Szüdi János: A köznevelés trágyadombja

Publikálás dátuma
2019.07.07. 08:00
Kutatók éjszakája az AKG-ban
Fotó: Molnár Ádám
Az akol neve: óvoda, amelyben a jövőben csak nők láthatnak el nevelői feladatot. Erre utal egy elrejtett félmondat, amelyik óvónői, és nem óvodapedagógusi szakképesítést épít be egy paragrafusba.
A köznevelésről szóló törvény módosítására benyújtott törvényjavaslattal lényegében nincsen semmi baj. Annak az általános igénynek tesz eleget, hogy legyen végre rend az országban. Annak a széles körben támogatott igénynek tesz eleget, hogy az állam, személy szerint a miniszterelnök-pártelnök döntsön minden kérdésben, mindenki helyett. Ez az iromány megfelel mind a két követelménynek. Igaz, a szöveg tele van hibával, de a végeredmény biztos: elfogadásával a szülők számos ügyben megszabadulnak a gyermekükkel kapcsolatos döntések terhétől, az óvodák és iskolák mentesülnek több kérdésben a felelősségvállalás kötelezettsége alól. Nem érdemes végigfutni az oktatás terén 2010-óta végbement változásokon, hiszen akiket érdekeltek ezek a kérdések, azok ismerik, tudják, miről van szó - akik nem ismerik, nem tudják, azok nem is akarták, nem is akarják, megismeri azokat. Hasonló megállapításra és következtetésre lehet jutni a megtett út „eredményei” és a jövő kilátásai ecsetelése terén is. Maradjunk ezért a biztató jelennél. Valójában a most bekövetkező változások nem igazán jelentősek a nagy egészhez viszonyítva. Apró, kis lépések azon az úton, amelyen való végigmeneteléshez kért és kapott sokszor, nagyon sokszor felhatalmazást a „Folytatjuk”-program meghirdetője. Nincs is megállás. Folytatja. Vele menetel (akár akarja, akár nem), egy ütemre lép mindenki, aki itthon maradt. Nincs már sok hátra. Az út vége belátható közelségben, mondhatni néhány lépésnyire van. Olvasható a felirat a kapun: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Az állam a jó szülő

Szülőnek lenni jó dolog egy olyan országban, amelynek a kormánya úgy gondolja, a gyermek az államé, a szülői jogok őt illetik meg. Őt illeti meg, hogy döntsön a gyermek sorsáról, a gyermek nevelésének megválasztásáról, kiből lesz úr, kiből meg szolga. A törvénymódosítás nem hagy kétséget afelől, hogy a kormány komolyan veszi szerepét: megvédeni a gyermeket a káros szülői befolyástól. Minden gyermeknek akolban a helye, amelyben a szorgos nevelők az állam által meghatározott és ellenőrzött folyamat keretei között csíráztatják ki, szökkentik szárba a keresztény magyar öntudat általuk elültetett magvait. Az akol neve: óvoda, amelyben a jövőben csak nők (a kormány azt reméli, a szebbik nem alkalmasabb a feladatra) láthatnak el nevelői feladatot. Erre utal – a törvényszöveg legvégén, egy félreeső zugban – elrejtett félmondat, amelyik óvónői és nem óvodapedagógusi szakképesítést épít be egy paragrafusba. Az ültetést és csiráztatást minél hamarabb, minél korábban el kell kezdeni, mielőtt a szülők káros befolyása nehezen kiirtható gyomnövények sarjadását eredményezné a gyermeki agyban. A módosító törvény nem változtat a néhány éve bevezetett intézkedésen: hároméves kortól kötelező beíratni a gyermeket az óvodába. Változtat viszont az óvodába járási kötelezettség alóli felmentés szabályain: az eddigi ötéves korig tartó mentesítés lehetőségét leszállítja négyéves korra. A szülő kérelemről pedig – az eddigi gyakorlattól eltérően – nem az óvoda, hanem a miniszterelnök-pártelnök képviseletében eljáró, felmentést engedélyező szerv dönt. Az a szülő, akinek nem tetszik a döntés, közigazgatási pert indíthat az állam ellen. A hatalom nem kockáztat: a bíróság annak eldöntéséhez, hogy a gyermek családi körülményei, sajátos helyzete indokolja-e a felmentési kérelem teljesítését, szakértőként csak az óvodavezetőt (aki abban érdekelt, hogy a gyermek felmentésére ne kerüljön sor) vagy a védőnőt (aki állami alkalmazott) rendelheti ki. A bíróság – bármit mondana a szakértő – az állami döntést nem változtathatja meg, csak megsemmisítheti azt, visszadobva az ügyet az állami döntéshozónak. Amennyiben felállnak a közigazgatási bíróságok, tovább csökkennek a szülők esélyei, hogy pert nyerhetnek az állammal szemben.

