Leválasztott életeink – Tóth Krisztina a normális családokról és káros szenvedélyéről

Publikálás dátuma
2019.06.01. 14:50

Fotó: Falus Kriszta
A Margó Irodalmi Fesztiválra jelenik meg Tóth Krisztina legújabb novellafüzére, a Fehér farkas, melyben a címadó vadállaton kívül csupa hétköznapi dolog borzolja a kedélyeket: egy marokkói táska, egy sárga flakon, tükör, nyári gumi vagy a nő, aki nem törölte le az apját. Az íróval konkrét és rejtett összefüggésekről beszélgettünk.
Hogy állt össze ez a tizenhat írás? Mi volt a rendező elv? Gondolom, most sem az idő, vagyis nem mind új alkotás: a címadó novella például sok évvel ezelőtt már olvasható volt a Beszélőben, sőt Szilágyi Fanni rövidfilmet is készített a nyomán. – A legrégebbi valóban a Fehér farkas, ez még 2006-ban jelent meg. Igen, ebből csinálta annak idején Szilágyi Fanni azt a gyönyörű rövidfilmet, amit remélhetőleg majd a Margón (jú­nius 12–16.) is levetítenek, egyéb, a novelláimból készült filmek mellett. Valamiképpen minden történet a visszaélésről és valami feldolgozhatatlan múltbeli eseményről szól, ezért kerültek egymás mellé ezek a szövegek. A szereplők jó része tetszéletet él, úgy csinál, mint a többiek, felkel, dolgozik, megházasodik, eszik, kertet gondoz, miközben ott hömpölyög mögötte a múlt. És nincs dráma, a múlt nem sodorja el ezeket az embereket, csak alattomosan alámossa az életüket és beszivárog a mindennapjaikba. – A borítón egymásba fonódó meztelen testek – átfolynak egymásba, ahogy a szereplők történetei között is érezni cseppnyi átjárhatóságot. A többes szám harmadik személy ellenére mintha saját mindennapjainkról volna szó bennük. Bármelyikük akármelyikőnk is lehetne? – A fotón Frenák Pál táncosai vannak, Kovács Bodor Sándor fotóművész egy előadás alatt készítette a képet, és az alakok mozgásban vannak. Engem éppen ez a bizonytalanság fogott meg a képben, a villódzó átmenetiség. A szereplőim – férfiak és nők egyaránt – gyakran számukra idegen élethelyzetben vannak, mozdulnának valamerre, de közben képtelenek valódi változtatásra. Igen, bármelyikünk magára ismerhet, mindnyájan hordozunk titkokat, sebeket. – Ezeknek a rejtett sebeknek a fájdalma ott fortyog, akár egy kitörés előtt álló vulkán, mindegyik novellában, viszont a szereplők (bármelyikünk) mintha tudomást sem vennének róluk. Mellékesen derülnek ki, s ha felszínre is törnek, cseppnyi elfojtással, vagy, jobb esetben, némi iróniával visszagyömöszölhetők a felszín alá. Egy tojásrántotta gyerekkori szexuális abúzust idéz, a feleség rajtakapja a férjét a bérlőjükkel, egy nyurga sráccal, de csupán egyetlen rövid pillanatra merevedik ki a kép. Aztán megy minden tovább. Ennyire durva kimondatlanságban élnénk? – Minél inkább erősödik a külső nyomás, hogy megfeleljünk a normáknak, annál inkább érzi magát felelősnek valaki, ha az életében valami nem úgy alakul, ahogy azt a reklámok sugallják. Három gyerek, kertes ház, autó. Hányszor halljuk naponta, hogy milyen egy normális család? És vajon szó esik-e róla, hogy a normálisnak mondott családokban időnként mi zajlik? Beszéltünk-e valaha a múlt bűneiről, akár társadalmi szinten, akár az egyéni élet eseményeire lebontva? Ezekben a történetekben mindig ott van valami bomlasztó, régi titok. Nincs katarzis, nincs megtisztulás és nincs bűnbánat, tehát bűnbocsánat sem. Csak rejtegetett, sohasem gyógyuló sebek, nemzedékről nemzedékre átöröklődő indulatok. – Félelmetes, mennyire idegen mindenki a saját életében. Vagy inkább életeiben? – Igen, az én szereplőim többnyire magányosak. Nem olyan értelemben magányosak, hogy ne volna családjuk, ők a családjukban magányosak, az egész életükben. Nem tudják elmondani a fájdalmaikat, senki sem hallgatja meg őket, valójában a rájuk kényszerűen kiosztott szerepeket játsszák nagy igyekezettel, és mintha a környezetüknek is az volna az érdeke, hogy továbbra is tartsák be a szabályokat és ne lépjenek ki ezekből a szerepekből. A meleg férj maradjon mintaapa és szó se essék róla, miért nem fekszik le a feleségével, a felnőtt nő soha ne beszéljen a gyerekkori abúzusról, a volt szekus éljen tovább békés nyugdíjasként, akit a pompás konyhakertjéért dicsérnek, és válassza le mindenki az egykori életét magáról, mintha az egy másik időben, másfajta morális szabályok között zajlott volna. – Azt írja a Lift című elbeszélésben, hogy a sírás és a nevetés összemossa a korokat, vagyis hogy ezekből nemigen lehet következtetni