Vasas, Kabos: wunderbar!

Publikálás dátuma
2019.07.06. 14:49

A kontraktus amúgy sem lett volna hosszú életű, a szezon első fordulóját ugyanis szeptember 7-én, míg a Béke utcai sporttelep hivatalos avatómérkőzését november 16-án tartották.
Mielőtt megkezdődött az első osztályú labdarúgó-bajnokság 1930/31-es évada, a Ferencváros barátsági szerződést kínált a Vasasnak; az ajánlathoz tartozott az is, hogy a piros-kék együttes az Üllői úton játssza bajnoki mérkőzéseit. A Vasas vezetősége hajlott az egyezségre, de kikötötte: amint a munkásklub pályája elkészül, a megállapodás automatikusan érvényét veszti. A feltételt az FTC nem fogadta el, így a kontraktus „ugrott”; igaz, amúgy sem lett volna hosszú életű, a szezon első fordulóját ugyanis szeptember 7-én, míg a Béke utcai sporttelep hivatalos avatómérkőzését november 16-án tartották.
Az otthonteremtők semmit sem bíztak a véletlenre. Előzőleg már három bajnoki találkozóval tesztelték az új létesítményt, majd a vasárnapi megnyitót megelőző szombaton a Vasas és a FTC második csapata „próbált” a pályán. A korabeli tudósításokban azt is olvasni lehetett: „A tartalék mérkőzés alatt is serényen folyt a munka, hogy a vasárnapi nagy teherpróba elé a lehető teljes felvértezettségben álljon az új sporttelep. A pálya talaját homokkal borították, mert az eredeti talaj erősen csúszott. De a pálya egy részének még nem jutott homok, s itt bizony nagyon csúszkáltak a játékosok. A pályát egyébként szorgalmasan hengerelték, de – mint az új pályánál természetes is – a simaság sem kifogástalan még, s ez mindkét együttest zavarta.”
A Ferencváros-kettő kevésbé szenvedett: a Hádát, Takács I-et, Bukovit – akkor még: Bukovait – felvonultató zöld-fehér „fakó” 6:2-re nyert a Vasas ellen, amelyben felbukkant a piros-kékek korábbi labdarúgója, a New Yorkból hazalátogató, később világhírű edzővé avanzsáló Guttmann Béla, továbbá Strobl-Sós Károly, a hatvanas évek végének magyar szövetségi kapitánya és Jellinek Tivadar, a Tédinek (Teddynek) becézett ideál, aki az ollózás első hazai nagymesterei közé tartozott.
Ha ezek a fiúk csak a „kettőben” futballoztak, akkor kik lehettek az „egyben”? – tűnődhet az olvasó. Ami az FTC-t illeti, könnyebb a helyzet, mert a franzstadtiaknál egyenesen világszámok szerepeltek, a sérült Kohutot például Lázár „tanár úr” pótolta a bal szélen. Egyébként meg a nevezetes T betűs csatárok játszottak: Táncos, Turay, Toldi, valamint a Vasastól igazolt gólkirály, Takács II. A vendéglátóknál jóval szerényebb volt a hírességek készlete. Igaz, Brunecker Ottóról már 1923-ban azt írták a Vasas–III. Kerület találkozóról (1:0) közzétett beszámolóban, miután gólpasszt adott a „kis Takinak” hívott nagy Takács II-nek: „Az ifjúsági játékos talentumos labdarúgónak bizonyult az »öregek« között is.” A többiek közül a kapus Bereczky Gábor Pesterzsébet városában volt alkalmazásban mint sofőr; Rottler-Rózsa József akkor már tizenegy éve dolgozott üzletvezetőként a Fogyasztási Szövetkezet fiókjainak egyikében, és arról beszélt, hogy „bizony reggeltől estig nincs megállásom”; Egri Gábor szabóként kereste a kenyerét, de hiába varrt rengeteget, a pályán egyáltalán nem szerette a ruhát; Stanzl Károly pedig így kommentálta 1931-es lábtörését: „Privát szerencsém, hogy nincs állásom. Mert ha volna, most elveszíteném.”
Jeckl István hasonlóképpen nyilatkozott a Béke utcai nyitány, pontosabban az után, hogy már a 8. percben megsérült: „Amióta futballozom, soha nem pihentem egy vasárnapot se. Talán majd most...” A jobbszélső már 0:1-nél rándult le, mert Toldi Géza mindjárt a 6. percben vezetést szerzett a Ferencvárosnak, amely a találkozó elején még nagyobb favorittá vált, mint a mérkőzés előtt, mert cserélni akkoriban nem lehetett, Jeckl pedig – a sportsajtó stílusában – csak statisztált a pályán.
