Legéndy Jácint versei

Publikálás dátuma
2019.06.29. 11:08

NYAKADBA OMLIK ugyanvers elcsípni egy nőt miközben a vonatra ugrasz éjfélkor olyan dicsőség mint piros lámpánál kilógatni stukkered a mercé- desz ablakából de voltaképp semmi csak olcsó pszichoakro- batikus mutatvány amit elő- adhatsz immár naponta a hold pengéje által bemetszett csuk- lójú felhők ünnepén az áldozat lehet szőke göndörített vagy olykor barna szögmerev hajú az első fékezésnél két gúlányi mellidommal nyakadba omlik ha éppen gerillákról kezdesz beszélni ugyan latinság mikor társalgás alatt a bliccelők egy- mást megérintik s végül a nő- személy se óhajt leszállni így házadig pöröghet veled narkó- maffiáról és arannyal bevont rovarszerű kalasnyikovról szin- te már felesleges csacsognod SÚLYOSABB LEHET zsetonvers a diszkót is újra megnyitjuk ne vesszen kárba a szőkített olajból származó zseton me- lyet beléfeccöltünk se a ki- gyúrt verőlegények és biz- tonsági őrök munkája hiszen sok arcot összegyűrtek míg el- értük hogy probléma nélkül zajonghassunk a lóvét meg ajándéktasakban cipelték a rendőreinknek tudod erős bi- cepszre van szükség ilyesmi- hez mert a kenőpénz olykor az ólomnál súlyosabb lehet 
Témák
versek
Frissítve: 2019.06.30. 07:47

Berta Ádám: A feladat (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.06.29. 10:55

