– Hogy állt össze ez a tizenhat írás? Mi volt a rendező elv? Gondolom, most sem az idő, vagyis nem mind új alkotás: a címadó novella például sok évvel ezelőtt már olvasható volt a Beszélőben, sőt Szilágyi Fanni rövidfilmet is készített a nyomán.
– A legrégebbi valóban a Fehér farkas, ez még 2006-ban jelent meg. Igen, ebből csinálta annak idején Szilágyi Fanni azt a gyönyörű rövidfilmet, amit remélhetőleg majd a Margón (június 12–16.) is levetítenek, egyéb, a novelláimból készült filmek mellett. Valamiképpen minden történet a visszaélésről és valami feldolgozhatatlan múltbeli eseményről szól, ezért kerültek egymás mellé ezek a szövegek. A szereplők jó része tetszéletet él, úgy csinál, mint a többiek, felkel, dolgozik, megházasodik, eszik, kertet gondoz, miközben ott hömpölyög mögötte a múlt. És nincs dráma, a múlt nem sodorja el ezeket az embereket, csak alattomosan alámossa az életüket és beszivárog a mindennapjaikba.
– A borítón egymásba fonódó meztelen testek – átfolynak egymásba, ahogy a szereplők történetei között is érezni cseppnyi átjárhatóságot. A többes szám harmadik személy ellenére mintha saját mindennapjainkról volna szó bennük. Bármelyikük akármelyikőnk is lehetne?
– A fotón Frenák Pál táncosai vannak, Kovács Bodor Sándor fotóművész egy előadás alatt készítette a képet, és az alakok mozgásban vannak. Engem éppen ez a bizonytalanság fogott meg a képben, a villódzó átmenetiség. A szereplőim – férfiak és nők egyaránt – gyakran számukra idegen élethelyzetben vannak, mozdulnának valamerre, de közben képtelenek valódi változtatásra. Igen, bármelyikünk magára ismerhet, mindnyájan hordozunk titkokat, sebeket.
– Ezeknek a rejtett sebeknek a fájdalma ott fortyog, akár egy kitörés előtt álló vulkán, mindegyik novellában, viszont a szereplők (bármelyikünk) mintha tudomást sem vennének róluk. Mellékesen derülnek ki, s ha felszínre is törnek, cseppnyi elfojtással, vagy, jobb esetben, némi iróniával visszagyömöszölhetők a felszín alá. Egy tojásrántotta gyerekkori szexuális abúzust idéz, a feleség rajtakapja a férjét a bérlőjükkel, egy nyurga sráccal, de csupán egyetlen rövid pillanatra merevedik ki a kép. Aztán megy minden tovább. Ennyire durva kimondatlanságban élnénk?
– Minél inkább erősödik a külső nyomás, hogy megfeleljünk a normáknak, annál inkább érzi magát felelősnek valaki, ha az életében valami nem úgy alakul, ahogy azt a reklámok sugallják. Három gyerek, kertes ház, autó. Hányszor halljuk naponta, hogy milyen egy normális család? És vajon szó esik-e róla, hogy a normálisnak mondott családokban időnként mi zajlik? Beszéltünk-e valaha a múlt bűneiről, akár társadalmi szinten, akár az egyéni élet eseményeire lebontva? Ezekben a történetekben mindig ott van valami bomlasztó, régi titok. Nincs katarzis, nincs megtisztulás és nincs bűnbánat, tehát bűnbocsánat sem. Csak rejtegetett, sohasem gyógyuló sebek, nemzedékről nemzedékre átöröklődő indulatok.
– Félelmetes, mennyire idegen mindenki a saját életében. Vagy inkább életeiben?
– Igen, az én szereplőim többnyire magányosak. Nem olyan értelemben magányosak, hogy ne volna családjuk, ők a családjukban magányosak, az egész életükben. Nem tudják elmondani a fájdalmaikat, senki sem hallgatja meg őket, valójában a rájuk kényszerűen kiosztott szerepeket játsszák nagy igyekezettel, és mintha a környezetüknek is az volna az érdeke, hogy továbbra is tartsák be a szabályokat és ne lépjenek ki ezekből a szerepekből. A meleg férj maradjon mintaapa és szó se essék róla, miért nem fekszik le a feleségével, a felnőtt nő soha ne beszéljen a gyerekkori abúzusról, a volt szekus éljen tovább békés nyugdíjasként, akit a pompás konyhakertjéért dicsérnek, és válassza le mindenki az egykori életét magáról, mintha az egy másik időben, másfajta morális szabályok között zajlott volna.
– Azt írja a Lift című elbeszélésben, hogy a sírás és a nevetés összemossa a korokat, vagyis hogy ezekből nemigen lehet következtetni valaki korára. A sírás és a nevetés átjár az időn? A különböző életeinken?
– A szélsőséges érzelmek hatása alatt valahogy mindenki kortalan lesz, és ilyenkor a lényének a leglényege mutatkozik meg. Egy síró emberben ott az időskori arca és a vigasztalan gyerek is.
