölésével Obama ellen, hogy aztán a komolytalannak tartott Trump kaparintsa meg nekik a Fehér Házat. A szintén holtbiztos Hillary Clinton orra előtt.
Akkor a kapacitált Biden végül nem vállalta a Hillaryval való megmérkőzést, Sanders viszont igen; az általa fellelkesített hívek fanyalgása a végső pártjelölt ellen bukáshoz vezetett: Clinton ugyan hárommillió szavazattal többet kapott Trumpnál, de még több millió hiányzott neki az Obamát megválasztó táborból, s éppen az elektorilag kritikus - billegő - államokban. Nem elég, ha a jelöltet, mint most Bident is, kedvelik, ha nem lelkesednek érte. Persze az sem elég, ha csak a demokraták lelkesednek, s a szavazást eldöntő függetlenek pedig nem. Fenntartani az előbbit, a demokraták lelkesedését, s megnyerni az utóbbiakat, ez lenne Biden leckéje. Vagy másé?
Szerző

Lengyel László: Népszavazás egy új Európáról és egy új Magyarországról

Publikálás dátuma
2019.05.26. 07:00

Fotó: Marabu
Az európai választás népszavazás Európában Európáról, Magyarországon pedig egy európai Magyarországról. A magyar népszavazás az Orbán-rendszerről szól: aki az orbáni Fideszre szavaz, távolítja Magyarországot Európától. Az Orbán-rendszerről belső bírálói tudták, hogy nem fér össze az Európai Unióval. Olyan fertőző góc, amely egész Európára veszélyes. Ma már Európa is tudja. Ha a múlt Európájának irányítói - felelőtlen módon - hagyták felnőni az Orbán-rendszert, eltűrték, hogy Európa intézményeit és értékeit belülről rongálja, jövendő irányítói nem hagyhatják, nem is fogják hagyni. Valóban két Európa csap össze: mások az értékeik, az érdekeik, a tetteik és a gondolataik. Az egyik nemzetállami, amely nem fogadja el a kisebbségek jogait, fehér faji alapon áll, felsőbb- és alsóbbrendű fajokat ismer, keresztény gyökerűnek hirdeti magát, de nem fogadja el a második vatikáni zsinatot és Ferenc pápát, harcol a felvilágosodás eszméi ellen, férfi(as), a nők helyét a gyerekszülésben és a konyhában jelöli ki, homofób heteroszexuális, korrupt és nepotista, saját maga és családja hatalmi meggazdagítását eredeti tőkefelhalmozásnak és nemzeti polgárosításnak nevezi. Ez Salvini, Le Pen, Orbán, az „ibizai” előnevű Strache, Kaczyński, Farage Európája, ami ellen nemzeti és európai közérdekből szavazni kell.
A másik Európa az emberi jogok és szabadságok Európája. Ezt választani, kiállás mások elfogadása, a tolerancia, az együttműködés, a szociális piacgazdaság, a jogállami demokrácia, a biztonságos és szabadon járható Európa mellett.

Taktikai voksolás, mint észszerű referendum

A magyar Európa-pártiak képtelenek voltak a megegyezésre. Ezzel csak tovább növelték Orbán amúgy is meglévő előnyét. Egy egységes Európa-párti ellenzék – lengyel mintára - megszoríthatta, sőt, akár le is győzhette volna a Fideszt. A választó nem talál igazi elvi és gyakorlati ellentétet a demokratikus ellenzéki pártok között. A szétszavazás viszont több százezer szavazat elvesztésével jár, mint a 2018-as parlamenti választásokon. Az ellenzéki önkormányzati vezetők közül egyedül Botka László értette meg, hogy az EP-választás az önkormányzati választás első fordulója. Teljes erővel kampányol és ez egy későbbi győzelemnek is záloga lehet. A többiek nem tették – kár. Az észszerű választás ismét a taktikai: minél több embernek el kell menni szavazni a legerősebbre, a legesélyesebbre. Ez az ellenzéki szavazatok maximalizálása. Tetszik, nem tetszik, a legesélyesebb az 1-es, az MSZP-PM lista. Nem jó, nem rossz: esélyes. Ha a Kétfarkú Kutya Párt lenne az esélyes, akkor valamennyi ellenzéki szavazattal őket kellene támogatni. Aki esélytelen, vagy legalábbis esélytelenebb pártra szavaz, nemcsak elveszíti szavazatát, de a Fideszt és a kiszorulásunkat erősíti. Ha brit szavazó lennék, minden maradáspárti voksolót arra biztatnék, hogy taktikai okokból szavazzon a Liberális Demokratákra, ha francia, akkor a macroni LREM-re, ha lengyel, akkor az Európai Koalícióra.

