Meghalt Franco Zeffirelli

Publikálás dátuma
2019.06.15. 13:59

Fotó: Marcello Mencarini / AFP / Leemage
Az olasz rendező életének 97. évében, római otthonában hunyt el.
Életének 97. évében szombaton délben elhunyt Franco Zeffirelli olasz rendező, aki a film, a színház és az opera világában is maradandót alkotott és leginkább látványos Shakespeare-adaptációiról ismert. Ő volt a második világháború után alkotni kezdő olasz rendezőóriások – köztük Federico Fellini Lichino Visconti, Vittorio De Sica – generációjának utolsó élő tagja.      Zeffirelli fogadott fia, Luciano közölte, hogy édesapja szombat délben római otthonában hunyta le örökre szemét. Franco Zeffirelli hosszú ideje beteg volt, de még akkor is aktív maradt, amikor egészségi állapota már meggyengült, kerekesszékbe kényszerült. Állapota sokat súlyosbodott az utóbbi hónapokban. Zeffirellit egész pályafutása során az örök értékek vonzották, a kultúra magva, amely nincs kitéve korok divatjának. Alkotásaiban az érzelem áll a középpontban, hősei a boldogság után kutatnak, a vallási és társadalmi bezártságból keresik a kiutat. Több mint kéttucat filmet rendezett, és olyan színészcsillagokkal dolgozott együtt, mint Elizabeth Taylor, Richard Burton, Laurence Olivier, Alec Guinness, Faye Dunaway, Jon Voight. Gyakran a közönség nagyobbra értékelte alkotásait, mint a kritikusok. A sokoldalú művész a politikától sem tartotta magát távol. 1994 és 2001 között az olasz szenátus tagja volt Silvio Berlusconi pártja, a Forza Italia képviseletében. A mélyen vallásos rendező 2007-ben XVI. Benedek pápa filmes konzultánsa lett. Egy férjes asszony és egy nős férfi házasságon kívüli gyermekeként látta meg a világot Firenzében 1923-ban, egyes kutatások szerint Leonardo de Vinci leszármazottja. Mivel anyja a vér szerinti apa vezetéknevét nem adhatta a kisfiúnak, Mozart Idomeneo című operájának Zeffiretti című áriáját választotta, ezt írták el anyakönyvezéskor. A firenzei egyetem építészeti karára iratkozott be, a második világháború alatt partizánként harcolt, majd brit katonák tolmácsa lett. A háború után folytatta ugyan tanulmányait, de érdeklődése a művészetek irányába fordult, elsősorban a Laurence Olivier rendezésében és főszereplésével készült V. Henrik című film hatására. Színészkedett, volt díszletépítő és díszletfestő, és életre szóló barátság szövődött közte és Luchino Visconti között, akinek 1948-ban asszisztense lett a Vihar előtt forgatásán. (Zeffirelli 2006-ban megjelent önéletrajzában vallott először nyíltan homoszexualitásáról, Visconti iránti szerelméről). Zeffirellit, aki közreműködött Roberto Rossellini és Vittorio De Sica filmjeiben is, alapvetően a klasszikus zene és irodalom érdekelte. 1952-ben nagy sikerrel vitte színre Rossini Olasz nő Algírban című művét a milánói Scalában (ahol az idők során 21 operát mutattak be díszleteivel). Pályafutása során negyven operát rendezett, köztük Verditől a Traviatát és az Aidát, Donizetti Lammermoori Luciáját, a Bohéméletet Puccinitől, Wagner-művet viszont soha, mert csak a bel canto világát érezte közel magához. 1964-ben a londoni Royal Opera House-ban Maria Callas és Tito Gobbi főszereplésével állította színpadra a Toscát, s még ugyanabban az évben Párizsban, szintén Callasszal a Normát. A New York-i Metropolitanben évekig repertoáron volt az általa megálmodott Bohémélet, Tosca, Turandot és Don Giovanni. Több klasszikus operát meg is filmesített, a Traviata látványtervét 1982-ben jelölték Oscar-díjra, majd megkapta a brit filmakadémia Bafta-díját. Zeffirelli „Shakespeare-specialista” filmesként ismert. Első játékfilmje 1967-ben A makrancos hölgy alapján készült. Az egy évvel későbbi Rómeó és Júlia több tabut is megtört: ő volt az első, aki valóban tinédzserekkel játszatta a darab szerint tizenéves veronai szerelmeseket, és egy meztelen jelenetet is beillesztett a filmbe. A rendezésért Oscar-díjra jelölték. Az 1973-ban Assisi Szent Ferenc életéről készült Napfivér, Holdnővér sokak szerint minden idők egyik legszebb vallásos tárgyú filmje. A Názáreti Jézus, melynek televíziós és filmváltozata is készült, témaválasztásával is vitákat gerjesztett, a végeredmény azonban a bibliai téma egyik legpontosabb filmes feldolgozása lett. 2017 őszén szülővárosában, Firenzében megnyílt a nevét viselő kulturális központ, amelyben állandó kiállítás mutatja be munkásságát.
Szerző
Frissítve: 2019.06.15. 15:41

