A dániai választás legfőbb konklúziója nem az, hogy – szoft-bevándorlásellenes programmal – győztek a szociáldemokraták, hanem inkább az, hogy a hardcore migránsrettegő irányzatot képviselő populisták támogatottsága összeomlott. A voksolás sokkal inkább szólt az úgynevezett baloldali értékekről, a foszladozó skandináv jóléti állam feltámasztásának igényéről, mint a migrációhoz való viszonyról.
Amúgy – és erről Magyarországon valamiért sosem esik szó – nem számít különlegesnek, ha egy baloldali párt ellenzi a bevándorlást. A más kultúrájú népesség tömeges importja kifejezetten jobboldali projekt volt Európában, és amikor az 50-es, 60-as években milliószámra érkeztek először a vendégmunkások, majd a családtagjaik, és megkezdődött az eleinte ideiglenesnek mondott munkaerő meg az oldalbordák/leszármazottak letelepítése, a szocdemek és a szakszervezetek tiltakoztak ellene, mivel pontosan látták, hogy az alapvető cél a bérek le- és a munkajogok visszaszorítása. A nagytőke (történelmileg az ő politikai képviseletük a jobboldal) mesteri húzása volt, hogy az olcsó munkások behozatalát átcsomagolták és humanitárius köntösbe bújtatták – akit érdekel, a PR-műveletnek igen gazdag a német és angol nyelvű szakirodalma -, onnantól ugyanis ellehetetlenült a kenyérharc-szempontú megközelítés.
Mindezt azért érdemes most fölidézni, mert könnyű a dániai fejleményeket abba az értelmezési keretbe helyezni, hogy lám, tud győzni a baloldal, ha megérti az idők szavát, és végre hajlandó az igazi veszély (t. i. a bevándorlók) ellen küzdeni. Csak épp ennek a narratívának nem sok köze van a valósághoz. Dániában most balra lendült az inga, még akkor is, ha a szociáldemokrata párt netán kisebbségi kormányzásra kényszerül. (Ami szintén nem szokatlan: a dánoknál a világháború óta jellemzően kisebbségi kabinetek és sokszínű koalíciók váltakoznak.)
Ha van a történetnek „migrációs” tanulsága, akkor az csupán annyi: a hanyatló nyugaton simán megbukik, akinek nincs más mondanivalója a világról, mint hogy féljünk az idegenektől.