Lengyel László: A reformliberális újságírás negyven éve

Publikálás dátuma
2019.06.23. 10:51
AZ ELMÚLT 40 ÉV HVG-CÍMLAPJAI
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
A negyven éve alapított és működő Heti Világgazdaság (HVG) a reformliberális újságírás és gazdasági, politikai szellem legfontosabb fóruma. Egyben az 1989-es nyugati, versengő piacgazdaság- és jogállam-irányú magyar rendszerváltozás gazdasági és politikai kultúrájának igazi örököse. Nem tárgya, hanem alanya volt a rendszerváltásnak. A tegnapi HVG nélkül nem lett volna rendszerváltás, a mai HVG nélkül aligha lehetne kitartani az európai gazdasági és társadalmi civilizáció mellett. S ha egyszer ismét bekövetkezik a rendszer változása, a HVG-nek, ha le nem gyilkolják addig, bizonyosan lesz szerepe benne.

Nem figyeltek a HVG-re

A reformliberalizmus a magyar eszmei világ kétszáz éves történetének meghatározó tényezője. Az 1820-as évektől, Széchenyi, Kölcsey, Wesselényi, majd Kossuth, Deák, Eötvös, Kemény gondolatai, vitái nemcsak a reformkort és 48-49-et határozták meg, de az 1850-es és 1860-as évek ellenállását, majd a kiegyezést is. Az 1875 utáni Tisza Kálmán korszak ugyan a központosított és korrupt nemzetállamával elkezdte fölszámolni ezt a reformliberális hagyományt, de az újra meg újra, más formában előbújt. A mi hatvannyolcas nemzedékünket bizonyosan megérintette az 1953-56 közötti liberális marxista, revizionista reformközgazdászok eszmevilága, ahogy az 1968-as gazdasági reform előkészítése és bevezetése, majd az örökségéért folytatott küzdelem a hetvenes években. A reformliberalizmus, a reform-közgazdaságtan fő állítása, hogy csökkenteni kell a központosított politikai pártállam súlyát és befolyását a gazdaságban, az autonóm gazdasági szereplők és a piaci verseny javára. Az 1979-ben újrainduló, a mélyülő válságra válaszolni akaró reformliberális gondolkodásmód és cselekvés áramának a 79-es, a The Economist-ról példát vevő, első magyar nyugati hetilap, a HVG adott többek közt hangot és keretet. A reformliberalizmus az 1986-87-es Fordulat és reformon, a Németh-kormány gazdaságpolitikai intézkedésein, a Kupa-programon és a Bokros-csomagon keresztül egészen a Bajnai-kormány szakértői politikájáig élt, hogy 2010-től felülkerekedjen a reform- és liberalizmus-ellenes politika, majd az ennek megfelelő központosított állami, versenyt kizáró, Európa- és Nyugat-tagadó vezérelvű rendszer. A 80-as évek reformközgazdászai és velük a HVG reformújságírói megértették, hogy a magyar átalakuláshoz nem elegendő a reformliberális politikusok megjelenése a hatalomban, a reformerek átfogó tervei és szakpolitikai javaslatai, hanem szükség van mind a reformokkal „megfertőzött” államapparátusi „ifjú tisztekre”, mind önálló működésre képes gazdasági szereplőkre és nyitásra fogékony közvéleményre. A Kádár-rendszer a konszolidáció megrendülésére, a gazdasági válságra bizonytalan reformokkal és az életszínvonal kétségbeesett fenntartásával próbált válaszolni. A rendszer urainak rémálmaiban az 1953-56-os események bukkantak elő, amit csak megerősített a lengyel Szolidaritás munkásmozgalma. Az ancien régime mindent megtett, hogy a munkásosztály ne lázadjon, hogy furkósbottal és mézesmadzaggal féken tartsa a diákokat és az írókat. Nem akarta észrevenni, hogy a gazdaságban tett engedmények immár nem stabilizálják a rendszert, hanem szétfeszítik annak kereteit. Miközben a Mozgó Világgal és a Tiszatájjal, a demokratikus ellenzékkel és a népi írókkal háborúztak, nem, vagy nem eléggé figyeltek a HVG-re és a reformközgazdászokra. A HVG olvasóit naponta szülte a gazdaság válsága, a kisvállalkozások szabadon engedése, a második gazdaság piacosodása és a fogyasztók nyugatosodási vágya, ahogy a HVG a reformerekkel együtt szülte azt a képi és szövegnyelvet, amely egyszerre vált a reformista államapparátusok és vállalkozók, illetve a plebejus magyar kispolgárosodás nyelvévé. Vége a szürke pártnyelvnek, vége a bennfentes és érthetetlen apparátusnyelvnek, vége a metaforikus irodalmi nyelvnek: a gazdasági magatartás, a társadalmi viselkedés nyelvén minden kimondható. Nézz a címlapunkra és mindent tudsz! Olvasd a portréinkat és érted miért ilyenek, akik vezetnek és nem értenek hozzá, vagy akik nem vezetnek, de értenek!

