– Oszlassuk el a félreértéseket: az, hogy a trilógia második része ennyire a patkányra koncentrál, nem a budapesti patkányhelyzetre és az ebből fakadó kínos politikai-közéleti eseményekre utal…
– Nem, ez pusztán önéletrajzi okokból következik, és abból, hogy vele tudok leginkább azonosulni.
– Tehát nem a patkányság a lényeg, hanem az, amilyen a karakter. Hogy, teszem azt, szeret barkácsolni és a találmányaival hozzájárul a világ megmentéséhez.
– Többek között. Barkácsolni például imádok. Már-már késztetésem van rá, hogy akkor is felfúrjak valamit a falra, ha épp nincs rá szükség. Fura dolog az írás, nagyon nem látszik, ha csinálsz valamit. Ha viszont felszerelsz egy edénycsepegtetőt, annak látszata van. Jólesik, ha valami kézzel fogható, ez nyilván az írás elvontságával függ össze. Anno a szülői házban volt egy műhelyem, asztallal, satuval, stílfűrésszel, mindenféle faragószerszámmal. Legtöbbször hangfalakat építettem, de persze igazi világmegváltó találmányokkal, örökmozgóval és időgéppel is kísérleteztem. Csak hát ezekhez nem voltam elég ügyes. Mint ahogy azt is szerettem volna, hogy legyen valamilyen szuperképességem. Gyerekkoromban órákon át ültem egy pohár előtt és próbáltam a pszichoenergiámmal arrébb tolni. Nyilván nem sikerült. Maradtak a hangfalak. A barkácsboltból kunyeráltam használt farostlemezeket, azokat kifúrtam, hangszórókat csavaroztam beléjük, majd egy nagy dobozra rászigetelőszalagoztam őket és azt vizsgáltam, milyen hanghatásokat tudnak. Valahol a gyerekkori álmaim megvalósulása ez a könyv.
– Akad egyéb életrajzi vonatkozás is a szuperhősei történetében?
– Bizonyos nézőpontból mindig minden életrajzi vonatkozású. Luca, a punk malaclány alakját például egy ismerősöm ihlette, nagyon hasonló a habitusuk. De kétfarkú kutya is azért bukkan fel a kutyák között, mert amúgy, az életben szimpatizálok velük.
– Az „én vagyok az apád” mondat a Star Warsra utal?
– Ez csak a temérdek utalás közül az egyik. Sokkal inkább abból az élményből fakad, hogy a magánéletem az utóbbi időben úgy változott meg, hogy került bele egy nyolcéves kislány. Számomra ő izgalmas újdonság: látom, milyen a viszony az anyuka és a gyereke között, figyelem, ahogy – időnként késve – reggelente iskolába indulnak, ahogy a patkány is elképzeli, milyen lett volna, ha kicsi korától kezdve ő neveli a robotot, amit megépített. Ez a robotépítés is utalás – Stanisław Lem Kiberiáda cmű novelláskötetét idézi. Van benne vagy 5-6 irodalmi vonatkozás, 15 saját életemből vett elem, szóval, szinte semmi nem kitaláció.
– A nevek sem? A robot, Lábász Vákárász elég kreatív névnek tűnik.
– Pedig az sem az. Lábász Vákárász litvánul azt jelenti: Jó estét! Nagyjából négy évvel ezelőtt meghívtak Litvániába: egyenruhás kislányok virágszállal álltak sorfalat, amikor megérkeztünk egy putyinista igazgató által vezetett általános iskolába, ahol A kék hajú lánnyal turnéztam, aminek az első fejezetét le is fordították litvánra – teljesen bizarr. Szóval, itt hallottam először a labas vakaras kifejezést. De például a Zsürke név is innen van (Pati patkány egykori felesége), egész egyszerűen patkányt jelent. Nem titok, minden litvánul tudó olvasó tudja ezt.
– Ha már ez egy ilyen „leleplező” interjú lett, folytassuk: A három űrbetyár istenigazából nem gazfickó – egy punktrió neve, melyben egy malaclány, egy tepsi és az említett Lábász Vákárász zenélnek. Köztudomású, hogy ön is a testvére triójában dobol…
– Igen. Ráadásul az a könyvben elhangzó mondat, hogy a dobos nem tudja tartani a ritmust, látszik, hogy nem robot, megint egy saját élményem vagy inkább nehézségem. Van a dobolásnak egy fizikailag nehezen kivitelezhető része, az pedig a ritmustartás. Automatizálni kell valahogy, különben az ember nagyon elfárad. Én is sokat szenvedtem vele. Gyorsan kellett megtanulnom dobon játszani – kaptam egy cajont (afro-perui hangszer), és három hónappal később már egy tehetségkutatón indultunk. Előtte basszusgitároztam, vagy mindig azon a hangszeren játszottam, amire az öcsémnek a zenekarában épp szüksége volt, legyen az ritmusgitár vagy furulya. Némi túlzással ennek alapján alakult az egész zenei pályafutásom. Szóval, én nem tudok csak úgy kitalálni semmit. Ami napi szinten megtörténik, azt valamilyen módon beleszövöm a történeteimbe. Minden mondathoz vezet egy saját életemből induló út.
– Feltűnően züllött a legtöbb figurája. Ez vajon melyik út?
– Nem tudom, talán sok Rejtő-regényt olvastam, amelyek tele vannak jobb sorsra érdemes börtöntöltelékekkel. Vagy ez egy alapvető élményem: az összes érdekes ismerősöm valamiképpen kanyargós utakat jár. Számomra azok a figurák izgalmasak, akik nem kapnak mindent készen: akik hibákat követnek el, fekete bárányok a családban, alkalmanként rossz útra tévednek, de azért újra és újra próbálkoznak, keresik a helyüket. Akik félig érnek el valamit vagy negyedig se, de mindig vannak nagy terveik.
– Az egyik epizód központi helyén a lecsó áll. Hogy szereti?
– Olyan vagyok, mint Acélmedve: csípősen szeretem, amit nem bírok.
+1 kérdés
– A hamarosan elkészülő, őszre tervezett harmadik kötet milyen irányba kanyarítja a történetet?
– Sok minden képlékeny még, hiába volt meg egyben az egész sztori, azzal, hogy úgy döntöttünk a kiadóval, három részre szedve, sorozatban jelentetjük meg, egy csomó olyan szempont felmerült, melyre előre nem számítottam. Állandóan növelni kell például a tétet, hiszen egyre nő az olvasó ingerküszöbe és elvárása is. Egy olyan rajzot, hogy a patkány meg a malac egyszerűen csak néznek, még elsüthettünk az első kötetben, de a másodikban ez már nem volt elég, a harmadikban még kevésbé lesz az. Szeretnénk az illusztrátorral, Máli Csabával még viccesebb, az eddigieknél is őrültebb világot teremteni. Át kell még írnom egy-két epizódot, most tanulom a sorozatműfajt.
