Ellenzék a libikókán

Semmi sem változott, és minden megváltozott. Semmi, mert a kormánypárti és ellenzéki szavazók aránya nagyjából változatlan maradt. Fél ország – fél ország. A Fidesz ennél is többet akart: a mandátumok és lehetőleg a választók kétharmadát, most már listás szavazáson, hogy a legyőzhetetlenség bizonyítékait medálként a zakójára tűzve villogjon vele Európában. Jönnek a hírek, hogy elégedetlenkednek a mindent bekebelező kormánymédia teljesítményével: első vizsgáján elbukott. Arra jó volt, hogy ne számoljon be valódi hírekről, de szánalmas színvonala miatt egyelőre többre nem: új szavazót nem hozott. De ettől még győztek.
Közben mégis minden megváltozott. A Fidesz választást nyert a hazai pályán, Európában viszont vesztett. Orbán máskor jól működő politikai ösztönei most felmondták a szolgálatot. Szeret kockáztatni, és eddig szinte mindig bejött neki. Most nem. Megnyert egy helyi ütközetet, de közben elvesztett egy világháborús csatát. Csak sajnos, nekünk épp ez a bizonyos hely az otthonunk, ez a hazánk. A hatalmas vereséget hozó sztálingrádi csata idején a németek és szövetségeseik közben azért elfoglaltak ezt-azt a környéken, megőrizték pl. Alekszejevka falut. (A nevét ismerhetjük: fölötte zuhant le Horthy István gépe.) Nagy áldozatok árán tartották egy ideig, aztán persze ezt is elvesztették, és Sztálingrádban az történt, ami. Mi itt élünk, a magunk Alekszejevkáján. Az igaziban ma magyar katonai temető van.
Persze nem biztos, hogy ami az Unióban zajlik, az Orbánék Sztálingrádja. Az érték- és érdekháború nem ért véget az Európa-párt és a közösségi szálakat vagdosók között. De hogy utóbbiak reménye nem vált valóra, az biztos. Orbán már két esztendeje ígéri a „lázadás évét”, az egyeduralomra törő nacionalisták erőinek áttörését. Hát nem törtek át. A nagy centrumpártok ugyan rontottak, de a veszteséget bőven kipótolta a szintén Európa-párti liberálisok és zöldek látványos növekedése. Ők pedig még keményebbek az Orbán-féle rendszerekkel szemben. Érez az ember némi elégtételt, hogy a Fidesz és társaik addig-addig illiberálisoztak, addig-addig sorosbérencezték a klímavédelem harcosait, hogy sikerült ezzel mozgósítaniuk Európa szabadelvű és környezetvédő részét. És mivel mindent megtettek azért is, hogy gyengítsék saját Néppártjukat, és lőjenek a szocialistákra, most a két nagy frakció már létszám-okokból is rákényszerült a liberálisokkal vagy zöldekkel való együttműködésre. Le sem tagadhatom a kárörömöt, ami eltölt.
A magyar miniszterelnök most igyekszik visszasasszézni az eddig pökhendin provokált Néppárthoz, hogy ne kelljen a nagyok játékából kimaradva a kispadon gubbasztania. Egy darabig meg kell húznia magát. A tűzzel-vassal keresztülvitt közigazgatási bírósági törvény végrehajtását máris elhalasztották, hiszen Trócsányi igazságügyminiszterből talán soha nem lesz uniós biztos, ha e törvényről híresül el. Lehet, hogy egy kicsit elhúzzák a gyalázatos akadémiai törvény vitáját is, hogy majd csak a nyári szünet után kelljen szavazni róla.
Ha végképp reménytelennek látják majd a visszasompolygást, vagy már nem irányul rájuk figyelem, folytatnák a függetlenség maradék szigeteinek lerohanását. A haditerv megvan, a szándékok világosak, csak az a kérdés, mikor éreznek megint elég erőt a fegyverek beélesítéséhez.
De e pillanatban egy váratlan rés jelent meg hatalmuk bebetonozott falain. Nem több, mint rés, de sokáig az sem volt. Az új helyzet az ellenzéket változások közepette éri. Támogatóik összlétszáma, vagyis politikai potenciáljuk összege, mint láttuk, változatlan. A belső átrendeződés viszont hatalmas. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy a Momentum átvette az LMP felbosszantott szavazóit (és átvette az LMP-hez fűződő reményt arról, hogy „lehet más a politika”), a DK pedig az egyértelmű vezetőre vágyó MSZP-tábor egy részét. Nem tudjuk, tartósan vagy csak a mostani lendületben. Az ellenzék libikókán ül: amikor az egyik oldalnak lent, a másiknak fent. De ettől a libikóka ugyanazt a pályát járja, nem emelkedik magasabbra. Legfeljebb van, aki koppan, van, aki feljebb kerül.
Csakhogy most nincs idő hintázgatni. Az átrendeződés üzenete világos: a választók (sokadjára) csalódtak abban, hogy az akkor fő szerepet játszók nem tudták tovább vinni a téli ellenállás dinamikáját, nem lett belőle igazi demokratikus mozgalom. A táboron belül, de valami újat kerestek: ezt találták meg az új szereplőt kínáló DK-ban és a szervezetileg is újat jelentő Momentumban. Ha nem akarjuk, hogy újra csalódjanak, vissza kell hozni a rendszer teljes tagadásának, a politikusi kockázatvállalásnak az élményét, ami akkor egy időre elhallgattatta a NER-rel való kiegyezés mutyi-vádját. Az ellenzéki pártoknak – ha fontos is - most nem elég az önkormányzati helyekről megegyezniük. Nem a szó szoros értelmében kell visszamenniük az MTV-be vagy a parlamenti pulpitusra (az komikus volna), de jelképesen igen. A mögöttük lévő európai kulissza ígéretesebb lett. Ideje újra fellépni a politika színpadára. Mert a libikóka csak a játszótéren mutat jól.
Szerző
Lendvai Ildikó

