Szuperképességből jól megfelelt – Dóka Péter csípősen

Publikálás dátuma
2019.06.01. 19:09

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Bár ránézésre senki meg nem mondaná, olykor kísérteties a hasonlóság Dóka Péter Szupermalac és Űrpatkány trilógiájának egyes szereplői és a szerző között. Szeret például barkácsolni, mint Pati patkány – aki egyébként a második kötet, A három űrbetyár sok hőse közül az első számú főfőhős. Ebből adódik, hogy amikor az íróléten kívüli életéről kérdeztük, arról is Szupermalac, és Űrpatkány viszonylatában mesél.
– Oszlassuk el a félreértéseket: az, hogy a trilógia második része ennyire a patkányra koncentrál, nem a budapesti patkányhelyzetre és az ebből fakadó kínos politikai-közéleti eseményekre utal… – Nem, ez pusztán önéletrajzi okokból következik, és abból, hogy vele tudok leginkább azonosulni. – Tehát nem a patkányság a lényeg, hanem az, amilyen a karakter. Hogy, teszem azt, szeret barkácsolni és a találmányaival hozzájárul a világ megmentéséhez. – Többek között. Barkácsolni például imádok. Már-már késztetésem van rá, hogy akkor is felfúrjak valamit a falra, ha épp nincs rá szükség. Fura dolog az írás, nagyon nem látszik, ha csinálsz valamit. Ha viszont felszerelsz egy edénycsepegtetőt, annak látszata van. Jólesik, ha valami kézzel fogható, ez nyilván az írás elvontságával függ össze. Anno a szülői házban volt egy műhelyem, asztallal, satuval, stílfűrésszel, mindenféle faragószerszámmal. Legtöbbször hangfalakat építettem, de persze igazi világmegváltó találmányokkal, örökmozgóval és időgéppel is kísérleteztem. Csak hát ezekhez nem voltam elég ügyes. Mint ahogy azt is szerettem volna, hogy legyen valamilyen szuperképességem. Gyerekkoromban órákon át ültem egy pohár előtt és próbáltam a pszichoenergiámmal arrébb tolni. Nyilván nem sikerült. Maradtak a hangfalak. A barkácsboltból kunyeráltam használt farostlemezeket, azokat kifúrtam, hangszórókat csavaroztam beléjük, majd egy nagy dobozra rászigetelőszalagoztam őket és azt vizsgáltam, milyen hanghatásokat tudnak. Valahol a gyerekkori álmaim megvalósulása ez a könyv. – Akad egyéb életrajzi vonatkozás is a szuperhősei történetében? – Bizonyos nézőpontból mindig minden életrajzi vonatkozású. Luca, a punk malaclány alakját pél­dául egy ismerősöm ihlette, nagyon hasonló a habitusuk. De kétfarkú kutya is azért bukkan fel a kutyák között, mert amúgy, az életben szimpatizálok velük. – Az „én vagyok az apád” mondat a Star Warsra utal? – Ez csak a temérdek utalás közül az egyik. Sokkal inkább abból az élményből fakad, hogy a magánéletem az utóbbi időben úgy változott meg, hogy került bele egy nyolcéves kislány. Számomra ő izgalmas újdonság: látom, milyen a viszony az anyuka és a gyereke között, figyelem, ahogy – időnként késve – reggelente iskolába indulnak, ahogy a patkány is elképzeli, milyen lett volna, ha kicsi korától kezdve ő neveli a robotot, amit megépített. Ez a robotépítés is utalás – Stanisław Lem Kiberiáda cmű novelláskötetét idézi. Van benne vagy 5-6 irodalmi vonatkozás, 15 saját életemből vett elem, szóval, szinte semmi nem kitaláció. – A nevek sem? A robot, Lábász Vákárász elég kreatív névnek tűnik. – Pedig az sem az. Lábász Vákárász litvánul azt jelenti: Jó estét! Nagyjából négy évvel ezelőtt