Ne álmodd az életed, éld az álmaidat!

Publikálás dátuma
2019.06.10. 15:12

Fotó: Priskin Dóri Facebook oldala
Húszévesen körbestoppolta Dél-Amerikát. Jelenleg Franciaországban tanul – három nyelven –, és miközben dolgozik is, valamint negyedik szakdolgozatát írja, lefordított egy könyvet spanyolról franciára. Mottójául Hannibal pun hadvezér mondását idézi: vagy találunk utat, vagy építünk egyet. A világot utazva tanuló 26 éves Priskin Dóri legutóbb Oroszországban járt.
„Minden út egy tanítás emberekről, kultúrákról és magamról, hogyan reagálok, mit bírok, mit segíthetek” – vallja Priskin Dóri az útjairól. Otthon, Pécsen arra nevelték, hogy harcoljon az álmaiért, valósítsa meg őket, és ha kell, ne féljen ezért külföldre menni. Az eddigi legnagyobb vállalása a féléves stoppos kaland volt, 20 évesen, de már 17 évesen nyári munkára ment Franciaországba egy barátnőjével. Sátorban laktak, hajnal 4-kor bringáztak be dolgozni, minimálbérért voltak árufeltöltők. A nehézségek ellenére is, úgy emlékszik, élvezetes időszak volt. Jó tanulóként szeretett volna egyetemre menni, de akkoriban vált gyakorlatilag mind fizetőssé, ezért eldöntötte, külföldre megy. Csak még nem tudta, hova. Tizenkilenc évesen újabb franciaországi munkával végül előteremtette a forrást, hogy Kanadába mehessen dolgozni. A vendéglátózásból haza is küldött pénzt, aztán kicsit utazott az Egyesült Államokban, majd 1500 dollárral a zsebében stoppal nekivágott Dél-Amerika felfedezésének 2013-ban. A döntés előtt hónapokig győzködte az édes­anyját, hogy meg tudja csinálni baj nélkül. Végül az volt az egyezségük, hogy ő maga intézzen el minden szükséges oltást és regisztráljon a konzulátusokon. „A hat hónap alatt voltam Kolumbiában, Ecuadorban, Peruban, Bolíviában, Chilében, Argentínában és Brazíliában. Nemcsak spanyolul tanultam meg, hanem rengeteget az életről is” – meséli Dóri, aki Ecuadortól már egy kézműves, utcazenész fiúval és két mentett kutyával utazott együtt. Sátoroztak, kanapészörföztek, többnyire saját ékszereik eladásából éltek. Blogján számolt be arról, hogy bár Ecuadorban egy börtönben önkénteskedett, mégis a bolíviai, aymarai napforduló volt az egyik legmeghatározóbb élménye egy olyan helyen, ahol korábban aligha láthattak fehér embert. Egy áram és víz nélküli brazil viskóban pedig megtanulta értékelni azt, amiről a legtöbben azt hiszik, természetes, hogy a rendelkezésükre áll. „Reggel izzasztó meleg van és ég a bőröd a csípésektől, nincs víz a zuhanyozáshoz, de kézmosáshoz és pisiléshez sem, vagy kávéfőzéshez. A szomszédtól kaptunk egy vödör állott esővizet. Na, azt 5-6 napig beosztottam. Jó lecke volt” – mondja Dóri, akinek nemegyszer kellett kilépnie a komfortzónájából, s így megtapasztalhatta, hogy a mienken kívül is létezik egy másfajta élet. „Nem volt könnyű napokig mosakodás nélkül, vagy 30 kilós hátizsákkal hegyet mászni, 12 órát stoppolni a tűző napon, a poros út mellett. Rettenetes volt 3 fokban kint aludni, mindenféle rovarok csípését elviselni, heteken át hasmenéssel küzdeni, átázott sátorban ébredni vagy arról dönteni, hogy ételre vagy szállásra költsünk.” Ugyanakkor úgy látja, az útja igazi hőse a nehézségek leküzdése ellenére sem ő, hanem az édesanyja. „Minden elismerésem az övé, hogy így viselte, hogy a lánya végigjárja a kontinens lehető legveszélyesebb sarkait a lehető legvakmerőbben és legnaivabban.” 