valaki korára. A sírás és a nevetés átjár az időn? A különböző életeinken? – A szélsőséges érzelmek hatása alatt valahogy mindenki kortalan lesz, és ilyenkor a lényének a leglényege mutatkozik meg. Egy síró emberben ott az időskori arca és a vigasztalan gyerek is. A nevetés is kortalan: a harsány, őszinte nevetésben olyan vonások jönnek elő az arcon, amelyek megmutatják, milyen volt régen, és azt is, milyen lesz. Kicsit olyan ez, mint az újszülöttek feje. Látszik rajtuk, milyenek lesznek nénikeként vagy bácsikaként. Szóval azt éreztem, a szélsőséges érzelmeknél kilátszik az Én, és ez olyan érdekes! – Nem tudom nem belelátni a valóság abszurditását ezekbe az írásokba. Vagy inkább kiérezni belőlük. Mintha azt mondaná, hogy ezzel az abszurditással már minden sejtünk, minden egyes gondolatmorzsánk át van itatva. Mintha a humorforrás része, azzal együtt, hogy a kínban nevetés örök, egyre halkulna… – Hát, halkul, valóban. Hozzászokik az ember szeme a sötéthez. Hogy reggel, amikor a kislányomat viszem óvodába, egy szerencsétlen, csupa seb arcú hajléktalan ürít a megállóban és artikulálatlan hangon üvölt. Hogy apokaliptikus állapotok vannak, hogy emberi roncsok kóvályognak a köztereken, hogy úgy indulunk el egy hivatalba ügyet intézni, mintha mindnyájunknak Kafka lett volna a közös nevelőapja, eleve fel se merül, hogy elsőre sikerülhet, hogy ha telefonálnunk kell, odakészítjük a számot és egész nap hívjuk, hívjuk, és barátságosan érdeklődünk egymástól, hogy valakinek sikerült-e, hogy közben igyekszünk továbbra is normálisan élni, úgy tenni, mintha minden rendben volna. Visszük a kórházba a vécépapírt és a gyógyszereket, ha nincs gyógyszer, várunk, amíg a helyettesítő készítmény, ami szintén hiánycikk, megérkezik, szóval újra és újra dobunk a társasjátékban. Csak közben elég sokan kiesnek. Infarktusban, agyvérzésben, rákban. Hoppá! Aztán néha hatost dobsz, és bejutsz egy magánrendelésre vagy épp kiüt egy másik bábu, és akkor bocs, ki vagy lakoltatva. – Honnan az erős, olykor durva sztorik? Mármint az inspiráció? Például honnan tudja, tudhatja-e valaki, aki nem élte át, mekkora jelentősége van annak, ha a „fekvőszék foglalt”? Szándékosan nem bontom ki, miről is van szó, kíváncsi vagyok, hány olvasót vág gyomorba ez az alapvetően semmitmondó félmondat. – Figyelek. Másokat is, magamat is. A taxisokkal például nagyon jó beszélgetni, mert ha kicsit belemelegszünk, fantasztikus sztorikat mondanak el. Amikor úgy kezdődik egy mondat, hogy képzelje, volt egyszer egy utasom, aki, na, akkor már tudom, hogy valami különös dolog következik. A fekvőszékes történet alapját egy barátom mesélte. Sajnos ő már nem olvashatja a könyvben. Különben lényegtelen szerintem, minek mi volt a magva, ez legfeljebb a műhelymunka szempontjából lehet izgalmas, az olvasó számára nem fontos, azt hiszem. – Feltűnt, milyen sokszor vannak akár valódi, akár metaforikus macskahivatkozásai, felbukkannak kutyák, és hát, ugye, ott a címadó fehér farkas is. Hogy van az állatokkal? – Szenvedélyes állatbarát vagyok, de ezt nem szűkíteném le a macskákra, kutyabarát is, és egyáltalán, mindenféle élőlény a testvérem. Most is van macskám. Volt egy rövid idő, amikor állat nélkül éltem, de kedélytelen dolog, mondhatom. Mivel nagyon közel vannak hozzám az állatok, és nagy érzelmi terhet jelentett mindig az életemben, ha valamelyik ilyen hozzám közel álló lény megbetegedett vagy elpusztult, a novelláimban is gyakran felbukkannak. És igen, mindig ők viszik el a balhét. Meg a gyerekek. Vagyis a legkiszolgáltatottabbak. +1 kérdés – Mi lenne, ha nem író lenne? Akkor is piszkálgatná valahogy a személyiség mikéntjét? – Egyszer olvastam egy svájci nőről, aki tejsommelier. Na, gondoltam, ez volna nekem is az ideális munka. Az az igazság, hogy imádom a tejet. Bárhová utazom, azonnal megkóstolom a tejet és a vajat. Tudom, mostanában sok szó esik arról, hogy nem is olyan nagyon jó dolog egy másik lény tejét meginni, meg mindenki laktózmentes meg mindenmentes izéket fogyaszt, de nekem ez a káros szenvedélyem. Nagyon nagy különbség van ám tej és tej között, attól függően, hogy kint tartják-e a tehenet, mit legel, hogy dolgozzák fel a tejet satöbbi. Sok bolti tejnek egyáltalán nincs is tejíze. Szóval, azt hiszem, ez tetszene nekem: délelőtt egy kis írás, délután tejkóstolgatás vagy fordítva. Hizlalni, mondjuk, hizlal, de hát mi nem?
Szerző
Frissítve: 2019.06.01. 19:14

