Történetek egy rendezőről – Horváth Ádám halálára

Publikálás dátuma
2019.06.30. 12:20

Fotó: Népszava
Alkotásaiban tovább él és ennél többet egy ember – egy művész – nem érhet el. Így azt a szomorúságot, amit a múlt héten elhunyt Horváth Ádám halála váltott ki, felülírja az öröm és a büszkeség, hogy ismerhettük őt, beszélgethettünk vele és tanúi lehettünk művészi pályája megérdemelt sikereinek. Tudomásul vesszük a megváltoztathatatlant, de a róla szóló, gyakran általa elmondott történetek ma is élővé teszik őt.
Több mint két évtizeden át dolgozott például Hofi Gézával. 1971 és 1994 között nyolc műsorát rendezte a tévében. Köztük voltak szilveszteri szórakoztató adások is. Azt mesélte, hogy tisztában voltak vele, ezeket a programokat a pártközpont hagyja jóvá. Ezért aztán kitalálták, hogy mindegyikben lesz egy kiugróan kritikus rész. „Azt kiszúrják, a többi átmegy” - idézte fel a cenzúra kijátszásának ősrégi, de általuk is sikerrel alkalmazott módszerét. Nem mellesleg annak kapcsán beszélt erről, hogy a médiatörvény – amely miatt egyébként alig két év után felállt a tévéelnöki székből is – gyakorlatilag lehetetlenné tette a munkát a rendszerváltás utáni időkben is. „Ma nincs ilyen beleszólás, de az intézmény annyira függ a pártkuratóriumoktól, a pénztől, hogy oda függetlenség” – fűzte még hozzá. Amúgy ez a több mint tíz évvel ezelőtti állapot, azóta a helyzet rosszabb lett, ám ez már más lapra tartozik. Horváth Ádám igyekezett függetleníteni magát a politikától, miközben persze mindenről megvolt a véleménye és megtalálta a módját is annak, hogy ezt közhírré tegye. Erre szolgált a Szomszédok, az első igazi magyar szappanopera, amelyet ő talált ki és fejlesztett az egész országot megmozgató eseménnyé. Egyik nagy találmánya volt, hogy a végén, amikor kiírták a szereposztást, a főszereplők afféle tétel-mondatokat mondtak el premier plánban, ami tovább erősítette a történetet és a nézők ezáltal közelebb kerültek a játszó személyekhez. A rendező erről így fogalmazott: „A teleregény alapja az volt, hogy három család életét mutassuk be, de mindennapi aktualitásokat is belevigyünk anélkül, hogy politikailag állást foglalnánk”. Ami persze így csak félig igaz. Ugyanis ezekkel a tétel-mondatokkal Horváth Ádám nagyon is politizált. Szereplőin keresztül elmondta véleményét az aktuális, az embereket és a közéletet foglalkoztató történésekről. Jellemző, hogy kezdetben valóban csak egy rövid mondat hangzott el a főhősöktől, később azonban ezek egyre hosszabbak, szinte mini-esszék lettek. A forgatásokon – mint egyéb megnyilvánulásaiban is – szigorú volt, de mindig nagyon emberi. Ezzel magyarázható, hogy – főiskolai, később egyetemi - tanítványai rajongtak érte, színészei pedig nagyon szerettek vele dolgozni. Ő ezt így élte meg: „Nagy ajándéka az életemnek, hogy forgathattam világhírű karmesterekkel, zenészekkel, majdnem minden magyar íróval, s kiváló színészekkel”. Ez a kölcsönös tisztelet nagyszerű alkotásokat eredményezett. És persze mindehhez szerencse is kellett. Elmesélte, hogy 1963-ban felajánlották, készítsen portréfilmet egy nagy zenészről. Neki kellett választania a zeneszerző Kodály Zoltán és a remek énekes, Székely Mihály között. Hosszas vívódás után az utóbbira voksolt. Röviddel a film bemutatója után a kiváló basszus meghalt. „Ha akkor másképp döntök, akkor a nagy magyar operaénekesről alig marad két kis felvétel” – mondta. Amúgy pedig ebben is úttörő volt: a Magyar Televíziónak és neki is ez volt az első portréfilmje. Amit aztán még rengeteg, nagyon igényesen, ugyanakkor korszerűen megalkotott mű