Balogh Tóni elégedetten szemléli a szorgoskodókat. Cigányok. Őket szokták hívni almaszedésre, mivel a cigány idénymunkások bejelentését állítólag kevésbé ellenőrzi az adóhivatal, úgy gondolkodván: „lényeg, hogy dolgoznak!”.
Balogh Tóni itt-ott felesleges utasításokat ad: – Ne akaszd a szedőtarisznyát vékony ágra, mert leszakad! Óvatosan ürítsd ki, meg ne törjön az alma! Ha bagózol, tarts szünetet!
Még szokatlan az érzés, hogy ez az ötezer gyümölcsfa termőre fordult, s így már ugyanolyan része a vagyonának, mint a hűtőház, a tésztaüzem, a dohányszárító, a diszkontbenzinkút vagy a villa, ahol lakik. Nyolc éve telepítette a gyümölcsöst, mert adtak hozzá támogatás. Az almát mindenki szidja, hogy sosem volt jó ára, de visszasírják a régi időket, amikor az almapénzből építkezett a család. És igazán szépek ezek a terméstől dagadó fák. Igaz, az Idarednek nincs olyan íze, mint a Jonatánnak, de a sűrítménygyár ezt kéri. És ami megmarad, jól betárolható. Tavaszra, hátha felmegy az ára. Ha nem, pálinka lesz belőle.
A szeptember végi napok mindig hűvösen kezdődnek a Beregben, aztán felmelegszik a homok és délre visszatér a nyár. A Tiszában fürdeni lehet. A szüretelők pedig pólóra, trikóra vetkőznek. És vedelik a kommersz üdítőitalokat. A herbál és a tablettás lassan a múlté. Újra a cukor és a koffein a fő bódítóforrások.
Egy nő a sor végén nem könnyít ruházatán. Nyakig begombolt kék ingben, hosszúnadrágban hajlong és nyújtózkodik. Tóni odamegy hozzá, megszólítja. A nő felnéz. A férfi elámul. S egyszersmind fájdalmas szúrást érez mellkasában. Molnár Betti az.
– Hát te, Betti? Hogyhogy itt?
– Szervusz, Tóni. Szép napunk van. Megszedem estére a konténerem.
– Miért vagy itt?
– Nem voltál a tavalyi osztálytalálkozón.
– Miért nem mondtad, hogy… Nem szóltál nekem. Csak úgy beálltál almát szedni.
– Pedig remek volt. Az ofő mindenkivel letegeződött.
– Reggel odajöhettél volna hozzám. Nem kellett volna…
– Az Isten áldjon meg, mit nyaggatsz? – mondja Betti lehajtott fejjel, haraggal. – Jöttem napszámba. Mi ezen a különös? Dolgozom, mint a többiek.
– Marton Ernő a férjed. Az állatorvos. Miért nem…
– Miért nem pénzel engem? Mert már nem a férjem. Ő ment egy irányba, én meg a három lányommal egy másikba. Van ilyen.
– És nincs rendes szakmád? Jó tanuló voltál.
– Számvitel szakon végeztem. Tizenöt évig otthon voltam a gyerekekkel. Aztán jött a válás, és pont akkor lerobbantak a szüleim. Gondozni kell őket. Hazajöttünk Naményba. A szakiskola gazdasági irodáján kaptam munkát. A fizetés… Szóval jól jön a pótlás.
– Ez szörnyű!
– Szörnyűűű? Nem tudod, mit beszélsz. Ez az élet! Nem kell engem sajnálni. A férjem fizeti a gyerektartást, hitelem nincs. A pénz kevés. Ezért vagyok itt.
– Ernőt BMW terepjáróban láttam.
– Ernő lehetne nagylelkűbb, az igaz. De nekem is észnél kellett volna lennem, amikor házassági szerződést kötött velem, aztán meg mindent a maga nevére íratott. Naiv voltam. Nekem kell megfizetnem az árát, nem a gyermekeimnek. És most… Szívesen beszélgetek veled, de majd munka után. Ha nem haragszol…
Dzseni meztelenül áll a tükör előtt és a száját rúzsozva illegeti magát. Tóni az ágyon fekszik. A cégvezetőnek szokása a benzinkutas lányokat időnként ágyba vinni. Kell a tekintélyhez. Meg élvezetes is játszadozni velük. És persze a megszokás. Most viszont nem foglalkozik Dzsenivel. Bettit látja maga előtt.