Kamaraopera Radnóti Miklósról

Publikálás dátuma
2019.06.15. 13:30
Tom Cipullo Picassóról is írt már művet
Radnóti Miklós költészetéről és tragikus életének utolsó mozzanatairól mutatott be a közelmúltban kamaraoperát a Seattle-ben működő Music of Remembrance (Az Emlékezet zenéje). Mina Miller zongoraművész, a társulat vezetője beszél küldetésükről, projektjeikről és a The Parting (A búcsú) című előadásról.
Az idén hetvenéves Mina Miller litván zsidó bevándorlók gyermekeként született New York-ban – édesapja orvos, édesanyja zongoratanárnő volt. Mina az anyai példát követve zongorázni kezdett, és tizenhat évesen a híres Manhattan School of Music növendéke lett, ahol mester-, majd doktori fokozatot szerzett. Különböző amerikai egyetemek zenei fakultásán tanított, miközben koncertező művészként az európai zenetörténet ritkaságai, kis nemzetekhez tartozó szerzők alkotásai érdekelték. Disszertációját a dán Carl Nielsen zongoraműveiből írta.
Ortodox hagyományainak egy részéhez ragaszkodó, de nem különösebben vallásos családban nőtt fel – kóser konyhát például nem vezettek. „1977-től Kentucky államban tanítottam, s férjemmel együtt ott, a 250 ezres Lexington városban kerültünk újra közel a zsidósághoz, a közösséghez.” Amikor a kilencvenes évek második felében, Seattle-be költözve Mina Millert a cseh Leos Janácek életműve kezdte foglalkoztatni, történeti kutatásai során megismerkedett a Terezínben működő egykori koncentrációs táborral, s különösen megrázó volt számára az 1944 októberében meggyilkolt cseh szerző, Hans Krása gyerekoperája, a Brundibár. Ezt a darabot egyébként a 2000-es években Budapesten is többször előadták, így Fischer Iván és a Fesztiválzenekar művészeinek tolmácsolásában. „A Brundibár volt a döntő mozzanat, hogy 1998-ban az egyetemi karriert részben, majd később egészben feladva férjemmel létrehozzuk az Emlékezet Zenéje társulatot, illetve az egyre bővülő projektekre egy alapítványt. Az elmúlt húsz év igazolta, hogy a sokszor tragédiába torkolló előítéletek napjaink társadalmában sem csökkentek, vagyis most is van létjogosultsága a munkánknak” – mondja Mina Miller.
Az első 12-13 évben a holokausztban megölt zeneszerzőknek, karmestereknek, hangszeres muzsikusoknak állítottak emléket előadásaikon, amelyeknek szinte állandó helyszíne a Seattle-i Benaroya Hall. 2010 után azonban a társművészetek felé fordultak – mind többet foglalkoznak irodalmi és képzőművészeti témákkal is a zenei előadásokon belül. Nagy visszhangot keltő előadásuk, a 2015-ös After Life (Az élet után) például Pablo Picasso és Gertrude Stein írónő évtizedekig tartó barátságát/szerelmét dolgozta fel, allegorikus formában. „Erre az előadásra is a téma iránt különösen érzékeny Tom Cipullót kértük fel zeneszerzőnek, akárcsak most, a Radnóti Miklós emléke előtt tisztelgő A búcsú – The Parting esetében (ld. keretes írásunkat).”