követett. Horváth Ádám több műfajban is iskolát teremtett, ami nem volt nehéz, hiszen az ősi időkben a rendezők „mindenevők” voltak. Ha tévéjátékot, vagy drámát vitt képernyőre, akkor utána dokumentumfilm következett, majd egy opera, vagy balett, aztán vetélkedőműsor több helyszínnel. Akik ezekben közreműködtek, valóban profikká váltak, értettek a tévézés, a műsorkészítés valamennyi részéhez. De ez már a múlt. Az utóbbi húsz év már egészen másról szól. Nem csoda, hogy Horváth Ádám – és a hozzá hasonló szakemberek, akiket nyugodtan nevezhetünk „ősbölényeknek” – jó ideje éles kritikával figyelik, mivé lett, aminek az alapjait ők tették le. „Régen a több száz tévéjátékban megfordult az egész magyar- színész-rendező elit. Hitelesen tudtunk dolgozni. Most nem tudom, ki számít hitelesnek a televíziózásban” – fogalmazott egyszer. És felidézte, hogy annak idején – Vitray Tamás műsorvezetésével – nagy országos játékokat rendezhettek. A vidéki helyszínekre olyan – ma már legendás – riportereket küldhettek, mint Balogh Mari, Horvát János, Vértessy Sándor, Wisinger István. „Fiatalok voltak, izgatta őket, hogy élőben az ország különböző helyeiről lehet képet rajzolni egy játékon belül. És hitelesek lettek” – vonta le a végső tanulságot. Horváth Ádám – pályája megkoronázásaként – 2007-ben megkapta a Kossuth-díjat. Addigra már érdemes és kiváló művész volt, két különböző művészeti díj birtokosa, s az MTV örökös tagja. Az elismerések sokat számítottak neki, büszke is volt rájuk, de mégsem ezek határozzák meg pályáját. Hanem a művei, amelyek ma is nézhetők és még nagyon sokáig hirdetik: élt köztünk egy nagyszerű ember, aki rendező is volt.  
Frissítve: 2019.06.30. 12:28

Juhász László Görbülő: szereleM (eMlékeMnek)

Publikálás dátuma
2019.06.30. 11:11
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
„A következő hetek mesebelien harmonikusak, vagyis frankón megy minden. Igaz, idejük jelentős részét külön töltik.”
Ennek az iccakának annyi – dödögi ifj. F, miközben fáradtan, hazafelé vonszolja magát a belvárosban úgy éjjel kettő felé. – Egy lófaszt annyi, ha föladod, akkor persze, akkor annyi… A tüneményes tolmácslány, M meg ott szenved vagy inkább élvezkedik a franciái karmai között – mordul, és fordul, hogy kimentse a „tüneményest” a gallok fogságából, ám ebben a pillanatban épp csak el tud ugrani egy felé döngető kisbusz elől. A vezetőoldalon – derékig kilógva az ablakból – az egyik „kiskakas” kukorékol franciául, feltuningolt állapotban, mellette pedig a lány kacag önfeledten. Na, ebben a franciázásban már biztosan nem veszek részt – próbál magának humorkodni ifj. F, pedig miközben lányszöktetni indulna, a szex eszébe sem jut. Persze dehogynem, hisz valahányszor M-re gondol, vagy meglátja őt, a farka mindig intenzíven visszajelez, de tény, hogy ezúttal a lelke vagy mije főszerepel, szerelemről vagy inkább a szerelemvágyról dudorászva ott belül. Fesztivál van a városban. Nemzetközi. Jó néhány nyugati társulattal, ami a húszéves ifj. F-nek, a 70-es évek közepén, külön izgalom. Ilyenek a franciák is, akikkel – érthetetlen módon – éjjel-nappal együtt van a lány, pedig tolmácsnak szegődött melléjük, nem pesztrának! Amúgy ifj. F szerint jófejek a gallok. Rájuk jellemző lazasággal – hogy a faszba másként – balosok, hisznek a szocializmusban, de azt sem rejtik véka alá, hogy amit Magyarországon, illetve en bloc a „létezőben” tapasztalnak, az nem comme il faut. És a lány ezt mindig mosolyogva fordítja. Egyesek szerint a tűzzel játszik, de ifj. F erre magasról szarik: védjék meg a franciái, akikkel most is kvaterkál.
