„Az érdekelt, milyen érzés idegennek lenni” – Svetlana Žuchovával beszélgettünk

Publikálás dátuma
2019.07.03. 09:35

Fotó: Népszava
Hogyan változhat egy könyvhöz való hozzáállásunk az adott kor történéseinek hatására? Yesim című kisregénye kapcsán erről beszélgettünk Svetlana Žuchová szlovák íróval.
Egy fiatal ausztriai emigráns török énekesnő monológja, aki egy terápia folyamán próbálja megérteni, elmondani az érzéseit – áll a Yesim című kötet ismertetőjében. A lebilincselő kisregény különös fénytörésbe helyezi egy nő és egy férfi szerelmi történetét. Svetlana Žuchová 2006-ban megjelent regénye a megírásának idején sokkal kevésbé szólt a migrációról, mint egy fiatal nő érzéseiről. – Amikor írtam a regényt, sokkal kevésbé volt jelentős a politikai aspektus, számomra ez Yesim és Max története volt. Tizenhárom évvel ezelőtt még szinte elhanyagolható volt azok száma, akik bevándorlóként érkeztek a térségünkbe, a könyv ezért sokkal inkább a kapcsolatokról szólt. Azt hiszem, korábban még nem is kérdezett erről senki – válaszolta lapunknak a szlovák szerző, akinek magyarul nemrég megjelent regényét a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretében mutatták be.
A regényben a törökországi gyökerekkel rendelkező Yesim által felidézett történeteken át láthatunk bele emigráns családjának és környezetének életébe, és abba a közegbe, amelyben megpróbálnak új életet kezdeni. A fiatal nő mindent megtesz, hogy találjon valakit, akivel megoszthatja az életét. Ezért is rendhagyó, hogy úgy számol be mindennapjairól, mintha terápián lenne. Az író szerint nincs kiemelkedő jelentősége annak, hogy a főszereplő török: az osztrák környezetben szinte természetes volt számára, hogy a törökökről írjon, mint az egyik legnagyobb ott élő nemzetiségről. – A 2000-es évek elején a könyv írásakor Bécsben tanultam, és azt hiszem, akkor még azoknak az embereknek a helyzete is más volt, akik Kelet-Európából Bécsbe érkeztek. Általánosságban érdekelt az a szituáció, amit egy bevándorló élhet át. Nem annyira számít, hogy Yesim milyen nemzetiségű, sokkal inkább az érdekelt, milyen érzés idegennek lenni, hogyan lehet kialakítani az otthont egy idegen országban – részletezte Svetlana Žuchová.
Az író szerint nagy mértékben a saját tapasztalatainktól is függ, miként tekintünk a bevándorlók helyzetére. Mást jelent ez a kérdés azoknak, akik az egész életüket egy országban élték le, vagy akik csak akkor láttak bevándorlókat, amikor azok az országukba jöttek. – A korábbi kelet-európai országokban élők azonban azt hiszem, megtapasztalhatták, hogy milyen külföldre utazni bevándorlóként. Épp ezért szerintem jobban meg kellene értenünk ezt a helyzetet. Az országaink hosszú migrációs múltra tekintenek vissza – legalábbis Csehszlovákiából, például az 1960-as években, a szovjet megszállás idején sokan emigráltak –, mégsem vagyunk túl befogadóak, amikor manapság erről van szó – hangsúlyozta a szerző. Ám úgy véli, a változáshoz valószínűleg több időre van szükség. – Szlovákiának is idő kell, hogy megértse, a bevándorlók nem veszélyesek, hanem akár segíthetik is az országot. Ez egy lépésről lépésre történő folyamat – fűzte hozzá.
A kelet-európai közös múlt kapcsán a szerző megjegyezte, hogy az országok kulturálisan még mindig közel állnak egymáshoz, vannak olyan hasonlóságok – például a konyhaművészetünk –, amelyek nem tűnnek fontosnak, mégis a közös történelem áll mögötte. – De alapjaiban ma már más a helyzet. Alig találsz olyan fiatal szlovákot, aki beszélne magyarul, vagy fordítva. A nagyszüleim generációjának ez még megszokott volt – hangsúlyozta az író, akinek nagyapja magyar volt, ám ő már Szlovákiában született, viszont ma Prágában él. – Én azt mondanám, a régióban érzem magam otthon. Nem kizárólag Szlovákiában, hanem ebben a környezetben – Ausztriában, Magyarországon, Csehországban is. Azt hiszem, az, hogy számos országban éltem, erősíti ezt az érzetet.
De mi is az otthon? – ez a könyv egyik fő kérdése. Yesim bizonyos szempontból otthontalan, nem találja a helyét az országban, és a közvetlen környezetében, az emberi kapcsolataiban sem. – Vannak, akik mindenhol otthonra találnak, míg mások csak azon a helyen, ahol születtek – vélekedik Svetlana Žuchová. – Bár ma már szinte nincsenek határok, és bárhová mehetsz a világban, még megtalálhatod az otthonodat. Mégiscsak szükségünk van az otthon érzetére, egy olyan saját territóriumra, ahol biztonságban érezzük magukat, legyen az éppen egy sátor vagy egy ágy.