Az Orbánt ért három csapás

Osztrák bukás. Az ibizai Strache-ügy és az osztrák kormánykoalíció felbomlása. Az Orbán által ajánlgatott „osztrák modell” – "hozzuk létre az egységes jobboldalt" – megbukott. Nemcsak azért, mert korrupt és oroszbarát, hanem mert egyértelművé vált, hogy dilettáns kalandorokról van szó. Az orbáni, "menjünk jobbra" javallatokba korábban belebukott a bajor CSU és a spanyol Néppárt. Orbán stratégiája csak azt bizonyította az Európai Néppárt pártjainak és politikusainak: ha ezt tesszük, akkor csak megerősítjük ellenfeleinket, mert választóink vagy elmennek a szélsőjobbhoz, vagy a zöldekhez. Az osztrák Néppárt, a bajor CSU vagy a spanyol Néppárt ma rosszabb pozícióban vannak, mint annak előtte. A Strache mögül kibukkanó Orbán és Putyin tökéletes bizonyíték arra, amit korábban nem lehetett igazolni: Európa-, a sajtószabadság és a nemzeti szuverenitás elleni eszközökkel nyúl bele a hatalmas orosz nagyhatalom és a felfújt magyar kishatalom az európai demokrácia intézményrendszerébe. Az osztrák-magyar-orosz ügy, amely egyben az Európai Néppárt és az EU ügye, bizonyosan szerepet fog játszani a Fidesz kizárásában a Néppártból, és a magyar kormány elleni fellépésben.
Lengyel katarzis. A lengyel papi pedofíliáról szóló film, majd az abból kialakult politikai válság valószínűleg az osztrák ügynél is nagyobb hatású lesz, rövid-, közép- és hosszútávon. Az amerikai, ír, ausztrál, francia hasonló gátszakadások tapasztalataiból tudjuk, hogy az áradás megállíthatatlan. És egy olyan politikai-társadalmi berendezkedés, amelynek a katolikus egyház az alappillére, gyökeresen meg tud változni a papi gyerekbántalmazás hatására a gyerek szentségét valló társadalomban. Ennek nemcsak a PiS gyengébb szereplése, majd a lengyel szélsőségesen konzervatív kormány bukása lehet a következménye, de egy katartikus rendszerváltás a nyitott, toleráns, progresszív, európai Lengyelország felé. A lengyel változások mindig hatással voltak a magyarokra. Most sem lesz ez másként.
Hol bujkál Orbán? Minden erős vezető erejének bizonyítéka a kiállás. Álljatok ki velem, ha mertek! Erdogannak vagy Putyinnak, Trumpnak vagy Salvininak, Bolsonarónak vagy éppen Macronnak, az adja az erejét, hogy barátaik és ellenfeleik tudják: készek bármikor és bárkivel megvívni a harcukat. Az európai vezetők megértették, hogy az új Európában bizony vállalni kell a nyílt vitákat egymással, az újságírókkal, a közönséggel. Orbánról kiderült, hogy erre nem hajlandó és nem is képes. Timmermans nyílt vitára hívta, amit nem fogadott el. Itt egy politikus népvezér, aki nem megy bele nyílt vitába a kamerák előtt. Orbán nem ment el Milánóba se, ahol Le Pen tette fel a kérdést: hol van Orbán Viktor? Bujkál. Csak a kétkulacsos sunyítás van. A Fidesz szavazó nem tudhatja, hogy egy néppárti vagy egy Salvini- és Le Pen-párti Orbánra szavaz. Valójában a Schengenből történő kizárásra, a 7-es cikkely folytatására, a csökkenő költségvetésre, az európai büntető intézkedésekre adja le voksát.