Húsz éve nem találkozott vele, mivel az osztálytalálkozókat rendre kihagyja. Harmadik év végén megbukott, s bár a pótvizsgán átment és esti tagozaton leérettségizett, nem ballagott együtt volt osztálytársaival, s azok ezt felemlegethetnék. Amit ő már nem nyelne le. Mert diploma nélkül is vitte annyira, mint bármelyikük. Neki kéne dicsekednie. És szeret is dicsekedni. Igaz, csak akkor, ha ő kezdheti el. Ha más jön a kocsijával, az utazásaival, akkor a rátromfolást szánalmas versengésnek érzi. Az a legjobb, ha vagyonegyeztetés nélkül egyenrangúnak ismerik el egymást egy társaság tagjai. Az öntudat alapja pedig maga a körhöz való tartozás. (Bár persze, közvetve, mégis az anyagi helyzet.)
– Mi van veled? – löki oldalba Dzseni.
– Tessék?
– Olyan tompa vagy, mint a férjem. Kezdjél már velem valamit! Gyerünk!
– Gyerünk! – mondta Tóninak húsz éve Kollár Feri a farsangi bálon. – Menj oda hozzá, beszélgess vele, és kérd fel táncolni! Ha nem mész oda Bettihez, én megyek, és elmondom neki, milyen gyáva vagy.
Tóni azóta epekedett Bettiért, hogy látta fellépni az iskolai Ki mi tud?-on. Addig zavarta a lánynak a tanárok iránt tanúsított simulékonysága, szorgalommal kiküzdött jó tanulmányi eredménye, egész eminens kislány státusza, mely kívánatosan passzolt társadalmi helyzetéhez. Betti apja volt Naményban a jegyző. Akit mindenki utált. Akivel mindenki jóban akart lenni. S akit ezért dicsértek is. Meg irigyeltek. Míg el nem bukott az őt támogató kurzus. Betti az iskolai színpadon a Vigyél elt énekelte Katona Kláritól. Tóninak elállt a lélegzete. Rájött, Betti nem a háttere és az elvárások miatt különleges, hanem éppen ezek ellenére. És nála igazán lehet érezni azt, ami minden ember értékét adja: hogy csak egy van belőle. Tóni nem volt gátlásos lányok előtt. Most az lett. Kerülte Betti társaságát. Elpirult, ha az szólt hozzá, és válaszolnia kellett. Úgy érezte, leleplezi ostoba válasza, s ez a fajta lelepleződés behozhatatlan hátrányt jelent.
A következő bálon végül felkérte Bettit. Táncoltak. Két szám után a lány elnézést kért és barátnői után ment. Tóni még próbálkozott párszor. Udvarias szavaknál többet soha nem kapott.
– Gyere velem! Más munkát adok neked – ragadja meg Tóni másnap Betti kezét, és a nő ellenkezésével nem törődve, magával húzza a hűtőház pihenőjébe. – Nem akarom, hogy a napon égj! És az a társaság sem való neked.
– Szeretném én eldönteni, mi és ki való nekem.
– Készíts vacsorát a munkásoknak! Tudsz főzni?
– Tudok. De ha berendelsz ide, suttogni fognak rólunk. És mérgesek lesznek rám, amiért kivételezel velem.
– Örülni fognak. Vacsora ugyanis nincs az egyezségben. Rajtad áll, kapnak-e.
– Ó, már zsarolsz is! – kiált Betti, de mosolyog. „Ím, én ébresztettem fel benne a szociális érzékenységet.” – És mit kéne főznöm?
– Milánói makarónit. Itt a tészta. Itt meg a bolti szósz. Itt meg a műanyag tányérok.
– Hát ez nem lesz nagy munka!
Bettinek tetszett a sok hálás arc. A repetázók izgalma. A gyerekek futkosása. Tóni úgy nézte Bettit, mint amikor az a Vigyél elt énekelte. És ugyanúgy elvarázsolta.
– Tízezret adok neked! – mondta neki, mikor ketten maradtak. – Új feladatot kaptál, jár a pótlék.
– Annyit fizess, amennyi egy konténer almáért jár. Ragaszkodom hozzá!
– Hát, ha ennyire… Tessék. A maradékot legalább hazaviszed?
