Millei Ilona: Női kórterem

Publikálás dátuma
2019.06.30. 09:54

Fotó: CINEBERG
„Ilyenek ezek! Még ezt is megspórolják! De velem nem szúrnak ki, velem nem szúr ki senki! Basszák meg a mackósajtjukat! Kell is az nekem! Hoztam én magammal mindenféle finomságot!”
Ágit a műtét után levitték az intenzívről a kórterembe. Egyedül volt, így hát azt kérte, az ablak melletti ágyba helyezzék el a szürke járólapú, valamikor fehérre festett, mára inkább áporodott homokszínűre váltott, kétágyas szobában. Megpróbált kényelmesen elhelyezkedni, már amennyire sanyarú állapotában mozdulni tudott. Alig pihegett, amikor nyílt az ajtó, új szobatárs érkezett. Az ötven év körüli, alaposan kisminkelt, nagy mellei miatt akár még soványnak is tekinthető nő végignézett a szobán, és bosszús sóhajjal konstatálta, hogy neki a szekrény melletti ágy jutott. Elégedetlenül megrázta vállig érő, vörösre festett, loknis haját, majd dühös mozdulattal az ágya végébe csapta kitömött sporttáskáját. Kérdés nélkül pakolni kezdett a szekrénybe, levetkőzött, kényelmes szabadidőruhába bújt, majd a magával hozott lázlapját fölakasztotta az ágy végére. Aztán egy selyem pongyolát, álomszép fürdőlepedőt terített a paplanra, hogy a kopott éjjeliszekrény fiókjába dugott sminkkészlettel, habszivaccsal, étkészlettel fejezze be a rámolást. A tetejére még odatett egy csili-vili bögrét, tányért, kést és kanalat, és elégedett mozdulattal a vetett ágyra telepedett. – Cilike vagyok, holnap lesz a műtétem. Nem izgulok, megmondta a dokim, hogy csak három lukat fúrnak a hasamba, hogy kivegyenek egy cisztát, még csak nyoma sem fog maradni. Magát műtötték már? Ja, látom, igen. Mit adnak itt enni? Milyen a kaja? – mondta mindezt szinte egy szuszra. Ám mielőtt Ági válaszolhatott volna ismét nyílt az ajtó, egy nővér jött be, nagy tálalókocsit tolt maga előtt. Ági ágyánál megállt, az éjjeliszekrényére tett egy habszivacs tálcát, rajta egy szelet kenyeret és egy mackósajtot. – Teát kér? – kérdezte, és a választ meg sem várva teletöltötte a bögréjét a gyanúsan világos folyadékkal. Cilike feléledt: – Jaj, drágám, én nem kérek teát, én úgyis csak üdítőt fogok itt inni, hoztam is magammal mindenfélét. Hát, mert kell itt a vitamin, vagy mi a franc, igaz? Igaz hát! Szóval nem kérek teát. Mit lehet enni? A nővér megvonta a vállát, visszatette a kancsót a tálaló kocsira, és Cilike ágyához lépett, hogy megnézze a lázlapot. – Magának nem jár vacsora, holnap műtik – mondta az asszonynak, és kitolta a szobából a tálalókocsit, hogy a többi beteget is ellássa. – Hát ez jó! Még hogy nekem, nekem nem jár vacsora?! – dühöngött Cilike. – Ilyenek ezek! Még ezt is megspórolják! De velem nem szúrnak ki, velem nem szúr ki senki! Basszák meg a mackósajtjukat! Kell is az nekem! Hoztam én magammal mindenféle finomságot! – Azzal benyúlt a sporttáskájába, hogy a csili-vili tányérra molnárkát, téliszalámit, paprikát, paradicsomot és sajtot varázsoljon egy pillanat alatt, tüntetőleg mellérámolt egy másfél literes Ice-teát, majd jóízűen megvacsorázott. Amikor befejezte, ismét Ági felé pislantott: – Bár, ami azt illeti, ami jár, az jár! Már a vacsora, nekem! Fizetem a tb-t, nem?! De! Különben kell a szarnak