Nincs többé éretlen „gyümölcs”

Mielőtt a miniszterelnök-pártelnök bölcsességében kételkedők ingatni kezdik fejüket, mondván, hogy kevés a hely az óvodákban, le kell szögezni, hogy a döntéshozó semmivel nem marad el elődjétől, a bölcs uralkodótól – aki mindent megfontolt, mindent meggondolt –, mielőtt hadat üzent Szerbiának. Az új törvényszöveg ugyanis elrendeli, hogy minden gyermek, aki adott év augusztus 31-éig betölti a hatodik életévét, köteles iskolába lépni. (Ezzel a megoldással teljesül az óvodai kapacitások bővítésének elhúzódó kormányzati programja is.) Teljesül egy szakszervezeti kérés is: csökkenek az óvodák munkaterhei. Nem kell a jövőben figyelniük a gyermek fejlődését, nem kell majd bíbelődniük annak eldöntésével, iskolaérett-e az állam által gondjaikra bízott gyermek. Megszűnik a káosz, hogy a gyermek iskolaérettségétől függően hat vagy hét, kivételesen nyolcéves korában kezdhet tanulni. Az állam végre rendet teremt, mindenki belép az iskolakapun, akár január 1-jén született, akár augusztus 30-án, akár betegeskedett, akár nem, akár lassabban fejlődött, akár nem. Fejcsóválásra még mindig semmi ok. Ha a szülő dacolni szeretne a hatalommal, van rá lehetősége, feltéve, hogy látnoki képességgel áldotta meg a sors. Az iskolába lépés évének január 15. napjáig – az óvoda helyett – a felmentést engedélyező szervtől kérheti, járuljon hozzá ahhoz, hogy gyermeke még egy évig az óvodában maradhasson. Ha kérelme nem találna meghallgatást, közigazgatási pert indíthat. Igaz, a bíróságnak ebben az eljárásban sincs joga megváltoztatni a döntést, de megsemmisítheti azt, és ha a szülőnek van még kedve és bátorsága, folytathatja az állam elleni harcot. Jó hír a szülőnek, hogy továbbra is kérheti a felmentést engedélyező szervtől, hogy gyermeke hatéves kora előtt megkezdhesse iskolai tanulmányait. Sőt, ha a kérelem nem találna meghallgatásra, a már ismerős bírói út igénybevétele is rendelkezésre áll.