meghívtak Litvániába: egyenruhás kislányok virágszállal álltak sorfalat, amikor megérkeztünk egy putyinista igazgató által vezetett általános iskolába, ahol A kék hajú lánnyal turnéztam, aminek az első fejezetét le is fordították litvánra – teljesen bizarr. Szóval, itt hallottam először a labas vakaras kifejezést. De például a Zsürke név is innen van (Pati patkány egykori felesége), egész egyszerűen patkányt jelent. Nem titok, minden litvánul tudó olvasó tudja ezt. – Ha már ez egy ilyen „leleplező” interjú lett, folytassuk: A három űrbetyár istenigazából nem gazfickó – egy punktrió neve, melyben egy malaclány, egy tepsi és az említett Lábász Vákárász zenélnek. Köztudomású, hogy ön is a testvére trió­jában dobol… – Igen. Ráadásul az a könyvben elhangzó mondat, hogy a dobos nem tudja tartani a ritmust, látszik, hogy nem robot, megint egy saját élményem vagy inkább nehézségem. Van a dobolásnak egy fizikailag nehezen kivitelezhető része, az pedig a ritmustartás. Automatizálni kell valahogy, különben az ember nagyon elfárad. Én is sokat szenvedtem vele. Gyorsan kellett megtanulnom dobon játszani – kaptam egy cajont (afro-perui hangszer), és három hónappal később már egy tehetségkutatón indultunk. Előtte basszusgitároztam, vagy mindig azon a hangszeren játszottam, amire az öcsémnek a zenekarában épp szüksége volt, legyen az ritmusgitár vagy furulya. Némi túlzással ennek alapján alakult az egész zenei pályafutásom. Szóval, én nem tudok csak úgy kitalálni semmit. Ami napi szinten megtörténik, azt valamilyen módon beleszövöm a történeteimbe. Minden mondathoz vezet egy saját életemből induló út. – Feltűnően züllött a legtöbb figurája. Ez vajon melyik út? – Nem tudom, talán sok Rejtő-regényt olvastam, amelyek tele vannak jobb sorsra érdemes börtöntöltelékekkel. Vagy ez egy alapvető élményem: az összes érdekes ismerősöm valamiképpen kanyargós utakat jár. Számomra azok a figurák izgalmasak, akik nem kapnak mindent készen: akik hibákat követnek el, fekete bárányok a családban, alkalmanként ­rossz­ útra tévednek, de azért újra és újra próbálkoznak, keresik a helyüket. Akik félig érnek el valamit vagy negyedig se, de mindig vannak nagy terveik. – Az egyik epizód központi helyén a lecsó áll. Hogy szereti? – Olyan vagyok, mint Acélmedve: csípősen szeretem, amit nem bírok. +1 kérdés – A hamarosan elkészülő, őszre tervezett harmadik kötet milyen irányba kanyarítja a történetet? – Sok minden képlékeny még, hiába volt meg egyben az egész sztori, azzal, hogy úgy döntöttünk a kiadóval, három részre szedve, sorozatban jelentetjük meg, egy csomó olyan szempont felmerült, melyre előre nem számítottam. Állandóan növelni kell például a tétet, hiszen egyre nő az olvasó ingerküszöbe és elvárása is. Egy olyan rajzot, hogy a patkány meg a malac egyszerűen csak néznek, még elsüthettünk az első kötetben, de a másodikban ez már nem volt elég, a harmadikban még kevésbé lesz az. Szeretnénk az illusztrátorral, Máli Csabával még viccesebb, az eddigieknél is őrültebb világot teremteni. Át kell még írnom egy-két epizódot, most tanulom a sorozatműfajt.  
Szerző

Szívmasszázs a literatúrán

Publikálás dátuma
2019.06.01. 17:05

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom című újraélesztő szövegfüzérének margójára.