Horeb Homér és a terjengős kifinomultság

Publikálás dátuma
2019.06.01. 11:45

Éppen ma, június 2-án lenne 150 éves Szomory Dezső - az évforduló kapcsán rá emlékezve igyekszünk feleleveníteni mindazt, ami ma már rejtve él, ha él, belőle a köztudatban. Kalandozás a Hermelintől a sokat emlegetett idézetig: „Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy azt magamnak megírnám…"
Úgy is élt. Amennyire szenvedett olykor a valóságban, épp annyira volt boldog a képzelete világában, hiszen, ahogyan ő maga mondja, „a szenvedés csak addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió”. Kalapos, elegáns, magányos különc, mondja róla már a korabeli kritika is, s bár a nagy nyugatos nemzedékhez sorolják, igazán sosem lett azzá. Szellemében, stílusában is távol állt a kor (1900-as évek eleje) sztárjaitól, s mivel vagy egy tízessel idősebb is volt náluk, egyfajta sértett elkülönülésben fürdőzött egész életében. No, nem mintha a kor amúgy számított volna nála bármit is – 18 évesen, mielőtt a katonaság elől Párizsba menekült volna (később A párizsi regényben írja meg itteni hányattatásait és örömeit), az akkor már jócskán 40 felé közelítő, befutott színésznővel, Jászai Marival bonyolódott intim viszonyba. Mivel azonban a színésznőnek nem ő volt az egyetlen pubija, rövid időn belül, a tizenkilenc éves fiatalok teátrálisan féltékeny szenvelgése közepette távozott az érett asszony karjai közül, no meg afféle dezertőrként az országból is.