Semmit nem kellett megtagadnia

A HVG, bár még nem tudta, de a The Economist mintájára a liberális polgári individualizmus és a vállalkozói közösség értékhordozója lett. Ki nem mondott célja a magyar középosztályos polgárság kinevelése (nem az államvezető jozefinista elit, hanem az államtól függetlenedő, tulajdonnal, szaktudással és ennek megfelelő önállósággal rendelkező individuum), nyugati típusú civilizálása. A lap és olvasói közös mozgatórugója az egyénileg elérhető jólét érdekelve, a politikától, az államtól független kiválasztódás és versengés, illetve a kalkulatív és pragmatikus gyakorlat. Mindez illeszkedett az európai és amerikai neoliberális világszellembe, amely 1979 és 2008 között uralta a világot. Az életforma-forradalom, amely a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig a homo kadaricust, a legvidámabb barakk magyar forint-nacionalista kisemberét teremtette, aki büszke volt rá, hogy ő él legjobban Keleten, azt a kihívást intézte a rendszerhez: leszünk, ha képes vagy rá, veled osztrák, bajor polgárok, vagy megszabadulunk tőled. A HVG azt sugallta: nem kell keletinek lenned, nyugati is lehetsz! Nem a kommunista vagy a magyar sors, történelem, végzet ítélt arra, hogy te Trabanton pöfögj, miközben tőled néhány kilométerre Volkswagenen járnak, hanem egy használhatatlan, versenyképtelen rendszer – változtasd meg! A HVG újságírói az elsők közt alakították ki azt az újságmodellt, amelyben az újságíró maga is egy szakma képviselője, ahol világos munkamegosztás van a lapban a szakpolitikai kérdések körül. Remekül hozták össze, hogy a főszerkesztő Vince Mátyás, aki 1979-88 között a lapot kifelé, a hatalom irányában képviselte, és informális, majd rövid ideig formális helyettese, Hirschler Richárd, aki viszont a reformerekkel, sőt, az ellenzékiekkel tartotta a kapcsolatot, az újságírói közösséggel összehangoltan alakítsa ki a lap tartalmát és arculatát. Az első szakmailag hiteles, individuálisan felkészült ugyanakkor egymással szolidáris újságíró közösség volt ez Babus Endrétől Félix Pálig, Horváth Zoltántól Lindner Andrásig, Kocsis Györgyitől Szántó Anikóig, Réti Páltól Farkas Zoltánig, Szauer Pétertől Gáti Júliáig, Bossányi Katitól Jakus Ibolyáig. És a HVG újságíróinak érdeme, hogy elsősorban a rádiós újságírókkal és szellemi emberekkel együtt, bátran és szakszerűen megalkották a Fordulat és reform mellékletét, a Nyilvánosság reformjáról szóló anyagot, majd megalapították a Nyilvánosság Klubot. Bár volna ilyen összetartás és együttműködés 2019-ben az újságíró szakmában! A rendszerváltás idején Lipovecz Iván valóban csúcsra járatta a HVG-t, azt a lapot, amelynek semmit se kellett múltjából megtagadnia, amely egy volt 89-cel. Alighanem 1989 őszén, 1990 tavaszán volt a HVG a legjobb formájában. Fenntartotta a racionalitást és a tárgyilagosságot egy olyan időszakban, amikor a születő politikai erők éppen szenvedélyes összeütközésekben tették tönkre egymást és magukat. Tudták elfogulatlan és bírálón tekinteni korábbi barátaikat és harcostársaikat, ha éppen elvesztették a fejüket. Miközben a televízió és a napilapok munkatársai arra kényszerültek, hogy rálépjenek a damaszkuszi útra és megtalálják új világszemléletüket, a Magyar Rádió és a HVG munkatársai szakmai és emberi hitelük, évek óta folyó szabadságharcuk talapzatáról néztek szembe a rendszerváltás alakuló rendszerével.

