Úzvölgyében a románok saját sírkertjüket akarták felavatni egy olyan katonai temetőben, amelyet a magyarok is magukénak éreznek. Miért ennyire fontos ez a helyszín a román emlékezetpolitikának?
Ez nem emlékezetpolitika, ez csak egy eszköz, amit cinikus módon politikai célokra használnak. Furcsa módon ez a konfliktus úgy eszkalálódott, hogy a temető ügye már évek óta terítéken volt, régi vita, vannak-e ott román sírok. Ez azonban nem kegyeleti kérdés.
Mi áll akkor a háttérben?
A magyar-román kapcsolatokat mindig a pillanatnyi helyzet határozza meg. Az RMDSZ politikai helyzetének megrendülése mindenképpen tényező volt, mint ahogyan az is, hogy szakítottak a kormányzó szociáldemokratákkal. Az elmúlt időszakban volt pár év, amikor háttérbe szorultak a konfliktusok, de ez mostanában megváltozott, gondoljunk csak a „székelyföldi terroristák” ügyére. Ezt egyébként szerintem teljes mértékben a román titkosszolgálat gyártotta le, szerencsére a bíróság előtt összeomlott a vád. De említhetném a letartóztatott, elítélt magyar politikusokat is. Ennek a folyamatnak a része az úzvölgyi incidens is.
És mi lehet ezzel a román politika célja?
Az ottani kormányban szerintem felismerték, hogy meggyengült Orbán Viktor európai pozíciója, ráadásul az EP-választások sem úgy alakultak, ahogyan a magyar kormányfő szerette volna. A hatalomgyakorlás Romániában is illiberális, ne tévedjünk, de ez egyrészt nem kötődik konkrét pártokhoz, másrészt ezt így senki sem mondja ki nyíltan. A román politikát már régóta irritálja az Orbán-kormány térfoglalása Erdélyben, a regionális fennhatóságra tett kísérletek.
Ezek nem csak Erdélyre jellemzők, és általában „vállalkozásfejlesztés” címén futnak.
Persze, ez folyik teljesen nyíltan Kárpátalján és a romániaihoz hasonló módon a Vajdaságban is. Ez egy program Orbánék részéről. Vállalkozásfejlesztésre, templom- és iskolaépítésre költenek, de közben egy párhuzamos, magyar állami adminisztráció kiépítése is zajlik.
Kárpátalján ez ténylegesen betölt egy olyan szerepet, amire az ukrán állam képtelen. Románia esetében viszont egy működő államszervezetről beszélünk.
Többé-kevésbé valóban. A magyar iskolák, intézmények felszereltsége azonban még mindig elég gyenge, akár a velük azonos román líceumokhoz, intézetekhez képest is. A 2004 december 5-i népszavazás után a romániai magyarok körében olyan hangulat alakult ki, hogy „ha az anyaország lemondott rólunk, akkor majd boldogulunk magunk”. Ezt a 2008-as gazdasági válság változtatta meg, majd a Fidesz győzelme 2010-ben és a kettős állampolgárság bevezetése egy évvel később. Ennek az érzelmi de a praktikus hatásait sem lehet alábecsülni.
Hogyan viszonyult ehhez a román kormány?
Az összes érintett kabinet lehetőséget is látott ebben a „magyar kérdés” hosszabb távú rendezésére. Például azért, mert a magyar útlevelek révén felgyorsult a határon túli magyarok elvándorlása Magyarországra, vagy bárhova az EU-ba. Ez pedig nem volt ellenükre. Nyílt titok, hogy Kárpátalján mára alig 80 ezer magyar maradt, bár ezt soha senki nem fogja bevallani. Vajdaságból ugyanúgy elmentek nagyon sokan, főleg a fiatalok, a munkaképesek. Romániában annyiban más a helyzet, hogy bár itt is valószínűleg egymillió alá csökkent a magyarok létszáma, ez azért még mindig egy életképes közösség. Az eurót használó, Schengen-tag szlovákiai magyarok azonban egészen más helyzetben vannak.
Visszatérve még az úzvölgyi esetre. Tavaly Magyarországon attól féltek, Erdély és Románia egyesülésének centenáriumán magyarellenesen incidensek lesznek, Bukarestben pedig attól tartottak, a csíksomlyói pápalátogatás vagy az aktuális Trianon-megemlékezés kaphat románellenes színezetet. Egyik sem következett be. Miért éppen egy ezekhez képest kevésbé jelentős eseményből lett ekkora botrány?
A helyszín is fontos persze: a konfliktus ugyanis olyan helyen robbant ki, ahol egymás mellett van egy magyar és egy román megye, éppen mint mint Marosvásárhelyen 1990-ben, ahol akkor nagyjából fele-fele volt a városban élő magyarok és románok aránya. Aki kifundálta, hogy itt lehet ezt megcsinálni, jól számolt sajnos. Bár látni kell, hogy nem a helyi románok balhéztak, a tüntetőket odaszállították. Ráadásul ott voltak a pópák is – ők végképp nem mennek maguktól sehova, csak ha szólnak nekik. Ez egy üzenet volt a magyaroknak.
Mi volt az üzenet lényege?
