A nagy ho-ho-ho

Most aztán itt van népünk a legnagyobb bizonytalanságban. Jó lenne, ha a legmagasabb helyeken eldöntenék, hogy akkor melyik a nemzeti sport. Eddig joggal hihettük, hogy a foci az. Milliárdokért épülnek a stadionok – bár néha konganak az ürességtől –, a legfőbb vezető pedig ott ül a jelentősebb meccseken. Most azonban kiderült, hogy a horgászat a legtöbb embert vonzó szabadidős sport hazánkban. Ezt viszont a másik legfőbb közjogi méltóság mondta. Röviddel azután, hogy maga is kifogott egy 15 és fél kilós halat Székesfehérváron, a Magyar Horgászat Nagyköveteinek VII. találkozóján. Amivel ugyan nem nyert, mert Csőre Gábor színművész horgára egy kétszer akkora akadt, de tudjuk, nem a győzelem, a részvétel a fontos.
Attól tartunk, mindez nem kívánt versengéshez vezethet Orbán Viktor és Áder János között. Ráadásul hatása lehet a napi politikára is. Igaz, az immár nem létező köztársaság elnöke teljesíti a rá kirótt penzumokat, általában szentesíti a miniszterelnök akaratából megszülető jogszabályokat, és ha – nem gyakori – kifogásait lesöprik, nem szól egy szót se. Inkább keres magának más elfoglaltságot. Így vált a klímavédelem felkent papjává, néha megvacsoráztatja az arra érdemesnek vélt embereket, és törődik minden olyan dologgal, ami nem annyira fontos, és nem érinti a legfőbb vezető felségterületét. 
Így elkerülhetők a felesleges feszültségek és konfliktusok. De ki hitte volna, hogy éppen a sport lesz az a terület, ahol ütközhetnek az érdekek? Persze azért nagy baj nincs, még akkor sem, ha Orbán inkább a focihoz irányítaná a fiatalokat – hiszen oda megy a legtöbb pénz –, míg Áder úgy tartja, „a horgászat értelmes szabadidőtöltés, és talán a fiatalok is rabjai lesznek egyszer”. 
Ám végül is tudni kellene, hogy a 100 Folk Celsius Nagy ho-ho-ho-horgászát dúdoljuk-e, vagy valamelyik fociindulót.

Hátszél, ellenszél

A miniszterelnököt bántják a szelek. Ezt onnan lehet tudni, hogy folyton erről beszél. Most éppen a Bild című német lapnak adott interjút, és bár az újságíró a sajtószabadság helyzetéről kérdezte Magyarországon, a miniszterelnök azt válaszolta: „Jó volna, ha egyszer hátszelem lenne a magyar sajtóban, mert most folyton ellenszélben haladok.” 
Néhány hónappal ezelőtt megelégelte, hogy az ellenzéki sajtó soha nem kérdez tőle semmit, és megengedte, hogy mégis. Na persze nem mindenkinek, csak akit ő beengedett. Akkori fájdalmairól csak annyit mondott: „Ahogy felkelek, tudom, hogy a mai napon is ellenszélben fogok dolgozni.” 
Tényleg frusztráló lehet, hogy az ember reggel felkel, kinyitja, bekapcsolja azt az ötszáz egynéhány megyei és országos lapot, tévécsatornát, rádiót, bulvárlapot, heti periodikát és internetes portált, amelyet a Jóisten neki és csakis neki adott, amelybe milliárdokat öntenek a mi pénzünkből, és amely – ezek szerint – folyamatos ellenszelet fúj a miniszterelnökre. Vagy bele. 
A Bild riportere a Strache-ügyről is kérdezte. Elvégre az egykori osztrák alkancellár az ibizai videón konkrétan megemlítette az Orbán Viktorral többször tárgyaló Heinrich Pecinát, akinek a Népszabadság megszüntetésében kulcsszerepe volt, és aki több vidéki lapot játszott át Orbán Viktor környezetének. „Strache elfogadhatatlan kijelentéseket tett, emiatt elvesztette az emberek bizalmát” – mondta a miniszterelnök, és közben bizonyára azon gondolkodott, hogy ez a riporter hallott-e már az ő ellenszeléről?
Ez a szél dolog egyébként – úgy tűnik – csak az utóbbi tíz évben bántja a miniszterelnököt. 1994-ben például a Kritika című lapban azt mondta: „Nem hiszek az igazságosan, pártatlanul működő közszolgálati médiumokban, ha monopolhelyzetben vannak. Erre csak akkor lehet rászoktatni őket, ha versenyhelyzet alakul ki.”
Nem tudom. Lehet, hogy az nem ugyanez az Orbán Viktor volt, hanem egy másik. Vagy csak egészségesebben étkezett.
Szerző
Kövesdi Péter