Oroszországról szeretettel

Hogy az édesanyjának ismét legyen miért izgulnia, Dóri idén tavasszal Oroszországba utazott. Szentpétervár és Moszkva után „igazi” oroszokat akart megismerni. A másfél milliós Nizsnyij Novgorod jó választásnak bizonyult, ám egyúttal borzasztó hidegnek is – a város két folyója még áprilisban is be volt fagyva. „A tanítványaim ráébresztettek, mekkora szerencsém van a francia diákélettel. Ahol jártam, mindenki nagy álma lenne Európába eljutni, főleg északra és nyugatra vágynak” – összegzi tapasztalatait Dóri, aki a Volga és Oka folyók összefolyásánál fekvő város nyelvészeti egyetemén próbálhatta ki magát franciatanárként egy hónapig a diákjai irigylő pillantásaitól kísérve. Úgy hitte, két hétig csak megfigyelőként vesz majd részt a foglalkozásokon, ám már a második alkalommal ő tartotta az órát, harmadik alkalommal pedig a kísérő tanár be sem ment vele. Az óraadás mellett folyton a várost rótta, próbálta megismerni az ottaniak életét. Így tudta meg, hogy a nagyáruházi kaviár csak egy szójából készült utánzat, az igazi feketét csak speciális helyeken vagy a feketepiacon lehet kapni, egetverő áron; vagy hogy miért van minden sarkon virágbolt. (Az oroszok nem indulnak el virág nélkül vendégségbe.) A külvárosi mezítlábas kéregető gyerekek látványa megdöbbentette, eddig ilyet csak Brazíliában látott. Evett zöld zsemlés hamburgert és szelfizett egy szovjet szódaautomatával is. Úgy vette le, a szolgáltatásban dolgozók Oroszországban különösen mogorvák. Az egyetemi ruhatáros néni volt a legkeményebb: bárkire ráförmedt, aki nehezményezte, hogy miért nem veszi be a kabátját, mikor láthatóan volt még szabad fogas. A buszokon hiába próbált köszönni, jegyet kérni, nem volt benne köszönet, így a hónap végére megszokta a néma jegyvásárlást. Elég volt a legközelebbi embernek odaadni a pénzt és mondani egy számot, és előbb-utóbb a jegy is megérkezett. Egy hétvégén Tatárföldre is ellátogatott, ami nem csekély vállalkozás volt részéről, mert az út oda-vissza 18 óra vonattal. És akkor az utazási körülményekről még nem is beszéltünk! Az emeleti apró ágya létra híján elsőre szinte megközelíthetetlennek tűnt, cserébe kényelmetlen is volt, a hálókocsitársak erős szaga és horkolásuk pedig nem sok esélyt adott az alvásra. Hajnali ötkor érkezett meg a fővárosba, Kazánba, és egy jó reggelivel akarta mindezt megünnepelni, ám – jött rá – errefelé ez a fajta étkezés nem dívik: a tatárok, úgy tűnt, ebéddel nyitják a napot. Levesek, rántott hús, hal, főtt krumpli, rizs volt a kínálat – a marhahúsos vagy csirkés cipó voltak még a „legreggelisebb” menüpontok a választékban. A piacon a lenines kitűzőtől a négykerekű görkorcsolyáig minden megtalálható volt, már annak, aki hajlik az ilyesmire, ám Dóri végül egy helyi népviseletes sapkát vásárolt csak mindössze egy eurónyi összegért – a fejfedőt az árus néni még a 18. születésnapjára kapta. A szocialista idők múzeumában úgy tűnt számára, a kiállítási tárgyakat mintha egyesen a nagyszülők pincéiből pakolták volna ki. Végül egy mecsetbe is ellátogatott, mert ide kivételesen a nőket is beengedték, ha letakarták a hajukat – neki erre a célra ott volt a kapucnija. 