az a szar! Mit is mondtál, hogy hívnak? Ági? Az jó. Szép magyar név. A neve sokat elárul az emberről. Szóval, Ági, elárulom neked, én még sohasem éheztem. Nem is fogok soha! Tudod, miért? Nekem annyi konzervem van otthon, hogy tőlem jöhet akármilyen háború, az biztos, hogy nekünk, a férjemnek és a két lányomnak mindig lesz mit ennünk! Érdekel, hogy honnan? Én egy élelmiszerboltban dolgozok, és amikor leértékelés van, mindig hazaviszem a leértékelt árut! Hát persze, nem azt, amit a prolik, mert kicserélem azokat olyanokra, amik sokára járnak le. Te! Nem tudod elképzelni, nálunk mennyi konzerv van otthon! Én egy kispesti tízemeletesben lakom a lakótelepen, a konyhaszekrény, a konyha, a gardrób, a lányok ágya alja, a mi ágyunk alja, a szekrény is tele van konzervvel. Meg anyámék falusi háza is! Jó sok elfér náluk! - Ezen egy kicsit elandalodott, majd a konzervek tömegének képzeletbeli látványán elmosolyodva így folytatta: – Főzni is mindig mirelitből főzök, amit szintén leértékeléskor veszek meg, és ugyanúgy frissre cserélem, mint a konzerveket. Én aztán jól tartom a családomat! Még az orvos is azt mondta az uramnak, hogy fogyjon le, ha élni akar. Tudják is ezt az orvosok! A férfinak enni kell! Még folytatta volna a monológot, amikor ismét nyílt az ajtó, egy orvos és egy betegszállító lépett be. – Bocsánat, hölgyeim! – mondta az orvos –, Sajnos olyan sok betegünk van, hogy muszáj még valakit itt elhelyeznünk A betegszállító úr mindjárt átrendezi a szobát, maguk csak maradjanak az ágyukon! A betegszállító bólintott, és egy időközben megjelent nővér segítségével gyorsan arrébb tolta az éjjeliszekrényeket és az ágyakat. Ágiét az ablak felé, Cilikéét a szekrény felé. Csináltak egy ágynyi és egy éjjeli szekrénnyi helyet, majd kimentek. Cilike mindaddig hallgatott, amíg benn voltak, ahogy becsukódott az ajtó, káromkodni kezdett: – A rosseb egye meg! Ide még egy embert! Menjenek a pi…ba! Még csak meg sem kérdezték! Csak úgy betolják majd, mi?! Még akkor is dohogott, amikor újra nyílt az ajtó, és meghozták az új beteget. Idős, ősz néni volt, csukott szemmel feküdt a gurítható ágyon, az infúzió a feje fölött lötyögött. Gyorsan a helyére tolták, a nővér elrendezte a lázlapot, az infúziót és a néni holmiját, majd mielőtt kiment odaszólt a benn lévőknek: – Hagyják aludni Hanna nénit! Elég nehéz műtéte volt. Inni ne adjanak neki ha kér, csak a száját nedvesítsék meg. Ideteszek egy kis vizet, meg egy gézlappal bevont falapocskát. – Hanna, mi?! – pökte ki keskeny szájjal a szavakat Cilike, miután becsukódott a nővér után az ajtó. – Hát, az biztos, hogy nem keresztény név! Igaz? Jaj, édes istenem! Hogy jövök én ehhez?! – azzal elfordult, leoltotta a kis neont, ami az ágya fölött égett, és tíz perc múlva már aludt is, amit onnan lehetett tudni, hogy közben aprókat horkantott. Az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt, Hanna néni csak éjjel három óra felé ébredt fel, és vízért könyörgött. A nyöszörgésére Cilike is kinyitotta a szemét, dühösen csak annyit mondott: – Én ugyan föl nem kelek innen! Dögöljön szomjan! – és tüntetőleg ismét elfordult a szekrény felé. Ági nagy nehezen föltápászkodott, megnedvesítette