Infó: Svetlana Žuchová: Yesim Womanpress, 2019. Fordította: Vályi-Horváth Erika

Névjegy

Svetlana Žuchová (1976) szlovák írónő Pozsonyban szerzett orvosi diplomát, Bécsben pszichológiát tanult. Jelenleg Prágában él, pszichiáterként dolgozik. Szépirodalmat és szakirodalmat is ír. Yesim című kisregénye 2006-ban jelent meg, és bekerült a rangos Anasoft litera díj döntőjébe is. A Jelenetek M. életéből című 2013-ban (magyarul 2017-ben) megjelent könyvével 2015-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

Szerző

Pörgés és egy kis melankólia

Publikálás dátuma
2019.07.02. 13:30

Fotó: VéNégy Fesztivál
A gimis zenekarként indult Carson Coma angol nyelvű dala (Let’s Call It a Day) lett az idei VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó himnusza. Vajon milyennek látják Közép-Európát a mai húszévesek?
A Carson Coma – kezdeti tagcserék után – tavaly nyáron nyerte el állandó formáját, amelyben az Olaszországban felnőtt Fekete Giorgio énekel, Bóna Zsombor gitározik, Jónás Attila basszusgitározik, Kun Bálint billentyűs hangszereken játszik, Héra Barnabás dobol és Gaál Péter ütőzik. A zenekar szokatlan elnevezése Ben Carsonra, a legutóbbi amerikai elnökválasztás egyik republikánus jelöltjére utal, aki ritka rendellenessége, a narkolepszia miatt még élő televíziós vitában is elaludt, és az interneten gyorsan mém lett belőle. A Carson Comának tavaly megjelent egy single-je (online kislemeze), amihez retró hangulatú klipet készítettek. Első magyar nyelvű daluk stúdiófelvétele tavasszal készült el, majd hamarosan jött az első nagylemez, Corduroy Club címmel. Amikor azt kérem, hogy a lemezt sokadszorra is meghallgatva, szabadon mondják el asszociációkat, nagyon különböző témák jönnek elő. „Tiszta hatvanas évek. Mintha a Kalefon találkoztunk volna, hogy aztán este bemutassuk a haverjainknak ezt a dalt a MetróKlubban” (Kreolkék Pillanatok). „Bálint rockoperája, a lemez legzúzósabb száma. Az egyik legsötétebb hangulatú dal, mégis erre őrülnek meg az emberek a legjobban, ha élőben játszunk (Cringe Days). „Visszavágyódás a gyerekkorba, amikor még a vasárnap reggeli Kölyökklub volt az, amit legjobban vártál a hétvégén. A húszas éveid elején ez remélhetőleg már nem így van.” (Sunday Morning Cartoon). Ezek a kommentek is jelzik, hogy eklektikus anyag született, de a Carson Coma zenészei nem bánják a sokféleséget. „Hat különböző helyen szocializálódtunk” – zárják rövidre a kérdést. A VéNégy Fesztivál felkérését nagy megtiszteltetésnek, kiugrási lehetőségnek tartják. „A dal azért működhet igazán jól egy fesztivál himnuszaként, mert van benne sok pörgés, egy kis melankólia, egy kis pszichedélia, de azért mégis a túláradó vidámság dominál” – mondja Giorgio. Szerinte a közép-európaiság kétségtelenül megfigyelhető vonásai, a közös történelem mellett a sokszínűséget, a toleranciát is lényeges hangsúlyozni. „Teljesen mindegy, hogy valaki lengyel, szlovák, cseh vagy magyar, az a fontos, hogy bármelyik országban ugyanolyan jó fej tudjon lenni mindenkivel: saját honfitársaival és vendégeivel” – fogalmaz az énekes. Szerintük a kultúrában egyáltalán nem kell egységes arculatot mutatni, viszont a művészetek európai szintű támogatása megkerülhetetlen kérdés. Giorgio pozitív példaként említi az élőzenét játszó fiatalokat támogató Hangfoglaló Programot, amely nélkül a Carson Coma nem jutott volna el idáig.    Infó: VéNégyFesztivál és Színházi Találkozó Vác, Duna-part július 4.-7.   