A legtöbbet tudja

Korukat korfordulónak tudták. Átmeneti kornak. De nem az előző korszak elhaló lezárásának, mint inkább az új vajúdó kezdetének, hazai és európai tekintetben egyaránt. Tudományos és technikai, társadalmi és individuális nyitást, civilizációs haladást láttak maguk előtt, amelyről se egyénileg, se közösségileg, nekünk magyaroknak nem szabad lemaradnunk. Nincs két világ. Nincs két élet. Nyugati magyarok vagyunk. Át kell venni az európai értékeket és intézményeket. Nem szabad visszafordulni se a Horthy-kor nacionalista, se a Kádár-kor paternalista magyar útjára. Elsőként ismerték föl a digitalizációt. Az online felívelt, s ha képesek lettek volna a papírral való integrációra győztesek lehettek volna. Elsők voltak a különböző szellemi világok összekapcsolásában, Murányi Gábor mindent megtett, s nem rovatának hibája, hogy a magyar szellemi élet széthullott. Az első fordulópontot az ezredforduló jelentette, amikor először Orbán hívta vissza a központosított nemzetállamot, és a nemzet nevében védte a magyarokat a piactól és a jogállamtól, majd Medgyessy folytatta, aki a szociális rendszerváltás szociál-protekcionizmusa nevében folytatta az állami centralizációt. Ettől kezdve a politikai elitek áttértek az államközpontú, versenyellenes, járadékvadász és választóvásárló újmachiavellista politikai filozófiára és gyakorlatra. A reformliberalizmus először partvonalra szorult, majd 2010-től nemzeti közellenséggé vált. A második fordulópont a magyar gazdaság és állam 2006-os válsága, majd a neoliberális világszellem 2008-as bukása. A HVG az ortodox liberalizmus, a washingtoni konszenzus, Maastricht szelleme, az állagvédelem és az unortodox nacionalista populizmus frontvonalába került. Megszűnt az a szellemi háttér, amely dialógusban, vitákban az ortodox liberalizmus mellett megtöltené a lapot a legújabb közgazdasági és gazdaságpolitikai elképzelésekkel, legyen az a heterodox liberalizmus, amelyet nálunk Surányi György képvisel, vagy a poszt-marxista és poszt-keynesiánus szociálliberális hullám, amely az amerikai világot betölti. A HVG még mindig a legtöbbet tudja a külvilágról és Magyarországról, de már hiányzik az a felhajtó erő, ami az első húsz évét jellemezte. Igaz, minden eddiginél nehezebb helyzetben kell helytállnia. Helyt áll, a korábbinál jobb szerkezetben, érdekesebb stílusban egy olyan hatalommal szemben, amely nem ismer könyörületet. Politikai, gazdasági és társadalmi rendszerváltás mellett egy szellemi rendszerváltásnak is következnie kell, hogy a HVG újra tündököljön. Újra ifjú olvasót kell szülnie, hogy a párbeszédben új újságírás szülessen.