Újraélesztő könyv – olvasható afféle műfaji megjelölésként a kiegészített alcímben (Kötelező magyar irodalom), mely az ígéret szerint a porlepte kötelező irodalmat hivatott reanimálni: Petőfit, Kosztolányit, Adyt, Babitsot és minden olyan költőt, írót, akikre eddig még sosem néztünk a rájuk tapadt szerepek, hozzájuk rendelt sztereotípiák nélkül. A felütésben Háy ki is mondja, miért látta szükségét egy ilyesféle revideált irodalomtörténetnek: az úgynevezett morzsamagyaroknak – ők a kettétört keksz repedésén, az ilyen meg olyan magyarok vagy épp nem magyarok közti résen át lehulló, magát jó szívvel sehová sem soroló morzsalék –, akik nem találják helyüket e hazában, a könyvek birodalma adhat otthont. Pontosabban, ha a bennük tárolt történetek és azok szereplői újra megszólíthatókká válnak, vagyis ismerőssé, baráttá, netán családtaggá tehetők, akkor meg van mentve az egyre amorfizálódó haza. Legalábbis, ami a múlandóságot illeti. Ez volna az alapvetés, ami már önmagában, ugyanakkor Háy János írói habitusától cseppet sem idegen módon generál egyfajta személyes, olykor személyeskedőbe átcsúszó hangot, amibe a konzervatív kronológia mentén haladó életrajzi áttekintéseken túl némi fiktív, humorral fűszerezett keret, egy kevés trágárság, egy-egy lírai elmélázás vagy filozofikus merengés is belefér. „Kibaszás lenni Csokonai­nak” – mondja ezt, természetesen a fikciós keretben, Vörösmarty, aki bizonyos Ignác Romsits (itt, a múltban ts-sel) történeti beszámolója szerint a Tabán egyik borozójában, sok-sok liter bor kíséretében teremtette meg Toldy Ferenccel és Bajza Józseffel együtt a magyar költészet alaptoposzát: Petőfi Sándort, a valódi biográfia szerinti összeférhetetlen, egoista barmot. Móricz a műparaszt, Hajnóczy Péter vérfarkas, József Attila az utolsó messiás, Weöres Sándor pedig csak Sanyika. A 33 szerző személyes jó baráttá tétele nem egyenletes ívben halad a 700 oldalon – Háy ügyesen lavíroz az irodalomtörténeti és az életrajzi adatok, a saját élményei és ref­lexiói, valamint abszurdba hajló fantáziája között. Egy-egy meglátása velős telitalálat – például, hogy Arany János eleve bácsinak született, akiről senki se tudja elképzelni, hogy volt annyi idős is, mint Petőfi, pedig valójában csupán 6 évvel volt idősebb a lánglelkű ifjúnál –, máskor viszont úgy tűnik, nem bír ellenállni az önként kínálkozó adathalomnak. Van, aki máris Szerb Antal magyar irodalomtörténetével említi egy napon és lapon a Kik vagytok ti?-t, de Háy hosszabb-rövidebb jegyzetekbe szedett irodalmi univerzuma – előnyére – sokkal inkább Háy-univerzum, sem mint puszta irodalomtörténeti kézikönyv. Azok a legizgalmasabb részei, amikor az író a tények közé saját személyes érintettségét is beleszövi, még ha olykor ezt egy kissé zabolázatlan szentimentalizmussal is teszi. Mesél például arról, hogy a Saint-Michel Boulevard-on, Ady kávéháza előtt elsétálva azon mélázott, miképpen születhetett meg a részegség és a másnaposság közötti résben, a rossz versek közötti hasadék időben a Párisban járt az ősz vagy a Kocsi-út az éjszakában; és arról is, hogyan szerezte meg élete első Petri-kötetét, amiről abból sejtette, hogy nagyon jó, hogy a barátja buddhista bátyja el akarta lopni. Látszik, mit szeret igazán és mit afféle belső kötelességből – érdekes módon, amikor nagyon magával ragadja a hév, épp olyankor löki félre a személyes mesélőt néhány bekezdés vagy mondat erejéig