Koncertek és színházi workshop

A váci Duna-parton hetedik alkalommal rendezik meg a VéNégy Fesztivált és Színházi Találkozót, amely kulturális programjaiban és társrendezvényeiben a közép-európaiság etoszát is szeretné hangsúlyozni. A hazai zenei élmezőnyéből fellép többek között Szabó Balázs Bandája, a Tankcsapda, a Vad Fruttik és az Irie Maffia. Erős lesz a színházi szekció, amelyben a kaposvári Csiky Gergely Színház Olt Tamás: Koncert, avagy semmi sem tökéletes című darabját adja elő, míg a külföldi résztvevők drámai témákat (autizmus, családon belüli erőszak) boncolgatnak. A négy ország színészei – Blaskó Borbála vezetésével – két héten keresztül együtt próbálnak Vácon, s a rendszerváltás témáját feldolgozva közös előadást is készítenek, amelyet a fesztivál zárónapján, július 7-én mutatnak be a színházi sátorban. 

Témák
fesztivál

Karsai György: El kellene felejtenünk az alattvalói magatartást

Publikálás dátuma
2019.07.02. 09:30

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Mostanában döbbenten éljük meg, hogy a szocializmus legsötétebb éveinek gondolkodása és hatalmi játékainak reflexei jönnek újra elő – mondja Karsai György klasszika-filológus, egyetemi tanár, aki a POSZT-ot követően mondott le a találkozó tanácsadó testületében betöltött tagságáról.
A nemrég a Városmajorban is vendégszerepelt Állami áruház című kecskeméti előadás, melyet két tanítványa rendezett, összeolvasható a mával. Ön a nagyobb vihart kavart pécsi esete kapcsán írt levelében szintén pártállami módszereket emleget. Valóban ennyire ismételné a történelem önmagát?  Benkó Bencét és Fábián Pétert mindössze fél évig tanítottam Kaposváron – a K2 egyik első előadásához, a Helené egyik ihletője, amennyire tudom, a drámaelemzési óránk volt, s később a K2-vel csináltunk is néhány görög, beavató színházi előadást. Hogy a kérdésre is válaszoljak: igen, nap mint nap tapasztaljuk, hogy a történelem ismétli magát, s a diktatúra épülése sok emberből elfeledettnek hitt, visszataszító, alattvalói reakciókat hív elő. A rendszerváltás idején, 1989 nyarán, kora őszén barátaimmal arról beszélgettünk, hogy pontosan tudjuk, a ránk köszöntő kapitalizmus nem a Kánaán, de abban viszont biztosak voltunk, hogy annak, ami addig történt, egyszer és mindenkorra vége. Mostanában pedig döbbenten éljük meg, hogy a szocializmus legsötétebb éveinek gondolkodása, ideológiai egyeduralmán és hatalmi játékainak reflexei jönnek újra elő. Ami velem történt a Pécsi Országos Találkozón, ennek az egésznek csak egészen apró, jelentéktelen leágazása. Mi is történt az ön olvasatában?  Nem olvasat, hanem hiteles eseménytörténet. Szóra sem érdemes, mondva csinált ürüggyel létrehozott tolmács-epizód, amelyből egy olyan boszorkány üldözéses a pártállami ideológiával kísért történet keveredett, amit nagyon nehéz minősíteni. Azóta viszont a Pécsi Országos Színházi Találkozót lebonyolító cég több vezetője bocsánatot kért öntől.  A cég ügyvezetője valóban bocsánatot kért nyilvánosan. A programigazgató pedig felhívott és elnézést kért a történtekért. Ez szép gesztus mindkettőjük részéről. Csak éppen jóval hamarabb, személyesen kellett volna ezt megtenniük. Ott voltunk mindannyian Pécsett, lett volna alkalom rá. A háttérben nem két színházi ember ön és Balogh Tibor, aki sérelmezte az ön tolmácsi szerepét, személyes ellentéte húzódik meg?  