a gézt, és körbevizezte vele a néni száját. Arra gondolt, fordított esetben ő is biztos ezt tenné. A néni nem szólt egy szót sem, csak hálás pillantást vetett a nála jóval fiatalabb nőre. Ági nagy nehezen visszafeküdt, és ő is elaludt. Reggel, amikor felébredt Cilike már nem volt a szobában, fölvitték a műtőbe. A nénit épp egy nővér mosdatta, és mikor észrevette, hogy Ági ébren van, kérdőn nézett rá, hogy őt is mosdassa-e meg. A nő megnyugtatta, szívesebben fürödne egyedül a fürdőszobában. Délelőtt tíz körül járhatott, amikor Cilikét visszahozták a kórterembe. Kicsit csendesebb volt, mint műtét előtt, de azért szemmel láthatóan nem nagyon viselte meg a beavatkozás. Egyre csak az ajtót leste, hogy mikor jön be hozzá az orvos, aki műtötte. Az ajtó azonban még órákig nem nyílt, míg végül jött egy fiatal doki, de nem Cilikéhez, hanem Hanna nénihez lépett oda, és gyengéd hangon megkérdezte: – Hogy van? Az idős hölgy bólintott: – Köszönöm, megvagyok. Miután az orvos kiment, Cilike rákezdte: – Hol az én dokim? Még be se jött hozzám! Bezzeg ehhez a nőhöz lejönnek. Hát, persze! Hanna! Igazi zsidó név. Ezek mind összetartanak. Tudom én, meg azt is, hogy még a bőrük alatt is pénz van. De van ám nekem is! Majd, ha bejön a családom, ad az uram. Nem hoztam magammal, nehogy ellopják! Majd az uram hoz! Nem is kéne nekem egy zsidóval egy szobában lennem! Hogy jövök én ahhoz keresztény létemre, hogy egy ilyennel feküdjek egy szobában?! A néni nem szólt, behunyta a szemét. Eljött a látogatási idő, Cilike nagy gonddal fésülködött, sminkelt előtte. Csak, hogy az ura szépnek lássa. Aztán nyílt az ajtó, és belépett, pontosabban begurult rajta a férj. Alig 160 centis, és legalább 120 kilós, kopasz férfi volt. A tokája a melle közepéig, a hasa a térdéig lógott. Mivel nem kapott rendesen levegőt, menni is alig tudott. – Na, látod, hogy jól tartom – szólt oda Cilike Áginak. – Mert jól tudok ám főzni! Nagyon jól! – Ez igaz – erősítette meg a férj. – Te főzöl a legjobban a világon! Harmadnap a nem túl súlyos műtét után elbocsátották Cilikét a kórházból. Egész délelőtt nyafogott, hogy a „dokija” még csak egy pillantást se vetett rá. Bezzeg a zsidókat másképp kezelik! Összepakolt, fésülködött, sminkelt, majd egyszer csak odaállt Ági ágya elé: – Kikísérsz? A folyosón azt mondta Áginak: –  Cseréljünk telefonszámot, barátkozzunk, ha már egy szobában feküdtünk! Ági ránézett: – Velem?! Aligha! Mondd, tulajdonképpen mi a bajod a zsidókkal? – Miért – kérdezte mélyen elpirulva Cilike. – Mert én is az vagyok. – Csak mondod. Nem is úgy nézel ki! – Az vagyok. – Tulajdonképpen semmi bajom velük. Csak, hát… zsidók. Hát akkor, szia – azzal beslisszolt az épp kinyíló liftajtón. Férje, aki érte jött, és épp kiszállni készült, azonnal visszalépett anélkül, hogy a nehéz sporttáskát kivette volna a felesége kezéből.
Az ajtó becsukódott, a lift elnyelte Cilikét, kövér, szuszogó férjét és a sporttáskát. Ági visszament a szobába. Az idős hölgy ébren feküdt. Mikor meglátta Ágit, halkan megjegyezte: – Nagyon rendes nő volt ez! Keresztény. Én templomjáró, hívő katolikus vagyok, és isten biztos megbocsájtja, de a zsidókat én is tiszta szívemből utálom! 
Szerző