Ám az, ami ez után következett, nagyobb szám volt még a Vígszínházban futó vígjátéknál, a Csodabárnál is, amelyben a főszerepet a Wundert alakító Kabos Gyula játszotta. (Naná: wunderbar!) Alig fél óra múltán a gyakorlatilag létszámhátrányban futballozó Vasas 3:1-re fordított, és a ferencvárosiak a szünetben nem győzték szidni a játékvezetőt, hogy a harmadik gól lesállásból esett, s hogy Bíró bíró nem hajlandó a Vasas-hendszeket a tizenhatoson belül észrevenni. A rendezők mintha megsejtettek volna valamit, a korlátokra felszegezték a táblát, hogy „a játékvezetőt sértegetni nem szabad!” A felirat elkészült, sok más nem. „Az ajtókon csak elvétve akad kilincs, a falakról a mész lemász” – jelentette a Nemzeti Sport. Igaz, másutt napvilágot látott az is: „Tribün azért van. Tíz hosszú padsor, szépen emelve úgy, hogy minden helyről pompásan lehet látni. Legalább 1500 az ülőhelyek száma. Tető, fedett lelátó egyelőre a jövő zenéje – majd, ha lesz a vasasoknak pénzük.” S a kezdeti állapotokat rögzítette ez a megállapítás is: „Olyan szélorkán dühöngött az alacsony kerítéssel ellátott sporttelepen, hogy nagy keletje lett volna a forralt bornak. De a pálya berendezése még annyira hiányos, hogy még forralt bort sem mérnek ki.”
A szélorkánt hangorkán váltotta fel: a Vasas szurkolói mámorosan ünnepelték kedvenceiket, miután az első félidőben megszerzett kétgólos előnyt a második szakaszban nemhogy megtartani, de növelni is sikerült! Az 5:2-es végeredmény a tíz egészséges játékossal győztes piros-kékek szempontjából mesébe illett, és Kiss Gábor, akit az örömtől részeg drukkerek a vállukon hordoztak körbe, felszabadultan viccelt: „Hű, mi lett volna akkor, ha mind az öt csatár sántán játszik!” Az utolsó két percre egyébként az FTC létszáma is megcsappant, mert a hajrában Korányi összefejelt Egrivel, és csak húsz percnyi élesztgetés után tért magához. Másnap megkérdezték tőle: – Emlékszik a balesetet megelőző helyzetre? Kapásból felelte: „Semmire sem emlékszem.”
A vasasok viszont minden momentumot felelevenítettek a Budapest kávéház különtermében. A vidám társaság este érkezett törzshelyére, és a hajnali órákig együtt maradt. Mire szétszéledt, tagjai már megvehették a reggeli lapokat a rikkancsoktól. A Budapesti Hírlapban büszkén olvasták: „A lelkesedésnek minden akadályt leküzdő ereje aratott diadalt a Béke utcai új pályán, ahol a Ferencvárost katasztrofálisan súlyos vereség érte a Vasas csapatával szemben. Bukovai kidőltével a ferencvárosi csapat elveszítette egykor oly magasan álló stílusát, és játékának fénye egészen elhomályosodott. Takács II és Tänzer (Táncos) letörése járult még hozzá fokozott mértékben a csapat szomorú hanyatlásához. A még kultúrátlan talajon a ferencvárosiak nehezen mozogtak, a vasasok viszont vígan élvezték a saját pálya előnyeit.” A Sporthírlap sem fukarkodott az elismeréssel: „A vasasok főnixszerű újjáéledése a mai sportéletnek szinte a csodával határos eseménye. A lejtőn megállani, visszaverekedni magát az első sorba, ott önerejéből mindjárt újat és maradandót teremteni: mindez olyan bravúros cselekedet a mostani időkben, hogy csak a legnagyobb elismeréssel lehet róla szólani. Hatalmas rejtett energia szabadult ki a magyar sporttársadalomnak abból a kis csoportjából, amely a Vasas nevet viseli, s ez a szabaddá vált energia alkotó munkaerővé transzformálva követel teret az érvényesülésre.”
Akár lemászott a mész, akár nem, a pályaavatáson a házigazdák szempontjából teljes volt a Béke.