– Egy kislábasnyit viszek. Másodszor, pláne harmadszor nem eszik meg ugyanazt a csibéim.
– Szeretnélek még látni.
– Jövő szombaton is jövök szüretelni.
– Hagyd már ezt az átkozott almaszedést! Vagyis… persze, nem szégyen ez. De… Hiszen osztálytársak voltunk. Barátok. Miért baj, ha egy barát… egy jó ismerős adni akar valamit?
– Mit akarsz adni?
– Nem tudom. Bármit. Nem jössz el velem a Süllőtanyába? Remek a halászlé. És Vámos Jociék játszanak.
– Halászlé és hölgytársaság. Nem inkább magadat akarod megajándékozni? Ne haragudj, a meghívást köszönöm, jövő szombaton visszatérünk rá.
Vámos Jociék szolid hangerővel kellemes slágerzenét játszanak. Balogh Tóni és Molnár Betti értik egymást. És nemcsak egymás szavát, de azt is, ami mögötte van. Hogy magányosak.
– Vandával három évig éltünk együtt – mesél az életéről a férfi. – Már különváltunk, amikor közölte, hogy terhes. Meg akarta tartani. Nem ellenkeztem, bár nyilván a pénz vezérelte. Így van egy kisfiam. Zétény. Zétike. Nyolcéves. Ő a mindenem. Ritkán vagyunk együtt, de olyankor intenzíven. Idén Antalyába vittem. Lovagolt delfinen.
Betti természetesen a lányairól beszél. Loláról, aki hárfázik, Liliről, aki szertornázik, és a legnagyobbról, Lénáról, aki kerekes székben ül egész nap.
– Szellemileg is sérült. Nehéz vele bánni. De azért vannak jó napjaink. Csak könnyen begurul. Ha túl sok az agyában a dopamin. Kiabál és szid engem. Én elviselem, a szomszédok viszont nem értik a helyzetet, azt hiszik, nem szeret.
Tóni a megrendüléstől elnémulna, ha nem mentené meg Betti a csacsogásával az estét. És segít a konyak is. Estére kellemes kábulat jön az ázott nyárfalevelek illatát lehelő Tiszából is. Készülődnek. Betti a férfi felé fordul:
– Miért nem kérdezed meg, eljöhetsz-e hozzám?
– Mehetek? – kérdi Tóni csillogó szemmel.
– Jöhetsz. Ha teázni akarsz. Mert a szüleim és a gyermekeim mellett csak azt lehet. De ha mást szeretnél, akkor inkább én megyek hozzád.
Betti gondosan vetkőzik le. Ruháit összehajtja, néhány szöszt lecsippent a szoknyájáról. Aztán ugyanilyen szakértelemmel lát hozzá a férfi vágyának fokozásához. A kéj és a meghatódás könnyeket csal Tóni szemébe.
Betti korán reggel kel. Óvatosan tesz-vesz. Sajnálkozik, amikor a másik mégis felébred. Tóni felugrik, megkeresi pénztárcáját, és pénzt nyújt át neki. A nő eltolja a kezét.
– Nem fogadok el pénzt, mivel nem vagyok kurva.
– Olyan örömöt okoztál nekem, hogy megzavarodok, ha nem tudom valamivel meghálálni. Vedd úgy, hogy szegény Lolának adom.
– Ő nem a te gondod. Hát, készen vagyok. Isten veled. Nem kell kikísérni.
– Dehogynem.
A kerítésnél Tóni elállja Betti útját.
– Bocsáss meg, nem kellett volna a pénzt… Hülye vagyok.
– Megbocsátok.
– Nagyon fontos vagy nekem. Találkozzunk még!
– Nem fog menni.
– Mégsem tudsz megbocsátani?
– Nem arról van szó. Csak… Tettem egy próbát. Ágyba bújtam veled, mert már nagyon hiányzott egy férfi érintése. De, veled szemben, én nem igazán élveztem ezt az együttlétet. Nem illünk össze. Ennyi.
– Keresni foglak.
– Ne tedd! Nincs erre energiám három gyerek és két idős ember mellett – feleli ingerülten Betti, és amikor elmegy, a rideg aszfalton úgy koppannak cipőjének tűsarkai, hogy Tóni fájdalmasan befogja a fülét.
