Csabai László: Két lábbal a földön (novella)

Publikálás dátuma
2019.06.22. 16:36

Fotó: Fotó: Urbán Tamás / fortepan.hu
Balogh Tóni elégedetten szemléli a szorgoskodókat. Cigányok. Őket szokták hívni almaszedésre, mivel a cigány idénymunkások bejelentését állítólag kevésbé ellenőrzi az adóhivatal, úgy gondolkodván: „lényeg, hogy dolgoznak!”. Balogh Tóni itt-ott felesleges utasításokat ad: – Ne akaszd a szedőtarisznyát vékony ágra, mert leszakad! Óvatosan ürítsd ki, meg ne törjön az alma! Ha bagózol, tarts szünetet! Még szokatlan az érzés, hogy ez az ötezer gyümölcsfa termőre fordult, s így már ugyanolyan része a vagyonának, mint a hűtőház, a tésztaüzem, a dohányszárító, a diszkontbenzinkút vagy a villa, ahol lakik. Nyolc éve telepítette a gyümölcsöst, mert adtak hozzá támogatás. Az almát mindenki szidja, hogy sosem volt jó ára, de visszasírják a régi időket, amikor az almapénzből építkezett a család. És igazán szépek ezek a terméstől dagadó fák. Igaz, az Idarednek nincs olyan íze, mint a Jonatánnak, de a sűrítménygyár ezt kéri. És ami megmarad, jól betárolható. Tavaszra, hátha felmegy az ára. Ha nem, pálinka lesz belőle. A szeptember végi napok mindig hűvösen kezdődnek a Beregben, aztán felmelegszik a homok és délre visszatér a nyár. A Tiszában fürdeni lehet. A szüretelők pedig pólóra, trikóra vetkőznek. És vedelik a kommersz üdítőitalokat. A herbál és a tablettás lassan a múlté. Újra a cukor és a koffein a fő bódítóforrások. Egy nő a sor végén nem könnyít ruházatán. Nyakig begombolt kék ingben, hosszúnadrágban hajlong és nyújtózkodik. Tóni odamegy hozzá, megszólítja. A nő felnéz. A férfi elámul. S egyszersmind fájdalmas szúrást érez mellkasában. Molnár Betti az. – Hát te, Betti? Hogyhogy itt? – Szervusz, Tóni. Szép napunk van. Megszedem estére a konténerem. – Miért vagy itt? – Nem voltál a tavalyi osztálytalálkozón. – Miért nem mondtad, hogy… Nem szóltál nekem. Csak úgy beálltál almát szedni. – Pedig remek volt. Az ofő mindenkivel letegeződött. – Reggel odajöhettél volna hozzám. Nem kellett volna… – Az Isten áldjon meg, mit nyaggatsz? – mondja Betti lehajtott fejjel, haraggal. – Jöttem napszámba. Mi ezen a különös? Dolgozom, mint a többiek. – Marton Ernő a férjed. Az állatorvos. Miért nem… – Miért nem pénzel engem? Mert már nem a férjem. Ő ment egy irányba, én meg a három lányommal egy másikba. Van ilyen. – És nincs rendes szakmád? Jó tanuló voltál. – Számvitel szakon végeztem. Tizenöt évig otthon voltam a gyerekekkel. Aztán jött a válás, és pont akkor lerobbantak a szüleim. Gondozni kell őket. Hazajöttünk Naményba. A szakiskola gazdasági irodáján kaptam munkát. A fizetés… Szóval jól jön a pótlás. – Ez szörnyű! – Szörnyűűű? Nem tudod, mit beszélsz. Ez az élet! Nem kell engem sajnálni. A férjem fizeti a gyerektartást, hitelem nincs. A pénz kevés. Ezért vagyok itt. – Ernőt BMW terepjáróban láttam. – Ernő lehetne nagylelkűbb, az igaz. De nekem is észnél kellett volna lennem, amikor házassági szerződést kötött velem, aztán meg mindent a maga nevére íratott. Naiv voltam. Nekem kell megfizetnem az árát, nem