a teoretikus irodalmár. Ilyenkor a közvetlenségbe bekúszik egy kis „analitikus létmegformálás” vagy egy rövidke értekezés Benedetto Croce intuícióalapú esztétikájának hatásáról, illetve ellenhatásáról. Egy másik elragadtatás a kötet utolsó költőként aposztrofált szerzője: Víg Mihály, a dalszerző. Hogy kerül a csizma az asztalra, avagy egy még élő zenész, na, jó, a popköltészet egyik doyenje a Petrivel zárult költőóriások közé? – tehetné fel jogosan a kérdést még az is, aki Trabant- és Balaton-slágereken szocializálódott bele az alternatív kultúrába. Hacsak úgy nem, hogy Háy János személyes univerzumában elvitathatatlanul helye van. Mert a kötetszervező erő csak egyfelől a „rángassuk ki ikonikus verseinket a kánonterhek alól és nyúljunk szerzőinkhez úgy, mintha nem utcák, terek vagy szobrok lennének”-elv. A kohéziót még ennél is intenzívebben adja a Háyhoz kötöttség. Ahogy maga is írja a Végszóban, hirtelen nem is tudja, a múltját vizsgálta-e oldalakon át vagy a jelenét, s hogy magát tárta-e fel vagy a magyar irodalom alkotóit, akik mindig vele voltak és lesznek, akár akarja, akár nem. És vannak velünk is, csak Háy János annyiban megkönnyítette a könyvotthonteremtést számukra, hogy összeszedte helyettünk a legemblematikusabb téglákat. Vakolóanyagnak már csak személyes élményeket kell gyűjteni. (Európa Könyvkiadó, 2019. 705 o.)
Szerző
Frissítve: 2019.06.01. 19:11

Leválasztott életeink – Tóth Krisztina a normális családokról és káros szenvedélyéről

Publikálás dátuma
2019.06.01. 14:50

Fotó: Falus Kriszta
A Margó Irodalmi Fesztiválra jelenik meg Tóth Krisztina legújabb novellafüzére, a Fehér farkas, melyben a címadó vadállaton kívül csupa hétköznapi dolog borzolja a kedélyeket: egy marokkói táska, egy sárga flakon, tükör, nyári gumi vagy a nő, aki nem törölte le az apját. Az íróval konkrét és rejtett összefüggésekről beszélgettünk.
Hogy állt össze ez a tizenhat írás? Mi volt a rendező elv? Gondolom, most sem az idő, vagyis nem mind új alkotás: a címadó novella például sok évvel ezelőtt már olvasható volt a Beszélőben, sőt Szilágyi Fanni rövidfilmet is készített a nyomán. – A legrégebbi valóban a Fehér farkas, ez még 2006-ban jelent meg. Igen, ebből csinálta annak idején Szilágyi Fanni azt a gyönyörű rövidfilmet, amit remélhetőleg majd a Margón (jú­nius 12–16.) is levetítenek, egyéb, a novelláimból készült filmek mellett. Valamiképpen minden történet a visszaélésről és valami feldolgozhatatlan múltbeli eseményről szól, ezért kerültek egymás mellé ezek a szövegek. A szereplők jó része tetszéletet él, úgy csinál, mint a többiek, felkel, dolgozik, megházasodik, eszik, kertet gondoz, miközben ott hömpölyög mögötte a múlt. És nincs dráma, a múlt nem sodorja el ezeket az embereket, csak alattomosan alámossa az életüket és beszivárog a mindennapjaikba. – A borítón egymásba fonódó meztelen testek – átfolynak egymásba, ahogy a szereplők történetei között is érezni cseppnyi átjárhatóságot. A többes szám harmadik személy ellenére mintha saját mindennapjainkról volna szó bennük. Bármelyikük akármelyikőnk is lehetne? – A fotón Frenák Pál táncosai vannak, Kovács Bodor Sándor fotóművész egy előadás alatt készítette a képet, és az alakok mozgásban vannak. Engem éppen ez a bizonytalanság fogott meg a képben, a villódzó átmenetiség. A szereplőim – férfiak és nők egyaránt – gyakran számukra idegen élethelyzetben vannak, mozdulnának valamerre, de