Mikor fogsz meghalni? - Gyerekeknek segítenek feldolgozni a gyászt

Amióta öt évvel ezelőtt célul tűzte ki a Napfogyatkozás Egyesület, hogy a felnőtt gyászfeldolgozó foglalkozások mintájára gyerekgyászcsoportokat is indít országszerte, összesen 8-10 ilyen terápiás alkalom valósulhatott meg. A 2017-ben nevet is kapott Reményvirág program fontolva halad: csoportot az elmúlt két évben nem tudtak indítani, anyagi lehetőségeikhez mérten elsősorban a szakemberképzésre koncentrálnak. A Swimathon adománygyűjtő kampány zárónapján, múlt vasárnap „összeúszott” 3 és fél millió forint most megnyitja a terápiás lehetőséget néhány ferencvárosi gyerek előtt.

Nem szeretjük, épp ezért nem is beszélünk a halálról. Rossz érzéseket kelt, tabu, ha más szóba hozza, nem igazán tudjuk, hogyan reagáljunk rá. Reagáljunk-e egyáltalán, vagy inkább passzívan ejtsük a témát és szó nélkül várjuk ki, amíg a másik a befogott fülek láttán továbblapoz.

A jóléti társadalmakban minden azt sugallja, hogy nincs halál, vagy ha esetleg mégis volna, az csakis valaki másnak az életét érintheti. Aztán amikor hirtelen vagy nem is annyira hirtelen, de a szemellenzőtől sokáig rejtve maradón hozzánk is beállít, eszköztelenek vagyunk, és fogalmunk sincs, mit kezdjünk vele. Békési Tímea gyásztanácsadó szerint ma Magyarországon ez az általános: ilyen helyzetben az ember legtöbbször egyedül marad – maga sem látja, mit kezdhet a gyász kapcsán felgyülemlő érzéseivel, tüneteivel, és a környezete sem tudja, hogyan segítsen. A család és a barátok legtöbbször siettetnék a folyamatot, a gyászoló pedig, hogy ne „rontsa a hangulatot”, igyekszik alkalmazkodni a ki nem mondott elvárásoknak. Azzal azonban, hogy folyton eltereli a gondolatait a fájdalmáról, csak egyre mélyebbre ássa a sérüléseit.

A gyerek szerencsére kérdez

A kilencvenes évek közepe táján, Polcz Alaine kezdeményezésére jött létre először hivatalos keretek között gyászfeldolgozást segítő szakmai közösség Magyarországon – a Napfogyatkozás Egyesület fő célja az volt, hogy szakítson az erős, a gyászon önmagát hamar túltevő ember idealizált képével, felélessze a gyászkultúrát és hangsúlyozza a gyászolás elengedhetetlen szükségét. Hála Polcz Alaine örökségének – mondja Békési Tímea –, a felnőtteket segítő gyászcsoportok mostanra az egész országban elterjedtek, ugyanakkor még jelenleg is nagyok a hiányosságok a gyerekek gyászát illetően. A Reményvirág program, mely Singer Magdolna gyásztanácsadótól kapta beszédes nevét, épp azért jött létre öt évvel ezelőtt, hogy válaszokat kínáljon a veszteséget átélt gyerekek számára, akik ahogy Békési Tímea mondja, szerencsére kérdeznek.

„A veszteség az élet természetes része – folytatja –, viszont, ha gyerekkorában veszíti el valaki a szülőjét, testvérét, közeli hozzátartozóját, az azért nem nevezhető normatív krízisnek az ő életében. Egy-egy ilyen veszteség kapcsán óhatatlanul felmerül bennük, amit előtte nem is gondoltak volna: a szülő is meghalhat. »Te is meg fogsz halni? Mikor fogsz meghalni?« – kérdezik az életben maradt rokont, és bár ilyenkor annyira szívesen válaszolná rá az ember, hogy »Dehogy! Ne is feltételezz ilyen butaságot!«, ezzel már nem lehet őket leszerelni. Már látták, hogy bizony meg lehet halni, el lehet valakit végérvényesen veszíteni.”

A kérdés tehát nem az, hogy mi is meg fogunk-e halni, hanem hogy vannak-e válaszaink a gyerekeink kérdéseire. Tímea tizenhatod magával, a Napfogyatkozás Egyesület tagjaival, felnőtt és gyerek hozzátartozókkal többek között azért kampányoltak, majd úsztak együtt a Swimathonon, hogy forrást teremtsenek egyrészt a segítőszakember-képzéshez, másrészt pedig – most épp – veszteséget átélt ferencvárosi gyerekek csoportos segítéséhez.