a gyermekeimnek. És most… Szívesen beszélgetek veled, de majd munka után. Ha nem haragszol… Dzseni meztelenül áll a tükör előtt és a száját rúzsozva illegeti magát. Tóni az ágyon fekszik. A cégvezetőnek szokása a benzinkutas lányokat időnként ágyba vinni. Kell a tekintélyhez. Meg élvezetes is játszadozni velük. És persze a megszokás. Most viszont nem foglalkozik Dzsenivel. Bettit látja maga előtt. Húsz éve nem találkozott vele, mivel az osztálytalálkozókat rendre kihagyja. Harmadik év végén megbukott, s bár a pótvizsgán átment és esti tagozaton leérettségizett, nem ballagott együtt volt osztálytársaival, s azok ezt felemlegethetnék. Amit ő már nem nyelne le. Mert diploma nélkül is vitte annyira, mint bármelyikük. Neki kéne dicsekednie. És szeret is dicsekedni. Igaz, csak akkor, ha ő kezdheti el. Ha más jön a kocsijával, az utazásaival, akkor a rátromfolást szánalmas versengésnek érzi. Az a legjobb, ha vagyonegyeztetés nélkül egyenrangúnak ismerik el egymást egy társaság tagjai. Az öntudat alapja pedig maga a körhöz való tartozás. (Bár persze, közvetve, mégis az anyagi helyzet.) – Mi van veled? – löki oldalba Dzseni. – Tessék? – Olyan tompa vagy, mint a férjem. Kezdjél már velem valamit! Gyerünk! – Gyerünk! – mondta Tóninak húsz éve Kollár Feri a farsangi bálon. – Menj oda hozzá, beszélgess vele, és kérd fel táncolni! Ha nem mész oda Bettihez, én megyek, és elmondom neki, milyen gyáva vagy. Tóni azóta epekedett Bettiért, hogy látta fellépni az iskolai Ki mi tud?-on. Addig zavarta a lánynak a tanárok iránt tanúsított simulékonysága, szorgalommal kiküzdött jó tanulmányi eredménye, egész eminens kislány státusza, mely kívánatosan passzolt társadalmi helyzetéhez. Betti apja volt Naményban a jegyző. Akit mindenki utált. Akivel mindenki jóban akart lenni. S akit ezért dicsértek is. Meg irigyeltek. Míg el nem bukott az őt támogató kurzus. Betti az iskolai színpadon a Vigyél elt énekelte Katona Kláritól. Tóninak elállt a lélegzete. Rájött, Betti nem a háttere és az elvárások miatt különleges, hanem éppen ezek ellenére. És nála igazán lehet érezni azt, ami minden ember értékét adja: hogy csak egy van belőle. Tóni nem volt gátlásos lányok előtt. Most az lett. Kerülte Betti társaságát. Elpirult, ha az szólt hozzá, és válaszolnia kellett. Úgy érezte, leleplezi ostoba válasza, s ez a fajta lelepleződés behozhatatlan hátrányt jelent. A következő bálon végül felkérte Bettit. Táncoltak. Két szám után a lány elnézést kért és barátnői után ment. Tóni még próbálkozott párszor. Udvarias szavaknál többet soha nem kapott. – Gyere velem! Más munkát adok neked – ragadja meg Tóni másnap Betti kezét, és a nő ellenkezésével nem törődve, magával húzza a hűtőház pihenőjébe. – Nem akarom, hogy a napon égj! És az a társaság sem való neked. – Szeretném én eldönteni, mi és ki való nekem. – Készíts vacsorát a munkásoknak! Tudsz főzni? – Tudok. De ha berendelsz ide, suttogni fognak rólunk. És mérgesek lesznek rám, amiért kivételezel velem. – Örülni fognak. Vacsora ugyanis nincs az egyezségben. Rajtad áll, kapnak-e. – Ó, már zsarolsz