A nevetés is kortalan: a harsány, őszinte nevetésben olyan vonások jönnek elő az arcon, amelyek megmutatják, milyen volt régen, és azt is, milyen lesz. Kicsit olyan ez, mint az újszülöttek feje. Látszik rajtuk, milyenek lesznek nénikeként vagy bácsikaként. Szóval azt éreztem, a szélsőséges érzelmeknél kilátszik az Én, és ez olyan érdekes!
– Nem tudom nem belelátni a valóság abszurditását ezekbe az írásokba. Vagy inkább kiérezni belőlük. Mintha azt mondaná, hogy ezzel az abszurditással már minden sejtünk, minden egyes gondolatmorzsánk át van itatva. Mintha a humorforrás része, azzal együtt, hogy a kínban nevetés örök, egyre halkulna…
– Hát, halkul, valóban. Hozzászokik az ember szeme a sötéthez. Hogy reggel, amikor a kislányomat viszem óvodába, egy szerencsétlen, csupa seb arcú hajléktalan ürít a megállóban és artikulálatlan hangon üvölt. Hogy apokaliptikus állapotok vannak, hogy emberi roncsok kóvályognak a köztereken, hogy úgy indulunk el egy hivatalba ügyet intézni, mintha mindnyájunknak Kafka lett volna a közös nevelőapja, eleve fel se merül, hogy elsőre sikerülhet, hogy ha telefonálnunk kell, odakészítjük a számot és egész nap hívjuk, hívjuk, és barátságosan érdeklődünk egymástól, hogy valakinek sikerült-e, hogy közben igyekszünk továbbra is normálisan élni, úgy tenni, mintha minden rendben volna. Visszük a kórházba a vécépapírt és a gyógyszereket, ha nincs gyógyszer, várunk, amíg a helyettesítő készítmény, ami szintén hiánycikk, megérkezik, szóval újra és újra dobunk a társasjátékban. Csak közben elég sokan kiesnek. Infarktusban, agyvérzésben, rákban. Hoppá! Aztán néha hatost dobsz, és bejutsz egy magánrendelésre vagy épp kiüt egy másik bábu, és akkor bocs, ki vagy lakoltatva.
– Honnan az erős, olykor durva sztorik? Mármint az inspiráció? Például honnan tudja, tudhatja-e valaki, aki nem élte át, mekkora jelentősége van annak, ha a „fekvőszék foglalt”? Szándékosan nem bontom ki, miről is van szó, kíváncsi vagyok, hány olvasót vág gyomorba ez az alapvetően semmitmondó félmondat.
– Figyelek. Másokat is, magamat is. A taxisokkal például nagyon jó beszélgetni, mert ha kicsit belemelegszünk, fantasztikus sztorikat mondanak el. Amikor úgy kezdődik egy mondat, hogy képzelje, volt egyszer egy utasom, aki, na, akkor már tudom, hogy valami különös dolog következik. A fekvőszékes történet alapját egy barátom mesélte. Sajnos ő már nem olvashatja a könyvben. Különben lényegtelen szerintem, minek mi volt a magva, ez legfeljebb a műhelymunka szempontjából lehet izgalmas, az olvasó számára nem fontos, azt hiszem.
– Feltűnt, milyen sokszor vannak akár valódi, akár metaforikus macskahivatkozásai, felbukkannak kutyák, és hát, ugye, ott a címadó fehér farkas is. Hogy van az állatokkal?
– Szenvedélyes állatbarát vagyok, de ezt nem szűkíteném le a macskákra, kutyabarát is, és egyáltalán, mindenféle élőlény a testvérem. Most is van macskám. Volt egy rövid idő, amikor állat nélkül éltem, de kedélytelen dolog, mondhatom. Mivel nagyon közel vannak hozzám az állatok, és nagy érzelmi terhet jelentett mindig az életemben, ha valamelyik ilyen hozzám közel álló lény megbetegedett vagy elpusztult, a novelláimban is gyakran felbukkannak. És igen, mindig ők viszik el a balhét. Meg a gyerekek. Vagyis a legkiszolgáltatottabbak.
+1 kérdés
– Mi lenne, ha nem író lenne? Akkor is piszkálgatná valahogy a személyiség mikéntjét?
– Egyszer olvastam egy svájci nőről, aki tejsommelier. Na, gondoltam, ez volna nekem is az ideális munka. Az az igazság, hogy imádom a tejet. Bárhová utazom, azonnal megkóstolom a tejet és a vajat. Tudom, mostanában sok szó esik arról, hogy nem is olyan nagyon jó dolog egy másik lény tejét meginni, meg mindenki laktózmentes meg mindenmentes izéket fogyaszt, de nekem ez a káros szenvedélyem. Nagyon nagy különbség van ám tej és tej között, attól függően, hogy kint tartják-e a tehenet, mit legel, hogy dolgozzák fel a tejet satöbbi. Sok bolti tejnek egyáltalán nincs is tejíze. Szóval, azt hiszem, ez tetszene nekem: délelőtt egy kis írás, délután tejkóstolgatás vagy fordítva. Hizlalni, mondjuk, hizlal, de hát mi nem?
