Kamaraopera Radnóti Miklósról

Publikálás dátuma
2019.06.15. 13:30
Tom Cipullo Picassóról is írt már művet
Radnóti Miklós költészetéről és tragikus életének utolsó mozzanatairól mutatott be a közelmúltban kamaraoperát a Seattle-ben működő Music of Remembrance (Az Emlékezet zenéje). Mina Miller zongoraművész, a társulat vezetője beszél küldetésükről, projektjeikről és a The Parting (A búcsú) című előadásról.
Az idén hetvenéves Mina Miller litván zsidó bevándorlók gyermekeként született New York-ban – édesapja orvos, édesanyja zongoratanárnő volt. Mina az anyai példát követve zongorázni kezdett, és tizenhat évesen a híres Manhattan School of Music növendéke lett, ahol mester-, majd doktori fokozatot szerzett. Különböző amerikai egyetemek zenei fakultásán tanított, miközben koncertező művészként az európai zenetörténet ritkaságai, kis nemzetekhez tartozó szerzők alkotásai érdekelték. Disszertációját a dán Carl Nielsen zongoraműveiből írta.
Ortodox hagyományainak egy részéhez ragaszkodó, de nem különösebben vallásos családban nőtt fel – kóser konyhát például nem vezettek. „1977-től Kentucky államban tanítottam, s férjemmel együtt ott, a 250 ezres Lexington városban kerültünk újra közel a zsidósághoz, a közösséghez.” Amikor a kilencvenes évek második felében, Seattle-be költözve Mina Millert a cseh Leos Janácek életműve kezdte foglalkoztatni, történeti kutatásai során megismerkedett a Terezínben működő egykori koncentrációs táborral, s különösen megrázó volt számára az 1944 októberében meggyilkolt cseh szerző, Hans Krása gyerekoperája, a Brundibár. Ezt a darabot egyébként a 2000-es években Budapesten is többször előadták, így Fischer Iván és a Fesztiválzenekar művészeinek tolmácsolásában. „A Brundibár volt a döntő mozzanat, hogy 1998-ban az egyetemi karriert részben, majd később egészben feladva férjemmel létrehozzuk az Emlékezet Zenéje társulatot, illetve az egyre bővülő projektekre egy alapítványt. Az elmúlt húsz év igazolta, hogy a sokszor tragédiába torkolló előítéletek napjaink társadalmában sem csökkentek, vagyis most is van létjogosultsága a munkánknak” – mondja Mina Miller.
Az első 12-13 évben a holokausztban megölt zeneszerzőknek, karmestereknek, hangszeres muzsikusoknak állítottak emléket előadásaikon, amelyeknek szinte állandó helyszíne a Seattle-i Benaroya Hall. 2010 után azonban a társművészetek felé fordultak – mind többet foglalkoznak irodalmi és képzőművészeti témákkal is a zenei előadásokon belül. Nagy visszhangot keltő előadásuk, a 2015-ös After Life (Az élet után) például Pablo Picasso és Gertrude Stein írónő évtizedekig tartó barátságát/szerelmét dolgozta fel, allegorikus formában. „Erre az előadásra is a téma iránt különösen érzékeny Tom Cipullót kértük fel zeneszerzőnek, akárcsak most, a Radnóti Miklós emléke előtt tisztelgő A búcsú – The Parting esetében (ld. keretes írásunkat).”

Mina Miller befejezésül elmondta: a Music of Remembrance nem utazó társulat, egyszeri és megismételhetetlen produkciókat hoznak létre (eddig több mint harmincat), így sajnos nem várható, hogy a Radnóti-kamaraoperát Európában is előadnák. Következő, japán tematikájú projektjüknek november elején lesz a bemutatója. 

A zeneszerző gondolatai

A búcsú című kamaraopera komponistája, a New York-i Tom Cipullo úgy látja: Radnóti (akiről korábban nem hallott) a verseiben él tovább, ezért maga a mű sem a cselekményre, hanem a magyar nyelv szépségére, a költemények, például a Bori notesz lapjainak érzelmi töltésére fókuszál. „David Mason librettistával együtt arra törekedtünk, hogy a hatvanperces mű – a kézzel fogható keretjáték ellenére – egyfajta időtlenséget sugalljon.” A közreműködők számát minimalizálták: öt hangszeres mellett az ősbemutatón a költőt Michael Mayes bariton; Fannit, a feleségét Laura Strickling szoprán formálta meg. A harmadik (s talán legfontosabb) szereplő a halál allegorikus figurája, amelyet Catherine Cook mezzoszoprán alakított.