Köz- és önveszélyes tudomány(?)politika

Publikálás dátuma
2019.06.23. 09:23
MARABU RAJZA
Majd egy éve kavarognak az egymásnak ellentmondó hírek a kormányzat Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) kapcsolatos terveiről, intézkedéseiről és az akadémiai körök reakcióiról. Vélemények és érvek ütköztek egymással.
A vitában már számos megalapozott állítás igazolta, milyen veszélyeket rejtenek a társadalom jövőjére nézve a kormányzatnak a tudomány fontos műhelyei – nemcsak az MTA, hanem egyetemi intézetek, tanszékek, független kutatóhelyek – korlátozására, erőszakos és rapid átalakítására, megszüntetésére irányuló törekvései. Az egymásnak ellentmondani látszó nyilatkozatokból azonban már korábban is egyértelmű tendencia sejlett fel.
Véglegesen egyértelművé tette a kormányzat céljait legutóbbi két döntése: az akadémiai törvény módosításának kezdeményezése és ezzel egyidőben az 1956-os Intézet betagolása a közvetlen kormányzati irányítás alatt működő VERITAS Történetkutató Intézetbe. Ennek lényege pedig nem egyszerűen az innováció erősítése, az alkalmazott tudományok preferálása az alapkutatásokkal szemben, hanem a társadalom- és bölcsészettudományok feletti – ideológiai alapú és politikai célú – teljes uralom megszerzése, a független tudományos munka ellehetetlenítése ezeken a területeken.
Ez a szándék nem új keletű, a mai akciók egy évekkel ezelőtt megindult folyamat szerves részét képezik, az erre irányuló törekvés beteljesítésének szándékát jelzik. A jelenségre – akkor még, mint potenciális veszélyre – az új intézetek sorának (XX. századi Intézet, XXI. Századi Intézet, Molnár Tamás Kutatóközpont, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, Nemzeti Örökség Intézete, Nemzetstratégiai Kutatóintézet) létrehozására utalva többen is felhívták a figyelmet már 2013-ban. Ez a törekvés aztán még markánsabban jelent meg a VERITAS Történetkutató Intézet létesítésekor, melynek feladata az alapító okirat szerint „az elmúlt másfél évszázad sorsfordító politikai és társadalmi eseményeinek hiteles, multidiszciplináris szemléletű, kutató, elemző, ismeretterjesztő igényű és a nemzettudatot erősítő céllal történő” munka. A feladat-meghatározással implicite azt mondták ki, hogy az addig működő kutatóhelyek (MTA Történettudományi Intézete, egyetemi tanszékek, 1956-os Intézet, Politikatörténeti Intézet stb.) és munkatársaik nem hiteles képet alkottak az ország múltjának meghatározó eseményeiről, folyamatairól, kiemelkedő történelmi személyiségeinkről. S ezt a nézetet a létrehozás kapcsán megszólaló politikusok leplezetlen nyíltsággal hirdették. Az ideológiai indíttatású politikai célok érvényesítésének szándékát ennél is egyértelműbben jelezte, hogy a VERITAS intézet közvetlenül a Miniszterelnökség irányítása alatt működik.
Mindezzel nem az a baj, hogy új, a hatalom által meghatározott és nyilván annak politikai érdekeit szolgáló kutatóhelyek jöttek létre, hanem az, hogy általuk a bölcsészet- és társadalomtudományok művelését szűk ideológiai keretek közé kívánják szorítani. Ezt jelzi az is, hogy – miközben más kutatóintézeteket megcsonkítottak és állami intézménybe olvasztottak (1956-os Intézet), illetve különböző eszközökkel ellehetetleníteni igyekeztek (Politikatörténeti Intézet) – a VERITAS – az MTA Történettudományi Intézetét is beleértve – minden más történeti kutatóhelynél nagyságrendekkel kedvezőbb pénzügyi és technikai feltételek között működhet. Ennek a folyamatnak betetőzését jelentheti az MTA bölcsészet- és társadalomtudományi intézeteinek kormányzati irányítás alá vonása (mert az Akadémia alóli kiszervezésük nyilvánvalóan ezt szolgálja), esetleges majdani felszámolása, amit az 1956-os Intézet sorsa is jelez.
E kormányzati lépés pedig nem csak az egzisztenciális értelemben is veszélyeztetett akadémiai kutatókat sújtja. Az egész társadalom – a regnáló hatalom által alapvető hivatkozási alapként emlegetett – nemzet jövőjére nézve is veszélyes. Mi több, a mindezt generáló politikai erőre is.
KENEDI JÁNOS ÉS RAINER M. JÁNOS Az ’56-os Intézet felszámolása egyértelműen mutatja a kormány céljait
Fotó: Kovács Tamás / MTI