Rend a lelke mindennek

A rendpártiak se csóválják még a fejüket amiatt, hogy a nemzeti köznevelésről szóló törvénybe – feltehetően gondatlanságból – a közoktatási törvényből átkerült liberális, szülő- és tanulóbarát intézkedések közül kevés került törlésre. Számukra is van jó hír. Nincs többé magántanuló. Igaz lesz helyette egyéni munkarendben felkészülő tanuló. (A fogalom milyen kifejező. Milyen zamatos. Jól illeszkedik a munkalapú társadalom fogalmaihoz. Az egyéni munkarendben tanulónak nem kell ugyanis iskolába járnia. Osztályozó vizsgán ad számot tudásáról. Így azonban nem felejtheti el, hogy ebben az országban mindenkinek vannak kötelességei.) Az egyéni munkarend engedélyezése már nem a kiismerhetetlen iskolaigazgatói garnitúra jogosultsága, hanem a miniszterelnök-pártelnök képviseletében eljáró, felmentést engedélyező szervvé. Rendpártiak figyelem: ha a kérelemnek helyt adnak, azonban a kegyenc két alkalommal „neki felróható okból” nem megy el a vizsgára, vagy két alkalommal megbukik, megszűnik a joga az egyéni munkarend szerinti felkészüléshez és be kell ülnie az iskolapadba. A törvénymódosításból feltehetően kifelejtették azokat, akik állapotuknál fogva egyáltalán nem tudnak iskolába járni. Az eddigi évtizedes gyakorlat szerint ők a szakértői bizottság szakvéleménye alapján magántanulóként készültek fel. (Lehet, hogy megkapják ebben a körben a felmentést engedélyező szerv státuszát?) Természetesen közigazgatási per ezekben az ügyekben is indítható. Természetesen a döntés ebben az eljárásban sem változtatható meg. Milyen jó hírről lehet még beszámolni? Talán megdobogtatja a szívét valakinek az az információ, hogy az agyonterhelt miniszternek a jövőben több ideje jut az egészségügy problémáinak a keresztény hit gyakorlása útján történő orvoslása eljárási szabályainak kidolgozására. Az ő kötelezettségei radikálisan csökkennek. A módosító törvény végén elrejtett egyik hatályon kívül helyező rendelkezés törli azt a szabályt, amelyik előírta, hogy a tankerületi központokba beolvasztott köznevelési intézmények vezetői megbízásának kiadása előtt beszerezze az érintett intézményi közösségek (pl.: nevelőtestület, szülői szervezet, diákönkormányzat) véleményét. Jogos intézkedésről van szó. A pedagógus társadalom 1987-ben egyetértési jogot kapott ehhez a tanácsi döntéshez. Miután az Alkotmánybíróság később az önkormányzatisággal összeegyezhetetlennek találta ezt a megoldást, az egyetértés helyébe a véleményezés joga lépet. Bár a vélemény nem köti a minisztert, ott ahol rend van, elfogadhatatlan, hogy az alárendeltek, mást gondoljanak, mint a hatalom oszlopos képviselője. Jó hír az is, hogy bár a pedagógusok bére jövőre sem változik, a kormány felhatalmazást kap, hogy rendeletében átlépje a törvényben megállapított pótlékok felső határát, sőt felhatalmazást kapott arra is, hogy az intézményvezetők részére a jó munkájukhoz, például szigorúbb és következetesebb számonkérésekhez kapcsolódó többletjuttatást állapítson meg. Az már csak hab a tortán, hogy egy új, a tankönyvellátás kérdéseit ecsetelő fejezettel egészül ki a köznevelésről szóló törvény – jelenlegi formájában is alig kezelhető – hanyagul összehányt szénakazalra emlékeztető szövege. Az egyre gyanúsabb megoldások pedig bűzlenek, mint a trágyadomb. Az új rendelkezések semmivel sem rosszabbak a hatályon kívül helyezésre kerülő korábbiaktól. Deklarálják az állam egyeduralmát a tankönyvkészítés, előállítás és forgalmazás terén. Biztosítják a tanfelügyelet eredményes működéséhez szükséges szakmai feltételeket, az állami tantervhez rendelt, állami tankönyvek útján. A tankönyvkészítés szabadsága hiányában a család anyagi helyzetét figyelmen kívül hagyó ingyenes tankönyvosztogatás fenntartása mellett teljesen feleslegesen, de beépültek a törvénybe a tankönyvjegyzék összeállítására és az iskolai tankönyvrendelés elkészítésére vonatkozó szabályok. Ha a kormány a gyermeknemzés gondjait is át akarja venni a szülőktől, jó lesz, ha kibékül a tudósokkal. Nélkülük a közmunkás-utánpótlás klónozás útján történő biztosítása nehezen oldható meg. P.S.: Rendpártiak izguljanak! A törvényjavaslat elfogadását az Országgyűlés elhalasztotta. Az utolsó pillanatban benyújtott módosító rendelkezés újragondolása miatt, az ebben foglaltak szerint a jövőben az alternatív iskoláknak is eleget kell tenniük az állam elvárásainak. Megszűnne a (liberális közoktatásból átkerült)  skandalum, hogy ezekben az iskolákban a pedagógiai munka az általános szabályoktól eltérő, sajátos, az adott intézményben oktatott tananyagra, követelményekre épül. A benyújtott javaslat szerint a renitensek is legfeljebb 30 százalékban térhetnek el a miniszter által kiadott kerettantervtől. Ha mégis elfogadják, a gazdagok csak külföldön kereshetnek emberarcú iskolát kiváltságos gyermekeiknek. Ha mégis elfogadják, a tanfelügyelő képes lesz ellenőrizni, mi folyik ezekben a gyanús intézményekben. Az elfogadás mellett szóló érvek: a hatalom nem lacafacázik, elrendeli az alternatív kerettantervek egy éven belüli felülvizsgálatát. Nincs irgalom: ha nem tesznek eleget ennek az ukáznak, az iskolát bezárják. És ami a legörvendetesebb, szó sem esik a pedagógiai munka megszervezésének egyik alapelvéről, a felmenő rendszerű beléptetésről. Ennek lényege: az új tanulmányi és vizsgakövetelményeket felmenő rendszerben, az érintett legalacsonyabb iskolai évfolyamon kezdve lehet bevezetni, s a következő tanévekben a felsőbb évfolyamokra.
Szerző