Ifj. F soha nem tud megtervezni semmit úgy, ahogy szeretné – főleg, leginkább és elsősorban a nőügyeit. És most, tessék: szinte percre pontosan, ahogy előre kigondolta: jön a lány. A tér északi csücskén lép be a kávéház óriási ablakain kiáradó fénybe. Karcsú, meg minden, meg az ismert mosoly, azok az egyszerre gyermekien kedves, cinikus és erotikus ferde vágású szemek! Húú! – buggyan ki ifj. F-ből a tátott szájú csodálat. M-nek sejtelme sem lehet arról, hogy másodperceken belül randizni fog, hogy a kávéház oszlopai mögül elé tornyosul az a mázsa közeli, 193 centi, akit ismer ugyan, de agit még nem adott neki, vagyis, nem érti: mire föl van itt ez a történés? A „Szia, téged várlak” shakespeare-inek nem mondható antré-je annyira sérti ifj. F saját fülét (nemhiába: színházi ambíciókkal és némi drámairodalmi olvasottsággal bír), hogy legszívesebben lelépne, de azok a szemek ragyognak felé, ráadásul az említett háromságból a cinizmus hiányával. Az első sör zutty, ahogy kell! A második a nem várt, gyors sikernek áldoztatik, a lány arcát gyönyörködve fürkészőn, néhány banális mondat kíséretében. A harmadiknál netovább, hisz nem a pia miatt ülnek itt, a macsós csajozós stíl pedig amúgy sem megy neki, főleg úgy, hogy a szinte folytonos szexuális vágyát elnyomja egy érzés, ami lenyugtatja, visszafogja… Könnyed beszélgetés kelléke lenne tehát a harmadik krigli, ha a partner – bár ifj. F szellemesen sziporkázik – néhány rövid, mosolyba öltöztetett válaszon túl részt venne ebben a társasjátékban, de M nem egy szószátyár teremtés, aminek ifj. F ekkor nem örül igazán. Később persze M nyelve is aktivizálódik, ami – lám, ezúttal minő boldogság – nem verbális haszontalanságokban merül ki.
A következő hetek mesebelien harmonikusak, vagyis frankón megy minden. Igaz, idejük jelentős részét külön töltik. M dolgozik és kemény néptáncpróbákon teszi még tökéletesebbé a testét, már ha ez még lehetséges. Ifj. F pedig abban a színházi műhelyben él, melyről erőst hiszi – mit hiszi: tudja –, hogy egyszer a honi dohos, poros színházművészet megújítója lészen. Grotowskit és Brookot rajongja, Gordon Craig színházába képzeli magát, miközben – jelentős egóját legyűrve – csicskásnak is elszegődne Ascherék mellé Kaposvárra… Szóval, van gondja doszt. Szerencsére M szülei sokat vannak távol, így legalább éjszaka találkozhatnak. Kis kavics a zsalura, vigyázva, hogy a spion albérlő észre ne vegye. Aztán azt, ami a szobában történik, akár hallhatja is. Van mit! M-nek nemcsak a teste izzik, vibrál, hanem a szeme is. Szerelmes, és ezt meg is vallja. Azt mondja: neki ez az érzés az igazi boldogság; többet jelent, mint a szex. Ifj. F kissé megroggyan a dupla súlyú vallomástól, merthogy M szerelmes, az nagyon is oké, hisz ő is az, de hogy a szex nem annyira..., vagy mi van…? Lehet, hogy nem olyan jó szerető, mint gondolja? M nagyon is jól tudja, mivel mit és mikor kell mívelni, de van olyan mutatvány, amire ő tanította meg, aminek a fortélyaiba ő vezette be a lányt. És ez azé', akárhogy is, na! Ifj. F – természetesen M-nek köszönhetően – hamar feledi önmagával szembeni kételyeit. Mindketten izgatottak: néhány nap múlva csodás élményük lesz. Ifj. F-nek a csak azon a napon megüresedő kéglijében reggeltől reggelig szerelmeskedni fognak. De: M nem kap szabadságot, ifj. F-nek pedig beraknak egy elmaradt előadást. Találkozás megint este tíz után. Ifj. F feltűnően zaklatott. Az előadás szar, ha nem is csupán, de jelentős mértékben, az ő hibái miatt. Fásultságot érez, kérdések cikáznak az agyában, melyek mellett felkiáltójelként tornyosul a szerelem, vagyis: M. Kissé megnyugszik. Szerelmeskednek, vagy valami hasonlóval próbálkoznak, illetve próbálkozik ifj. F, de van ez így: nem jön össze. M kedves, türelmes, ennek ellenére ifj. F kemény, macsós lépésre szánja el magát: megsértődik! A lányra! A miért kérdésének feltevésére sem gondol, nemhogy a válasz kutatására.