Balogh Tiborral együtt ültünk eddig a POSZT TT-ben, a Pécsi Országos Színházi Találkozó Tanácsadó testületében. Évekkel ezelőtt fontos szakmai vitákon is részt vettünk együtt. Nem tudok róla, hogy lenne közöttünk személyes konfliktus, noha az világos volt, hogy sok színházesztétikai és színházpolitikai kérdésről nem ugyanúgy gondolkodunk. Elismert szakemberként miért vállalt tolmácsi szerepet a POSZT-on, ráadásul egy olyan külföldi zsűritag mellett, akit ön javasolt a bírálók közé?  Segíteni akartam. Ráadásul nem kértem a tolmácsolásért honoráriumot. Az önt támadó feltételezés szerint, befolyásolni akarta a zsűri döntését?  Ez abszurd és sértő feltételezés, amit visszautasítok. Ez a felvetés persze a zsűrit még nálam is jobban sérti, hiszen azt sugalmazza, hogy a tagok nem független gondolkodású emberek, akik hagyták volna, hogy én befolyásoljam őket. Emögött paranoia és a fent említett reflexek előhívta, állandó ellenségkeresés állhat. Ezt a személetet mennyire tapasztalta korábban a színházi életben, vagy például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol tanít?  Ott szerencsére ilyen az utóbbi huszonöt évben – amióta ott tanítok -, nem fordult elő. Amúgy a Színház- és Filmművészeti Egyetem rettenetes helyzetben van. Az intézmény infrastruktúrája oly mértékben leromlott, hogy ma már a mindennapi működése is borotvaélen táncol. A munkakörülmények – például a tantermi és eszközellátottság – folyamatosan romlanak, és ezen az egymást követő rektori vezetők, a kancellár és az Intézetvezetői Tanács, legnagyobb erőfeszítéseik ellenére sem tudtak eddig segíteni. 2013-2014-re, miközben a hallgatói létszám jelentősen emelkedett, csaknem negyven százalékkal csökkent az egyetem állami támogatása (ezt mára sikerült nagyjából a tíz évvel ezelőtti szintre visszatornászni). Ez nem lehet véletlen. Mindeközben több lehetséges új helyszín is felvetődött az intézmény elhelyezésére, de azután általában mindig az utolsó pillanatban, egyikből sem lett semmi. De mindig reménykedünk… Azon mit ért, hogy ez a folyamat nem lehet véletlen?  Magánvéleményem, de szerintem e folyamat büntetés, amely mögött a Színház- és Filmművészeti Egyetem kiéheztetése, hosszabb távon az ellehetetlenítése áll. Arról fogalmam sincs, hogy miért és kinek áll az érdekében. Most, M. Tóth Géza professzor rektori megbízatásának márciusi lejárta óta Upor László professzor megbízott rektorként vezeti az intézményt, elindult a rektori pályázat, június 27-ig lehetett jelentkezni a posztra. Belülről több jelölt is esélyes lehet, de nem tudni, hogy kívülről érkezik-e pályázó. Visszatérve a POSZT-ra, Mit gondol arról, hogy a Magyar Színházi Társaság lemond a találkozót lebonyolító cég kisebbségi tulajdoni részéről? Ezt egyesek a Vidnyánszky Attila által vezetett Magyar Teátrumi Társaság újabb térnyeréseként értékelik.  A POSZT Tanácsadó Testületében folytatott megbeszélések komoly, szakmailag megalapozott összejövetelek voltak. Noha érezhető volt, hogy az egészből egyre inkább kiszorult a Színházi Társaság. Az utóbbi napok nyilatkozataiból az derül ki, hogy a Színházi Társaság kilépéséről a döntés már legalább fél éve megszületett; a POSZT ülésein e kérdés nem merült fel. Ez miben nyilvánult meg? A versenyen kívüli off programok összeállításában egyre kevésbé tudtak beleszólni. Ebben korábban nagy szerepe volt a társaságnak. Az utolsó csepp pohárban az lehetett, hogy a Magyar Teátrumi Társaság és a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. (a POSZT tulajdonosai a Színházi Társaság mellett), többségüket kihasználva leszavazta a POSZT Felügyelő Bizottságában való részvételüket.    