Sivatagi meditáció

Az oroszországi nagy kalandok után aztán visszatért Franciaországba, ahol harmadik mesterképzését végzi, és nekiállt a negyedik szakdolgozatának. Hat éve kezdte az egyetemet – teljesen ingyen! Az angol–orosz–spanyol szakot választotta és a jegyei, az önéletrajza és a francia­nyelv-tudása alapján az egyetem is méltónak találta Dórit falai közt tudni. Na, nem mintha olyan sok időt töltene a francia tantermekben. Egy évre például Krakkóba utazott egy ösztöndíjjal. S mivel a lengyel zsidók felkeltették a figyelmét, a nyári szünetben már Izraelben önkénteskedett egy hónapot egy ökofaluban: óvodát, kis parkot, házakat építettek újrahasznosított anyagokból. Ám teljes nyugalmat a sivatag közepén sem talált. „Hihetetlen volt, hogy a kilométerekre lévő Gázai övezetből idehallatszott a robbantások zaja, beleremegett néha a ház. Megvoltak a menedékhelyek, de azt sosem kellett még használni” – meséli Dóri, akinek a legnagyobb kihívást Izraelben mégis az indiai Vipassana-meditáció jelentette. Vállalta ugyanis, hogy tíz napig nem beszél, nem telefonál, nem olvas, csak önmagával foglalkozik. „Nehéz volt összezárva a saját elmémmel, de mindenkinek ajánlom. Életemben először meditáltam és másfél hétig mindennap kora reggeltől estig.” A lelki béke megtalálásának örömére elment aztán egy kis időre Palesztinába is – egy buddhista párhoz segédkezni a kertjükben. Itt tovább élvezhette a természet nyugalmát, ugyanis egy sátorban lakott. 

Peruba szinte hazajár

A szakdolgozat írása mellett dolgozik is Dóri, egy gimnáziumban tanársegéd, az egyetemen könyvtáros és kutatás-módszertani képzéseket tart. Nemrég lefordította spanyolról franciára Gab­riel García Márquez Utazás Kelet-Európában című könyvét. Azt mondja, nem volt könnyű, hiszen egyik nyelv sem az anyanyelve. Lassan négy éve van egy perui barátja, ő is soknyelvű, és egyelőre úgy tűnik, Franciaországban maradnak. Miguel miatt kétszer tért vissza Peruba. Egész más szögből látja most Dél-Amerikát egy család tagjaként, mint egykor hátizsákos turistaként. „Biztonságosabb így, megtanultam például, hogy autóban utazás közben fel kell húzni az ablakot, különben benyúlhatnak és elvihetik a táskád.” Ám a család szereti őt, bár meglepte őket, hogy a fiuknak magyar lány a barátnője. Puskás Öcsin kívül nem tudtak semmit Magyarországról. A pár lassan hajlik a családalapításra, és Dóri nem tart attól, hogy a gyermeke hozzá hasonlóan kalandorrá válik egyszer. „Ha szeretne világot járni, támogatnám, de én is óvintézkedések megtételére buzdítanám, és ellátnám tanácsokkal, ahogy anya is tette velem.”
Szerző
Frissítve: 2019.06.11. 11:54