Mina Miller befejezésül elmondta: a Music of Remembrance nem utazó társulat, egyszeri és megismételhetetlen produkciókat hoznak létre (eddig több mint harmincat), így sajnos nem várható, hogy a Radnóti-kamaraoperát Európában is előadnák. Következő, japán tematikájú projektjüknek november elején lesz a bemutatója. 

A zeneszerző gondolatai

A búcsú című kamaraopera komponistája, a New York-i Tom Cipullo úgy látja: Radnóti (akiről korábban nem hallott) a verseiben él tovább, ezért maga a mű sem a cselekményre, hanem a magyar nyelv szépségére, a költemények, például a Bori notesz lapjainak érzelmi töltésére fókuszál. „David Mason librettistával együtt arra törekedtünk, hogy a hatvanperces mű – a kézzel fogható keretjáték ellenére – egyfajta időtlenséget sugalljon.” A közreműködők számát minimalizálták: öt hangszeres mellett az ősbemutatón a költőt Michael Mayes bariton; Fannit, a feleségét Laura Strickling szoprán formálta meg. A harmadik (s talán legfontosabb) szereplő a halál allegorikus figurája, amelyet Catherine Cook mezzoszoprán alakított.

Kuti, Vándor, Weiner

A Music of Remembrance tudatos koncepcióját jelzi, hogy az egyórás kamaraoperához a bemutatón a holokauszt áldozataként elhunyt magyar zeneszerzők kamaradarabjait társították. Vándor Sándor (1901–1945) elsősorban karnagyként, munkáskórusok alapítójaként volt ismert, de hangszeres műveket is írt. A Kodály-tanítvány Weiner Lászlót (1916–1944) nemzedéke kiemelkedően tehetséges zeneszerzőjeként tartották számon. Kuti Sándor (1908–1945) művészetét alig másfél éve ismerte meg a nagyvilág, amikor Korcsolán Orsolya hegedűművésznek a Deutsche Grammophon kiadónál jelent meg a Silenced (Elnémítva) című albuma – felidézve Kuti kamarazenéjének nagyszerűségét.