Amszterdami gyors

Előfordult már, hogy a hollandiai exit poll megtréfálta az eredményvárókat – a náci pártokat az európai közvélemény nem patriótának, hanem náciknak tartja, és arrafelé még az sem szívesen dicsekszik vele, hogy náci pártra szavazott, aki náci pártra szavazott –, de akkora tréfa nincs, hogy a magyar kormánysajtó által az első helyre várt szélsőjobb formáció, az FvD a negyedik helyről az élre ugorjon. Egy szavazás nem szavazás, de az osztrák Szabadságpárt önfelszámolásából és holland eszmetársaik leszerepléséből nehéz olyan ívet rajzolni, ami azt mutatná, hogy a nálunk bevándorlásellenesnek mondott, valójában inkább Európa-ellenes és Putyin-barát formációk áttörését hozza az EP-választás. 
Inkább az tűnik valószínűnek, hogy a magyar miniszterelnök valamit elszámolt, és épp most navigálja át a Fideszt a nyertesek közül (az EU legerősebb párszövetségéből) az önzés politikáját hirdető, éppen ezért egymással is nagyon nehezen szót értő vesztesek közé. Ha elhinnénk, hogy a migráció ügye az európai politika alfája és ómegája, még akkor is nagyon nehéz megtalálni a közös nevezőt a menekültek kötelező újraosztását sürgető Salvini és a mindenfajta menekültügyi szolidaritást elutasító Orbán Viktor között – már azon túl, hogy egyik is, másik is kommunistaként kezdte. Orbán a Kommunista Ifjúsági Szövetség iskolai vezetője volt egy olyan korban, amikor nemhogy titkárnak, de még tagnak sem volt kötelező lenni a KISZ-ben, Salvini pedig a Padaniai Kommunisták nevű szélsőbal alakulatot alapította meg és vezette - ez talán megmagyarázza csodálatukat a KGB-sként indult Vlagyimir Putyin iránt, kooperációs platformnak viszont nagyon karcsú. 
Márpedig az EU még egy jó darabig az együttműködésről fog szólni, és a politikai választóvonalat nem a bevándorláshoz, hanem az érdekek összehangolásához való viszony képezi benne. A nemzetállami logika abszolutizálása ugyanis oda vezetne, ahol Nagy-Britannia tart jelenleg: a nevetségessé váláshoz, a gazdaság beomlásához és a leértékelődéshez. 
Az európai választók többsége mintha tanult volna a leckéből: hajlandó az egyetlen racionális irányba kilépni abból a paradoxonból, hogy miért kellene az Európai Parlamentbe olyan politikusokat küldeni, akik az EU szétverésében érdekeltek. Mert akár bevallja valaki, akár nem, a populisták-patrióták-nemzetiek-szélsőjobboldaliak projektje erről szól: a világtörténelem legsikeresebb politikai és gazdasági integrációjának szétveréséről. Azok finanszírozzák, akik a szétesésére játszanak, és azok vállalnak szerepet benne, akik a romjain szeretnék fölépíteni a kiskirályságaikat.
A Thierry Baudet-féle FvD bevallotta, úgy is járt. Orbán Viktor egyelőre nem meri bevallani, de ha az történne az EU-val, amit ő akar, akkor rövid úton széthullana. A magyarok ennek ellenére be fogják szavazni Orbán embereit az EP-be – mi egyelőre még birkózunk a saját logikai feladványunkkal –, az európai polgárokban azonban a jelek szerint bízhatunk: úgy fest, a magyar kormányfő ezúttal rossz vonatra szállt.