Trumpizmus: a vesztesek lázadása?

Publikálás dátuma
2019.07.06. 19:55

Fotó: Marabu rajza
Az eredmény közismert: a 2008-as pénzügyi összeomlás a trumpizmus feltételeit már jóval a névadó színre lépése előtt megteremtette.
Ha Donald Trump történetesen nem az Egyesült Államok elnöke lenne, akkor remekül szórakozna a világ. Azon a júniusi kampányrendezvényen, amelyen újraindulási szándékát bejelentette, mindössze annyit ígért, hogy győzelme esetén gyógyítani fogják a rákot, megsemmisítik az AIDS-t és embert juttatnak el a Marsra. Az elnök Twitter-üzenetei néha annyira nevetségesek, hogy sokan még reménykednek: a kisiskolásokra sem jellemző ostobaságokat talán nem ő maga írja. A G20-csúcson viccelődve kérte Putyintól, hogy ne avatkozzon bele a jövő évi elnökválasztásba. Amúgy Trump – elnökként – az iráni válság napjaiban is a hadsereg főparancsnoka.    A trumpizmus, sajnos világjelenséggé vált, amitől egyhamar nem szabadulhatunk. Meghaladásához az is kevés lenne, ha a 2020-as elnökválasztáson egy demokrata jelöltnek sikerülne győznie. A több évtizede uralkodó, mohó és gátlástalan gazdaságpolitikát kellene megváltoztatni ahhoz, hogy a nacionalizmust éltető társadalmi elégedetlenség ne termelődjön újra. Az abszurd jövedelemelosztásnak köszönhető ugyanis, hogy a szélsőséges pártok erősödnek. A brexitisták Nagy-Britanniát – békeidőben soha nem látott – káoszba taszították. Salvini és a magyar miniszterelnök egyaránt a vesztesek manipulálásának mesterei: igazi „nemzetmentő” populisták.