Ínyencek öröme

No, de ne szaladjunk ennyire előre! Ekkor ugyanis már a pelyhedző állú hírlapíró Jókai közelében, a Nemzetnél, ám később ikonikussá váló szecessziós tirádáit, burjánzóan indás, egymásba gabalyodó körmondatait nem írói pózként veszi magára. Sokkal korábban, a születésekor kezdődött sorsa determinációja, amikor is, önéletírása alapján legalábbis, 1869. június 2-ának napsütötte délutánján a dajkája kirohant vele a Király utcai ház nagy udvarára, és felmutatta, mint a kismalacot szokás karácsonykor. „És drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: Ejnye, be jó szaga van. A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben a réveteg kék tekintetem Liszt fehér sörényén pihent, s gondoltam: zenész leszek, mint ő!” Majdnem így is lett. Állítólag a zeneakadémiai felvételijén Liszt is ott ült a bizottságban, s az előtte heverő Pester Lloyd margóját teleírta az ígéretes ifjú nevével, Szomory szerint nyilván azért, hogy el ne felejtse. S bár végül mégsem zenész lett, mert a hangjegyeknél még sokkal vonzóbbnak bizonyultak az egyszerű betűk, elvitathatatlan, hogy az általa művelt irodalom tömény zeneiség. Kosztolányi azt mondta róla, hogy „szavai, pianissimói és fortissimói leginkább a muzsika hullámaira emlékeztetnek. Írásmodora egyenesen lisztferenci”; amit Szomory maga is elismer: „Írói csillagfutásom e zenékből fakadt, s ezért oly fényes és melodikus.” Rendezői a mai napig úgy tartják, a Szomory-darabokat sokkal inkább énekelni kellene, mint mondani, s hogy a sokat bírált túlzott teatralitás talán a kevésbé vájt füleknek sem fájna annyira, ha szövegeire operalibrettóként tekintenénk. Csak hát sajnos nem ez a kifejezett írói instrukció. Márpedig Szomory egyetlen sort sem bízott a véletlenre: azt mondják, rettegtek a színészek a Szomory-daraboktól, mert már az első próbákon hibátlan szereptudást követelt. „Kiragadta a gyeplőt a rendező kezéből – írja Kellér Andor –, egy »és« szócska elhagyásáért lekopogta a próbát. Minden szavát szentnek tartotta, s megkövetelte mindenkitől, hogy annak tartsa. Úgy kellett hangsúlyozni, azzal a dallamossággal, ahogy ő kívánta.” Térey János szerint egyszerűen csak túl kifinomult Szomory írásművészete ahhoz, hogy tömeges fogyasztásra alkalmas legyen, ekképpen valószínű, hogy mindig az ínyencek öröme marad.

Ferenc József előfizet a Nyugatra

Elképesztően narcisztikus alkat volt, imádott megmártózni saját Oscar Wilde-i szépségében és zsenijében, ugyanakkor, az emészthetőség kedvéért, mindig egy kis iróniát is belecsempészett az önáradatba. Zsidó származással a századelőn nem kifejezetten volt kegyeltje piarista tanárainak, ugyanakkor antiszemitizmusukat saját, a papokat irritáló szépségének eltúlzott magyarázatával ütötte el: „A legszebb fiú voltam, számos szóbeli hagyomány s még élő arckép bizonysága szerint, a legszebb fiú, aki volt valaha, a richmondi herceg nem lehetett szebb a Christ Church College-ban, és hibátlan, mint egy Velázquez! Tüneményes virulásom, egy hófehér gyermekarc titánvörös fürtökben! Csak annál bosszantóbban idegesíthette e szerzetes tanáromat, hogy elfogultságait is sértette, amikor egy bizonyos fajtának, főleg a hímneműek tekintetében, minden szépség megadatott.” Ez a fajta reflexív önelégedettség nem pózként, sokkal inkább a korlátokat félresöprő szándékos gátlástalanságként jelent meg Szomory személyiségében. Ez segített ugyanis utat találni számára a kilátástalannak tűnő helyzetekben. Amikor még Franciaországból itthoni bemutatóra szánva hazaküldte A nagyasszony című drámája kéziratát, azzal a nem is annyira titkolt szándékkal tette, hogy „szökevényként” elnyerje a császár és király kegyelmét. Azzal, hogy milyen érzések fűzik és fűzhetnék a Habsburgokhoz, többször is eljátszik. Egy kései cikkében arról ír, hogy ősei kántorok voltak a mátészalkai zsinagógában, ahogy ő mondja, óbégatók. „Volt köztük egy olyan magasröptű s bátor, hogy elment Bécsbe IV. Ferdinándhoz, hogy ennek énekeljen, a császárnak! Még idejekorán kifosztották az országúton, s birkózván a haramiákkal úgy belerekedt a harcba, hogy visszafordult Magyarországra, s ott meg is halt kiábrándulva, egy végső dallammal az ajkán…” Ezt a dallamot igyekezett a weiszmórból, szmórból, szomorból, szomoriból szójátékokon át Szomoryvá lett Dezső is ki- vagy inkább elénekelni a császárnak, átérezve a helyzet képtelenségét és groteszkségét. 1914-ben, nem sokkal a világháború kitörése előtt képes levelezőlapot küld Fenyő Miksának: „Kedves szerkesztő úr, a király igen kedves volt. Megígérte, hogy előfizet a Nyugatra…”

