Péntek Pál dés volt. A valamikori Kun Béla Általános Iskolában a testnevelésórákon együtt tornáztak az ás és bés fiúk, az ás és bés lányok, a cés és dés fiúk és a cés és dés lányok.
Én cés voltam. Speciális matematika–orosz tagozat. A matekosok között voltam, de hetedikre megszüntették a csoport specializálását, mert kiderült, hogy semmivel nem vagyunk jobbak matematika terén, mint a többiek. Később gimnáziumban az is kiderült továbbá, hogy én például sokkal rosszabb vagyok. Többször kerülgetett a bukás lidérce, harmadiktól gyakorlatilag folyamatosan. A matematika tanított meg rá, hogy az élet legősibb és leggonoszabb ellenségei a számok. A kérlelhetetlen, kijátszhatatlan és mosolytalan számok, melyek megállás nélkül dolgoznak, vaslapokat és éles drótokat gyártanak a lélek köré, elválasztanak és bezárnak, és igazuk van végül mindig.
De a Kun Béla Általános Iskolában még ilyenekkel nem foglalkoztam. Az sem zavart különösebben, hogy tesiórán mindössze ketten voltak mögöttem a testmagasság alapján felállított tornasorban: Gáll Gábor és Péntek Pál. Bár minden évben jelentősen változtak a magassági viszonyok, mi egészen nyolcadikig stabilan a legalacsonyabbak maradtunk. Négy éven keresztül változatlanul, mint a piros trikók és a kék rövidnadrágok. Ennek ellenére semmiféle bajtársiasság nem alakult ki közöttünk, nem is nagyon szóltunk egymáshoz: ők dések voltak, én meg cés, ez már önmagában megelőlegezett egy jól érzékelhető falat közénk. Hármunk közül én voltam a legsatnyább, ami mind a mai napig bizonyára így van. Gáll Gábor jóval sportosabb alkat volt és ennek megfelelően ügyesebb is, Péntek Pál pedig egyszerűen kövér volt. Nem a strandlabdatípus, inkább a tömzsiségnek egy éppenhogy, hajszálnyival eltúlzott változatát képviselte, ami az alacsonyságával együtt kissé komikusan hatott, de még nem nevetségesen. Kerek volt és fényes, mint egy jó pék, és annyira jókedélyű is. Az adottságaival az a típusú tanuló lett, aki semmire sem képes testnevelésórán – futásban hamar lemaradt, távolugrásban örült, ha eljutott a homokágyig, a bordásfalon még álmában sem tudott kapaszkodni. Jobbára meg sem várták, hogy sorra kerüljön.
Hatodikban történt az alábbi eset, 1987-ben. Kötélmászás volt a program. A kisebbik tornateremben öt hosszú kötél volt a mennyezethez erősítve. Törökülésben vártuk előttük öt sorban, hogy mászhassunk. Nekem ez mindig ment, gyorsan araszoltam a magasba, testet felhúzni, lábbal megtartani a pozíciót, újat fogni, testet felhúzni. Mikor felértem, megérintettem a plafont és már jöttem is lefelé. Leültem a soromba és a vörösre dörzsölt combommal meg a tenyeremmel foglalkoztam, amikor Péntek Pál odaállt a kötélhez. Senki nem vett róla tudomást. Belekapaszkodott, és azon csimpaszkodott húsz centire a földtől. Ahogy szokott. Kapaszkodott, meg se mozdult, közben lassan fordult a kötéllel és egyre pirosabb lett az arca, ahogy összeszorította a száját. A többi kötélről már lejöttek, egyedül ő lógott hangtalanul, mint egy falióra lelassult ingája, ami hamarosan megáll. Unottan néztük. Hirtelen a jobb kezével elengedte a kötelet és megmarkolta jóval a feje fölött. Puha karjával megpróbálta feljebb húzni magát, remegett a súlyos test, piros trikós zselé, a fogaival az alsó ajkába harapott és lassan felhúzta magát. Csend volt, csak a ziháló lélegzetét lehetett hallani az egész teremben.
– Gyerünk, Pali! – kiáltott valaki. És Pali újat fogott. Görcsösen kapaszkodott eddigi jussába, és most, hogy átlépte a határt, megmoccant odabenn valami. Hallotta a kiáltást, és hallotta a többi fiú biztatását is, akik megértették, mi történik most, és az ő hangjuk dobolt a fejében egyre erősebben, amikor megint feljebb húzódzkodott. Másfél méterre lengett a földtől, amikor elszabadult a pokol. A legtöbben felugrottak és úgy kiabáltak, mint a hétvégi focimeccsen. Óriási hangzavar támadt, még Margó néni is meglepetten lépett közelebb és hangosan bátorította: Gyerünk, Pali!
És Pali ment. Összeszorította a szemét, homloka csillogott, és egyre magasabban volt – valami lehetetlen, megmagyarázhatatlan erő húzta egyre feljebb. Mintha mindaz a súly, ami mind ez idáig a talaj felé rántotta kiszámíthatóan és magától értetődő természetességgel minden másodpercben, most mintha megfordult volna és a remegő karjában emelte volna feljebb, az undok föld fölé. És látja mindenki most, hogy hol jár ő. Ahol még soha.
Félúton volt, amikor az erős, roppanó hang elnémította a termet. A kötél leszakadt a mennyezetről. Pali kapaszkodott belé, úgy zuhant tág szemekkel, és a fenekére esett a szivaccsal bélelt szőnyegre.
Az osztály egy pillanatra nem értette, mi történt. A következő másodpercben óriási röhögés robbant ki. Összegörnyedve, könnyezve nevettünk, a fiúk a bordásfalnak dőlve hisztérikusan röhögtek. Pali a földön feküdt, kezében még mindig a leszakadt kötelet fogta. Neki is csorogtak a könnyei.