(Részlet a Fejetlen kígyó című, készülő regényből)
„Az ubirról általában megjegyzik, hogy fel van puffadva. Sötét, vöröses színezetű, amiből arra következtetnek, hogy nemrég vért ivott. A török és a szláv kultúrkörben az a hiedelem is él, hogy ha valakinek a holtteste fölött átugrik egy állat, elsősorban kutya vagy macska, akkor az élőhalottá fog változni. ... Aki két szívvel és két lélekkel született, azt ­mhachkaynak nevezik. Ha valakiről kiderül, hogy mhachkay, akkor elűzik a közösségből. A mhachkay rendszerint nem éli meg az időskort, de a halálakor csak az egyik lélek juthat át a túlvilágra, a másik itt ragad, ezért a mhachkay holtteste életre kel, és vadászni kezd az élőlényekre. Képes rá, hogy éjjel repüljön, mint a bagoly, és az éj leple alatt utazókra is rátámadhat. Ha valaki éjjel az erdőben kóborol, azt elkapja, kiszívja a vérét és szétmarcangolja a belső szerveit. A mhachkay szomját kis időre az állatvér is oltja. Feljegyezték, olyan is előfordult, hogy a mhachkay puszta kézzel ásta ki magát a sírból, hogy aztán véresen, leszakadt ujjakkal az erdőben támolyogjon. Ennek úgy tudjuk elejét venni, ha arccal lefelé temetjük, és sarlót illesztünk a feje köré. A lefejezés is hathatós megoldás.” (Régi szláv hiedelmek enciklopédiája) Belenézett a kamerába, várt egy kicsit, és a kovácsoltvas kapu automatikusan nyílt előtte. Az autóját kint hagyta. Bekutyagolt a bukszusokkal szegélyezett kocsibejárón, százötven méterrel odébb átvágott a szökőkút előtt, és néhány márványlépcsőn át megközelítette az egyik franciaablakot, ami nyitva volt. A brutális méretű, hosszúkás helyiségben márványoszlopok, fáklyát utánzó, aranyozott szobortestű világítás, a terem közepén süllyesztett jacuzzi, azzal átellenben baldachinos ágy állt. A gazdálkodó balra fordult, és egy boltíves átjáró felé vette az irányt, amelynek túloldalán meglátta a kandallót, fölötte pedig egy irdatlan plazmaképernyőt. Senki nem jött elé. Egy oldalsó asztalon régiségek sorakoztak, mögöttük földig érő, vastag faliszőnyeg. Profilból látta meg a maffiózót, és először a tokája, a borostája és a szájából lógó szivar ragadta meg a figyelmét. Mind nagyobb volt, mint ahogy előzőleg emlékezett rájuk. A maffiózó lábánál három nő kuporgott, aranyszínű bikinikben, tálcáról fehér port szívtak. – Eredjetek odébb – mondta, amikor meglátta a gazdát. A lányok lassan értették meg, mit akar. Kábán felálltak, és megindultak kifelé. – Irtsa ki nekünk az ubirokat és mhachkayokat – mondta a gazdálkodó köszönés helyett. A maffiózó nem tudta, mit lépjen erre. A karosszéke olyan, mint egy trónus, a karfa aranyozott. A háta mögött óriási ablak, a nehéz, barnáslila függöny majdnem teljesen behúzva. Mindenfelől állólámpák vették körbe, a többi kárpithoz színben illő, fakólila bársonybúrával. – Egy hét múlva választ adok – ígérte. Következő hét vége felé meg is jött a válasz, ami egyetlen szám volt, egy kazah tengében értendő összeg. Húzós összeg volt, de az ortodox közösség öt leggazdagabb embere azért össze tudta adni. A gazda körbejárta a falut, hogy tisztázza, ki áll a megoldás mellé. Mindenki melléállt, és hónap végére a pénzt is lerakták. Félig volt pénzkötegekkel egy márkás sporttáska, az a fajta, amit birkózók és súlyemelők használnak, amikor edzésre mennek. A gazda – akinek nevét inkább nem írom ide – újra elment a maffiózóhoz, a házban ugyanolyan állapotokat talált, de egy fokkal már könnyebben eligazodott. A medencénél napozó három ukrán csajból kettő még ugyanaz volt, mint akiket korábban látott, a harmadik eltűnt, helyére egy új érkezett. Előző nap az átlagnál durvább buli lehetett, mert a gazda, bár ügyelt rá, hogy ne délelőtt menjen, hanem délután, egy nagyon kókadt maffiózót talált a fotelében, az obligát üvegasztal előtt. – Mégis, mit kapunk ezért a pénzért cserébe? – kérdezte, és nem titkolt büszkeséggel letette a sporttáskát az asztal lapjára. A maffiózó széthúzta a cipzárt, bekukkantott a táskába, aztán felvette a mobilját, ami épp akkor kezdett csörögni. Egy darabig hallgatta, aztán odakurjantott az egyik alvezérének. – Szerjózsa az, beszéljél vele. Az alvezér odalépett, átvette a mobilt, a maffiózó pedig újra a gazdára pillantott. Kérdőn nézett, úgyhogy a gazda nem volt benne biztos, most akkor meg kell-e ismételnie a kérdést. De nem kellett. – Kipateroljuk azokat a szarháziakat, és nyugtotok lesz – mondta a maffiózó fásultan. – Nem ezt akartátok? – Tisztelettel mondom, nem biztos, hogy olyan egyszerű – vetette ellen a gazda. – Több száz éve küzdünk ezzel a problémával. A maffiózó legyintett. – Megcsináljuk, nem kell fosni. A gazda érezte, hogy az audiencia véget ért, nem akart okvetetlenkedni. – Sok szerencsét – mondta, jattoltak, kifelé jövet elismerően füttyentett az új lány melle láttán, mert mind a három kedves teremtés éppen a zuhany alatt pancsolt; miután pedig hazaért, szólt az ortodox közösség másik négy módos tagjának, hogy minden oké, vagy legalábbis ígéret van rá, hogy záros határidőn belül minden oké lesz. – Főnök, ezek hatszáz éves hullák. – Attól még szitává lőhetjük őket – mondta a maffiózó. – Nem hiszem, hogy túl sokat ártana nekik – mondta az első alvezér. – Akkor mit akartok, mit csináljunk? – kérdezte kis hallgatás után a maffiózó, és felszívott egy csík kokót egy összecsavart tízezer tengés bankóval. – Elvitethetnénk őket valami lerakóhelyre – mondta a második alvezér. – Vagy zúzdába – mondta az első. – Az nem jó – felelte a maffiózó, és szipákolt egy kicsit. – A lerakóhely viszont jó. Csak legyen nagyon messze. Őrzött lerakó – tette hozzá. A maffiózó rögtön tudta, hogy külföldre kell szállítani a koporsókat. De vajon hova? Mongólia nagyon nagy ország, gondolta először. Kína még nagyobb, gondolta aztán. A kokain végigáramlott az erein. Talán még Kínán túlra is vitethetné a koporsókat, tűnődött. Elvégre kifutja a keresztények pénzéből. – Főnök, nemrég láttam egy vámpíros filmet – mondta Utyug, a második alvezér tétován, és ő is összesodort egy bankót. – Igen, ezek az ubirok meg mhachkayok végül is vámpírok, ha úgy vesszük – bólogatott az első alvezér. – És abban a filmben azt mondták, a vámpírok eredetileg valami nagy fenyőerdőből származnak. Egy kastélyból rajzott ki az összes, évszázadokkal ezelőtt. – Az biztos – mondta a főnök. – Ez a keresztény gazda is azt mondta, hogy ezek már több száz éve itt vannak. – Kicsit elbambult, vászon zsebkendővel törölte az izzadt homlokát, mint egy mexikói drogbáró, aztán felcsillant a szeme. – És hol van az a fenyőerdő? – Valahol a hegyekben – mondta az alvezér –, Bukarest és Budapest közt félúton. A főnök elővette a telefonját. – Buka… micsoda? – a kijelzőn megjelenő térképet nézegette. Az első alvezér is a telefonját böködte. – Vámpírok – motyogta. – Itt van, itt írja: a Kárpátokban laknak. Ez az a hegység. A főnök képe felderült. – Oké, jó lesz – mondta. – Ez rohadt messze van. Senki se hallott még erről a helyről. Még aznap kibérelték a szokásos chartergépüket, amivel lopott árut szoktak hordani Azerbajdzsánba meg Szibériába, és a két alvezér kocsiba ült, hogy felmérjék, pontosan hány koporsóról van szó.
Szerző