Közveszélyes

Ne vesztegessünk most arra szót, hogy a VERITAS – mely már nevével is arra utal, hogy az IGAZSÁG egyedüli letéteményese a történettudományban – létesítésének indoklása önmagában is meghazudtolja az intézet Deák Ferenctől vett jelmondatát: „…hazudni nem szabad”. Mert annak sugallása, hogy az 1980-as évektől dinamikusan átalakuló és a korábbi politikai kötöttségektől megszabaduló történettudomány művelői „hazudtak”, nemcsak az ekkor született munkák ismeretének hiányát igazolja, hanem szemen szedett hazugság. Mit mutat a gyakorlat? A kutatói/publikációs és az emlékezetpolitikai gyakorlat… A trendek világosan kirajzolódnak – anélkül is, hogy statisztikai adatokkal és könyvek, tanulmányok százainak citálásával terhelnénk az olvasót. Elég, ha csak két szempontot kiemelve vetünk egy pillantást a jelenséghalmazra. A rendszerváltás utáni történetírásunkra általában jellemző, hogy a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapott huszadik századi történelmünk fontos részleteinek feltárása, illetve újraértékelése. Indokoltan, hisz a Horthy-korszakra és kivált az 1948 utáni időszakra jellemző volt a történeti kutatás átpolitizálása, legitimációs célokra történő felhasználása. Ez egyaránt jelentett elhallgatást és ideológiai, hatalmi érdekeket szolgáló, torz és hamis értékeléseket. Természetes igény volt a hiányok pótlása és históriánk fontos részeinek újraértékelése. A megoldásokban azonban jelentős eltérések voltak és vannak. A szakma domináns része – politikai szimpátiáitól függetlenül – történeti és nemzetközi kontextusban elemezve az egyes jelenségeket, árnyalt, reális analízisek alapján készített színvonalas, a valóságot minél sokoldalúbban tükröző szintéziseket, résztanulmányokat. A kormánypárti politikusok megnyilatkozásai, emlékezetpolitikai gesztusai (lásd pl. szobrok és a Sorsok Háza sorsát) és néhány őket támogató történész sajtócikkei, nyilatkozatai (kevésbé tanulmányai), a kormányzat által uralt sajtóban olvasható és a médiumokban látható/hallható értékelések egyértelműen mutatják, hogy a témaválasztás célja: egyoldalúan pozitív képet festeni a keresztény és nemzeti elveket hirdető Horthy-korszakról, elrettentőt pedig nemcsak a Rákosi-, hanem a Kádár-korszakról is. Ez pedig a nemzeti érdekek elsődlegességét, a nemzeti egység fontosságát hirdető Fidesz-KDNP és az általa uralt államhatalom igazolását, legitimálását szolgálja – másrészt a vele szemben álló ellenzéki erők hitelének rombolását. A tudatosan tervezett és jelentős mértékben érvényesülő hatás azonban ennél mélyebb. A mindkét korszakban összetett struktúrából és viszonyokból kiragadott pozitív, illetve elrettentő elemek arra szolgálnak, hogy ne a maguk sokszínűségében és bonyolultságában mutassák be az adott kort, annak társadalmát és politikai viszonyait, hanem egy szűk problémára koncentráljanak. Az így befolyásolt történelemszemlélet számukra kedvező hatása az lehet, hogy az ország egészének jelenkori, a kormányzat által alakított helyzetéből is csak azt nézzék és lássák, amit a kormányzati propaganda