Az Átlátszó kikérte a fesztivált lebonyolító cég gazdálkodását vizsgáló jelentést, melyben hiányosságokat tártak fel. A Tanácsadó Testület foglalkozott a cég gazdasági, üzleti döntéseivel? Beleszólhattak? Nem, nem foglalkozott a cég gazdasági ügyeivel, erre nem volt jogosítványa. De amikor hónapokkal ezelőtt a gyanú árnyéka vetült a POSZT-ot működtető cégre, néhányan magyarázatot kértünk a megfogalmazott vádakkal kapcsolatban. Ezt szóban meg is kaptuk azzal, hogy a cég gazdálkodásáról készített beszámolót Pécs város is vizsgálni fogja, valamint pert indítanak a vádakat megfogalmazó hírportál ellen.      Az is elég abszurdnak tűnik, ha jövőben két országos színházi találkozó lenne, egyet a Teátrumi Társaság, a másikat a Színházi Társaság szervezné. Ez az ötlet abszurd lenne (szerintem ezt komolyan senki nem fontolgatja), és eleve bukásra van ítélve. Ha lesz POSZT, az a jelenlegi hatalmi viszonyok között a Teátrumi Társaság fesztiválja lesz. Ugyanakkor az is igaz, hogy – szomorúan mondom – egyetértek azokkal, akik szerint Pécsett elfáradt ez a fesztivál. Jövőre lenne a huszadik, jubileumi POSZT, lehet, hogy erre már nem kerül sor. Az a szellemi kapacitás és energia, de mindenekelőtt az a szakmai konszenzus, ami húsz éven keresztül alapja volt ennek a csodás kezdeményezésnek, a magyar színház éves ünnepének, nincs többé. Megint elveszítünk egy kulturális értéket. Csak akkor lennék zavarban, ha azt kellene megfogalmaznom, hogy ez kinek jó, kinek áll az érdekében. Nem baj, majd emlékezni fogunk. Volt néhány szép évünk. Arra milyen esély van, hogy az egyre hangosabb kultúrharcos, háborúskodó címkézős beszólások helyett újra a szakmai ügyek kerüljenek a fókuszba, vagy elkerülhetetlen, hogy a hatalomhoz közel állók teljesen elfoglalják a színházi életet, intézményeket, fesztiválokat, amit lehet?  Egy diktatórikus hatalom mindig ez utóbbi forgatókönyv megvalósítását tűzi ki célul, elég felütni ennek igazolásául a történelemkönyveket. Mindent maga alá akar gyűrni, s ha a gazdaság, a jogalkotás, a média, stb, stb, már minden az övé, jöhet a kultúra is. Nem kell a sokféle hang, s sajnos mindig lesznek olyan készséges alattvalók, akik úgy érzik, a nyilvánvaló értékpusztítás pillanataiban felvirradt végre az ő napjuk. És akkor itt lesz a „minden hatalom és minden pénz a miénk, tehát mi mondjuk meg azt is, mi a jó és mi a rossz színház, ezért csakis mi csinálhatunk fesztivált!”-szemlélet. Nem is lehet ez ellen valahogy fellépni?  Nem tudom. Közös fellépéssel, a józan ész és a tiszta érvek hangos és egyre hangosabb hirdetésével talán. Eredménye nem lesz, de a mindenbe belenyugvás sem jó, ha másért nem, mert árt az egészségnek (gyomorfekély, depresszió, meg ilyesmik). Nekünk, színházzal foglalkozó (szak)embereknek, állampolgároknak biztosan el kellene felejtenünk az alattvalói magatartást. Mindenekelőtt határozottan vissza kellene utasítani, hogy egy színház teljesítményének megítélésénél annak ideológiai irányultsága legyen a döntő. És akkor még a megszüntetett előadó-művészeti tao kompenzációjának teljesen kaotikus kommunikációjáról és az új finanszírozási rendszer majdani veszteseiről még nem is beszéltünk.  Ez megint egy szörnyű történet. És úgy látszik megint a legrosszabb előjelek válnak valóra, vagyis a független színházak ellehetetlenítése és bizonyos színházak preferálása, helyzetbe hozása, mások kárára.