is! – kiált Betti, de mosolyog. „Ím, én ébresztettem fel benne a szociális érzékenységet.” – És mit kéne főznöm? – Milánói makarónit. Itt a tészta. Itt meg a bolti szósz. Itt meg a műanyag tányérok. – Hát ez nem lesz nagy munka! Bettinek tetszett a sok hálás arc. A repetázók izgalma. A gyerekek futkosása. Tóni úgy nézte Bettit, mint amikor az a Vigyél elt énekelte. És ugyanúgy elvarázsolta. – Tízezret adok neked! – mondta neki, mikor ketten maradtak. – Új fel­adatot kaptál, jár a pótlék. – Annyit fizess, amennyi egy konténer almáért jár. Ragaszkodom hozzá! – Hát, ha ennyire… Tessék. A maradékot legalább hazaviszed? – Egy kislábasnyit viszek. Másodszor, pláne harmadszor nem eszik meg ugyanazt a csibéim. – Szeretnélek még látni. – Jövő szombaton is jövök szüretelni. – Hagyd már ezt az átkozott almaszedést! Vagyis… persze, nem szégyen ez. De… Hiszen osztálytársak voltunk. Barátok. Miért baj, ha egy barát… egy jó ismerős adni akar valamit? – Mit akarsz adni? – Nem tudom. Bármit. Nem jössz el velem a Süllőtanyába? Remek a halászlé. És Vámos Jociék játszanak. – Halászlé és hölgytársaság. Nem inkább magadat akarod megajándékozni? Ne haragudj, a meghívást köszönöm, jövő szombaton visszatérünk rá. Vámos Jociék szolid hangerővel kellemes slágerzenét játszanak. Balogh Tóni és Molnár Betti értik egymást. És nemcsak egymás szavát, de azt is, ami mögötte van. Hogy magá­nyosak. – Vandával három évig éltünk együtt – mesél az életéről a férfi. – Már különváltunk, amikor közölte, hogy terhes. Meg akarta tartani. Nem ellenkeztem, bár nyilván a pénz vezérelte. Így van egy kisfiam. Zétény. Zétike. Nyolcéves. Ő a mindenem. Ritkán vagyunk együtt, de olyankor intenzíven. Idén Antalyába vittem. Lovagolt delfinen. Betti természetesen a lányairól beszél. Loláról, aki hárfázik, Liliről, aki szertornázik, és a legnagyobbról, Lénáról, aki kerekes székben ül egész nap. – Szellemileg is sérült. Nehéz vele bánni. De azért vannak jó napjaink. Csak könnyen begurul. Ha túl sok az agyában a dopamin. Kiabál és szid engem. Én elviselem, a szomszédok viszont nem értik a helyzetet, azt hiszik, nem szeret. Tóni a megrendüléstől elnémulna, ha nem mentené meg Betti a csacsogásával az estét. És segít a konyak is. Estére kellemes kábulat jön az ázott nyárfalevelek illatát lehelő Tiszából is. Készülődnek. Betti a férfi felé fordul: – Miért nem kérdezed meg, eljöhetsz-e hozzám? – Mehetek? – kérdi Tóni csillogó szemmel. – Jöhetsz. Ha teázni akarsz. Mert a szüleim és a gyermekeim mellett csak azt lehet. De ha mást szeretnél, akkor inkább én megyek ­hozzád. Betti gondosan vetkőzik le. Ruháit ­összehajtja, néhány szöszt lecsippent a ­szoknyájáról. Aztán ugyanilyen szakértelemmel lát hozzá a férfi vágyának fokozásához. A kéj és a meghatódás könnyeket csal Tóni ­szemébe. Betti korán reggel kel. Óvatosan tesz-vesz. Sajnálkozik, amikor a másik mégis felébred. Tóni felugrik, megkeresi pénztárcáját, és pénzt nyújt át neki. A nő eltolja a kezét. – Nem fogadok el pénzt, mivel nem vagyok kurva. – Olyan örömöt okoztál nekem, hogy megzavarodok, ha nem tudom valamivel