Bombák kereszttüzében

Mindenesetre, akárhogy is csinálta, 17 év után hazajöhetett külföldi száműzetéséből, mellyel kezdetét vette csillagának igen meredek felívelése, mely a Nemzeti és a Vígszínházig, illetve a Hermelinben is részletesen megírt Sütő utcai ház legendás toronyszobájáig repítette az írót. Aztán az 1920-as évek végére valami, amiről saját zsidó identitása mentén a Horeb tanár úr című könyvében és Horeb Homér alakján át is vall, végérvényesen megváltozott. A nagyasszony felújított előadása kapcsán az Új Nemzedék című jobboldali lap arról ír, hogy micsoda skandalum egy katonaszökevénységért és szeméremsértésért elítélt zsidó szerző művét a Nemzetibe vinni. A bemutatót kifütyülik, a színészeket és a színpadon megjelenő Szomoryt bűzbombákkal dobálják. Ő makulátlan öltözékében, fekete keménykalapban, a szemén monoklival mosolyogva állta a kereszttüzet, és kis meghajlással köszönte meg a füttyszó és kereplőhang elnyomta tapsot. Százhatvanöt tüntetőt bekísértek, de még éjszaka valamennyit kiengedték. Az utcán lovas rendőrök száguldoztak, suhogott a gumibot, csattant a kardlap. Szomory közben megtiszteltnek érezte magát, hogy egy a várost, mi több, az országot felkavaró esemény hőse lett, s apró, lila tintás betűi ilyen kavarodást idéztek elő. Amikor az utca kitisztult, állítólag fütyörészve lépett ki a kapun, belekarolt testvérébe, Emilbe, és boldog volt. Mint ahogy akkor is, amikor 1944. november közepén öccse, Szomory Emil Szent István körúti lakásáról, ahol a német megszállás óta megbújt, a nyilasok egy Pozsonyi úti védett házba hurcolták. Tizenöten laktak már itt, az író mégis „külön” lakosztályt kapott: egy cselédszobát, ahol továbbra is megőrizte szokásait. Délután 3-kor kelt és hajnalban tért nyugovóra. Utoljára Schubert Ernő beszélt vele november 30-ának hajnalán. Füsi József naplójából tudjuk, hogy az ágyúdörgés közben folytatott utolsó beszélgetésben azt mondta: „Vége nemsokára az egésznek, én érzem, és érzem azt is, milyen tehetségtelen dolog volna meghalni az utolsó negyedórában…” Aznap délután halva találták, ágyán ülve, narancssárga pizsamájában, monoklival a szemén. Szívroham, mondta az orvos. Nem maradt utána egyéb, mint óbudai lakásán egy zongora és néhány festmény, a Szent István körúton egy 4000 kötetes könyvtár, amelyre ráomlott a mennyezet és amelynek könyveit a romok alól szétlopkodták. Két monokli, három borotva, egy miniatűr egyiptomi faszobor, két pár barna cipőfűző, egy vékony tollszár néhány tollal és az örökké burjánzó kéziratok.

Szomorysta fantázia

A kritikák rendre azt boncolgatják, Szomory számára mennyire nem lényeges a cselekmény, s hogy szereplői a felszínes külsőségek és a túlburjánzó nyelv csapdájába vergődve élik kisszerű életük elnagyolt tragédiáit és komédiáit, ugyanakkor ez a hozzáállás épp oly felszínes, mint maguk a vádak. A Takáts Alice című darabja, melyet nem is olyan régen még játszottak a magyar színházak, Térey János szerint az eutanázia első, ha nem egyetlen hazai irodalmi feldolgozása, a Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről című levélgyűjteménye pedig a képzelet valódi diadala. Ez utóbbit 1914. október 15-i számában, sorozatban kezdte közölni a Nyugat – „Egy szerencsés véletlen – írja a szerkesztőség – kezünkhöz juttatta a londoni Evening Standard egy csomó számát, melyekben Harry Russel-Dorsan, e kiváló angol újság kiküldött haditudósítója hosszú cikksorozatban követi naplószerű közvetlenséggel a francia–német háború eseményeit.” A folyóirat irodalomértő olvasói persze azonnal ráismertek a szomoryzmussal buján átitatott, arisztokratikus nevű angol hírlapíró leveleinek valódi szerzőjére, aki később be is ismerte: „Ezeket az írásokat csak­ugyan mind kitaláltam, s azóta úgy éltem az asztalom mellett, hogy mindennap meghaltam egy keveset.”