sugall. Ennél is veszélyesebb az, hogy az említett közleményekkel, megnyilatkozásokkal elsősorban nem informálnak, gondolkodtatnak, önálló véleményalkotásra sarkallnak, hanem érzelmeket gerjesztenek. Meglovagolva a magyar társadalom keserves XX. századi tapasztalatait, nosztalgiát keltenek az államszocializmus szorításaihoz képest szabadabb, 1945 előtti polgári viszonyok iránt. Elhallgatják azonban annak nyilvánvaló negatívumait. Ezt jelképezte például az, hogy az ún. marxista történetírásban az 1960-as évek közepéig alaptalanul fasiszta diktatúrának nevezett rendszert 1990 után politikai szerepeket is vállaló történészek – ugyancsak megalapozatlanul – demokráciának minősítették. Árulkodó azonban, hogy nem szólnak a korszak azon jelenségeiről, melyek az ő politikájuk leleplezésével veszélyeztetnek. A Fidesz és kormánya által hangoztatott nemzeti egység fontosságának leghangosabb 1945 előtti hirdetője miniszterelnökként Gömbös Gyula volt (1932–1936). Ezt azonban nem alulról építkező, a társadalom kis közösségeinek közös érdekeken alapuló egyesülése révén kívánta megvalósítani, hanem hatalmi eszközökkel. Nem lévén stabil parlamenti háttere, ezt a kormánypárt átszervezésével igyekezett elérni. A Nemzeti Egység Pártja (NEP) helyi szervezeteit az ország valamennyi településén megszervezték – központi vezérléssel, a „Vezér”, Gömbös akaratának megfelelően. Arra törekedtek, hogy valamennyi választópolgár belépjen a pártba – megszüntetve ezzel a többi politikai szervezetet. Minden belépő aláírásával fogadott pártfegyelmet, és a „Vezér” követését mindenben. A legkisebb falu vezetőit is személyesen Gömbös nevezte ki, akik a központból kapott formanyomtatványon fogadtak hűségesküt a „Vezérnek”. Az 1935 elején mintegy kétmillió tagot számláló politikai erő feladata nem csak a választások megnyerésének biztosítása volt. A helyi szervezeteknek el kellett érniük, hogy az élet minden területén – gazdaság, szociális munka, kultúra, szórakozás, sport stb. – a kormánypárté legyen a kezdeményezés, e feladatokat a Nemzeti Egység Párt helyi intézményeiben (műhelyében, népkonyhájában, közkönyvtárában, sportegyesületében stb.) végezzék. A pártközpont utasította őket: érjék el, hogy „a különálló akciók teljesen szűnjenek meg, és minden akciót a Nemzeti Egység kezdeményezzen”. Ez a korabeli sokszínű civil szervezetek megszüntetését, az önkormányzatok szerepének korlátozását jelentette volna. Mindezek révén a társadalom egészének feltétel nélküli azonosulását kívánták biztosítani nemcsak az ideológiával és a szervezettel, hanem személy szerint a „Vezérrel”, Gömbös Gyulával is. Ennek jegyében csak a NEP tagjait tekintették a nemzet tagjának, mindenki mást a nemzeten kívül állónak, szervezeteiket nem politikai ellenfélnek, hanem a nemzet ellenségének… Azok az intézkedések, melyeket a kormányzat az elmúlt napokban hozott, e törekvéseik érvényesítése előtt akarják akadálytalanná tenni az utat, hogy szabadon szűkíthessék be nagy tömegek világlátását és gondolkodását, s őket feltétlenül követő, hűséges „alattvalókká” neveljék.