meghálálni. Vedd úgy, hogy szegény Lolának adom. – Ő nem a te gondod. Hát, készen vagyok. Isten veled. Nem kell kikísérni. – Dehogynem. A kerítésnél Tóni elállja Betti útját. – Bocsáss meg, nem kellett volna a pénzt… Hülye vagyok. – Megbocsátok. – Nagyon fontos vagy nekem. Találkozzunk még! – Nem fog menni. – Mégsem tudsz megbocsátani? – Nem arról van szó. Csak… Tettem egy próbát. Ágyba bújtam veled, mert már nagyon ­hiányzott egy férfi érintése. De, veled szemben, én nem igazán élveztem ezt az együttlétet. Nem illünk össze. Ennyi. – Keresni foglak. – Ne tedd! Nincs erre energiám három gyerek és két idős ember mellett – feleli ingerülten Betti, és amikor elmegy, a rideg aszfalton úgy koppannak cipőjének tűsarkai, hogy Tóni fájdalmasan befogja a fülét.
Szerző

Nyitott mondat - Gordon Zsigmond hazatér (Kondor Vilmos: A budapesti gengszter)

Publikálás dátuma
2019.06.22. 15:46

Kondor Vilmos hazatért. A hard-boiled (kemény) krimi meghonosítója (tkp. hazai megteremtője), aki a 2008-as Budapest noirral megalapozta a később pentalógiává bővülő Bűnös Budapest-ciklust – Gordon Zsigmond, a bűnügyi újságíró 1936–1956 között, Gömbös Gyula temetésétől az októberi forradalomig göngyölít fel bűneseteket és oszt igazságot –, bár már több elbeszéléssel is gazdagította noir-hőse történeteinek repertoárját [lásd például a Szélhámos Budapest című regényt (2016)], az amerikai éveket taglaló kalandokat eddig csak két novellában osztotta meg velünk. Az Ifjú Mariska hétköznapi halála még a Forrás folyóiratban jelent meg 2011-ben [kötetben: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes (2012), bővítve: A haldokló részvényes (2018)], A haverem nélkül című pedig a Nyitott mondat felkérésére íródott és a 2019. március 22-i számunkban volt olvasható. A most, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő kötet viszont nemcsak hogy Gordon Zsigmond 1930. évi, Magyarországra való visszatérésének előzményeit és okait meséli el, de egyenesen regénynyi terjedelemben. És mivel a műfaj őshazájában játszódó történetről van szó, a magyar nyelvű írás mellett is állíthatjuk: Kondor visszatért az origóhoz. Ráadásul, ahogy a szerző az utószóban kifejti, Philadelphia, a cselekmények helyszínéül szolgáló város már az amerikai bűnregények sorában is tekintélyes kategorizáló erővel (lokalitással) bír, nem véletlen tehát, hogy a Kondor-mű ajánlója az e téren egyik legjelesebb alkotónak, David Goodisnak szól. 1929-ben járunk, Pennsylvaniában, Phillyben, a szesztilalom igazán virágzó időszakának utolsó évében, még a gazdasági világválság előtt. Gordon Zsigmond 10 éve, még gyerekként hagyta maga mögött Magyarországot az apjával, miután a Lenin-fiúk meggyilkolták az anyját. A Green Béla szerkesztette Philadelphiai Magyar Újság (lásd Ifjú Mariska…) után már a Philadelphia Inquirer zsurnalisztája, amikor megbízást kap főnökétől, hogy épüljön be egy szeszcsempész bandába – na, itt kellett volna már nemet mondania Ziggynek! Mert nemcsak a nagyhatalmú Al Capone tűnik fel a közvetlen közelségében, hanem… Hát persze! Pár mindenre elszánt magyar