Ifj. F szivacsosodó memóriájában, közel fél évszázad múltán jönnek elő a kérdőjelek, de már nincs felelet, pedig a felesége is – aki az M-mel megbeszélt senior randira szállítja (lévén ifj. F már vezetni sem tud) – csak arra kíváncsi, azt feszegeti, hogy miért? Tomisén – motyogja ifj. F –, ez csak egy szerelem... emléke M-nek.
Témák
szerelem
Frissítve: 2019.07.02. 14:35

Millei Ilona: Női kórterem

Publikálás dátuma
2019.06.30. 09:54

Fotó: CINEBERG
„Ilyenek ezek! Még ezt is megspórolják! De velem nem szúrnak ki, velem nem szúr ki senki! Basszák meg a mackósajtjukat! Kell is az nekem! Hoztam én magammal mindenféle finomságot!”
Ágit a műtét után levitték az intenzívről a kórterembe. Egyedül volt, így hát azt kérte, az ablak melletti ágyba helyezzék el a szürke járólapú, valamikor fehérre festett, mára inkább áporodott homokszínűre váltott, kétágyas szobában. Megpróbált kényelmesen elhelyezkedni, már amennyire sanyarú állapotában mozdulni tudott. Alig pihegett, amikor nyílt az ajtó, új szobatárs érkezett. Az ötven év körüli, alaposan kisminkelt, nagy mellei miatt akár még soványnak is tekinthető nő végignézett a szobán, és bosszús sóhajjal konstatálta, hogy neki a szekrény melletti ágy jutott. Elégedetlenül megrázta vállig érő, vörösre festett, loknis haját, majd dühös mozdulattal az ágya végébe csapta kitömött sporttáskáját. Kérdés nélkül pakolni kezdett a szekrénybe, levetkőzött, kényelmes szabadidőruhába bújt, majd a magával hozott lázlapját fölakasztotta az ágy végére. Aztán egy selyem pongyolát, álomszép fürdőlepedőt terített a paplanra, hogy a kopott éjjeliszekrény fiókjába dugott sminkkészlettel, habszivaccsal, étkészlettel fejezze be a rámolást. A tetejére még odatett egy csili-vili bögrét, tányért, kést és kanalat, és elégedett mozdulattal a vetett ágyra telepedett. – Cilike vagyok, holnap lesz a műtétem. Nem izgulok, megmondta a dokim, hogy csak három lukat fúrnak a hasamba, hogy kivegyenek egy cisztát, még csak nyoma sem fog maradni. Magát műtötték már? Ja, látom, igen. Mit adnak itt enni? Milyen a kaja? – mondta mindezt szinte egy szuszra. Ám mielőtt Ági válaszolhatott volna ismét nyílt az ajtó, egy nővér jött be, nagy tálalókocsit tolt maga előtt. Ági ágyánál megállt, az éjjeliszekrényére tett egy habszivacs tálcát, rajta egy szelet kenyeret és egy mackósajtot. – Teát kér? – kérdezte, és a választ meg sem várva teletöltötte a bögréjét a gyanúsan világos folyadékkal. Cilike feléledt: – Jaj, drágám, én nem kérek teát, én úgyis csak üdítőt fogok itt inni, hoztam is magammal mindenfélét. Hát, mert kell itt a vitamin, vagy mi a franc, igaz? Igaz hát! Szóval nem kérek teát. Mit lehet enni? A nővér megvonta a vállát, visszatette a kancsót a tálaló kocsira, és Cilike ágyához lépett, hogy megnézze a lázlapot. – Magának nem jár vacsora, holnap műtik – mondta az asszonynak, és kitolta a szobából a tálalókocsit, hogy a többi beteget is ellássa. – Hát ez jó! Még hogy nekem, nekem nem jár vacsora?! – dühöngött Cilike. – Ilyenek ezek! Még ezt is megspórolják! De velem nem szúrnak ki, velem nem szúr ki senki! Basszák meg a mackósajtjukat! Kell is az nekem! Hoztam én magammal mindenféle finomságot! – Azzal benyúlt a sporttáskájába, hogy a csili-vili tányérra molnárkát, téliszalámit, paprikát, paradicsomot és sajtot varázsoljon egy