Kuti, Vándor, Weiner

A Music of Remembrance tudatos koncepcióját jelzi, hogy az egyórás kamaraoperához a bemutatón a holokauszt áldozataként elhunyt magyar zeneszerzők kamaradarabjait társították. Vándor Sándor (1901–1945) elsősorban karnagyként, munkáskórusok alapítójaként volt ismert, de hangszeres műveket is írt. A Kodály-tanítvány Weiner Lászlót (1916–1944) nemzedéke kiemelkedően tehetséges zeneszerzőjeként tartották számon. Kuti Sándor (1908–1945) művészetét alig másfél éve ismerte meg a nagyvilág, amikor Korcsolán Orsolya hegedűművésznek a Deutsche Grammophon kiadónál jelent meg a Silenced (Elnémítva) című albuma – felidézve Kuti kamarazenéjének nagyszerűségét.

Befejezhetetlen történet

Publikálás dátuma
2019.06.15. 12:30
A polgári Magyar Nemzet mai napig tartó csúfos története talán jellemzőbb, mint a társaié
Fotó: BAUER SÁNDOR / FORTEPAN
Murányi Gábor a kívülálló számára is izgalmasan ír a múlt századi médiáról. Azon keresztül a mindenkori hatalomról, amely sosem szereti, ha a nyilvánosság ellenőrzi.
Csak irigyelni tudjuk Murányi Gábor Pulitzer-emlékdíjas sajtótörténész, újságíró nyughatatlan munkáját, amellyel a huszadik századi magyar sajtó történetét fürkészi. A szerző maga is gyakorló újságíró, ma a HVG munkatársa, 1991-ig több mint másfél évtizeden át a Magyar Nemzet munkatársa volt, nem elég, hogy közvetlenül ismeri a szerkesztőségi életet, de alapos munkával és kellő íráskészséggel a sajtón kívüli világnak is izgalmasan el tudja mesélni a média mindennapokat átfogó szövedékét. Azt a közeget, amely maga is ellentmondásosan, a hatalom árnyékában több-kevesebb tisztességgel szolgálni hivatott a közvéleményt.
Murányi kötete három részből áll. Az első (Hódolat – Minden időben) felidézi, ahogyan a túlteljesítő sajtó megemlékezett Horthy Miklós országlásának huszadik évfordulójáról, majd 1953-ban Sztálin haláláról és „túlteljesítési naplót” tár elénk Rákosi Mátyás 60. születésnapjának sajtóünnepléséről. Ezt a részt, amint a következőt – Lapok, esetek, hatalom és sajtó – sem olvashatja kellő szakmabeli önirónia és gúnyos borzongás nélkül, mint ahogyan a harmadik részt – Volt egyszer egy Magyar Nemzet – sem, amelynek történetei is illusztrálják: a hatalom és az őt a nyilvánosság nevében ellenőrizni hivatott sajtó állandó háborúja rendszerfüggetlen. Ahogyan távolodunk a Horthy-rendszertől, úgy válik mind komikusabbá a sajtóban tükröződő „valóság”, s amint olyan történeteket olvasunk, amelyekhez hasonlókat más lapoknál magunk is átéltünk, amelyekkel ma is találkozunk, úgy lesznek e történetek mind tragikusabbak. Nem csak azért, mert kettétörtek karriereket, mert meghasonlottá tettek írástudókat, hanem mert azt tükrözik: miként akar a hatalom eszközt faragni a sajtóból. Ezzel arra szorítja, hogy megtalálja saját egérútjait, megtanuljon a sorok között írni, hogy kellő tehetséggel, a közönség képességeire számítva úgy mutassa be a valóságot, hogy a leírtakból mindenki érthessen, aki akar.
Bár a Horthy-rendszerben jelentek meg fehéren maradt hasábokkal napilapok, Magyarországon a Kádár-rendszerben nem volt – nevezzük így – éles cenzúra. A hatalom furfangosabban dirigált. Nem elég itt csak arra emlékezni, hogyan édesgetett magához (a rendszer „társutasának”) ellenzéki írókat a felettébb művelt Aczél György, nem elég arra utalni, hogy szilenciummal – a nyugati nyitás, és a Kádár-rendszer „liberális” arcának megőrzése miatt – csak ritkán éltek, konkrét tiltott névsorral pedig 1988-ig én mint a pártlap hírszerkesztője nem találkoztam, s hiába voltak tabutémák − mint a párt vezető szerepe, a magyar-szovjet testvériség, a szocialista tábor, a szegénység, vagy a határon túli magyar kisebbség élete −, a legerősebb láthatatlan eszköz a hatalom kezében az öncenzúra volt. Az, ahogyan az írástudókba, a szerkesztőkbe beleültették a kételyt: leírhatnak-e valamit, vagy sem. Akkor is, ha ez csak utólag derült ki a főszerkesztői értekezletek egy-egy elejtett kritikájából.
A hazugság azonban csak hazugság maradt, még ha a többség nem adta is be a derekát, s a magyar sajtó igyekezett a láthatatlan falakat mind tágabbra tolni, mígnem 1989−90-ben naivan azt gondolta: örökre megszabadult nem csak a hatalom közvetlen irányításától, hanem a nyilvánosság gyilkosától, az öncenzúrától is. Nem így történt, amiben nem csak a sajtó munkásai a felelősek, de a mindenkori hatalom és az a társadalmi közeg is, amely inkább eldobta – ha megvette egyáltalán – a sorok között író sajtótermékeket, semhogy megtanuljon a sorok között olvasni. Amely nem akart és amely ma sem akar a saját szemének hinni, inkább bólogat a propagandára és a hazugságokra.
Cinikus vigyorral olvashatjuk Murányi Gábor történeteit, pedig az utóbbi huszonvalahány évben megtanulhattuk: nincs olyan, hogy abszolút sajtószabadság, nincs olyan sem, hogy bármilyen hatalom akár csak elviselné, hogy a nyilvánosság ellenőrizze. Irigyeljük Murányit, mert történeteihez más lapoktól is tudnánk történeteket tálalni, még akkor is, ha a polgári Magyar Nemzet mai napig tartó csúfos története talán jellemzőbb, mint társaié. Másrészt pedig azt kívánjuk: ne hagyja abba ennek a véget nem érő történetnek a mesélését, mert történeteket, emberi sorsokat a folytatáshoz vég nélkül talál.