bűnöző is – kicsi a világ! És míg a Hasított képű párbeszédképes, addig a honfitársak nem kegyelmeznek senkinek – legkisebb közös többszörös? Pedig a bokszbajnok, ifjú Gordonnak van miért és kiért aggódnia a saját bőrén kívül is, hiszen depressziós apja, Keszthelyen élő nagyapja (a korábbi-későbbi Budapest-regényeknek az olvasók által egyik legkedveltebb alakja, a lekvárfőző Mór), valamint egy szenvedélyes szerelmi társ (Myrna) élete is veszélybe kerülhet. (Utóbbi története szinte külön novella a regényben, és a „legnoirabb”, a színeit tekintve…) A maffia körei, ahogy az szokás, a politikaiakkal kerülnek metszésbe. Magyarnak lenni tehát külföldön is veszélyes, nem csak idehaza – és 90 éve is az volt. Ha nagyon kukacoskodni akarnék, azt mondanám, Gordon Zsigmond személye igazából nem is fontos a regényben – akár új hőst is teremthetett volna magának Kondor az amerikai környezetben, és akkor nem kellett volna gesztusokat tennie, hogy összekösse előbbi-későbbi hősét a fiatalkori önmagával. De végül is mindegy, az igazi főhős számomra megint csak a város, ahogy volt ez korábban is Budapest kapcsán. (Ez egy másik bűnös város.) Szinte a szerző-elbeszélő szeme mögött leskelem a 100 évvel ezelőtti Philly térképét. Fordulok be vele utcáról utcára, belvárosból külvárosba, bokszklubokból virágboltba, vagy homoszexuális irodalmat és egyéb élvezeteket kínáló boltok és klubok ajtaján. Eszem vele az utcai kifőzdékben, ugrok föl vele villamosok peronjára, utasítom el pökhendien a német turistákat… Szóval egy otthonosan mozgó hőssel mozgok én is otthonosan (az olvasó is hazatalált) – elhiszem neki, hogy ez a nagyváros olyan, amilyen leírja, és olyanok a lakói, amiként Gordon látja őket. De nem kétlem, lesz olyan olvasó, akit a történelmi valóságba ágyazott fiktív politikai-maffia szál tart majd éberen, vagy az a (talán túl) bonyolult játszma, amibe a téglának beépült újságíró fog, hogy kikecmeregjen a halálos helyzetből. Az esetenkénti didaxis (a történeti háttérismeretek előtérbe tolakodása, a tudás csapdája), a párbeszédek helyenkénti modoros sutasága és egy logikai/nyelvi buktató [a neve ellenére magyar származású gengszter, Polák Joe elcsodálkozik, amikor Gordon angolról magyarra vált a beszédben (258. o.), miközben a megelőző oldalakon (27. fejezet) Gordon Green Bélával Polák füle hallatára feltehetően nem angolul beszélgetett…] ellenére A budapesti gengszter a jól ismert színvonalon és ízekkel, historizáló színekkel, nem kevés humorral és anakronisztikus fricskákkal(!) szórakoztatja az olvasót. Kondor-rajongóknak bűn lenne kihagyni. (Libri, 2019. 434 o.)
Szerző

Miért ne lehetne egy kislány szuperhős? - Interjú Harcos Bálinttal

Publikálás dátuma
2019.06.22. 12:43

Fotó: Molnár Ádám/Népszava
Költői bemutatkozásakor ember nélküli totalitásra törekedett, aztán két kötet után elhallgatott. A gyerekei születése törte meg az alkotói csendet, azóta ontja a gyerekkönyveket. Például a Szofi-történeteket, amelyeket kínaira is lefordítottak. Harcos Bálint legújabb kötete, a Dorka és az elgurult gomb tavasszal jelent meg.