Lemondások és kilépések lavinája

Az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó után a fesztivál körül szinte naponta újabb és újabb viharok törtek ki. A Magyar Színházi Társaság közölte, hogy kilép a POSZT-ot lebonyolító cégből. Ezzel egy időben, de ettől az esettől függetlenül Karsai György egy személyes történet miatt lemondott a fesztivál tanácsadó testületében betöltött tagságáról. Balogh Tibor kritikus levélben reagált. A Magyar Színházi Társaság elnökségéből a mostani helyzet miatt távozott Szikora János a fehérvári teátrum vezetője, rendező. A viharoknak már a bírósági fejezete is elkezdődött, hiszen, Magyar Attila, a POSZT-ot lebonyolító cég ügyvezetője beperelt két színikritikust Csáki Juditot és Jászay Tamást, mert megosztották a közösségi oldalukon egy pécsi lap cikkét, amelyben a cég pénzügyi helyzetével foglalkoznak. Az Átlátszó kérte ki annak a vizsgálatnak az eredményét, amelyet a pécsi önkormányzat indított és több hibára, jogszerűtlenségre is fény derült. 

Névjegy

Karsai György 1953-ban született Budapesten. 1977-ben az ELTE BTK görög-latin-indológia szakán végzett. Később tanított az ELTE-n, Párizsban, Strasbourgban, Pécsen és a Közép-európai Egyetemen. 1996-tól a Színház- és Filmművészeti Főiskola antik színháztörténet tanára, 2003 óta egyetemi tanára, utóbbi években a Doktori Iskola vezetője.

Szerző
Frissítve: 2019.07.02. 15:22