Kettészakadó társadalom

John Komlos, magyar származású amerikai professzor nemrég A trumpizmus diadalának gazdaságtörténete címmel tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémián. Az elnökválasztási adatok elemzése alapján állítja, hogy Trump három demokrata erőd (Pennsylvania, Michigan és Wisconsin) „átállása” miatt győzhetett 2016-ban. Ezek a ma már rozsdaövezeti államok egykor virágzó feldolgozóiparral rendelkeztek. Az itt élők korábban mindig a demokratákra szavaztak, de a Reagan elnök által elindított „ipartalanítási” folyamatnak a kékgallérosok a vesztesei lettek. Komlos professzor véleménye szerint Trump megválasztása egy 36 éven át tartó kétségbeesés-felhalmozás eredménye. Ha valaki Amerikáról hall, általában a korlátlan lehetőségek hazája, a siker és az ezzel járó mesés gazdagság jut az eszébe. A valóság azonban prózaibb. Az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája ugyanis sajátos kettős társadalom kialakulásához vezetett. A republikánus és demokrata elnökök sorozatos adócsökkentései elsősorban a pénzügyi szféra menedzsereinek és általában a tőkejövedelemből élőknek kedveztek. A munkavállaló tömegek helyzetét viszont az eladósodás, a csökkenő relatív jövedelem és az ebből fakadó kilátástalanság jellemezte.  A gazdaságilag lemaradó régiókban évtizedek óta halmozódó feszültségek sokféle formában jelentkeztek. Az országban 2016-ban 384 – lövöldözéssel járó – incidens fordult elő, a halálos áldozatok száma elérte a több százat, egyetlen év alatt. Mivel a kézifegyvergyártók a kampányok fő finanszírozói, ezért még a tanárok felfegyverzésének őrült ötletét is komolyan kell venni. Szánalmas, hogy az ámokfutók áldozatainak hozzátartozóit a hivatalban lévő elnökök csak az együttérzésükről tudják biztosítani. Az Egyesült Államokban az egy főre jutó drogfogyasztás háromszorosa a nyugat-európai átlagnak és a kábítószerhez köthető halálesetek száma nyolcszor magasabb. Az egészségügyi statisztikák kimutatják azt is, hogy a „kétségbeesésből fakadó halálozási ráta” (az öngyilkosság, a túlzott alkoholfogyasztás következményei) a középiskolai vagy annál alacsonyabb végzettséggel rendelkező fehér férfiak körében a legmagasabb. A Gallup felmérése szerint 2017 júliusában az amerikai lakosság 43 százaléka érezte úgy, hogy anyagi nehézségekkel küzd, ami nagyjából 140 millió potenciális szavazót jelent.  Ilyen számok mellett érthető, hogy Hillary Clinton tömeges felháborodást keltett felelőtlen megjegyzésével, hogy a létminimum alatt élőket „egy csomó szánalmas alaknak” nevezte. Ezzel maga is elismerte, hogy a szegényekkel egyáltalán nem törődő washingtoni elit képviselője. Trump fő üzenete ezzel szemben az volt, hogy újra naggyá teszi Amerikát. A büntetővámokkal vissza fogja szerezni a külföldre települt munkahelyeket és egyébként is: minden bajért a bevándorlók és a muszlimok a felelősek. Mint tudjuk, a politika többnyire az érzelmekről szól. Komlos professzor például Trumpnak azt a nyilvánvalóan hazug, ám hatékony kampányjelszavát is idézte, miszerint „imádja azokat, akik alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek”.