Heti abszurd: Inkább itthon

Publikálás dátuma
2019.06.10. 09:52
Illusztráció
Fotó: Népszava
„Annyi szép és érdekes látnivaló van Magyarországon” – mondta a pénzügyminiszter, amikor a Figyelő arról kérdezte, mit javasol a nyaralni vágyó magyaroknak, akik a forint árfolyam-ingadozásai miatt nyaranta lószart se kapnak a pénzükért. „Izgalmas egy külföldi kirándulás, de egyáltalán nem baj, ha honfitársaink itthon töltik a szabadságukat, itthon pihennek és költenek” – tette hozzá Varga Mihály. Már amilyen igaza van. Az ember fogja magát, nekiindul a nagyvilágnak, és mindenféle fertőzött tengerpartokon fürdik, agyoncsípik a medúzák, no-go zónákban kávézik, kitöri a lábát és ellopják a pénztárcáját. Miközben itthon jó. Van itthon medúza? Nincs. No-go zóna? Az sincs, kérdezzék csak Lázár Jánost, a legközelebbihez is Bécsig kellene menni. Még mit nem! És lopnak itthon pénztárcát? Na, ugye. Mondjuk lábat nem érdemes itthon törni, az most nem aktuális. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy bedől a sürgősségi ellátás. Persze nem feltétlenül, de ha néhány orvos szabadságra utazna, mások meg betegek lennének, akkor igen. A fő gond az, hogy az orvosoknak még mindig nem elég alacsony a fizetésük, és közülük többen terveznek hosszabb nyaralást. Némelyikük a határon túlra. A Honvédkórház sürgősségijén például műszakonként tízezer forintot is keresnek, ami csak 20 ezerrel kevesebb, mint amennyit egy tisztességes villanyszerelő kap ugyanannyi munkáért. Nem csoda, hogy a pénzügyminiszter is azt mondja: maradjanak inkább itthon. (Arról nem beszélve, hogy így még véletlenül se fut össze az ember a miniszterelnökkel, aki előszeretettel nyaral Horvátországban.) Bár Varga Mihály ezt expressis verbis nem mondta ki, de szinte biztos, hogy a hajléktalanoknak sem javasolja a külföldi nyaralást. Annyi szép hajléktalanszálló van idehaza, minek mennének külföldre? Különösen most, amikor az Alkotmánybíróság is kimondta: ott a helyük. Mármint a szállón. Ha akarják, ha nem. Amúgy jobb is, ha nem hagyják el a szállót, mert az Alaptörvény – leánykori nevén Alkotmány – legutolsó módosítása szerint az egész országban tilos az életvitelszerű közterületi tartózkodás, és turisztikai szakember legyen a talpán, aki egy közterületen tartózkodó hajléktalanról megállapítja, hogy életvitelt folytat vagy nyaral. A bírák, akik megtámadták a törvényt az Alkotmánybíróságon azt állították, hogy az ellentétes a jogállamiság elvével (ezek szerint még van olyan, mármint elve) és sérti az emberi méltósághoz való jogot. Az Ab ezzel szemben azt mondta ki, hogy a „támadott tényállás nem egy állapotot (a hajléktalanlétet) szankcionálja, hanem az együttműködési kötelezettség megsértéséhez fűz jogkövetkezményt”. Ez röviden annyit jelent, hogy mindenkinek kuss legyen, akinek meg nem tetszik, az mehet isten hírével. Persze nem nyaralni, mert azt inkább itthon.
Szerző
Témák
Heti abszurd

Tíz idegenlégióssal lett bajnok az Istenhegy FC, de ez nagyon jól van így

Publikálás dátuma
2019.06.09. 18:19

Fotó: Tóth Gergő
Bár a lapok nem foglalkoztak vele nagy terjedelemben, az Istenhegy FC – tíz idegenlégióssal a soraiban – idén megnyerte a bajnokságot. Japán kapusuk 25 meccsen csak 24 gólt kapott (higgyék el, ez nagyon jó arány), a csapatszellemről pedig Pete Roscoe, egy szakállas, köpcös liverpooli srác gondoskodik. Igaz, hogy a csapat nevét ki-ki a maga dialektusában ejti, de amíg itt vannak, életüket és vérüket áldozzák érte.
Ahogy az ember ácsorog a józsefvárosi Siketek-pálya öltözője előtt, óhatatlanul is Rejtő Jenő sorai jutnak az eszébe a Három testőr Afrikában című örökbecsűből: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.” Pedig mindössze arról van szó, hogy barátságos meccset játszik a Budapesten dolgozó japánok csapata, a Magic Magyars a BLASZ IV. újdonsült bajnokával, az Istenheggyel. A Suzukit, Densót, Sonyt és a több tucat japán céget erősítő urak frissen vasalt, meggypiros, nemzetiszínű mezükben komótosan készülnek: nyújtanak, rövid sprintekkel melegítenek és megvitatják a taktikát. 

