Valami bűzlik

A dániai választás legfőbb konklúziója nem az, hogy – szoft-bevándorlásellenes programmal – győztek a szociáldemokraták, hanem inkább az, hogy a hardcore migránsrettegő irányzatot képviselő populisták támogatottsága összeomlott. A voksolás sokkal inkább szólt az úgynevezett baloldali értékekről, a foszladozó skandináv jóléti állam feltámasztásának igényéről, mint a migrációhoz való viszonyról.
Amúgy – és erről Magyarországon valamiért sosem esik szó – nem számít különlegesnek, ha egy baloldali párt ellenzi a bevándorlást. A más kultúrájú népesség tömeges importja kifejezetten jobboldali projekt volt Európában, és amikor az 50-es, 60-as években milliószámra érkeztek először a vendégmunkások, majd a családtagjaik, és megkezdődött az eleinte ideiglenesnek mondott munkaerő meg az oldalbordák/leszármazottak letelepítése, a szocdemek és a szakszervezetek tiltakoztak ellene, mivel pontosan látták, hogy az alapvető cél a bérek le- és a munkajogok visszaszorítása. A nagytőke (történelmileg az ő politikai képviseletük a jobboldal) mesteri húzása volt, hogy az olcsó munkások behozatalát átcsomagolták és humanitárius köntösbe bújtatták – akit érdekel, a PR-műveletnek igen gazdag a német és angol nyelvű szakirodalma -, onnantól ugyanis ellehetetlenült a kenyérharc-szempontú megközelítés.
Mindezt azért érdemes most fölidézni, mert könnyű a dániai fejleményeket abba az értelmezési keretbe helyezni, hogy lám, tud győzni a baloldal, ha megérti az idők szavát, és végre hajlandó az igazi veszély (t. i. a bevándorlók) ellen küzdeni. Csak épp ennek a narratívának nem sok köze van a valósághoz. Dániában most balra lendült az inga, még akkor is, ha a szociáldemokrata párt netán kisebbségi kormányzásra kényszerül. (Ami szintén nem szokatlan: a dánoknál a világháború óta jellemzően kisebbségi kabinetek és sokszínű koalíciók váltakoznak.) 
Ha van a történetnek „migrációs” tanulsága, akkor az csupán annyi: a hanyatló nyugaton simán megbukik, akinek nincs más mondanivalója a világról, mint hogy féljünk az idegenektől.

Zsebre megy

Gyors válaszcsapásba lendült a Fidesz az Európai Ügyészséghez való csatlakozásról szóló aláírások eredményhirdetése után, hiszen Rejtő nyomán tudhatják: az nevet utoljára, aki először üt. Ennek szellemében több gyomrost is megpróbáltak bevinni az akciónak, mondván: egyrészt ez tőről metszett bevándorláspárti politika (a két elem közötti összefüggést nem látjuk), illetve az akció a bevándorlás támogatásához gyűjtött aláírásokat (ezt meg nem értjük), másrészt a 680 ezer mégsem egymillió, amennyi támogató megszerzését eredetileg zászlajára tűzte a független Hadházy Ákos képviselő.
Ez utóbbi kétségkívül igaz, de ha már a számoknál tartunk: ennél jóval kevesebb támogatóért is jó sok mandátumot osztanak egy valamire való választáson, és a Fidesznek minden mozgósítással (trükkökkel, levélszavazatokkal, médiatúlsúllyal, egyebekkel) alig több mint két és félszer ennyi embert sikerült felállítania a fotelből május 26-án. A válaszcsapás ezekkel az ellenérvekkel leginkább vagdalkozáshoz hasonlít. De annak legalább első.
Azt azért megtudhattuk, hogy a Fideszt még 680 ezer aláírással sem lehet lekenyerezni. Megvesztegethetetlen, elszánt, kitartó, és mindenről ugyanaz jut az eszébe. Pedig, ha jól belegondolunk, nem lehet egyszerű feladat folyamatosan az emberek véleményére hivatkozni úgy, hogy közben az emberek véleményét nem vesszük figyelembe. Most elég sokan mondták ugyanazt. Összejött annyi ember, amennyi az ellenzéki oldalon régóta nem, ráadásul most nem valami ellen, ahogy általában szoktak, hanem valamiért.
Érdekes látni, hogy a kormánypárt úgy üti a kezdeményezést, hogy közben ők az utóbbi évek nemzeti konzultációin bármilyen kontroll nélkül mondtak be mindenféle számokat. Hol egymillió jött össze, hol másfél, és óriási botrány kerekedett abból, amikor az ökopárt egykori társelnöke (ugyancsak Hadházy) próbált utánajárni: a nemzeti konzultációknál miért nincs pontos nyilvántartás, és miért tűnnek olyan üreseknek a válaszleveleket rejtő dobozok.
„Az emberek átlátnak a szitán” – szól most a fideszes érv. És valóban. Ezt a közvélemény-kutatások is alátámasztják, csak pont a másik oldalról. A magyarok 58-60 százaléka támogatja az Európai Ügyészséghez csatlakozást, és még a fideszesek relatív többsége, bő 40 százaléka is ezen a véleményen van. Vagyis nem akarják, hogy a Fidesz ugyanúgy zsebre vágja a végső soron német (meg francia, svéd, belga, stb.) adófizetőktől érkező, és elvben a felzárkózást és versenyképességet javítani hivatott uniós pénzeket, ahogy eddig.
Most (is) zsebre megy a harc, és ilyenkor nem jó, ha sok szempár figyel. Kellemetlen, amikor az Európai Csalás Elleni Hivatal próbál rávilágítani, hogy ilyen nyíltan talán nem kellene ellopni a támogatásokat. Ha a mostani ügyészséges felvetés népszavazásra ment volna, a Fidesz már rég meghátrál, ahogy a boltzárnál vagy az olimpiánál tette. Így elég volt gyorsan ütni (migránsozni), és – megint Rejtő nyomán – legalább azt betartani, hogy „vasárnap ne lopj, ne csalj, ne verj meg senkit, mert hat nap mindenre elegendő”.
Szerző
Markotay Csaba