Kisfiam, most öngyilkos leszek…

„Mélységesen hiszem, hogy a sikeres gyászfeldolgozás a személyiségfejlődésünk nagy lehetősége” – hívja fel a figyelmet Tímea arra a tényre, hogy gyerekkorban a személyiségfejlődés még nem opció, hanem a felcseperedés velejárója. Stációi vannak, és egy-egy korai veszteség bizony minden állomáson újra és újra előkerül. Újra és újra megdolgozásért kiált. Ha ez nem történik meg, az komoly pszichés tüneteket produkálhat a pánik reakcióktól a szorongáson át a pszichoszomatikus betegségekig. Emellett, állítja Tímea, aki addiktológiai problémákkal küzdő fiatalokkal is foglalkozik a Kék Pont Alapítvány berkein belül, a fiatalkori szerhasználat hátterében is nagyon-nagyon gyakran feldolgozatlan veszteség, trauma áll.

Józsi (valójában nem Józsi, de most nevezzük így) kései gyerek, 11 éves volt, amikor az édesanyja felhívta a Margitszigetről, hogy el szeretne tőle búcsúzni, mert közvetlenül a beszélgetésük után öngyilkos lesz. Az anyának voltak korábban sikertelen öngyilkossági kísérletei, ez is csak egy újabb elkeseredett fellángolás, gondolhatta volna Józsi, ám a mama ezúttal biztosra ment.

Amikor két évvel később váratlanul az édesapját is elveszítette, a kisfiú teljesen összeomlott. Harmincéves nővére gyámsága alá került, kvázi megmaradt az otthona, de nem tudott mit kezdeni a fájdalmával: szívni kezdett. Amikor 15 éves korában Tímeához került, az csak azért volt, mert az iskola az utolsó fegyelmi előtt kötelezően ki kellett, hogy utaljon számára családgondozói és addiktológiai segítséget, hogy aztán „nyugodt” lelkiismerettel végérvényesen kicsaphassa. „Ez a gyerek egy drogos semmirekellő, mondta az igazgató, tönkre fogja tenni a családját!”

A kezdeti elutasítást követően, ahogy a bizalom erősödött kettejük között, a gyerek egyre jobban megnyílt. Elmondta, azért nyúlt szerhez, mert nem bírta elviselni azokat az érzéseket, melyek a szülei halála után kavarogtak benne. Sokat küzdöttek érte a családsegítővel, de a mai magyar rendszer problémákat elkendőző lelketlenségének iskolapéldájaként végül mégis elvették a nővérétől és állami gondozásba került. Ezzel együtt a terápiának mégiscsak lehetett némi értelme – legalábbis Tímea ebben bízik –, mert a fiú végül nem kallódott el. Úgy tudja, családja van és már nem drogozik.

A gyászcsoport az életről szól

A Reményvirág program az egyik legszemélyesebb és legnehezebb témában kínál segítséget, kapaszkodót a közeli hozzátartozójukat elvesztett gyerekek gyászában – ők, ha lehet, talán még inkább egyedül maradnak ilyen helyzetekben, mert az intézményrendszerben kevéssé ismerik a gyermekek korosztály szerinti gyászának sajátosságait. A Reményvirág programban alkalmazott finn módszer lényege, hogy a gyászoló gyerek saját korosztályában, hasonló sorsú gyermekek önsegítő csoportjában kap segítséget. A Swimathonon összegyűjtött 3 és fél millió forint jelentős részét segítőszakember-képzésre fordítják majd – a gyászterapeuták gyakran tapasztalják, hogy a gyerekekkel foglalkozó szakemberek (pedagógusok, iskolapszichológusok, szociális munkások, védőnők) is gyakran kérnek tőlük krízishelyzetekben segítséget, mert teljesen eszköztelennek érzik magukat.

Nem könnyíti a helyzetüket, hogy már maga a „gyászcsoport” is mumusszó, azt a tévképzetet kelti a gyerekekben, hogy nem elég a saját fájdalmuk, de még másokét is magukra véve „kell” együtt szomorkodniuk. „Pedig szó sincs szomorkodásról, vagyis épp csak annyiról, amennyit a gyerek adott szituációban igényel – magyarázza Békési Tímea. – Sokkal inkább játszunk, alkotunk, beszélgetünk, mesét hallgatunk. Minden alkalommal egy-egy téma kerül a fókuszba: emlékek, érzések vagy talán a legfontosabb, az erőforrásaink. Mi segít nekünk, ha szomorúak vagyunk? Ezt sem tudják a legtöbben, és nem csak a gyerekek. A sorstársi segítség gyógyító hatású, a gyászcsoport pedig az életről szól. Az élet igazán fontos dolgairól, ami sokszor csak a halállal szembesülve kerül napvilágra számunkra. Akkor bizony minden mérlegre kerül, mindent újragondolunk…”