Újraélesztő könyv – olvasható afféle műfaji megjelölésként a kiegészített alcímben (Kötelező magyar irodalom), mely az ígéret szerint a porlepte kötelező irodalmat hivatott reanimálni: Petőfit, Kosztolányit, Adyt, Babitsot és minden olyan költőt, írót, akikre eddig még sosem néztünk a rájuk tapadt szerepek, hozzájuk rendelt sztereotípiák nélkül. A felütésben Háy ki is mondja, miért látta szükségét egy ilyesféle revideált irodalomtörténetnek: az úgynevezett morzsamagyaroknak – ők a kettétört keksz repedésén, az ilyen meg olyan magyarok vagy épp nem magyarok közti résen át lehulló, magát jó szívvel sehová sem soroló morzsalék –, akik nem találják helyüket e hazában, a könyvek birodalma adhat otthont. Pontosabban, ha a bennük tárolt történetek és azok szereplői újra megszólíthatókká válnak, vagyis ismerőssé, baráttá, netán családtaggá tehetők, akkor meg van mentve az egyre amorfizálódó haza. Legalábbis, ami a múlandóságot illeti.
Ez volna az alapvetés, ami már önmagában, ugyanakkor Háy János írói habitusától cseppet sem idegen módon generál egyfajta személyes, olykor személyeskedőbe átcsúszó hangot, amibe a konzervatív kronológia mentén haladó életrajzi áttekintéseken túl némi fiktív, humorral fűszerezett keret, egy kevés trágárság, egy-egy lírai elmélázás vagy filozofikus merengés is belefér. „Kibaszás lenni Csokonainak” – mondja ezt, természetesen a fikciós keretben, Vörösmarty, aki bizonyos Ignác Romsits (itt, a múltban ts-sel) történeti beszámolója szerint a Tabán egyik borozójában, sok-sok liter bor kíséretében teremtette meg Toldy Ferenccel és Bajza Józseffel együtt a magyar költészet alaptoposzát: Petőfi Sándort, a valódi biográfia szerinti összeférhetetlen, egoista barmot. Móricz a műparaszt, Hajnóczy Péter vérfarkas, József Attila az utolsó messiás, Weöres Sándor pedig csak Sanyika.
A 33 szerző személyes jó baráttá tétele nem egyenletes ívben halad a 700 oldalon – Háy ügyesen lavíroz az irodalomtörténeti és az életrajzi adatok, a saját élményei és reflexiói, valamint abszurdba hajló fantáziája között. Egy-egy meglátása velős telitalálat – például, hogy Arany János eleve bácsinak született, akiről senki se tudja elképzelni, hogy volt annyi idős is, mint Petőfi, pedig valójában csupán 6 évvel volt idősebb a lánglelkű ifjúnál –, máskor viszont úgy tűnik, nem bír ellenállni az önként kínálkozó adathalomnak.
Van, aki máris Szerb Antal magyar irodalomtörténetével említi egy napon és lapon a Kik vagytok ti?-t, de Háy hosszabb-rövidebb jegyzetekbe szedett irodalmi univerzuma – előnyére – sokkal inkább Háy-univerzum, sem mint puszta irodalomtörténeti kézikönyv. Azok a legizgalmasabb részei, amikor az író a tények közé saját személyes érintettségét is beleszövi, még ha olykor ezt egy kissé zabolázatlan szentimentalizmussal is teszi. Mesél például arról, hogy a Saint-Michel Boulevard-on, Ady kávéháza előtt elsétálva azon mélázott, miképpen születhetett meg a részegség és a másnaposság közötti résben, a rossz versek közötti hasadék időben a Párisban járt az ősz vagy a Kocsi-út az éjszakában; és arról is, hogyan szerezte meg élete első Petri-kötetét, amiről abból sejtette, hogy nagyon jó, hogy a barátja buddhista bátyja el akarta lopni. Látszik, mit szeret igazán és mit afféle belső kötelességből – érdekes módon, amikor nagyon magával ragadja a hév, épp olyankor löki félre a személyes mesélőt néhány bekezdés vagy mondat erejéig a teoretikus irodalmár. Ilyenkor a közvetlenségbe bekúszik egy kis „analitikus létmegformálás” vagy egy rövidke értekezés Benedetto Croce intuícióalapú esztétikájának hatásáról, illetve ellenhatásáról.
Egy másik elragadtatás a kötet utolsó költőként aposztrofált szerzője: Víg Mihály, a dalszerző. Hogy kerül a csizma az asztalra, avagy egy még élő zenész, na, jó, a popköltészet egyik doyenje a Petrivel zárult költőóriások közé? – tehetné fel jogosan a kérdést még az is, aki Trabant- és Balaton-slágereken szocializálódott bele az alternatív kultúrába. Hacsak úgy nem, hogy Háy János személyes univerzumában elvitathatatlanul helye van. Mert a kötetszervező erő csak egyfelől a „rángassuk ki ikonikus verseinket a kánonterhek alól és nyúljunk szerzőinkhez úgy, mintha nem utcák, terek vagy szobrok lennének”-elv. A kohéziót még ennél is intenzívebben adja a Háyhoz kötöttség. Ahogy maga is írja a Végszóban, hirtelen nem is tudja, a múltját vizsgálta-e oldalakon át vagy a jelenét, s hogy magát tárta-e fel vagy a magyar irodalom alkotóit, akik mindig vele voltak és lesznek, akár akarja, akár nem. És vannak velünk is, csak Háy János annyiban megkönnyítette a könyvotthonteremtést számukra, hogy összeszedte helyettünk a legemblematikusabb téglákat. Vakolóanyagnak már csak személyes élményeket kell gyűjteni.
(Európa Könyvkiadó, 2019. 705 o.)