közben képtelenek valódi változtatásra. Igen, bármelyikünk magára ismerhet, mindnyájan hordozunk titkokat, sebeket. – Ezeknek a rejtett sebeknek a fájdalma ott fortyog, akár egy kitörés előtt álló vulkán, mindegyik novellában, viszont a szereplők (bármelyikünk) mintha tudomást sem vennének róluk. Mellékesen derülnek ki, s ha felszínre is törnek, cseppnyi elfojtással, vagy, jobb esetben, némi iróniával visszagyömöszölhetők a felszín alá. Egy tojásrántotta gyerekkori szexuális abúzust idéz, a feleség rajtakapja a férjét a bérlőjükkel, egy nyurga sráccal, de csupán egyetlen rövid pillanatra merevedik ki a kép. Aztán megy minden tovább. Ennyire durva kimondatlanságban élnénk? – Minél inkább erősödik a külső nyomás, hogy megfeleljünk a normáknak, annál inkább érzi magát felelősnek valaki, ha az életében valami nem úgy alakul, ahogy azt a reklámok sugallják. Három gyerek, kertes ház, autó. Hányszor halljuk naponta, hogy milyen egy normális család? És vajon szó esik-e róla, hogy a normálisnak mondott családokban időnként mi zajlik? Beszéltünk-e valaha a múlt bűneiről, akár társadalmi szinten, akár az egyéni élet eseményeire lebontva? Ezekben a történetekben mindig ott van valami bomlasztó, régi titok. Nincs katarzis, nincs megtisztulás és nincs bűnbánat, tehát bűnbocsánat sem. Csak rejtegetett, sohasem gyógyuló sebek, nemzedékről nemzedékre átöröklődő indulatok. – Félelmetes, mennyire idegen mindenki a saját életében. Vagy inkább életeiben? – Igen, az én szereplőim többnyire magányosak. Nem olyan értelemben magányosak, hogy ne volna családjuk, ők a családjukban magányosak, az egész életükben. Nem tudják elmondani a fájdalmaikat, senki sem hallgatja meg őket, valójában a rájuk kényszerűen kiosztott szerepeket játsszák nagy igyekezettel, és mintha a környezetüknek is az volna az érdeke, hogy továbbra is tartsák be a szabályokat és ne lépjenek ki ezekből a szerepekből. A meleg férj maradjon mintaapa és szó se essék róla, miért nem fekszik le a feleségével, a felnőtt nő soha ne beszéljen a gyerekkori abúzusról, a volt szekus éljen tovább békés nyugdíjasként, akit a pompás konyhakertjéért dicsérnek, és válassza le mindenki az egykori életét magáról, mintha az egy másik időben, másfajta morális szabályok között zajlott volna. – Azt írja a Lift című elbeszélésben, hogy a sírás és a nevetés összemossa a korokat, vagyis hogy ezekből nemigen lehet következtetni valaki korára. A sírás és a nevetés átjár az időn? A különböző életeinken? – A szélsőséges érzelmek hatása alatt valahogy mindenki kortalan lesz, és ilyenkor a lényének a leglényege mutatkozik meg. Egy síró emberben ott az időskori arca és a vigasztalan gyerek is. A nevetés is kortalan: a harsány, őszinte nevetésben olyan vonások jönnek elő az arcon, amelyek megmutatják, milyen volt régen, és azt is, milyen lesz. Kicsit olyan ez, mint az újszülöttek feje. Látszik rajtuk, milyenek lesznek nénikeként vagy bácsikaként. Szóval azt éreztem, a szélsőséges érzelmeknél kilátszik az Én, és ez olyan érdekes! – Nem tudom nem belelátni a valóság abszurditását ezekbe az írásokba. Vagy inkább kiérezni belőlük. Mintha azt mondaná, hogy ezzel az abszurditással már minden sejtünk, minden egyes gondolatmorzsánk át van itatva. Mintha a humorforrás része, azzal együtt, hogy a kínban nevetés örök, egyre halkulna… – Hát, halkul, valóban. Hozzászokik az ember szeme a sötéthez. Hogy reggel, amikor a