Demokrata dilemma: tenni vagy nem tenni?

Publikálás dátuma
2019.06.29. 16:49

Fotó: Atilgan Ozdil / AFP / Anadolu Agency
Ez itt a kérdés, amely megosztja az amerikai demokrata politikusokat.
Indítsanak-e vagy sem alkotmányos eljárást (impeachment) Trump eltávolítására az elnökségből? A párt vezetői és elnökjelöltjei egyfolytában vitáznak erről zárt ajtók mögött és a nyilvános fórumokon is. Eközben ismétlődően impeachmentet követelő tüntetések is zajlanak városok tucatjaiban. A közvélemény-kutatók is rendre mérik az elutasítók (egyelőre a többség) és a sürgetők arányát, ami nyilván szintén befolyásolja a döntéshozókat.

Politikai bumeráng

Tavaly ősszel a demokraták megszerezték a többséget a képviselőházban, ami lehetőséget kínál az eljárás megszavazására. Még a hatvanas években Gerald Ford republikánus kisebbségi vezér (a későbbi elnök) némi cinizmussal mondta, hogy az impeachmenthez semmi más nem kell, mint képviselőházi többség (ő akkor egy liberális – amúgy életfogytiglanra kinevezett – főbírót szeretett volna eltávolítani). Ez persze csak formailag igaz: az alkotmányozó Alapító Atyák semmiképpen sem akartak elmozdíthatatlan főtisztviselőket, s az elnök esetében nem elégedtek meg választási leválthatósággal: hatalmi visszaélése ellen akartak fegyvert adni a törvényhozásnak. Eszerint a képviselőház egyszerű többséggel vádat emelhet, hogy aztán a szenátus – már kétharmaddal – elmarasztalhassa a vétkezőt „árulás, megvesztegetés és más főbenjáró bűnök és vétkek” vádjával. Lévén az ítélkezés értelemszerűen politikai, két évszázada tart a vita főként a „vétkek” mibenlétéről. Az eddigi három elnök elleni eljárásban ugyanis éppen ez lett a vád alapja. S a szenátusban kétszer (Andrew Johnson és Bill Clinton esetében) sem jött össze a kétharmad, míg a harmadik esetben Nixon nem várta meg a képviselőházi szavazást, inkább lemondott (hiszen tisztában volt bűnösségével, amit a hangszalagok alapján nem tagadhatott tovább, s azzal is, hogy amint az impeachment elindul, már nem kaphat elnöki kegyelmet utódjától, vagyis akár börtönben köthet ki). Most, Trump esetében szinte kizárt, hogy a szenátusban kis többségben lévő republikánusok közül húsz a demokratákkal voksoljon saját elnökük elítélésére. S éppen ez az eljárás megindítását ellenző demokraták fő érve: nincs esély a nekik kedvező végkimenetelre. Szerintük az impeachment ekként politikai bumeránggá válhat, Trump diadalmaskodna, legyenek a vádak bármennyire megalapozottak. S ebből e tavaszon ízelítőt is kaptak, amikor az elnök – láthatóan evégett kiszemelt igazságügyi miniszterével – tagadhatatlanul ügyes propaganda trükkel élt: William Barr a maga elfogult véleményét olvasta ki a Mueller-jelentésből, amelyet csak hetek múltán tett (akkor is kivonatosan) közzé, miközben Trump fennen hirdette, hogy bebizonyosodott ártatlansága. Mit sem törődve azzal, hogy a jelentés nem ezt állapította meg, s majd egy tucat esetben rábizonyította az elnökre, hogy akadályozni próbálta a vizsgálatot. Márpedig mind Nixon, mind Clinton esetében ez volt az egyik vádpont. Ettől nagy a demokraták dilemmája.