Az EP-beli és az államok közti hasadás különbsége

Az Európa Parlamentben a fő választóvonal az Európa-pártiak és az Európa-ellenesek között húzódik. Várhatóan az Európa-párti néppárti, szocialista, liberális és zöld frakciók lesznek kétharmados többségben, és az Európa-ellenes, megosztott jobb- és baloldali pártok lesznek kisebbségben. Mindez azt jelenti, hogy a négy Európa-párti frakciónak lehet szava az EU fő tisztségeiről szóló egyezkedésben: a parlament, a bizottság, az Európai Tanács és az Európai Központi Bank elnökei, a kül- és biztonságpolitikai biztos személyéről. Csakhogy a parlamenten belül kialakuló, a korábbiakhoz képest megosztottabb erőviszonyok mellett több alkura és az erős államok közötti, késhegyre menő egyezkedésekre lehet számítani.
2014-ben egy néppárti-szocialista koalíció és egy német-francia-olasz-lengyel tengely működött, amelyben nem tudtak szerepet játszani a nagyok közül a britek és a spanyolok. Ma egy „túl erős” Németország és egy „közepesen erős” Franciaország vezérel, bennük a Merkel- és a Macron-faktorral, egy „erős” spanyol junior partnerrel, benne a Sánchez-faktorral. Nem jöhet számba a Brexittel küszködő Nagy-Britannia, a főáramlattal szembeúszó Itália. Lengyelország nagy lehetősége, hogy az ellenzéki koalíció győz, és a Tusk-tényezővel ígéretesnek látszik egy lengyel rendszerváltozás: ez esélyt ad Lengyelországnak a beleszólásra. Ezért a legfontosabb tisztségeket német, francia, spanyol és talán lengyel politikusok, szakértők, illetve kis országbeli szövetségeseik fogják megszerezni.
Az egyik lehetőség, hogy egy néppárti-szocialista-liberális koalíció alakul. Csakhogy az államok közti vitában más a választóvonal, mint a parlamentben. Döntő jelentőségű volt, hogy Macron javaslatainak arra a lényegi pontjára, hogy az euróövezetben közös adósságrendezésre lenne szükség - ami nyersebben fogalmazva, német együttműködést jelent új formában nemcsak a hitelező és adós, de a pozitív és a negatív fizetési mérleggel rendelkezők között is, vagyis egy új Maastrichtot -, mit válaszolnak a németek, illetve a német befolyás alatt állók. Követik-e a Schäuble-féle kőbe vésett német politikát, amely a német nulla-költségvetési hiányon, pozitív fizetési mérlegen és folyamatos adósságcsökkentésen, illetve a maastrichti kritériumok szigorú európai számonkérésén alapul, vagy levonják az euró-válságból származó tapasztalatokat és Schäuble távozásával hajlandók új politikára. Merkel bizonytalan igennel, AKK egyértelmű nemmel, Kurz szigorítással válaszolt. E politikai vonallal Weber nemcsak a Juncker-bizottság folytatójaként, hanem a német megszorítások szigorítójaként jelenik meg. Nem csoda, hogy ez összehozta a szocialista-liberális-zöld koalíciót és Timmermans bizottsági elnöki jelölését Weberrel szemben. A weberi Néppártot most egyszerre terheli Orbán és a megszorítás gyászos öröksége. Merkelre vár a feladat, hogy megalkudjon, és ne csak Orbán Fideszét zárassa ki, de igent is mondjon a reformokra.
Mondanám, hogy rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk… De ebből az európai munkából alighanem kimaradunk.