kislányomat viszem óvodába, egy szerencsétlen, csupa seb arcú hajléktalan ürít a megállóban és artikulálatlan hangon üvölt. Hogy apokaliptikus állapotok vannak, hogy emberi roncsok kóvályognak a köztereken, hogy úgy indulunk el egy hivatalba ügyet intézni, mintha mindnyájunknak Kafka lett volna a közös nevelőapja, eleve fel se merül, hogy elsőre sikerülhet, hogy ha telefonálnunk kell, odakészítjük a számot és egész nap hívjuk, hívjuk, és barátságosan érdeklődünk egymástól, hogy valakinek sikerült-e, hogy közben igyekszünk továbbra is normálisan élni, úgy tenni, mintha minden rendben volna. Visszük a kórházba a vécépapírt és a gyógyszereket, ha nincs gyógyszer, várunk, amíg a helyettesítő készítmény, ami szintén hiánycikk, megérkezik, szóval újra és újra dobunk a társasjátékban. Csak közben elég sokan kiesnek. Infarktusban, agyvérzésben, rákban. Hoppá! Aztán néha hatost dobsz, és bejutsz egy magánrendelésre vagy épp kiüt egy másik bábu, és akkor bocs, ki vagy lakoltatva. – Honnan az erős, olykor durva sztorik? Mármint az inspiráció? Például honnan tudja, tudhatja-e valaki, aki nem élte át, mekkora jelentősége van annak, ha a „fekvőszék foglalt”? Szándékosan nem bontom ki, miről is van szó, kíváncsi vagyok, hány olvasót vág gyomorba ez az alapvetően semmitmondó félmondat. – Figyelek. Másokat is, magamat is. A taxisokkal például nagyon jó beszélgetni, mert ha kicsit belemelegszünk, fantasztikus sztorikat mondanak el. Amikor úgy kezdődik egy mondat, hogy képzelje, volt egyszer egy utasom, aki, na, akkor már tudom, hogy valami különös dolog következik. A fekvőszékes történet alapját egy barátom mesélte. Sajnos ő már nem olvashatja a könyvben. Különben lényegtelen szerintem, minek mi volt a magva, ez legfeljebb a műhelymunka szempontjából lehet izgalmas, az olvasó számára nem fontos, azt hiszem. – Feltűnt, milyen sokszor vannak akár valódi, akár metaforikus macskahivatkozásai, felbukkannak kutyák, és hát, ugye, ott a címadó fehér farkas is. Hogy van az állatokkal? – Szenvedélyes állatbarát vagyok, de ezt nem szűkíteném le a macskákra, kutyabarát is, és egyáltalán, mindenféle élőlény a testvérem. Most is van macskám. Volt egy rövid idő, amikor állat nélkül éltem, de kedélytelen dolog, mondhatom. Mivel nagyon közel vannak hozzám az állatok, és nagy érzelmi terhet jelentett mindig az életemben, ha valamelyik ilyen hozzám közel álló lény megbetegedett vagy elpusztult, a novelláimban is gyakran felbukkannak. És igen, mindig ők viszik el a balhét. Meg a gyerekek. Vagyis a legkiszolgáltatottabbak. +1 kérdés – Mi lenne, ha nem író lenne? Akkor is piszkálgatná valahogy a személyiség mikéntjét? – Egyszer olvastam egy svájci nőről, aki tejsommelier. Na, gondoltam, ez volna nekem is az ideális munka. Az az igazság, hogy imádom a tejet. Bárhová utazom, azonnal megkóstolom a tejet és a vajat. Tudom, mostanában sok szó esik arról, hogy nem is olyan nagyon jó dolog egy másik lény tejét meginni, meg mindenki laktózmentes meg mindenmentes izéket fogyaszt, de nekem ez a káros szenvedélyem. Nagyon nagy különbség van ám tej és tej között, attól függően, hogy kint tartják-e a tehenet, mit legel, hogy dolgozzák fel a tejet satöbbi. Sok bolti tejnek egyáltalán nincs is tejíze. Szóval, azt hiszem, ez tetszene nekem: délelőtt egy kis írás, délután tejkóstolgatás vagy fordítva. Hizlalni, mondjuk, hizlal, de hát mi nem?
Szerző
Frissítve: 2019.06.01. 19:14