pillanat alatt, tüntetőleg mellérámolt egy másfél literes Ice-teát, majd jóízűen megvacsorázott. Amikor befejezte, ismét Ági felé pislantott: – Bár, ami azt illeti, ami jár, az jár! Már a vacsora, nekem! Fizetem a tb-t, nem?! De! Különben kell a szarnak az a szar! Mit is mondtál, hogy hívnak? Ági? Az jó. Szép magyar név. A neve sokat elárul az emberről. Szóval, Ági, elárulom neked, én még sohasem éheztem. Nem is fogok soha! Tudod, miért? Nekem annyi konzervem van otthon, hogy tőlem jöhet akármilyen háború, az biztos, hogy nekünk, a férjemnek és a két lányomnak mindig lesz mit ennünk! Érdekel, hogy honnan? Én egy élelmiszerboltban dolgozok, és amikor leértékelés van, mindig hazaviszem a leértékelt árut! Hát persze, nem azt, amit a prolik, mert kicserélem azokat olyanokra, amik sokára járnak le. Te! Nem tudod elképzelni, nálunk mennyi konzerv van otthon! Én egy kispesti tízemeletesben lakom a lakótelepen, a konyhaszekrény, a konyha, a gardrób, a lányok ágya alja, a mi ágyunk alja, a szekrény is tele van konzervvel. Meg anyámék falusi háza is! Jó sok elfér náluk! - Ezen egy kicsit elandalodott, majd a konzervek tömegének képzeletbeli látványán elmosolyodva így folytatta: – Főzni is mindig mirelitből főzök, amit szintén leértékeléskor veszek meg, és ugyanúgy frissre cserélem, mint a konzerveket. Én aztán jól tartom a családomat! Még az orvos is azt mondta az uramnak, hogy fogyjon le, ha élni akar. Tudják is ezt az orvosok! A férfinak enni kell! Még folytatta volna a monológot, amikor ismét nyílt az ajtó, egy orvos és egy betegszállító lépett be. – Bocsánat, hölgyeim! – mondta az orvos –, Sajnos olyan sok betegünk van, hogy muszáj még valakit itt elhelyeznünk A betegszállító úr mindjárt átrendezi a szobát, maguk csak maradjanak az ágyukon! A betegszállító bólintott, és egy időközben megjelent nővér segítségével gyorsan arrébb tolta az éjjeliszekrényeket és az ágyakat. Ágiét az ablak felé, Cilikéét a szekrény felé. Csináltak egy ágynyi és egy éjjeli szekrénnyi helyet, majd kimentek. Cilike mindaddig hallgatott, amíg benn voltak, ahogy becsukódott az ajtó, káromkodni kezdett: – A rosseb egye meg! Ide még egy embert! Menjenek a pi…ba! Még csak meg sem kérdezték! Csak úgy betolják majd, mi?! Még akkor is dohogott, amikor újra nyílt az ajtó, és meghozták az új beteget. Idős, ősz néni volt, csukott szemmel feküdt a gurítható ágyon, az infúzió a feje fölött lötyögött. Gyorsan a helyére tolták, a nővér elrendezte a lázlapot, az infúziót és a néni holmiját, majd mielőtt kiment odaszólt a benn lévőknek: – Hagyják aludni Hanna nénit! Elég nehéz műtéte volt. Inni ne adjanak neki ha kér, csak a száját nedvesítsék meg. Ideteszek egy kis vizet, meg egy gézlappal bevont falapocskát. – Hanna, mi?! – pökte ki keskeny szájjal a szavakat Cilike, miután becsukódott a nővér után az ajtó. – Hát, az biztos, hogy nem keresztény név! Igaz? Jaj, édes istenem! Hogy jövök én ehhez?! – azzal elfordult, leoltotta a kis neont, ami az ágya fölött égett, és tíz perc múlva már aludt is, amit onnan lehetett tudni, hogy közben aprókat horkantott. Az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt, Hanna néni csak éjjel három óra felé ébredt fel, és vízért könyörgött. A nyöszörgésére Cilike is kinyitotta a szemét, dühösen csak annyit mondott: – Én ugyan föl nem kelek