A halasztás hete

Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (szokásos kormányinfóján), hogy bár meghatározatlan időre elhalasztják a közigazgatási bíróságok felállítását, a korábban elfogadott jogszabály megfelel az európai sztenderdeknek és a jogállamiság követelményeinek.
Ezzel szemben a tény az, hogy a jogi szakértőkből álló európai testület, a Velencei Bizottság, valamint az Európa Tanács emberi jogi biztosa szerint sok mindenben nem felelnek meg, és ugyanígy aggodalmait fejezte ki az Európai Bizottság, illetve annak jogi biztosa is. Ők valószínűleg a jogszabályt olvasták, nem pedig a miniszter nyilatkozatát.
Azt állította Orbán Viktor (a Kossuth rádióban), hogy az uniós kormányfők eheti találkozóján kimondták: „a csúcsjelöltek nem automatikusan jelöltjei a miniszterelnököknek. A szabály az, hogy csak mi jelölhetünk, és azt az EP-nek el kell fogadnia.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az európai pártok csúcsjelöltjei eddig sem voltak automatikusan a miniszterelnökök jelöltjei az Európai Bizottság élére. Öt éve például Orbán Viktor és Cameron, akkori brit miniszterelnök Juncker néppárti csúcsjelölt ellen szavazott az uniós tagállami vezetők ülésén, a többiek viszont őt találták a legjobbnak. Orbán mostani kijelentése az uniós szabályról pedig enyhén szólva félrevezető: nem arról van szó, hogy „az Európai Parlamentnek el kell fogadnia” a miniszterelnökök jelöltjét, hanem arról, hogy a parlament hozzájárulása nélkül a kormányfők hiába jelölnek bárkit, abból nem lesz az Európai Bizottság elnöke. Nem mindegy.
Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy „mi az adócsökkentés kormánya vagyunk, a 2010-es gazdasági összeomlásnál is ezt tettük.”
Ezzel szemben a tény az, hogy 2010-ben már nem volt gazdasági összeomlás, hanem elindult egy szerény növekedés Magyarországon. És bár utána a kormány valóban csökkentette a személyi jövedelemadó mértékét, összességében éppenséggel emelte a béreket sújtó adókat. 2010-ben még 46,6 százalékot vontak el különböző adókkal a bérekből, 2011-től 2015-ig azonban több mint 49 százalékot, és csupán tavaly mérséklődött ez a bizonyos adóék 45 százalékra. Amiből az következik, hogy az adócsökkentés kormánya egészen a legutóbbi időkig az adóemelés kormánya volt.
Azt állította a Magyar Nemzet című lap, hogy „Karácsony Gergely úgy kaparintaná meg a főpolgármesteri posztot Tarlós Istvántól, hogy az általa vezetett Zuglóban súlyos pénzügyi gondok vannak.” Tarlós főpolgármester pedig az M1 kormánytévében azt mondta: több mint gyanús, hogy harmadik hete nem kapják meg a kerületi képviselők Zugló legfontosabb pénzügyi mutatóit.
Ezzel szemben a tény az, hogy a zuglói képviselő-testület a legfontosabb pénzügyi mutatók ismeretében tegnapelőtt jóváhagyta a 2018-as zárszámadást, vagyis a költségvetés végrehajtását, és abból az derült ki, hogy Zugló tavaly 1,3 milliárd forint megtakarítást ért el. Ugyanakkor a főváros idei 380 milliárdos költségvetésében 114 milliárd a hiány, amit többek között 67 milliárd forintos hitelfelvétellel igyekeznek betömni. Van még kérdés?
Szerző
Bolgár György