Brexitisták, Salvini, stb

A neoliberális gazdaságpolitika jó harminc éve pusztít szerte a világon. A pénzügyi válságot lényegében azzal idézték elő, hogy a betétesek érdekeit védő prudenciális jogszabályok jó részét hatályon kívül helyezték. A „deregulátorok” azt hirdették, hogy a banki önszabályozás idővel mindent megoldó csodaszerré válik. Az eredmény közismert: a 2008-as pénzügyi összeomlás a trumpizmus feltételeit már jóval a névadó színre lépése előtt megteremtette. A Lehman Brothers fizetésképtelensége bankcsődök sorozatát indította el, ami a tőzsdékre és a reálgazdaságra is átterjedt. A pénzügyi válság az európai populisták előretörésében is fontos szerepet játszott, miután a kontinens egyike lett a nagy veszteseknek. Az Unióban elsősorban az euróövezet déli tagállamai (görögök, olaszok) kerültek nehéz helyzetbe, de a kelet-európaiak (Magyarország, Lettország, Románia) talpon maradásához is az IMF segítsége kellett.  Az ipari munkások helyzete nemcsak a három idézett amerikai államban vált reménytelenné. Nagy-Britanniában is hasonló volt a helyzet; a Brexit fő támogatói ugyancsak a kékgallérosok voltak. Nekik főleg Angliában, a lepusztult rozsdaövezetekben kell a megélhetésükért küzdeniük. Iskolai végzettségük általában nem elég a piacképes (pl. IT) munkakörök betöltéséhez, ezért is hallgatták lelkesen a brit kivételességet hirdető szónokokat. Nigel Farage vagy Boris Johnson retorikája és az „America first!” trumpi jelszava között nem nehéz felismerni az azonosságokat.  Az olasz gazdaság lényegében évtizedek óta Európa „beteg embere”. Az egy főre jutó GDP nem haladja meg az euró 1999-es bevezetésekor elért szintet, magas a munkanélküliség, s az ország óriási, 2300 milliárd eurós államadósságot görget maga előtt. A 2018-as olasz parlamenti választás nagyon hasonlított a britek két évvel korábbi Brexit-döntéséhez. A populista stratégia mindkét helyen a külföldről érkezők elleni gyűlöletkeltésre épült. Olaszországban a nagyjából 600 000 afrikai menekült miatt nőtt meg az unió-ellenesség, a briteknél viszont az uniós munkavállalókkal riogatták a szavazókat. Matteo Salvini Liga-vezér a nem túl eredeti „Olaszország az első!” szlogennel kampányolt és folyamatosan migránsozott. A primitív populizmus sajnos mindig a nagy gazdasági átrendeződések veszteseire hat. A magyar választók jelentős része nem tekinthette magát a rendszerváltás nyertesének. Az „átmenet nélküli gazdasági átmenet” nem igazán volt átgondolt, miután a spontánnak nevezett privatizáció értékes gazdasági kapacitásokat is semmivé tett. A korabeli becslések szerint az állami vagyon tömeges és egyidejű értékesítése miatt a túlkínálat a régióban mintegy tízszerese volt a keresletnek, így értékarányos magánosításról szó sem lehetett.  A 2004-es uniós csatlakozás néhány euforikus éve után Magyarországon is a válság következett. A pénzügyi összeomlást a Bajnai-kormánynak ugyan sikerült elhárítania, de a Fidesz-konszolidáció nem a bérből vagy nyugdíjból élőknek kedvezett. A kormány gazdaságpolitikája a kezdetektől a gazdagokat támogatta, ám a rezsicsökkentés ettől még népszerű és ugyanúgy hat, mint a bevándorlók elleni propaganda. Annak ellenére, hogy a szavazók számláin megjelenő néhány ezer forintos jóváírás – az uniós támogatásokból ellopott százmilliárdokhoz képest – csak szégyenletes alamizsna. A lelkes híveket láthatóan a haveri kapitalizmus szorgos építése vagy a jogállam felszámolása sem zavarja. Mint láttuk, a „bőkezű” és migránsozó Fidesz a megosztott ellenzéket az EP-választáson is könnyedén felülmúlta.

A harc folytatódik

Ahogy utaltunk rá, a trumpizmus – mint világjelenség – csak a gazdasági háttér ismeretében érthető igazán. A neoliberális évtizedek pusztító örökségét persze jó lenne idővel felszámolni: a kutatók a felelős – gondolkodni még hajlandó – politikusoknak számos alternatív modellt javasolnak. Addig is örülni kell minden apró sikernek. A CNN által közölt legújabb felmérés szerint a 2019 júniusában megkérdezett amerikai választók 51 százaléka 2020-ban már nem akar Trumpra szavazni. Ez negatív rekord, miután a korábbi elnökök esetében a ciklus harmadik évében soha nem volt ilyen magas az elutasítók aránya. Talán az európai kontinensen is megmozdult valami. A választók józan többsége végül is megakadályozta a „trumpisták” áttörését az Európai Parlamentben. Számunkra különösen fontos, amit Herman van Rompuy az EP-választás óta csak vagdalkozó magyar miniszterelnök leveléről mondott. Szerinte a jogállam tökéletességéről szóló igazoló jelentés legalábbis „problematikus”. Bölcs vélemény.
Szerző