Befejezhetetlen történet

Publikálás dátuma
2019.06.15. 12:30
A polgári Magyar Nemzet mai napig tartó csúfos története talán jellemzőbb, mint a társaié
Fotó: BAUER SÁNDOR / FORTEPAN
Murányi Gábor a kívülálló számára is izgalmasan ír a múlt századi médiáról. Azon keresztül a mindenkori hatalomról, amely sosem szereti, ha a nyilvánosság ellenőrzi.
Csak irigyelni tudjuk Murányi Gábor Pulitzer-emlékdíjas sajtótörténész, újságíró nyughatatlan munkáját, amellyel a huszadik századi magyar sajtó történetét fürkészi. A szerző maga is gyakorló újságíró, ma a HVG munkatársa, 1991-ig több mint másfél évtizeden át a Magyar Nemzet munkatársa volt, nem elég, hogy közvetlenül ismeri a szerkesztőségi életet, de alapos munkával és kellő íráskészséggel a sajtón kívüli világnak is izgalmasan el tudja mesélni a média mindennapokat átfogó szövedékét. Azt a közeget, amely maga is ellentmondásosan, a hatalom árnyékában több-kevesebb tisztességgel szolgálni hivatott a közvéleményt.
Murányi kötete három részből áll. Az első (Hódolat – Minden időben) felidézi, ahogyan a túlteljesítő sajtó megemlékezett Horthy Miklós országlásának huszadik évfordulójáról, majd 1953-ban Sztálin haláláról és „túlteljesítési naplót” tár elénk Rákosi Mátyás 60. születésnapjának sajtóünnepléséről. Ezt a részt, amint a következőt – Lapok, esetek, hatalom és sajtó – sem olvashatja kellő szakmabeli önirónia és gúnyos borzongás nélkül, mint ahogyan a harmadik részt – Volt egyszer egy Magyar Nemzet – sem, amelynek történetei is illusztrálják: a hatalom és az őt a nyilvánosság nevében ellenőrizni hivatott sajtó állandó háborúja rendszerfüggetlen. Ahogyan távolodunk a Horthy-rendszertől, úgy válik mind komikusabbá a sajtóban tükröződő „valóság”, s amint olyan történeteket olvasunk, amelyekhez hasonlókat más lapoknál magunk is átéltünk, amelyekkel ma is találkozunk, úgy lesznek e történetek mind tragikusabbak. Nem csak azért, mert kettétörtek karriereket, mert meghasonlottá tettek írástudókat, hanem mert azt tükrözik: miként akar a hatalom eszközt faragni a sajtóból. Ezzel arra szorítja, hogy megtalálja saját egérútjait, megtanuljon a sorok között írni, hogy kellő tehetséggel, a közönség képességeire számítva úgy mutassa be a valóságot, hogy a leírtakból mindenki érthessen, aki akar.
Bár a Horthy-rendszerben jelentek meg fehéren maradt hasábokkal napilapok, Magyarországon a Kádár-rendszerben nem volt – nevezzük így – éles cenzúra. A hatalom furfangosabban dirigált. Nem elég itt csak arra emlékezni, hogyan édesgetett magához (a rendszer „társutasának”) ellenzéki írókat a felettébb művelt Aczél György, nem elég arra utalni, hogy szilenciummal – a nyugati nyitás, és a Kádár-rendszer „liberális” arcának megőrzése miatt – csak ritkán éltek, konkrét tiltott névsorral pedig 1988-ig én mint a pártlap hírszerkesztője nem találkoztam, s hiába voltak tabutémák − mint a párt vezető szerepe, a magyar-szovjet testvériség, a szocialista tábor, a szegénység, vagy a határon túli magyar kisebbség élete −, a legerősebb láthatatlan eszköz a hatalom kezében az öncenzúra volt. Az, ahogyan az írástudókba, a szerkesztőkbe beleültették a kételyt: leírhatnak-e valamit, vagy sem. Akkor is, ha ez csak utólag derült ki a főszerkesztői értekezletek egy-egy elejtett kritikájából.
A hazugság azonban csak hazugság maradt, még ha a többség nem adta is be a derekát, s a magyar sajtó igyekezett a láthatatlan falakat mind tágabbra tolni, mígnem 1989−90-ben naivan azt gondolta: örökre megszabadult nem csak a hatalom közvetlen irányításától, hanem a nyilvánosság gyilkosától, az öncenzúrától is. Nem így történt, amiben nem csak a sajtó munkásai a felelősek, de a mindenkori hatalom és az a társadalmi közeg is, amely inkább eldobta – ha megvette egyáltalán – a sorok között író sajtótermékeket, semhogy megtanuljon a sorok között olvasni. Amely nem akart és amely ma sem akar a saját szemének hinni, inkább bólogat a propagandára és a hazugságokra.
Cinikus vigyorral olvashatjuk Murányi Gábor történeteit, pedig az utóbbi huszonvalahány évben megtanulhattuk: nincs olyan, hogy abszolút sajtószabadság, nincs olyan sem, hogy bármilyen hatalom akár csak elviselné, hogy a nyilvánosság ellenőrizze. Irigyeljük Murányit, mert történeteihez más lapoktól is tudnánk történeteket tálalni, még akkor is, ha a polgári Magyar Nemzet mai napig tartó csúfos története talán jellemzőbb, mint társaié. Másrészt pedig azt kívánjuk: ne hagyja abba ennek a véget nem érő történetnek a mesélését, mert történeteket, emberi sorsokat a folytatáshoz vég nélkül talál.

*** Murányi Gábor: A sajtó szövedéke. Huszadik századi laphistóriák Kronosz Kiadó, 405 oldal
Neményi Lili operaénekessel beszélget Mátrai Betegh Béla, a Magyar Nemzet legendás színikritikusa
Fotó: SZALAY ZOLTÁN / FORTEPAN
Szerző