Mézeskalácsszív, tükör

Falusi majális, még a rég ránk maradottakból való, körhintával, céllövöldével, az anyjukat vattacukorért nyúzó gyerekekkel. Egy ilyen eseményen egyfajta metszetét kapjuk a helyi társadalomnak, elég csak csendesen leülni a sörsátor melletti padok egyikére, s onnan pásztázni a sodródó tömeget. 
Az idősebb nők selyemdzsörzé kiskosztümben tipegnek, látszik, hogy szandáljuk új, vagy legalábbis tavaly ilyenkor vették fel utoljára. Műbőrből van, pár ezerért jutottak hozzá az ábécé előtt minden csütörtökön kirakodó testes úriembertől, akitől egyéb napokon a vizet felszívni sosem képes, tarka mintás konyharuhákat, meg a neonzöld műanyag kaspókat vásárolják. 
Minden asszony frizurával teljes. Egyetlen hajtincs sem huncutkodik a homlokukon, frufrujuk már-már elvágólag vízszintes, csak a tupír emel rajta valamelyest. Az összefésült, formázott haj mögött a helyi fodrász rutinos mozdulatai rejtőznek, évek óta keveri ugyanazokat a színeket, s szárítja feszesre a hullámokat. Aki mégsem őt választja, hanem otthon egyedül boldogul, vagy épp a szomszédasszonyt hívja segítségül, annak fejteteje merevebb, mintha a csavarók még most is ott rejtőznének a hajrolnik alatt. 
A férfiak erre a napra szintén kiöltöznek. Öltönyt persze nem vesznek fel, azt csak temetésre meg esküvőre tartogatják. Amúgy is meleg van, jó lesz a rövid ujjú fehér, vagy a fényre kissé felragyogó, fémes hatású fekete, esetleg sötétszürke ing, valamilyen erős színű nyakkendővel, lehetőleg nagy bogra kötve. Nadrágjuk koptatott farmer vagy kávébarna szövet, lábbelijük a nyitott szandál és zárt félcipő között mozgó átmeneti, amiből a lábujj nem kandikál ki, viszont a zokni színe tisztán látható.
Nem mennek karonfogva, bár azért akad olyan is, leginkább üzenet gyanánt a helyi közösségnek, amelyik viharos gyorsasággal kapja fel és ereszti tova a félrelépésekről, vagy akár csak az óvatos kikacsintásokról szóló pletykaszellőket. S még ritkábban, ha megszokták már az összekapaszkodást harminc, negyven év alatt. Többségük karja, keze azonban foglalt: egy-kétéves kis unokát ölelnek, vagy ha nagyobb, fognak kézen közösen. A gyerek is ünneplőben. Ha kislány, akkor fehér zokni bodorítja a vádliját, rajta is új cipő. Fején virágos kalap, lehetőleg az is masnival kötött, ruháján ezer fodor, selyemszalag, gyöngymező. Ha fiú, akkor fején pörge fekete kalap, nemzeti szín szalaggal. Vesznek nekik mézeskalács szívet vásárfiának, kis tükörrel a közepén. 
A kettő közötti generáció – a fiatalok – mögöttük, le-lemaradozva hajdani iskolatársakkal, rágyújtva cigire velük, élvezve az ajándékul kapott rövid időt, amit mintha újra függetlenként tölthetnének. Ez azonban nem tart soká, hamarosan csatlakozniuk kell a családhoz, egységük mustrája most előrébb való mindennél. Hisz napokig téma lesz még a helyi agorán, ki és hogyan, miben és mennyiért, honnan és meddig, kivel és kivel nem, fenntartva némi izgalmat az újabb fontos eseményig, a nyár végi falusi búcsúig.
Szerző
Doros Judit