innen! Dögöljön szomjan! – és tüntetőleg ismét elfordult a szekrény felé. Ági nagy nehezen föltápászkodott, megnedvesítette a gézt, és körbevizezte vele a néni száját. Arra gondolt, fordított esetben ő is biztos ezt tenné. A néni nem szólt egy szót sem, csak hálás pillantást vetett a nála jóval fiatalabb nőre. Ági nagy nehezen visszafeküdt, és ő is elaludt. Reggel, amikor felébredt Cilike már nem volt a szobában, fölvitték a műtőbe. A nénit épp egy nővér mosdatta, és mikor észrevette, hogy Ági ébren van, kérdőn nézett rá, hogy őt is mosdassa-e meg. A nő megnyugtatta, szívesebben fürödne egyedül a fürdőszobában. Délelőtt tíz körül járhatott, amikor Cilikét visszahozták a kórterembe. Kicsit csendesebb volt, mint műtét előtt, de azért szemmel láthatóan nem nagyon viselte meg a beavatkozás. Egyre csak az ajtót leste, hogy mikor jön be hozzá az orvos, aki műtötte. Az ajtó azonban még órákig nem nyílt, míg végül jött egy fiatal doki, de nem Cilikéhez, hanem Hanna nénihez lépett oda, és gyengéd hangon megkérdezte: – Hogy van? Az idős hölgy bólintott: – Köszönöm, megvagyok. Miután az orvos kiment, Cilike rákezdte: – Hol az én dokim? Még be se jött hozzám! Bezzeg ehhez a nőhöz lejönnek. Hát, persze! Hanna! Igazi zsidó név. Ezek mind összetartanak. Tudom én, meg azt is, hogy még a bőrük alatt is pénz van. De van ám nekem is! Majd, ha bejön a családom, ad az uram. Nem hoztam magammal, nehogy ellopják! Majd az uram hoz! Nem is kéne nekem egy zsidóval egy szobában lennem! Hogy jövök én ahhoz keresztény létemre, hogy egy ilyennel feküdjek egy szobában?! A néni nem szólt, behunyta a szemét. Eljött a látogatási idő, Cilike nagy gonddal fésülködött, sminkelt előtte. Csak, hogy az ura szépnek lássa. Aztán nyílt az ajtó, és belépett, pontosabban begurult rajta a férj. Alig 160 centis, és legalább 120 kilós, kopasz férfi volt. A tokája a melle közepéig, a hasa a térdéig lógott. Mivel nem kapott rendesen levegőt, menni is alig tudott. – Na, látod, hogy jól tartom – szólt oda Cilike Áginak. – Mert jól tudok ám főzni! Nagyon jól! – Ez igaz – erősítette meg a férj. – Te főzöl a legjobban a világon! Harmadnap a nem túl súlyos műtét után elbocsátották Cilikét a kórházból. Egész délelőtt nyafogott, hogy a „dokija” még csak egy pillantást se vetett rá. Bezzeg a zsidókat másképp kezelik! Összepakolt, fésülködött, sminkelt, majd egyszer csak odaállt Ági ágya elé: – Kikísérsz? A folyosón azt mondta Áginak: –  Cseréljünk telefonszámot, barátkozzunk, ha már egy szobában feküdtünk! Ági ránézett: – Velem?! Aligha! Mondd, tulajdonképpen mi a bajod a zsidókkal? – Miért – kérdezte mélyen elpirulva Cilike. – Mert én is az vagyok. – Csak mondod. Nem is úgy nézel ki! – Az vagyok. – Tulajdonképpen semmi bajom velük. Csak, hát… zsidók. Hát akkor, szia – azzal beslisszolt az épp kinyíló liftajtón. Férje, aki érte jött, és épp kiszállni készült, azonnal visszalépett anélkül, hogy a nehéz sporttáskát kivette volna a felesége kezéből.
Az ajtó becsukódott, a lift elnyelte Cilikét, kövér, szuszogó férjét és a sporttáskát. Ági visszament a szobába. Az idős hölgy ébren feküdt. Mikor meglátta Ágit, halkan megjegyezte: – Nagyon rendes nő volt ez! Keresztény. Én templomjáró, hívő katolikus vagyok, és isten biztos megbocsájtja, de a zsidókat én is tiszta szívemből utálom! 
Szerző