Változó közvélemény

Mueller lényegében értésre adta, hogy ő hivatalban lévő elnök ellen nem emelhet vádat, ez a kongresszus, vagyis a képviselőház dolga, s ehhez bőséggel szállította a vád alapját képező tényeket. Mindegyiket a kétéves vizsgálat tárta fel. Benne olyanokkal, hogy a Fehér Ház ügyvédje eskü alatt vallotta: az elnök utasította (nem is egyszer) Mueller kirúgására, de ő nem hajtotta végre a parancsot (jogászként tudta, hogy ez vitathatatlan vádpont lenne). De hát maga a kísérlet az igazságszolgáltatás akadályozására buktatta meg Nixont: az ominózus hangszalagok utasításait rögzítették. Hogy az ő emberei végre is hajtották, míg Trumpé lelazsálta, az aligha különbözteti meg a két jogsértési kísérletet. Nem véletlen, hogy a demokraták most két embert akarnak bizottságaik elé citálni eskü alatti (és persze a tévé nyilvánossága előtt zajló) meghallgatásra: Muellert és McGahn elnöki ügyvédet. Utóbbinak az ország színe előtt csak meg kell ismételnie, amit a különleges ügyésznek vallott. Amint az sem véletlen, hogy Trump nem engedné elmenni a meghallgatásra (Mueller júliusban megy, hiszen már nincs kormányalkalmazásban). A maga nemében páratlan a mai Fehér Ház ellenállása: nem adnak ki a törvényhozásnak kormányzati-elnöki dokumentumokat, nem engedik embereiket megjelenni a kongresszusi bizottságok előtt - alapvető alkotmányos elvvel, a törvényhozás ellenőrzési jogával dacolva. Trump jogászai azzal érvelnek, hogy nincsenek törvényhozási indokai a bizottsági kéréseknek, azok csakis politikai támadások. Ami persze groteszk, hiszen a kongresszusban megválasztott politikusok ülnek, akiknek minden tette és szava értelemszerűen elválaszthatatlan a politikától. A nyilvános meghallgatásoknak is van politikai oka, ahogyan például a korábbi republikánus többség sem puszta kíváncsiságból rendelte bizottsága elé a demokraták várható elnökjelöltjét, Hillary Clinton és faggatta egész napon át a bengázi merényletről. Hogyne, a mostani demokrata többség tudatosan szeretné az országos nyilvánossága elé tárni a Mueller-jelentésben leírt súlyos tényeket, hiszen nyilvánvaló, hogy a jelentés olvasóinak száma csekély (beleértve a kongresszusi tagokat is…) S úgy könnyű Trump és hívei dolga, ha a lakosság többsége nem tudja mihez, vagyis a jelentés tényeihez viszonyítani a Fehér Ház állításait. Történetesen a Watergate-ügy ebben is mérvadó. Amíg Nixon – vele szembefordult, a bűnbak szerepét nem vállaló – jogtanácsosa nem tett tanúvallomást a szenátusi bizottság előtt, s nem mondta el (elképesztő memóriával) a sorozatos jogsértés részleteit, addig az elnök és emberei uralták a közvéleményt: nem rendszerszintű volt az eltussolás, hanem pár eltévelyedett munkatárs kisiklása. De még ezután is majd esztendőbe telt, mire a közhangulat az impeachment mellé állt, s a képviselőház jogi bizottsága elkezdte megfogalmazni, majd sorra megszavazni a vádpontokat. S az akkori republikánusok is kitartottak elnökük mellett, ám a végén teret nyert körükben a – Nixon számára persze végzetes – megfontolás, hogy legyen vádemelés, hiszen az elnök majd tisztázza magát…De a Clinton elleni republikánus eljárás is csak azután kapott igazi lendületet, hogy előkerült a spermafoltos ruha, és sor került az elnök DNS-vizsgálatára: addig a kinek higgyünk – Monica vagy Bill szavának – dilemmája uralta a sajtót. Trump és Barr trükkje ugyan változatlanul hat a hithű táborban, ám a szélesebb közvélemény változik, ahogyan közkeletűvé válnak a Mueller-jelentés részletei. Egy friss felmérés szerint a demokratáknak immár majd' fele megbarátkozott az impeachment gondolatával, s e szám rohamosan nőtt pár hét alatt. Vagyis az eljárás szükségességét már nemcsak az elszántan Trump-ellenesek hirdetik, akik természetesen régóta próbálják efelé nyomni pártjuk vezetőit.

