Meghalt Téli Márta

Publikálás dátuma
2019.06.03. 15:11

Hosszan tartó, súlyos betegség után életének 60. évében a hét végén elhunyt Téli Márta jazz énekes, színész, műfordító, közölte családja hétfőn.
1980-ban egyszerre kezdte tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Főiskola Jazz szakán és a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakán. Színházi pályáját 1983-ban a szolnoki Szigligeti Színházban kezdte, de fellépett a kaposvári Csiky Gergely Színházban, a József Attila Színházban, a Merlin Színházban, a Vidám Színpadon és a tatabányai Jászai Mari Színházban is. Élete a 80-as évek végén a jazz irányába fordult. A bostoni Berklee College of Musicon szerzett jazz előadói diplomát, ahol az éneklés mellett hangszerelést, zeneszerzést, zeneelméletet és instrumentális improvizációt tanult. 1982-ben visszatérve az USA-ból, itthon is a jazz élet aktív közreműködőjévé vált. Különböző formációkban a hazai jazz muzsika élvonalának zenészeivel lépett fel. Öt CD lemeze jelent meg Quiet Motion 1994, Változó kék 1997, Smiling 1988, Chaning Blue 2001, és az Árnyékból fény 2005. Előadói tevékenysége mellett, színpadi művek és egyéb könyvfordítások fűződnek a nevéhez. Búcsúztatásáról a család később dönt.
Szerző

Utolsó beszélgetés Térey Jánossal

Publikálás dátuma
2019.06.03. 13:22

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Tavaly, még a POSzT előtt, az azóta a Népszavába integrált Vasárnapi Hírekben beszélgettünk a ma hajnalban elhunyt Térey Jánossal. Akkor így fogalmazott: „vidám kifejletet színpadon sokkal többet látok, mint a civil szférában”. Ez a végkifejlet azért övön aluli volt.
Arról is beszélt, hogy a klasszikus polgári értékrend ma már illúzió, és hogy van mit féltenünk: „Ha polgáron azt értjük, hogy van egy megbecsült hivatásunk, szilárd alapokon nyugszik az életünk mind gazdaságilag, mind erkölcsileg, és ezen alapok közé a kultúrát is magától értetődően odaértjük, akkor van mit féltenünk... Ugyanakkor a vészjelek ellenére a polgárság őrzi életének kereteit, Európa határai is adottak. Feszítő, nyomatékos hatások érik ugyan minden irányból a kontinenst, egyelőre mégis kitart.” Abban a kérdésben, hogy meddig lehetünk „kvázi biztonságban” Európában, már nem volt annyira bizakodó, és kissé csalódottan konstatálta, hogy manapság nemcsak az európai értékrend, de a színház is a végéhez ért valaminek. Még ott is a megúszásra játszunk: „Nem vagyok jós. Az biztos, hogyha apaként a gyermekeim jövőjére gondolok, akkor nem vagyok egészen nyugodt. Nagyon sok forma és eszmény eltűnik, mások pedig újjáteremtődnek. A színház például mintha ugyancsak a végére ért volna valaminek. Mintha mindent megírtak, mindent eljátszottak volna már, és nagyon kevés az olyan színház, amelyik friss repertoárral szolgál. Inkább átírjuk a Nórát kortársra, de kortárs szerzővel nagyszínpadon nem kockáztunk. Inkább eljátsszuk ezeket a túl sok rendezői látomással terhelt történeteket, a Mizantrópot, a Bécsi erdőt vagy Bertolt Brechttől a Szecsuáni jólelket – magam is fordítottam – tizenötször vagy százötvenszer, minthogy kockáztassunk egy harmincéves ismeretlennel. Élő szerzőtől csakis azt játsszák, ami egyszer már bombasiker volt Budapesten, például Egressy Portugálját, azon nem kell sokat gondolkodni. Bizonyos huszadik századi klasszikusokat pedig egyszerűen eltörölt az idő, mert elhaltak a problémáik, mert sokkal súlyosabb problémák váltották fel őket, ezért sehogyan sem bűvölhetőek életre.” A kortárs problémafelvetésre szerinte mindig vevő a közönség, csak az a fránya öncélúság ne legyen rendezőelv: „A publikum azt szereti, ha róla van szó, de sem kiszolgálni, sem pedig lenézni nem szabad (...) Önmagában nem szempont az aktuális kérdésfelvetés, de szeretem, ha valóban azokat a problémákat pedzi valaki, amelyeket én magam is a bőrömön érzek. Pusztán annak a gesztusnak, ha valaki melegeket, bevándorlókat vagy szegényeket vonultat föl a színpadon, önmagában nincs értéke.” Akkor pláne, ha valaki azért használja őket, hogy felhívja magára a figyelmet. Utolsó megjelent műve, a Káli holtak című regényének főhőse, Csáky Alex azt mondja, ahhoz, hogy észrevegyék az embert, nagyon valamilyennek kell lennie, leginkább rikítónak. Térey János nagyon valamilyen volt. Nagyon rikító. Manipuláció nélkül is... „Ha a könyvpiac hangos sikereire gondolok, akkor is hoznod kell a jól ismert hívószavakat: másság, egzotikum, terror, mélyszegénység, nyomor, szenvedélybetegség, végzetes szerelem, pornó, háború, halál – csak kapásból mondtam néhányat. Ha nyomatékosan képviselsz egy ügyet, a híveid szemében mindegy, milyen minőségű művet írsz és milyen ember vagy, automatikusan remeknek kiáltják ki azt, és messiásnak téged.” És szigorú, ha a minőségről volt szó. Vásári eszközökkel sosem ríkatott... „Vidám kifejletet színpadon sokkal többet látok, mint a civil szférában. A jó vígjátékot változatlanul nagy becsben tartják a színházak. No meg a könnycsatornák ostromlása is állandó. Egyébként jó alany vagyok erre az ostromra, hogyha ezt valaki avatottan teszi. Nevetni is szeretek, nem vagyok érzelemmentes ember. Van egy nem túlságosan titkos szentimentális énem, de azt hiszem, elég szigorú vagyok, magammal is, ha minőségről van szó. Vásári eszközökkel nem hagyom magam megríkatni. És én sem ríkatok ekképpen. Egyébként a nézőnek alig valami tilos a zsöllyébe süppedve. Aki a színházban ura a saját arcának, az a színész.”
Szerző