Az ezredforduló után epikus verseskötettel, majd lírai prózakötettel jelentkezett. Írt filmforgatókönyvet, operafilm-librettót, majd mintegy tíz évre eltűnt az irodalmi nyilvánosság elől. Miért?  Lehet, a személyiségszerkezetemből adódó oka is volt ennek, bár akkor nem volt bennem olyan szándék, hogy visszavonuljak. Halálosan komolyan gondoltam ugyan az első kötetem, a Harcos Bálint Összes címét, de az nem azt jelentette, hogy ez valakinek, úgymond, az összes műve volna. Egyfajta totalitást képzeltem mögé: mit jelent valakinek az összes lehetősége, mi az önmaga összese? Fontos volt ebben az önfelszámolódás: ha valaki totálissá növeli, természeti jelenséggé terjeszti ki magát, akkor meg is szűnik. E könyv végén jelenik meg a Naiv Növény szókapcsolat, amely a második könyv címe lett: e két kötet ugyanazt a kérdést célozza meg. Aztán mégis visszavonultam: elég mélyen meghasonlottam az irodalmi élettel, majd beköszöntött az alkotói válság, és nem publikáltam többet. Egy sort sem írt a tíz év alatt? De, folyamatosan írtam. Csak minden szétesett a kezem között, nem tudott művé válni. Három regényt kezdtem el, de különböző készültségi szinteken mind felrobbant. Egy-két kötetnyi verset biztosan írtam. Ezeket a verseket visszaolvasva igazoltnak látom, hogy nem kerültek kötetbe. Hibátlanul megírt szövegek, de alkotóilag a kiúttalanság dokumentumai. Néhány éve újraolvastam az egészen korai írásaimat. Döbbenten láttam: van itt egy tizenhét-nyolc éves fiú, aki nem engedi, hogy az életvalóságbeli eseményei átkerüljenek a szövegekbe, és elvont, absztrakt képek mögé rejti magát. Csak egyvalaki tudta a szövegeimben ezt a falat áttörni: életem legprimerebb, brutális élményadója, az anyám. A Naiv Növény utáni hosszú szilenciumból aztán a kisfiam és a kislányom születése húzott ki: elkezdtem nekik írni. A gyerekirodalom végül eljuttatott addig a szabadságig, hogy tudjak igazán írni, és a szövegeimet végre kiadjam a kezemből. A Dorka és az elgurult gomb már a tizenharmadik a gyerekkönyvek sorában. Ha a Naiv Növény világát összehasonlítjuk a Szofi-könyvekkel, mintha két külön pályát látnánk.  Elfogadom, ha valaki ezt így gondolja. Én látom a kettő közös gyökerét, de a két sziget közötti tengert egyelőre nem tudom feltölteni. Valószínűleg ez lesz életem egyik nagy kihívása. Vannak zavarba ejtő alkotók, akik alvajáró biztonsággal tudták ezt megvalósítani: a klasszikusok közül Mozart, Cervantes, Shakespeare, Puskin, de a maiak között is vannak, akik képesek erre. Ezt a varázslatot azonban csak kevesen tudják megcsinálni, hogy a művükből egyszerre szülessen meg könyvtárnyi elemzés, doktori értekezés és egy egyszerű mesetörténet. A gyerekirodalomból Astrid Lindgren, René Goscinny, Csukás István vagy Weöres Sándor nevét mindenképp megemlíteném: lenyűgöz, hogy az írásaik nem avulnak, frissek tudnak maradni. Hangsúlyosan gyerekirodalomról beszél, nem mesekönyvekről.  