Trump besegít

Paradox módon ebbe besegít az impeachment-et sürgetőknek maga Trump is. Nem csoda, hogy több publicista is azon morfondírozik, netán az elnök bele akarja hajszolni ellenfeleit az eljárásba, bízva a republikánusok szenátusi többségében. A törvényhozással való alkotmányosan kötelező együttműködés látványos megtagadása kényszerhelyzetbe hozhatja a demokratákat, akik nemrég még az impeachment alternatívájaként akartak bizottsági meghallgatásokat, bízva azok hatásában. Ha ugyanis a Fehér Ház konokságát csak hosszadalmas bírósági csatákkal lehet legyőzni, akkor az impeachment rövidre zárná a folyamatot: az alkotmányos felelősségre vonástól aligha lehet megtagadni dokumentumokat és tanúkat, tehát a Fehér Ház jogászainak okoskodása okafogyottá válna. Trump talán a főbíróságban és az oda már általa kinevezett két új tagban bízik, de alapvető alkotmányos elvek esetén gyaníthatóan hiába (Nixonnak három kinevezettje is volt a kilenctagú testületben, amely egyhangúan kötelezte a hangszalagok kiadásra). Persze ez is demokrata kényszerpálya lenne, s vonakodó pártvezéreik attól tartanak, a hosszas jogi hercehurca elterelné a figyelmet a – tavaly ősszel hatásos, mert társadalmi problémákra összpontosító – politikai üzeneteikről. Az első számú demokrata, Pelosi házelnök erre hivatkozva áll ellen a vérmesebbek sürgetésének: előnyösebb és bölcsebb Trumpot jövő ősszel kiszavazni a Fehér Házból, s nem egy új republikánus ellen kampányolni. Kétségtelen, hogy a sürgetők főként a holtbiztos demokrata körzetek képviselői, s Pelosi okkal félti a tavaly ősszel a frissen javukra billent mandátumokat, vele többségüket. Ebből következően politikailag akkor dőlhet el a vita a – jogilag bőven indokolt, szorgalmazói szerint „kötelező” – impeachment javára, ha a bizonytalan körzetek demokratái is melléállnak. Vagyis a közvélemény nagyja ráhangolódik  - mint egykor a Watergate-botrány mélységének tudatosulásakor -, hogy Trump elnökhöz méltatlanul próbált visszaélni hatalmával. Mert ekkor fordulna a kocka: a számukra nem holtbiztos államok republikánus szenátorai kezdhetik félteni mandátumukat. Nixont is az lökte a lemondás felé, hogy a kor republikánus vezetői értésére adták: képtelenek tovább védelmezni.
Szerző