Az, hogy ha akarunk, fel tudunk lépni ellenetek, mi vagyunk az erősebbek, magyarok féljetek, tartsatok tőlünk! Annak ellenére, hogy Orbánék már „három lábbal” bent vannak Erdélyben, a román állam időnként megmutatja, ki az úr a háznál.
De akkor miért hagyják a magyar térfoglalást?
Mert a magyar befektetések értéke mára eléri a több száz millió eurót és ennek a harmada egy hallgatólagos megállapodás alapján a helyi román elitnek, vállalkozóknak jut. Ez pedig van akkora pénz, amiért már nekik is érdemes lehajolni. Ezt a romániai magyar közösség egyik vezetőjétől tudom, az információ nem ellenőrzött, de hiteles forrásból származik. A románok eredetileg fele-fele arányú felosztást akartak, de Orbán Viktor erre azt mondta, hogy az sok, elégedjenek meg a 30 százalékkal. Ennyi a szerb elit „részesedése” is a Vajdaságban.
Ezzel váltották meg a román politika jóváhagyását?
Igen, mert ott is működnek a szokásos kelet-európai korrupciós mechanizmusok, amelyek paradox módon elősegítik az egymás melletti élést, mivel a mindennapi élet felülírja a nacionalista hőzöngést. Például a földvásárlásoknál. Ma az erdők, a termőföldek jelentős része már külföldiek kezében van Romániában. Csak persze, amíg az senkit nem zavar, ha egy holland vásárol 50-100 ezer hektárt, egy magyar esetében már 10-20 ezer is szemet szúr. De azért ez nem akadályozza meg Mészáros Lőrincet sem, hogy földet vegyen az embereivel, vagy a hozzá tartozó cégek végezzenek építési, felújítási munkákat. A NER a saját beruházásait valósítja meg Erdélyben is, ugyanígy folyik az erdélyi magyar civil társadalom, a független média bedarálása a rendszer alá. Homogenizálás zajlik, aminek – ne áltassuk magunkat – a helyiek nem állnak ellent, legfeljebb néhányan morognak, hogy miért kell mindent átengedni Budapestnek. De a helyi egyházak, például a reformátusok, soha nem látott összegekről dönthetnek, és ez teszi őket a rendszer lelkes támogatójává.
Budapestről ezt „közösségépítésnek” nevezik.
Az ingatlanfejlesztés és minden, amit felsoroltam, enyhén szólva nem közösség– és társadalomépítés.
Hétfőn a magyar kormány képviselője az Országgyűlésben az Úz-völgye kapcsán arról beszélt, megint megpróbálnak egy magyar-román történészbizottságot létrehozni a vitás kérdések tisztázására. Ennek már sokszor nekifutottak, most lát erre esélyt?
Nem. A százéves trianoni megemlékezések előtti időszakban különösen nem. A magyar-román történészi vegyesbizottságot 1971-ben hozták létre, azóta gyakorlatilag semmilyen eredményt nem tud felmutatni. Én is részt vettem egyszer-kétszer az üléseiken, olyan témákkal foglalkoztak, mint a klímaváltozás, csakhogy ne kelljen az érzékeny történelmi témákról beszélni. A vegyesbizottságban a román kollégák egyrészt nagyon műveltek, másrészt az a feladatuk, hogy magyar témában semmilyen érdemi engedményt ne tegyenek. Ezt kár tagadni.
Sehol nem lehetne ezt elkezdeni?
De, lennének jó ötletek. Például meglehetne vizsgálni a Trianon utáni határmenti régiókat, a szegénységi övezetek kialakulását, amelyek sorsát döntően befolyásolta a korábban egységes gazdasági tér mesterséges felbomlása.
Az egyik legaktívabb szervezője volt a Magyar Tudományos Akadémia bedarálása elleni tüntetéseknek. Jövő héten úgy tűnik, hogy megpecsételődik az intézmény sorsa.
Ez egy tipikus NER-történet: volt egy csúcsszintű politikai akarat az Akadémia megregulázására, miközben észszerű átalakításra valóban szükség lett volna. A szakpolitika teljes leépítése viszont szükségszerűvé tette, hogy erőből nyomják át az elképzelésüket. Közben az egészre ráakaszkodtak a NER tudományos „lovagjai”, és a NER fő technológusa, a Századvég. Palkovics Lászlónak pedig egy szavát sem lehetett elhinni közben, folyamatosan hazudott és lelepleződött. Szemünkre vetik a párbeszéd hiányát, de amikor fojtogatnak, akkor nem énekelsz. Amit ez a kormány művel az Akadémiával, az kimeríti a hazaárulást. Egy kollégámnak korábban azt mondta egyszer Orbán: „tíz évünk van, hogy kineveljünk egy teljesen új történész nemzedéket”. Ezt nyomják most le a torkunkon. Rengetegen fognak elmenni, elhagyják a pályát. Nem gondoltam volna, hogy annyira előrelátó leszek, hogy éppen június végén mondok fel az MTA-nál, amikor az egész kutatóhálózat sorsa megpecsételődik. Irónia és tragédia egyben.
Hol dolgozik majd?
Firenzében fogom tanítani a közép-európai térség történelmét.