Önveszélyes

A felelős, valóban a nemzet egészének érdekeit szem előtt tartó és azokat szolgálni akaró politikai hatalom sokoldalúan tájékozódik, minden kérdésben megismer különböző álláspontokat, más-más szemlélet alapján született tudományos elemzéseket és következtetéseket. Ezek alapján alakítja politikai gyakorlatát. Mert ez az igazi záloga annak, hogy a társadalom valós problémáit felismerje, helyesen értelmezze, s mindezek alapján reális módszereket találjon és alkalmazzon azok megoldására. Ennek lehetőségét azzal is segíti, hogy nemcsak tűri, hanem támogatja is az egyes tudományágak szakmai szabályai szerint, szabadon folyó kutatómunkát és azok szuverén intézményeit. Nem csak eltűri, inspirálja is a köztük zajló vitát, mert évezredes tapasztalat, hogy csak a különböző vélemények ütköztetése, azaz párbeszéd révén szerezhető valós tudás, születhetnek helyes döntések – minden kérdésben. A hatalmat gyakorlók, ha szükségét érzik, maguk is vitatkozhatnak. Mi több, kell, hogy párbeszédet folytassanak a tudomány képviselővel. Ennek során érvelhetnek saját álláspontjuk mellett, de önös érdekük, hogy módosítsák vagy akár feladják azt, ha meggyőződnek a másik fél igazáról. Rövidtávon, hatalmi eszközökkel érvényesíthető a realitásokat figyelmen kívül hagyó akarat. Hosszútávon azonban a döntéshozó kudarcához vezet, mert hibásan értelmezi a múltbéli és jelenkori valóságot, hibás döntéseket hoz, mellyel kárt okoz a társadalomnak. Ez pedig – előbb vagy utóbb – támogatottságának csökkenését, hatalmának elvesztését eredményezheti. Mindennél szemléletesebb példája ennek az az intézkedéssorozat, mellyel a kormányzat ellehetetlenítette vagy felszámolta az Magyar Tudományos Akadémia kutatóbázisát és más, az ő nézeteitől eltérő szemléletű kutatóintézeteket, s helyettük az egyes tudományterületeket monopolizáló, az ő önkényes döntéseit igazoló, hatalmát „tudományos érvekkel” legitimáló kutatóhelyek sorát hozta létre. Ezek révén egyoldalú, a valóságot torzan ábrázoló képet sugall a múlt és a jelen viszonyairól, ami azzal a veszéllyel is jár (erre is van történeti példa – jó néhány), hogy az általuk alkotott kép meggyőződésükké válik és hibás döntéseket generál.

Tudománypolitika? Nemzeti érdek?

A tudománypolitika a társadalom életének javítása, helyes döntési képességeinek fejlesztése érdekében a múlt és jelen valóságát minél sokoldalúbban és reálisabban feltáró kutatómunka fejlődését, adminisztratív és anyagi eszközökkel történő támogatását szolgálja. A fent idézett parlamenti(?), kormányzati(?), miniszterelnöki döntések ennek ellenkezőjét. Nem a társadalom egészét szolgáló tudomány fejlődését, hanem az uralkodó párt hatalmi érdekeit érvényesítik. Azaz nem tudománypolitika, hanem hatalompolitika. A kormánypárt, a kormányzat és annak „vezére” teheti mindezt – a társadalom nagy (általa kizárólagosan nemzetinek tartott) része kitartó támogatásával. Azokéval, akik nem látják, vagy nem látják be, hogy mindaz, amit a – szavazataikkal hatalomra juttatott és immár majd egy évtizede folyamatosan hatalmon tartott – politikusok e téren (is) művelnek, az ő jövőjüket veszélyezteti, érdekeiket sérti. Nem ismerik fel, hogy a magyar történelem korábbi korszakaiból önkényesen kiragadott események, jelenségek – azok összefüggéseire fittyet hányó – tendenciózus tálalásával csak érzelmeiket korbácsolják fel. Azokból a sérelmekből fakadó, jogos ellenszenvet, gyűlöletet, melyeket nekik vagy elődeiknek okoztak korábbi hatalmak. Olyanok, melyek – joggal elítélt – módszereit a mai hatalmat gyakorlók is alkalmazzák. Többek között a tudományos intézményekkel kapcsolatos intézkedéseik során. Annak érdekében, hogy – szimpatizánsaik figyelmét mai életünk mindennapi problémáiról elterelve – a régről fakadt érzelmek ébren tartásával biztosítsák a saját hatalmukat fenntartó szavazatokat. Ez a politika nem nemzeti politika, hanem hatalompolitika. A kormányzat a saját hatalmi érdekeit szolgáló ideológiának megfelelő múltértelmezés kizárólagosságát kívánja megteremteni a közoktatásban. Ez a politika nem oktatáspolitika, hanem hatalompolitika. S e hatalompolitika egyik alapvető célja, hogy gátolja a valós szándékaikat leleplező, azokat a társadalomnak bemutató, a fenti sorokhoz hasonló elemzések megszületését és publikálását. Ennek legfőbb eszköze pedig a sajtópolitikának csúfolt hatalompolitika.
TÜNTETÉS AZ MTA MELLETT
Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Szerző