Szerző
Frissítve: 2019.06.01. 19:17

Emberek a hóban – Egyed Veronika műfordítót kérdeztük mennyről és pokolról

Publikálás dátuma
2019.05.25. 18:55

Jón Kalman Stefánsson neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, az izlandi költő-író A halaknak nincs lábuk című regénye tavaly jelent meg nyelvünkön, Patat Bence fordításában, és az íróval személyesen is találkozhattunk akkor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Idén pedig már a monumentális, 1100 oldalas Menny és pokol-trilógiája is napvilágot látott, Egyed Veronika magyarításában. A háromkötetes regényfolyam Izlandon élő műfordítójával Skype-on beszélgettünk.
Korábban hajósinasként dolgozott egy izlandi halászhajón – a személyes tapasztalat mennyiben segítette a Stefánsson-regény fordításakor, különösen az első kötet halálaszati jeleneteit illetően?  Azért egészen más egy 19. század végi evezős csónakból halászni, ahogy a regényben teszik, mint egy mai, halfeldolgozó üzemet is magába foglaló halászhajóról. Ezekből a régi, 7-10 méter hosszú, hatevezős csónakokból egészen kevés maradt fenn, és teljesen ledöbbentem, amikor egy kiállításon láttam pár példányt. Négy évig dolgoztam halászhajón, így mondhatom, télen az Atlanti-óceánon kint lenni nem kellemes élmény. A toronymagas hullámok között evezni ezekkel a csónakokkal minden perc életveszélyt jelenthetett. Ráadásul – csodálkozva olvastam a regényben – az izlandiak többsége nem tudott úszni.  Ez valóban így volt, de a víz annyira hideg, hogy még egy jó kondícióban lévő halász is, ha vízbe esik, 15 percnél nem bírná tovább, mert megfagy. Így tulajdonképpen majdnem mindegy is, tud-e úszni. Önt mi vitte mégis a tengerre? Én egy egyszerű nyári munkára gondoltam, ami mellett nyugodtan megírhatom a szakdolgozatomat… mert akkoriban egy óvodában dolgoztam, és a gyerekekkel eltöltött nyolc óra után nem igazán ment az írás. A hajón reggel 9-től este 9-ig volt a beosztásom, a szabadidőmben így könnyebben készült a szakdolgozat. A gyerekzsivaj helyett a tenger moraja. Mi volt a feladata?  A szakács mellett voltam kisegítő, mivel 24 órában, váltott műszakban dolgoztak az emberek, mindig kellett valaki, aki elkészíti az ételt. Emellett én ébresztettem a váltást, valamint a kapitányt óránként kávéval kellett ellátnom… A trilógia alapján arra jutottam, a kávé az izlandiak nemzeti itala. Akár az angoloknál a teázás, bár itt azért hígabb a kávé, mint ahogy mi isszuk. A hajóskapitánynak persze nem szabad elaludnia szolgálat közben, de valami döbbenetes mennyiséget döntött magába, egy nap 13 bögrényit. Hogy került egyáltalán Izlandra?  A 2000-es évek elején az ELTE-n jártam skandinavisztika szakra, és elbűvölt az izlandi nyelv, mindenképp szerettem volna megtanulni. Az izlandi nyelv úgy viszonyul a svéd-dán-norvéghoz, mint a latin a franciához vagy az olaszhoz – csak ezt beszélik is. Izlandról magáról keveset tudtam, így amikor egy 1 éves ösztöndíjjal megérkeztem a szigetre, már a reptérről a fővárosba bevezető út sokkolt: egy lávamezőn haladtunk végig, fák, növények sehol – hogy fogom én ezt kibírni?, sóhajtottam. Aztán annyira megfogott a társadalmi-közösségi-kulturális közeg, hogy úgy döntöttem, ideköltözöm. Ennek 15 éve. A regény központi helyszíne egy Község nevű település – valójában beazonosítható, hol játszódik a történet?  A Község neve metaforikus, de a leírása elég konkrét, meg is kérdeztem, az írót, melyik város a minta, ő pedig elmondta, hogy Ísafjörðurről van szó, a Nyugati-fjordok központjáról. Ezek szerint személyes ismeretségben van Stefánssonnal?  