Búcsú Térey Jánostól

Publikálás dátuma
2019.06.03. 13:13

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Negyvennyolc éves korában, hétfőn hajnalban, tragikusan fiatalon meghalt Térey János költő, író, műfordító, a kortárs irodalom meghatározó személyisége, műveit több díjjal elismerték és több nyelvre is lefordították.
Először is a hír hallatán, aki ismerte őt, vagy az írásait, hosszú ideig a levegőért kapkod. Az egyik legaktívabb, leglendületesebb kortárs költőt, írót, drámaírót gyászoljuk. Tavaly a Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik válogatója volt. Bár már látta az előadásokat, Pécsen persze újranézte. Emlékszem az egyik legvitatottabb produkció szünetében találkoztunk. Rövidnadrágban, kissé csatakos ingben jött felém. Hogy tetszik? – kérdezte. Vágtam egy grimaszt, mire ő annyit mondott: „másodszor látom, szinte remegek, a zsigereimig hatol.” A kolozsvári Rosmersholm című előadásról volt szó, aztán még hosszan fejtegette, ez nem olyan, amit a Radnótiban, vagy a Katonában megszokhattunk. Ez más. Azt hiszem, már amennyire képes vagyok épp a gyász pillanatában megítélni, Térey bármilyen műfajban alkotott épp ezt a mást kereste. Más akart lenni és neki ez sikerült is. „Többnyire műszaki emberek, orvosok vagy – visszatekintve a századfordulóra – aranykalászos gazdák, debreceni cívisek és jászsági földművelők voltak az őseim.” Igen Debrecenből jött, onnan akart kitörni, ki is tört. Aztán már a negyvenes éveiben szelídült ez a dac, átváltott szelíd nosztalgiává. Műveiben megjelent a debreceniség, a zártság, a hajtóerő, a kíváncsiság és a megszállottság szimbólumaként. És most tragikus sorsa miatt is együtt lehet őt emlegetni Tar Sándorral, vagy Borbély Szilárddal, akik szintén Debrecenhez kötődtek. Térey Jánosnak húsz évesen adták ki az első könyvét, aztán tíz év alatt követte vagy tíz. Valósággal berobbant az irodalmi életbe. És ha már előbb említettem, hogy más akart lenni, regényeit verses formában írta meg, mint ahogy drámái egy részénél is visszaköszönt ez a forma. Legutolsó regénye a Káli holtak, egy színházi regény, a szerző szándékai szerint csípős szatíra, kíméletlen kritika. A színházi élet szereplőit tette meg főszereplőnek és benne a sajátos viszonyokat, az örvénylő érzelmeket, érzékenységeket és árulásokat. Talán a legtöbbet játszott színpadi műve az Asztalizene volt, melyet a Radnóti Színházban mutattak be először. A történet a kézezres évek elején egy budai étteremben játszódik. Értelmiségiek, kusza, egymásba kapaszkodó kötődésekkel. Ismerős karakterek, párkapcsolatok, szerelmek huszonegyedik századi furcsa körtánca. Sok folyóiratban publikált, sok mindent vállalt. Egyik meghatározó szerelme azt hiszem mégis a színház maradt. Ott volt a bemutatókon, imádta, ha megperzseli az, amit a színpadon lát. Talán egyik legfontosabb színpadi műve a Nibelung-lakópark volt, amely egy négyrészes drámaciklus, nem volt egyszerű játszani, de ez hozzátartozott a Térey jelenséghez. Szövegei nem adták magukat könnyen, de ha az olvasó átengedte saját magán és tudott vele menni a sajátos formákat és logikai zökkenéseket beleértve, akkor könnyen a rajongójává vált. Egy messze lezáratlan életművet hagyott itt váratlanul, nagyon sok tervvel és minden bizonnyal számtalan meglepetéssel a tarsolyába. Elrohant közülünk. Talán ő tudja csak, miért kellett ennyire gyorsan távoznia. Nekünk fájóan hiányozni fog. Ezért nem tehetünk mást, mint olvassuk őt, újra és újra.        

Emlékest

A Jelenkor Kiadó 2019. június 5-én, szerdán este 8 órai kezdettel a Petőfi Irodalmi Múzeummal, a Szépírók Társaságával és a Margó Irodalmi Fesztivállal közösen megemlékezést szervez. Ezen az esten író- és költőtársak, szerkesztők, kiadói szakemberek és színészek olvasnak Térey-szövegeket a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében.  

Szerző
Témák
Térey János
Frissítve: 2019.06.03. 20:15