A 2019-es könyvfesztivál…

Publikálás dátuma
2019.06.22. 20:14

Fotó: Tóth Gergő
Megszoktam: minden könyves nagy rendezvény után tucatnyi új könyv tornyosul a dolgozóasztalomon. Mihez kezdjek velük? A kisbetűs nyomtatványokat elolvasni előrehaladott makuladegenerációmmal még nagyítóval is csak nehezen tudom. Válogatok hát. Kiszedegetem a jóbarátok írásait. A legfontosabbakat. Írni róluk még így is csak nehezen tudok. Bevalljam? Félek, hogy kiesek irodalmunk vérkeringéséből. Magamra maradok, mint a hozzám hasonló öregek. Beleolvasok a kötetekbe, elraktározom őket, örülök nekik. Az asztalomon pedig egyre kevesebb marad. Sinkovits Péter, a zentai jóbarát, valamint a terézvárosi Brém-Nagy Ferenc első kötete. Orbán János Dénes prózája, Várady Szabolcs fordításra váró versei. Végül néhány kihagyhatatlan: Shrek Tímea rövid-prózája, amiből itt, a szemünk láttára válik novellafüzér, majd talán – esetleg már jövőre – nagyregény. Csender Levente megdöbbentő mesekönyve felrúgja a műfaj összes képzelt szabályait. Van itt aztán, amit félretolni lehetetlen. A lírikus Máté Imréről, 1956-os menekülttársamról Zsebők Csaba, egy fiatal történész írt két szakmabeli segítségével emlékkötetet. Érdekes kísérlet, még ha nehéz is egyetérteni vele. Mert hát, mit is állít a történész trió? Nem kevesebbet, mint hogy a Forradalmat mások mellett „a vidéki diákok Kolhoz-köre” készítette elő. A Petőfi-kör vagy a szegedi egyetemisták csak mellékesen kerülnek említésre. Az én szemtanú tapasztalatom szerint éppen ellenkezőleg, a kiváltságosok pesti egyetemeken tanuló fiai voltak a leghangosabb lázadozók. Vidéki diákok? Nem találkoztam velük. Másrészt a forradalmakat nem szokás – mint disznóölést – „előkészíteni”. Azok csak hirtelen, váratlanul kitörnek. Egy-egy főpróba adódik legfeljebb, mint az 1954-es futballtüntetés vagy egy felkeléshez közelebbi esemény, az október 6-i Rajk-temetés. Szervezett vidéki fiatalok tudtommal egyik eseménynél sincsenek. És hát, mintha mindez az emberarcú szocializmusból valami zavaros jobboldal felé sodorná 56-ot… Barátomról, Máté Imréről a kis kötetben kevés szó esik. Imre saját elbeszélése szerint Budapesten fegyverrel harcolt, majd Münchenben francia borokkal kereskedett. Jó költő és nagy mesemondó volt. Szeretetreméltó, festői figura. 1956-os szereplését harmincéves emigrációja alatt írta meg. Végül itt van előttem – már egy éve várja, hogy elolvassam – Száraz Miklós György Székelyek című kötete. „Történelemről és hagyományról” – közli az alcím. Szépirodalmi igénnyel, tehetem hozzá. Két és félszáz oldalnyi izgalmas, jó irodalom. Ennyi. Mintegy húsz kötet a 2019-es könyvfesztivál terméséből. „Csak” válogatás, tehát igazságtalan. Időközben megváltozott, alkalmi helyszínen, a Duna-korzón lement az idei évi Ünnepi Könyvhét. Azután is sok újabb kaland, sok újabb izgalom vár rám.