Az izlandiak nagyon közvetlenek, itt tulajdonképpen mindenki ismer mindenkit, az írók pedig különösen örülnek, ha az írás magányos tevékenysége után végre beszélgethetnek valakivel, a műveik fordítójával pedig különösen kedvesek. A napokban egy irodalmi fesztiválon újra összefutottam vele, és elújságoltam neki, hogy a regényéről fogok interjút adni, aminek hihetetlen módon örült, és szeretettel felemlegette a budapesti élményeit. A regényben különösen fontos a könyvekhez, az irodalomhoz való viszony. Mi az oka az izlandiak olvasószenvedélyének?  Az izlandiak életében valóban nagy szerepet játszik az irodalom. A téli hónapok beszorítottsága bizonyára hozzájárult a mesélőkedv, a szorgos olvasás-írás évezredes hagyományának kialakulásához. Egy elmélet szerint azonban más oka is van ennek: a nyugatnorvég telepesek, a vikingek egykor Írországból raboltak maguknak asszonyokat, így a történetmesélés tradícióját sokan a kelta kultúra továbbélésének tartják. Az izlandiak nagy meglepetésére egyébként a lakosság genetikai eredete valóban nagyfokú kelta származást mutat – szemben a várt kizárólagosan skandináv ősökkel. Mitől vonzó az izlandi irodalom a külvilág számára?  A történetmesélés módja mindenképp említhető: amikor a hajón dolgoztam, megtapasztalhattam, hogy a hajósok meséiben a tényekhez való ragaszkodást mindig felülírja a szórakoztatás igénye, a történeteiknek leginkább azt a változatát mondják, amelyik a legelrugaszkodottabb a valóságtól. De hát nézzük a Menny és pokol-trilógiát! Lényegében mi történik benne 1100 oldalon? Emberek gyalogolnak a hóban. De nagyon nem mindegy, ez miként van elmesélve! Stefánsson melankolikus-lírai beszédmódja teszi különlegessé a történetfolyamot. Érdekes módon tizenöt éve Magyarországon még nem volt ennyire népszerű a skandináv irodalom, a németek azonban annyira rákaptak a skandináv krimikre könyvben, tv-sorozatok terén egyaránt, hogy az északiak már nem is tudták kielégíteni a piaci igényeket, a németek már maguk gyártották a saját színészeikkel a „skandináv filmeket”. A magyar olvasók pedig – mint általában – német közvetítéssel kattantak rá szintén a skandináv, közte az izlandi irodalomra – és nemcsak a krimikre, hanem más műfajokra is! Ki áll közelebb a személyes ízléséhez az ön által fordítottak közül, Sjón (Sigurjón Birgir Sigurðsson) vagy Stefánsson? Leginkább a fordításilag legnagyobb kihívást jelentő Hallgrímur Helgason könyvei. Tőle A nő 1000 fokon és a 101 Reykjavík című műveket fordítottam. Mi okozta a kihívást?  Elég legyen csak annyit megjegyeznem, hogy míg Stefánssonhoz csupán 300 kérdéssel fordultam fordítóként, addig Helgason egyik könyvéhez vagy 40 oldalon 1200 kérdést kapott tőlem. Megnyugtatásul elküldte a dán fordítójának írt válaszait is, az sem volt kevesebb tétel. +1 kérdés   Jelenleg min dolgozik?  Egy Norvégiában élő izlandi író, Bergsveinn Birgisson Lifandilífslækur (magyarul körülbelül: az élet vizének patakja) című regényét fordítom. A történet a 18. században játszódik, amikor az izlandiak felett uralkodó dán király elhatározza, hogy a természeti katasztrófák, vulkánkitörések és az éhínség pusztította Izland lakosságát – ez akkor körülbelül 30-40 ezer embert jelentett – áttelepíti Dániába, nehogy kihaljanak. A helyszín egyébként – ahogy a Stefánsson-regényben – szintén a Nyugati-fjordok, Strandir környéke.
Szerző
Frissítve: 2019.05.25. 22:19