Bóta Gábor: A bűn mítosza

Publikálás dátuma
2019.07.06. 16:11
Clyde és Bonnie (Jenővári Miklós, Józsa Bettina)
Fotó: MARGITSZIGETI SZABADTÉRI SZÍNPAD
Nehéz megmondani, hogy Bonnie Parker és Clyde Barrow, akik szegény sorból érkeztek, tehát kitörési kísérletnek is felfogható a törvényen kívüli tevékenységük, lesüllyedtek, vagy felemelkedtek azáltal, hogy bűnözőkké váltak.
Azért az morbid, hogy a két sztárrá vált bűnözőtől, fegyveres rablás közben, autogramot kérnek a Bonnie & Clyde című musicalben, amit a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láthattunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályának hallgatóival, Harangi Mária rendezésében. Nehéz megmondani, hogy Bonnie Parker és Clyde Barrow, akik szegény sorból érkeztek, tehát kitörési kísérletnek is felfogható a törvényen kívüli tevékenységük, lesüllyedtek, vagy felemelkedtek azáltal, hogy bűnözőkké váltak. Az tény, hogy senkinek számító névtelenekből, közismertek, bizonyos mértékig körülrajongottak, celebek lettek, kitűntek mások közül, nimbuszuk lett. Nimbusza azoknak, akik gyilkolnak is? Ha éppen rajtuk ütnek, rendőröket puffantanak le. Hát bizony ez így volt, és lám, a nimbusz, a hírnév máig tart, pedig amikor az úgynevezett Barrow banda garázdálkodott, az a gazdasági világválság idején, az 1930-as években történt. Az előadás jól érzékelteti, hogy ha baj van, nagy a nincstelenség, akkor különösen szükség van hősökre. Kimondottan előny, ha alulról, az elnyomottak közül érkeznek, így mindenki beléjük láthatja saját boldogulásának esélyeit is. Frank Wildhorn, Ivan Menchell és Don Black musicaljében valódi indulat, düh, elkeseredés van. Amikor a Kaposvári Egyetem és a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium hallgatóiból álló tömeg bejön, és dalra fakad, szikrázó szemekkel, elsötétedő tekintettel, lábbal dobbantva közelít felénk, az közel áll egy forradalmi kórus tetterejéhez, falakat szétvetni akaró energiájához. Harangi többször bebizonyította, ha nem is pokolra menően, nem 8 napon túli sérüléseket okozóan, de az átlagosnál sokkal inkább képes musicalek segítségével komoly társadalmi kérdésekről beszélni. Például A mi utcánkban a Centrál Színházban, szarkasztikus humorral, jókora lendülettel, lefegyverző játékossággal esett szó kiközösítésről, másságról, öngyilkos hangulatú elkenődöttségről. A Madách Színházban bemutatott Csoportterápia pedig arról regél, hogy a gödör legmélyéről is ki lehet kecmeregni valahogyan, és, ha meghallgatjuk egymást, azok is segíthetnek, akik szintén bajban vannak. A Bonnie & Clyde azokról beszél, akik nemigen látnak törvényes kiutat a mindennapok szürkeségéből, megaláztatásaiból, nincstelenségéből. Többre vágynak, módosabb életre, saját házra, szép ruhákra, jó ételekre, és csaknem nulla az esélyük erre. Ha például belegondolunk abba, hogy az átlagfizetésből mennyire kilátástalanul temérdek év alatt lehet venni egy semmi különös, kétszobás lakást nálunk, akkor érezhetjük, hányan, de hányan vannak, valószínűleg mind növekvőbb számban ilyenek. Olyanok, akiknek a földszintes vágyalmaik is fényévnyire járnak a valóságtól. Ezért válhatott a „mi” Viszkisünk is nimbusszal övezetté, lehetett a történetéből film, könyv, mert a szerencsétlen erdélyi srác, akivel kicseszett az élet, aki kalandos úton