Hegyi Gyula: Móló

Publikálás dátuma
2019.06.24. 12:26

Fotó: Shutterstock
Amikor kisfiú volt és még Petikének hívták, a nagymamája sokszor kivitte a mólóra. Akkoriban Hágában laktak, az egyes villamossal gyorsan kijutottak a tengerpartra. A strandon sok érdekesség várta, de őt a móló vonzotta a legjobban. A Pier, ahogy a hollandok nevezték. Két szintje volt, az alsón üzletek, kávézók sorakoztak, kisfiúként sohasem értette, ki az, aki cipőt venni megy ki a tengerbe nyúló mólóra. A felső szint nyitott volt, itt mindig fújt a szél és hallani lehetett, ahogy a hullámok kitartóan ostromolják a móló oszlopait. Balra volt a kikötő, jobbra a dűnék húzódtak. Kicsit távolabb fürödtek a nudisták, és ott emelkedtek az Atlanti Fal elhagyatott betonbunkerei, amelyeket még Hitler idejében építettek. De ezt csak később tudta meg, a nagymama megkímélte az olyan dolgoktól, amelyeket kényelmetlen lett volna elmagyaráznia egy kisfiúnak.
Anyja a nyolcvanas évek elején költözött ki Hollandiába, legálisan, mert hozzáment egy hágai kistisztviselőhöz. Ahogy megszületett a kisfia, kihozatta mellé a saját anyját, aki évente több hónapot töltött velük Hágában. Peti jórészt a nagymamájától tanult meg magyarul. Anyja vad szorgalommal próbált beilleszkedni, jógaórákat adott, holland leckéket vett és a BBC adásain csiszolta az angolját. Az apa, mint annyi ottani férfi, kisebbségi érzése miatt hozott magának kelet-európai feleséget, riasztotta a fiatal holland nők kirobbanó magabiztossága. De Éva, ahogy nyugati szokás szerint a kisfiú is hívta az anyját, néhány év alatt megunta a gyufaszálakból hajómodellt építő, unalmas emberkét, és összejött egy vívóbajnokból lett egyetemi oktatóval, akihez Groningenbe költöztek. A nagymama próbált alkalmazkodni az új férfihoz is, de Peti lassan kamasz lett, Piet de Boerként gondolt magára, és egyre kevésbé viselte el az őt kisfiúként kezelő asszonyt. Így a nagymamát többé nem hívták. Egyszer találkozott még vele, amikor a barátaival Bécsből lebicikliztek a Balatonra, és egy éjszakát a családi nyaralóban töltöttek Szántódon. Aztán az Egyesült Államokba került, évekig ott tanult, majd egy brüsszeli banknál helyezkedett el.
A groningeni férfinak volt egy macskája, akit ő és Éva is azonnal megszerettek. Igazából a macska volt a ház ura, mindenki hozzá és a szeszélyeihez alkalmazkodott. Czar, ahogy hívták, csak a nagymamától tartott, mindig félrehúzódott előle. A nagymama ezt látszólag sajnálta, megpróbált kedveskedve beszélni a cicához, de nem sok sikerrel. Egyszer, amikor reggel elmentek otthonról, és csak a nagymama maradt a lakásban, Petinek vissza kellett mennie a szobájában felejtett teniszütőért. Döbbenten látta, ahogy a nagymama egy seprűvel üti és kergeti a szerencsétlen állatot. „Te szemét dög, nem érdemled meg a sok kényeztetést, hülyék ezek a nyugatiak”, kiabálta olyan őszinte dühhel, amelyet addig sohasem látott rajta. Peti elsírta magát és csendben kihátrált a lakásból. Soha senkinek nem mondta el, amit látott. Iskola után az osztálytársaival csavargott, a nagymama kérdéseire elkezdett hollandul válaszolni, és Éva hamarosan belátta, hogy már nincs szükség az anyjára a gyereknevelésben.
Jó húsz évvel később Piet de Boer Brüsszelből felautózott Hágába. A kocsiban ott volt mellette a nagymama, pontosabban az urna, amely a nagymamája hamvait tartalmazta. Az idős asszony utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait a hágai mólóról szórják a tengerbe, ott, ahol úgymond a legboldogabb volt az életében. Az urnát egy pesti unokatestvér hozta ki Brüsszelbe, kétgyerekes asszony, akinek a tengerbe szóráshoz már nem volt kedve. Piet hetekig a konyhában tartotta az urnát, egyszer majdnem kiszórta a hamvakat a közeli parkban, de aztán mégis elindult Hágába. Végigsétált a móló felső szintjén. A szél úgy fújt, mint régen, és a hullámok is ugyanazzal a végtelen türelemmel ostromolták a móló oszlopait. Egyszer úgyis ők győznek, gondolta, eltűnik majd a móló, a strand és a szállodasor, legtovább talán Hitler vasbeton bunkerei állnak ellen az enyészetnek, de azok sem sokáig. Elővette a hátizsákból az urnát. Dél felől fújt a szél, ezért a móló másik oldalán csavarta le az urna tetejét. A szél felkapta a hamvakat, néhány szem a ruhájára is hullott, aztán egy-két másodperc múlva kiürült az urna. Megpróbált meghatódni, a közös sétákra és a nagymamától tanult mondókákra gondolni, de csak a macskát seprűvel kergető asszony elvadult arcát látta maga előtt. Ivott egy kávét a móló földszintjén és visszaindult Brüsszelbe.
Szerző
Frissítve: 2019.06.24. 12:36