*** Murányi Gábor: A sajtó szövedéke. Huszadik századi laphistóriák Kronosz Kiadó, 405 oldal
Neményi Lili operaénekessel beszélget Mátrai Betegh Béla, a Magyar Nemzet legendás színikritikusa
Fotó: SZALAY ZOLTÁN / FORTEPAN
Szerző

Tarr Béla hajléktalanokkal szervezett találkozót a bécsi ünnepi hetekre

Publikálás dátuma
2019.06.15. 07:09
Tarr Béla
Fotó: Népszava
Élükön egy rollkocsissal vonultak a Múzeumi Negyed csarnokába.
A hajléktalanellenes magyar törvény arra ösztönözte Tarr Bélát, hogy a Bécsi Ünnepi Hetek nyitányaként erős gesztusként találkozót szervezzen földönfutókkal – írja a Der Standard. A helyszín az osztrák fővárosban a Múzeumi Negyed egyik csarnoka volt, ott rendezett nagy bulit. Először is „Elfelejtett emberek” címmel levetítette azt a filmet, amelyet a városban készített a hajléktalanokról. Kelemen Fred, az operatőr kamerája arcról arcra pásztázott, megörökítve a kitaszítottak mindennapjait. A minimális akkordra korlátozott zene csak fokozta a szakrális érzést. Majd bevonultak a terembe maguk az érintettek, élükön egy rollkocsissal – mint egy sereg, amely visszatér a vesztes csatából. A kivételes tehetségű alkotó őszinte alázattal közelített ezekhez az emberekhez. Olyan kezdés volt ez az Ünnepi Játékokon, amely még egyszer zárt határokat akart feltörni – derül ki a cikkből.
Szerző
Témák
Tarr Béla Bécs