Istenhegy bajnokai

Az istenhegyiek sokkal magyarosabban hangolódnak a meccsre. A megbeszélt időpontra csak kilencen érkeznek, a többiek heves telefonálásban vannak. „Még tart az ünneplés, sokat kivett belőlünk az arany” – magyarázza egyikük, ügyesen dekázgatva egy labdával. A kezdőkörben egy japán srác húzogat, hátán a felirat: „Polgár T”. Tényleg így hívják? – kérdezem Andrást, aki a kisfiával passzolgat a felezővonalnál. „Á, az Ken, csak a Polgár Tibi meze van rajta. Az övé mosásban van.” Ken, valójában Tanigawa Kentaro csak egyike az Istenhegy FC külföldi játékosainak. Összesen tízen vannak a 25 fős keretből: főleg japánok és britek, de van egy nigériai és egy koreai is. „A Facebookon olvastam, hogy játékost keres az Istenhegy” – meséli Pete Roscoe, aki akkor már három éve élt Budapesten. A jónevű Budapest Rangersben játszott, de a csapat éppen feloszlani készült. „Állandóan jöttek-mentek a csapattagok, volt, akit áthelyeztek, mások csak egyszerűen továbbálltak, szóval kellett egy új csapat” – emlékszik vissza. A külsőre Budapesten szórakozó, kapatos angol dokkmunkásra emlékeztető 32 éves liverpooli pénzügyi tanácsadó már nyolc éve él nálunk. Félig orosz, félig magyar felesége néhány hét múlva ad életet első gyermeküknek, úgyhogy egyelőre hosszabb távra terveznek Magyarországon. Pete világ­életében focizott, legszebb sikereit a brit hadseregben érte el. Végigfocizták a világot, több nagy stadionban megfordultak, ahol az angol katonák barátságos meccset játszottak a helyi erőkkel. Hogy pontosan mit csinált a seregben, arról nem szívesen beszél, „top secret” – mondja és kacsint –, de annyi világos, hogy Afganisztánban és Irakban is szolgált. „Nézzél rám, nem vagyok egy kifejezett Ronaldo, de amíg bírom, addig csinálom – mondja, és meséli, hogy előző nap is játszott egy kilencvenperceset, és most is végig fogja játszani. – Ez az életem, nem tudnék foci nélkül élni.”
Miwa és Pete
Fotó: Tóth Gergő
A kapus Miwa Hisanobu 23 éves, orvosegyetemre jár, és a legkevesebb gólt kapta a ligában. Pete-tel együtt fociztak a Rangersben, onnan csábította át őt is az Istenhegy. Miwa már a középiskolában kapus volt, neki is ­hiányzott volna, ha Budapesten nem talál csapatot. Az egyetemen és a pályán is otthon van, néha egy kicsit jobban is, mint Magyarországon. „Furcsák a magyarok – mondja –, általában rendesek, kedvesek, de azért elég sokszor éreztetik velem, hogy én csak egy külföldi vagyok. Leginkább kínainak néznek, de nem különösebben foglalkoznak a különbséggel: kínai, japán, mindegy. Nem magyar.” De a pályán nincs ilyen. Ott két dolog fontos: a tudás és hogy az ember hajtson, ameddig bírja. És ezekben Miwa nagyon jó.

Jók: Somos

Már elmúlt kilenc, és még hiányzik a balhátvéd. A többiek láthatóan nem idegeskednek, a bajnokság már megvan, ezt a meccset meg tízen is lenyomják, ha nagyon muszáj. De aztán befut a sporttárs, aki civilben Somos András, az ismert újságíró, az ATV műsorvezetője. „Bocsi, fiúk, elaludtam” – mondja, és máris húzza a stoplist. András igazi legenda, csaknem húsz éve az Istenhegy igazolt játékosa. Bár ő maga szerényen megjegyzi, hogy sehol nincs a félelmetes Czerok–Palotai duótól, akik egyszer ketten ötven gólig jutottak a bajnokságban. Játékintelligenciája vitathatatlan, bár – ahogy mondja – mára megkopott sebességét jó helyezkedéssel pótolja. Ez a „kissé pocakos, de ügyes” eufemisztikus fordítása. Amióta az eszét tudja, focizik: játszott a BVSC-ben, a Budafokban és a Atletico Tunyában, olyan nagy csapatok ellen, mint a Vasas vagy az MTK. Valószínűleg csak a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt nem a pályán elért sikerei ­miatt emlékeznek rá. Bár lehet, hogy a Kormányőr II csatárai kevesebb Fórumot néznek, mint ahányszor megpróbálták már elvinni a labdát Somi mellett, de tény, hogy ő maga arra a legbüszkébb, hogy egyszer a Népsportban is írtak róla. Igaz, egy ifimeccs után, és csak annyit, hogy jók: Somos, de ne legyünk telhetetlenek, nála nagyobb játékosoknak még ennyi se jutott.
Időközben két csere is kerül, és elkezdődhet a meccs. A japánok minden labdáért keményen megküzdenek, és egészen a félidő végéig egyenlő ellenfélnek bizonyulnak. Aztán jön Szabó Tamás, és betalál. 1-0 az Istenhegynek. Tamás a csapat ügyeletes gólvágója, idén harmincötig jutott, és ő lett a liga gólkirálya. „Ha Tamásnak menni fog, a III-ban is ott lehetünk a közepén” – mondja Somos András, utalva a két liga közti minőségi különbségre. A fociban kevésbé jártasak kedvéért: az Istenhegy FC igazi amatőr csapat, amely hétről hétre kemény csatákat vív a Kormányőr SE II-vel, a Lánchíd FC-vel, a Róna FC-vel vagy a Ferencvárosi Vasutassal. A játékosok fizetést nem kapnak, viszont minden meccsen fizetnek a pályabérlésért és a bíróknak. Aki járt már megye II-ben vagy BLASZ III-ban, az tudja csak, hogy az igazi kemény, férfias csaták itt zajlanak, nem a Fradi- vagy a Honvéd-pályán.