Azt másoljuk, amit érdemes

Emlékeznek a pótféklámpára? A nyolcvanas évekbeli személyautók lámpái meglehetősen alacsonyan helyezkedtek el, az utastér hátsó részében felszerelt eszköz viszont lehetővé tette, hogy egy oszlopban közlekedő gépkocsi fékezését a nem közvetlenül mögötte haladó autók vezetői is észleljék. A találmány a szakértők körében is sikert aratott, mindaddig, míg egy nyugat-németországi ráfutásos baleset vétkese azzal védekezett, hogy megijedt a felvillanó fénytől. A szerkezet használatát betiltották az NSZK-ban, s nyomban ezután nálunk is.
A követés stratégiájának alkalmazása nem újkori sajátosság, másolunk azóta, hogy őseink bejöttek a Kárpát-medencébe. Ez indokolt is volt akkor, amikor a fejlettebb Nyugatnak már kiforrott megoldásai voltak a nálunk jóval később jelentkező problémákra. Ma viszont - amikor a világ számos pontján nagyjából egy időben merülnek fel ugyanazok a gondok -, elgondolásaik gépies másolása nem oldja meg, netán még súlyosbítja is bajainkat.
Konkrétan az egyetemi felvétel, illetve a diplomaszerzés középfokú nyelvvizsgához, vagy azzal egyenértékű bizonyítványhoz kötésére gondolok. Ezek ihletői az EU, illetve az OECD, amelyek a versenyképesség egyik legfőbb kritériumának tartják az angol nyelv ismeretét. Hasonló véleményen vannak a hazai politikusok, szakértők, sőt a társadalom túlnyomó többsége is. Annak ellenére, hogy országunkba történetesen német nyelvterületről érkezik a tőke nagyobb része, ilyen alapon az általános német tudásra lenne szükség. 
A rendszerváltás utáni kormányok - akárhogy áradoznak a magyarok tehetségéről, az innováció fontosságáról - az ország fejlődését csak a külföldi cégek becsábítása révén tudják elképzelni, ezért próbálják az általános angoltudást adminisztratív intézkedésekkel kikényszeríteni. Valójában felzárkózásunkat csakis az innováció erősítése biztosíthatja, ennek megfelelően az oktatásban a gondolkozás, a kreativitás, a vállalkozószellem fejlesztésének kellene főszerepet kapnia. Ennek megvalósítására viszont a hatalmon lévőknek elképzelésük sincs.
A nyelvvizsga rendelet pártolói nem helytálló érveiket hamis adatokkal támasztják alá. A statisztikák, amelyeket lobogtatva szinte hetente kongatják meg a vészharangot idegennyelv-tudásunk - azok alapján valóban aggasztó - állapota miatt, nem veszik figyelembe a nemzetiségek arányát, a nyelvrokonságot, az első, második, további generációs betelepülteket, stb. Az angoltudás tekintetében egészen más a helyzet. Egy ezt vizsgáló, 80 országot érintő nemzetközi felmérésben Magyarország a 19. helyet foglalta el. Megelőzte Portugália kivételével az összes mediterrán országot - pedig esetükben jelentős motiváló erőt képez az ezeket az országokat régóta felkereső angol anyanyelvű turisták tömege - vagy éppen a fejlődés terén nálunk jobban teljesítő Szlovákiát, Csehországot. Japán, Dél-Korea, Kína pedig e tekintetben a "fasorban sincs", holott hozzájuk fűződnek a közelmúlt, s a jelen gazdasági csodái.
Az egyetemi felvétel és a diplomaszerzés középfokú nyelvvizsgához kötése egyáltalán nem jár azokkal az előnyökkel, amelyeket kitervelői tulajdonítanak neki, problémákat viszont annál inkább okoz. Súlyos csapást mérnek vele az amúgy is gyenge társadalmi mobilizációra. Elvágják a felemelkedés útját a szegény családok, a kistelepüléseken, hátrányos helyzetű térségekben élők, a nem értelmiségi szülők gyermekei elől. Már most százezer fiatal nem jut diplomához középfokú nyelvvizsga hiánya miatt, s számuk pár évig még növekedhet. Azután a felsőoktatásba be sem kerülők számát gyarapítják a megfelelő bizonyítvánnyal nem rendelkezők. 
Az idegennyelv-tanulás, a nyelvvizsga kérdése összetettebb annál, hogy kimondjuk, csak akarat kell hozzá, meg egy jó tanár. Több év adatai alapján a jelentkezők harmadának eredménytelen a vizsgája, pedig minden bizonnyal ők is kellően motiváltan, gyakorlott nyelvtanár által irányított, plusz felkészülés után próbálkoznak. 
Nem lehet az ország érdeke százezrek kizárása a diplomaszerzés lehetőségéből, nem nézhetjük közönyösen, hogy veszendőbe mennek erőfeszítéseik, hogy megkeseredett emberré válnak! Annál is inkább, mert tömegük hozzájárulhat egy másik probléma, a kivándorlás fokozódásához, hiszen idegennyelv-tudásuk azért valószínűleg felülmúlja az átlag kivándorlóét. (Többek szerint a kilencedikes nyelvi előkészítő osztály bevezetése eredményezte az Angliában munkát vállalók számának nagymértékű megnövekedését.) A diplomához jutás indokolatlan korlátozásának jelentős szerepe lehet a több területen gondot okozó szakemberhiány kialakulásában is.
Bizonyos vagyok benne, hogy a tárgyaltakhoz hasonló központi megkötések az európai országok többségében nem léteznek (tán egyikben sem). Őket kellene követni, nem pedig az Európai Bizottságot, amely, ha valóban tisztában lenne a fejlődés, a versenyképesség feltételeivel, el tudta volna érni 2000-ben kitűzött célját: azt, hogy 2010-re az Unió a világ legversenyképesebb tudásalapú gazdasági térségévé váljon.