A mese mindig narratív, a gyerekkönyv ennél sokkal szabadabb kategória. A gyerekirodalomban egyébként ugyanazt a mintázatot láthatjuk, mint a felnőtteknek szólóban: a művek nyolcvan-kilencven százaléka bóvli, egy-két százaléka pedig zseniális. Én nagy örömmel próbálom ki magamat többféle műfajban: írtam már verses lapozót, A csupaszín oroszlánt, meseregényt, a Petya és Tulipánt vagy verses mesét, A boszorkánycicát és A Tigris és a Motyót. A Szofi-könyvek műfaját már nehezebb meghatározni. Az elalvás, az átlépés misztériumát körüljáró Dorka és az elgurult gomb megint más: három hosszabb, klasszikusabb mesét tartalmaz. Történeteinek főhősei többnyire lányok. Miért?  Ez nem direkt törekvés a részemről: egyszerűen nagyon szurkolok a kislányoknak. A Pozsonyi Pagony kiadó még akkor csapott le az első Szofi-történetre, amikor a girl power trendje még nem ívelt föl nálunk. Miért is ne lehetne egy kislány szuperhős? Ma már megszokott, ismert Magyarországon ez az igény: én még a kislányomból indultam ki – ő Szofi és Dorka is –, nem egy hullámot akartam meglovagolni. De a kisfiam is több hősömnek – Petyának, Mirkónak – volt a modellje. Mi az, ami bekerülhet egy gyerekkönyvbe?  Az volna a legfontosabb, hogy a gyerekekből induljunk ki. Mindig ott torzul el valami, ha mi felnőttként próbálunk – leereszkedve, felső perspektívából – a gyerekek világába belépni. Ne gügyögjünk nekik, ne legyünk didaktikusak, ne kényszerítsük rájuk azt a világot, ami nem az övék. Komolyan kell vennünk őket. Ők sokkal szabadabbak, merészebbek, féktelenebbek. Teremtően anarchisták. Belépni a világukba – ez nem megy másként: meg kell találnunk azt a gyereket, aki mi voltunk egykor. Át kell verekednünk magunkat az idő bozótján, vissza, és fülelnünk kell a gyerekek szavára. Ha több időt töltünk velük, megnyílnak nekünk, és sok olyan dologba fognak beavatni minket, amire nem is számítanánk. Nemcsak az izomzatuk, a gondolkodásuk is hajlékony. Fantasztikus képzettársításaik vannak, nem is tudják, nem is veszik észre, csak szórják őket, mint a kincseket. A gyerekek világa, a gyereknyelv, a költészet, az álom, az őrület, a szerelmi mámor édestestvérek: mindegyik nagyon közel van a létezés forrásvidékéhez. Ahol a jelek és a jelentések nem olyan kötöttek, mint a mi sivár, felnőtt világunkban, hanem szabadon ringanak. Sajnos ez a láva később megszilárdul. Egy életkor után a gyerekek is elkezdenek csüggesztően realisták lenni, és elkezdik az egykori „varázslataikat” értelmetlennek látni. A gyerekek rengeteg mindenről bátran és könnyedén tudnak beszélni.  Igen, és valójában mi vagyunk azok szülőként, tanárként, akik szorongunk, mert nem tudjuk, pontosan mennyit bízhatunk rájuk. Magam is megtapasztaltam, egy felnőtt világa mennyire merev a gyerekekéhez képest. Ha megjelenik egy új Szofi, a kislányom mindig büszkén beviszi az óvodába. Egyszer egy ilyen napon épp guggolva öltöztettem őt, amikor a nagy térelválasztó mögül meghallottam az egyik ovis társát: anyu, megjelent az új Szofi, vedd meg nekem! Mire a válasz: dehogy veszem meg, te fiú vagy! Különös: mintha a gyerekkönyvek fiú főhőse mindig uniszex lenne, a lány főhős viszont hangsúlyosan csak lány. Magyarországon jóval kevésbé vesznek meg olyan könyvet fiúknak, amelynek lány a főhőse, míg ez fordítva nem igaz. Attól nem félnek, hogy egy lány elfiúsodik, de attól, hogy egy fiú ellányosodik, igen. Mégis, miért félünk? A kisfiúk nem látnak az utcán lányt? Ők ugyanúgy szereplői az életüknek, mint bárki más.