Nem beszél, focizik

„Szomi, Szomi, pass to me!” Barclay Robert Benjamin, a csapat másik angolja két japán között próbál kibújni, és már kéri is a labdát Andrástól. Benji sajnos a következő szezonban hazamegy, nagyon fog hiányozni – mondja Somos András a szünetben, miközben ki-ki a maga térfelén próbál erőt gyűjteni a következő háromnegyed órához. A második félidőben aztán – ahogy mondani szokták – kiütközött a két csapat közti különbség. A mágikus magyarok fáradni látszanak, minek következtében Szabó Tamás még kétszer betalál a kapuba. Időközben a cserék is beállhatnak, ha már rászánták a szombat délelőttjüket egy barátságos meccsre. Az örökké jókedvű és fáradhatatlan Pete helyet cserél a kapuban Miwával, hadd fusson a japán srác is egy kicsit. Ő mindenesetre vetődik egy hatalmasat, aztán rosszul fut ki és kap egy potyagólt, de a lényegen ez már nem változtat, nyer az Istenhegy. Kézfogások, barátságos ölelések, pihegő nemzetközi brigádok. Pete-tel, Miwával és Somos úrral ülünk a Siketek-pálya büféjében. Fociról beszélgetünk, mi másról. A liverpooli szerint este simán lemossák a Tottenhamet (a Bajnokok Ligája-döntőről beszélünk, és természetesen igaza lett), amit több más szakmai érv mellett arra alapoz, hogy a Liverpool FC pályájának irányítószáma L40TH, vagyis Liverpool 4, Tottenham Hotspur 0. Két pohár ásványvíz között kérdezem tőlük, beszélik-e a nyelvet, mármint a magyart? „Volt egy magyar barátnőm, tőle tanultam egyet s mást” – mondja a japán orvostanhallgató, és hogy bizonyítson, tökéletes kiejtéssel hozzáteszi: „Hojrá Istenhegi!” „A meccsek előtt az a csatakiáltásunk, hogy Isten, Isten – mondja Somos András, és oldalba böki a britet. – Hogy mondod ezt, Pete?” „Istvan, Istvan” – vigyorog Pete, és búcsúzóul elmeséli, hogyan gyűlt meg a baja a magyar nyelvvel már az első héten. Régi csapatában hallotta, hogy amikor a sporttársak a bíróhoz szólnak, előzékenyen hozzáteszik, hogy „bazmég”. Ez náluk is így van – gondolta –, az edző megszólítása „coach”, a bíróé „referee”, itt meg ez. A következő meccseken három sárga lapot kapott, aztán kiállították. A csapattársai hangosan röhögtek, ő meg nem értette. Azóta nem hajlandó megszólalni magyarul. Focizni bármikor, de beszélni, azt nem. Legfeljebb ennyit: „Istvan, Istvan, Istenhegy is the best!”
Szerző
Témák
foci amatőr riport