Nyomvonalak, a la Cluj - A Kolzsváros című antológiáról

Publikálás dátuma
2019.06.29. 10:38

Fotó: Népszava archív
„Kolozsvárt ismerni kell, nem lehet megmagyarázni” – mondja Márai. Hiába tudjuk, hogy a tavasz még mindig megáll a Házsongárdi temetőben, hogy a város legrégebbi emeletes háza Mátyás király szülőháza, hogy a Sétatér gesztenyefái több mint 100 évesek, vagy ahogyan a Bartók gyűjtötte népdal szól, „Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenc záros”, addig nem ismerjük, amíg nem tesszük minden egyes szegletét személyes élménnyé. Ezt lehet úgy, hogy hosszan időzünk a városban, egy kicsit belelakjuk magunkat, de akár úgy is, hogy mások, például írók és költők Kolozsvár-érzeteibe szippantva az irodalmat használjuk közvetítőnek az ismerkedéshez. Balázs Imre József és Daray Erzsébet összeállításában egy olyan antológia született, amely a maga módján példaértékű: irodalmi rangtól és politikai hovatartozástól függetlenül – Bodor Ádámtól Szőcs Gézán, Visky Andráson és Térey Jánoson át Gerlóczy Mártonig – sorakoztat olyan szerzőket és műveket, melyek a térképen egyetlen pontnak jelölt, közel 180 négyzetkilométeres területen, Kolozsvár többnyire konkrét utcáin és terein érnek össze. Az egyes irodalmi művekből kiemelt részletek mellé sok esetben tényleges térkép-illusztráció is került – miközben boga­rásszuk a volt és még előbb volt utcaneveket, a jelenbeli műholdképekre vetített több mint százéves állapotokat, és keressük rajtuk az idézett és megidézett múltat, szép lassan a város érzelmi topográfiája is kezd kirajzolódni előttünk. Egyre jobban meg- és átérezzük, akkor is, ha esetleg még sosem jártunk ott, mit jelent annak a 30 szerzőnek, akinek a regényeiből, elbeszéléseiből és verseiből kiemelt Kolozsvár-részletek az olvasót egyre beljebb és beljebb viszik a mindig sokszínű város sűrű emlékezethálójába. Gondolatban vagy ezerszer körbejárjuk általuk a Mátyás-szobrot, meglessük a még mindig barna ajtót, ami mögött Szendrey Júlia lakott, amikor a költőt kereste a harcok után, és látjuk, amint Bodzai Ágost nyugdíjas tanár kaptat felfelé a Majális utcán, vizes zsebkendővel a fején, s közben arra gondol, milyen tengermély undorral gyűlöli a feleségét, Berillt (Cserna-Szabó András). Azon a Majális utcán, a villanegyedben, ahol a Securitate föld alatti fogdájában Bodor Ádám töltötte büntetését, amiért telenyomta mustárral Barkas elvtárs felöltőjének zsebét. „Kolozsváron” valahogy Szőcs Géza is sokkal barátságosabb jelenség: vízirózsa-főzelékkel és zuzmótortával kínál, közben mesél a Horea út 6. szám alatt lévő házról, melynek a lépcsőin annyira kényelmes a fölfelé haladás, mintha csak lefele menne az ember. Mutatja térkép is. Ahogyan a Híd utcai kaput is, amely előtt – ezt Gerlóczy Márton Mikecs Anna: Altatójából tudjuk – kora délutánonként fiáker állt meg, de ujjal végigjárható az „áj­váj”-ra keresztelt városi vasút útvonala is, amivel az állomástól a Fő térre, majd azon túl a Séta tér végén lévő uszodáig vagy a Szent Péter-templomig mehetett az utas, egészen 1902-ig, amikor is a sok baleset miatt felszámolták. A rendkívüli érzékenységgel válogatott szövegek olyannyira élővé teszik a várost, hogy a végére, ha az olvasó, teszem azt, a „Madácsuccára” gondol, pontosan tudja Tompa Andrea Omertájából, hogy a 19. században a „hóstát” része volt, a Cukorgyár és a Pillangó-telep környékén, s hogy egy évszázaddal később Szabó T. Anna ott, a Madách utca aszfaltozatlan, gödrös földútján tanult, saját akkori feljegyzése szerint „biciglizni”. „Fogta apám hátulról a kerékpár ülését, míg én az egyensúly és a sebesség arányát próbáltam kitanulni…” Talán ez ennek az antológiának is a legnagyobb erénye: az ismert és kevéssé ismert szerzőktől vett idézetek egyensúlya, mely határozottan kellemes tempójú útra csábít a 17. vagy akár a 20. századi Kolozsvárra, nem utolsósorban pedig a kortárs magyar irodalomba. (Irodalmi kalauz, Balázs Imre József és Daray Erzsébet összeállítása, Jelenkor, 2019. 328 o.) 
Szerző