jutott el Magyarországra, akivel többen rútul bántak, akit simán el is tiporhattak volna, lám-lám, kibabrált a sokak által utált bankokkal, furfangosan, több alkalommal lóvá tette a nem feltétlen közszeretetnek örvendő rendőrséget. Így aztán csaknem Robin Hoodként, Rózsa Sándorként néztek rá. Ő legalább nem gyilkolt, de a Barrow banda ezt is megtette, nem egyszer, nem kétszer. „Ő vagy én”, mondja Clyde Bonnie-nek a darabban, miután egy zsaru fegyvert fogott rá, és lepuffantotta, majd bevallja a szerelmének, hogy gyilkolt. Jenővári Miklós eljátssza, hogy nem is akart ölni, ezt a helyzet adta, aztán ott áll a lány előtt, kissé megszeppenve, mint a szidást, letolást már előre váró gyerek, és lesz is benne része bőven. A Bonnie-t adó Józsa Bettina kifakad, kiabál, rázkódik az egész teste kétségbeesésében, ki akar szállni az egészből, ott akarja hagyni a férfit. De ölelkezés lesz a vége. Furcsa, ha azt mondom, hogy szép ez a jelenet, de tulajdonképpen az. Kicsit olyan, mint amikor Rómeó megöli Júlia testvérét, ami megbocsáthatatlan, iszonyú, de a két szerelmes mégis összeölelkezik, egymásban próbál vigaszt keresni, mert a szerelem mindent felülír. A műfaj szabályainak megfelelően kiélezett szituációkban gyakran dalra fakadnak a szereplők, akik meglepően jól énekelnek, de hát végül is, zenés színész osztályról van szó. Grünwald László igencsak intenzíven, már-már táncmozdulatokkal, hatalmas beleérzéssel vezényli a remek, körülbelül tíz tagú zenekart, melynek tagjai, csakúgy, mint a karmester, olyan korabeli stílusú kalapokat viselnek, amelyek az egykori gengsztereknek is jól állhattak volna. Kiváló a zenei hangzás, bár azért ilyen óriási színpadhoz több muzsikust is el tudtam volna képzelni. És nagyobb díszletet. Tudható azonban, hogy ez a produkció eredetileg a Városmajorba készült, s a nagy sikerre való tekintettel került át a Margitszigetre. Nem ritkán fordul elő, hogy a nem ide készült díszletek itt kevésnek hatnak. Most az a megoldás született, hogy középre tették Nagy Viktória amúgy praktikusan működő, minden helyszínnek megfelelő díszletét, ami közel se töltötte be a színpadot. Két oldalt látszódtak a gondosan megvilágított fák. Ez sokkal jobb megoldás annál, mint amikor fekete függönnyel eltakarják a háttérnek azt a részét, amit már nem fed le a díszlet. A pompázatos „élő” díszletet amúgy is sokkal inkább ki lehetne használni. Harangi csúcsra járatja a színészeket. Kurucz Dániel Buck, Clyde bátyja, akit magával ránt a bandába. Széles Flóra a felesége, akinek a porcikája sem kívánja ezt a vándor rabló életmódot, de ebben az esetben is mindent felülír a szerelem. Ted, a Bonnie iránti szerelmében hoppon maradt rendőr, akinek bosszúból is döntő szerepe van a leszámolásban, Hajdu Péter. Borsi-Balogh Máté lelkészként, erőteljes személyiségével igyekszik óvni a bűntől, de ebben az esetben a tragédia, a főhősök pusztulása eleve elrendeltetett. Nem látjuk, ahogy szitává lövik őket. Befejezésül a szerelmes pár megrázó dalt énekel arról, hogy tudják, nem kerülheti el őket a végzet, együtt fognak meghalni. Bűnösök voltak, mégis mítosz lett belőlük. Hiszen olyan világban éltek, és élnének ma is, amiről nem véletlenül hangzik el Brecht Koldusoperájában, hogy „mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”
Szerző