VASAS–FTC 5:2 (3:1)

Bajnoki mérkőzés, 1930. november 16., Béke utca, 3000 néző. Jv.: Bíró.
Vasas: Bereczky – Szemere, Rózsa – Remmer, Burger, Kiss – Jeckl, Brunecker, Dán, Egri, Stanzl. Ferencváros: Angyal – Korányi, Papp – Laky, Tőrös, Berkessy – Táncos, Takács II, Turay, Toldi, Lázár.
Gól: Toldi (6. perc), Brunecker (8. és 31.), Stanzl (27. és 73.), Takács II (62., 11-esből), Egri (68.).

Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Haza a szavakban

Publikálás dátuma
2019.06.30. 18:00
Illusztráció
Fotó: Népszava
„Lehet, hogy nekem a haza a folytonos köztes állapot, a senkiföldje. Néma átmenet a valahonnan és a valahová között, azon ismeretlenné gyúrt városok utcái, ahol a novelláim és regényeim hősei – már ha hősöknek lehet őket nevezni – lézengenek.”
Pár napig otthon voltam. Raymond Queneau módjára több verzióban is leírhatnám ezt a mondatot. Jobboldali érzelműeknek mondhatnám úgy, hogy Tündérországba tértem haza, őseim földjére, mérsékeltebbeknek: Erdélyben látogattam meg a családomat, baloldaliaknak Romániába tettem egy rövid utazást, a tényeket szikáran, érzelmek nélkül kedvelőknek pedig csak így: átmentem pár napra a szomszédba. Az otthon és haza nem csak mostanság ilyen képlékeny fogalom számomra. Félig Szatmárnémetiből, félig Kolozsvárról származom. Előbbibe megyek haza, de a honvágy utóbbiba hív, miközben a Moldvában található Radócban születtem, a hegyeken túl, ahová azóta se tettem be a lábam. Puszta adat a személyimen. Erről a katyvaszról írtam már egy regényt, így most nem részletezem. Majdhogynem átlagos magyar értelmiségi kálvária Ceausescu Romániájában, mely elvárta rommagyar állampolgáraitól, hogy kétely nélkül és fennhangon szeresse idegenné tett hazáját. Ám minél harsányabban szavaltatták velem a hazafias román verseket, minél hangosabban kellett kimondanom, hogy patrie, annál jobban zsugorodott a haza, előbb a Fekete-tenger tűnt el, aztán Bukarest, az egész Bărăgan, a Bánság és Olténia, aztán leszakadt maga Erdély is, köddé vált Szatmár megye is, és a város nagyobb része, hogy végül csak pár ismerős utca, az udvar, és az a cipőnyi hely maradjon, amelyen állok. Úgy tűnt, csak ezért tudok hős pionírként (az úttörő román megfelelője) felelősséget vállalni, csak ezt tudom védelmezni. És aztán egész életemben ezt a cipőnyi helyet vittem magammal, ezzel gazdálkodtam, ebből próbáltam kihozni a legtöbbet (lásd még: Ahol én fekszem, az az ágyad). Kelet-Európa egész XX. századi története arról szólt, hogy az a legjobb, ha az ember nem is nagyon számol többel, nem nézi a térképet, nem ragaszkodik semmihez, főként nem a hangzatos szavakhoz. A tévében persze egy másik haza lehetősége is felködlött, a Mézga család és Kudlik Júlia hazája, ahol mindenki magyarul beszél és tele van a bolt kólával. De ez a haza is csak addig tartott, amíg ki nem kapcsoltuk a tévét (hétfőn nem is volt adás!), amíg az időnként bolhás másik haza el nem sötétült. Aztán amikor már eljutottam Budapestre (hamarabb mint a sokkal idegenebbnek tűnő Bukarestbe), szinte mámorosan fedeztem fel, hogy nem kell előre elgyakorolnom a legfontosabb mondatokat a hivatali ügyintézésnél és minden egyes szót értek a moziban. Más kérdés, hogy ideköltözésem után, amikor már ez lett a normális, hirtelen hiányozni kezdtek a kedvenc színészeim eredeti hangjai, De Niróé és Al Pacinóé, és az angol nyelvtudásom is észrevétlenül sorvadni kezdett. Úgy látszik, nincs haza veszteség és hiány nélkül. Aztán már elmúltam harminc, amikor a hivatali útvesztőket végigjárva, magyarságomat szépen dokumentálva (szépen megírt könyvek nem számítottak, csak a pecsétes papír) visszafogadott az elvesztett, de leginkább csak versekben létező haza. Bár az inkább egy fanyar egypercesbe tartozott, amikor az ünnepélyes szertartáson nyekeregve szólalt meg az önkormányzat dísztermében a himnusz, mintha a szalagot kapná be a gép, de lehet, hogy csak a bájtok zavarodtak össze, vagy hatódtak meg. Helyettem is. Aztán, mintha a haza is be szeretne inteni, két hétre rá eltűnt a pénztárcám és benne a frissen szerzett okmányok, melyek oly megbízhatón tanúsították, immár tényleg az vagyok, aki lenni szerettem volna. A hivatalokban ezek után még gyanakvóbban néztek rám: mégis milyen felelős állampolgár az, aki ilyen gyorsan elhagyja egy évnyi adminisztráció és vizsgálódás után frissen megszerzett vadiúj identitását? Most pedig? Hát nem is tudom. Már nem vagyok szatmári, de még nem vagyok pesti. Már nem ismeretlen, de még messze nem bennszülött. Migránsnak kevés, gyüttmentnek sok. Távolodóban az erdélyiségtől és közeledve a tápossághoz. (Az megérne egy mélylélektani vizsgálódást, hogy az anyaországhoz ezer szállal kötődő, annak támogatását magától értetődőnek tekintő székelyek miért hívják mégis lenézően és megvetően táposoknak a magyar-magyarokat, akikhez amúgy olyannyira tartozni szeretnének formálisan és informálisan. Mi ez az árulkodó kettősség, mi ez a tapadós elkülönülés? Önmagunk szelíd arcul köpése?) Lehet, hogy nekem a haza a folytonos köztes állapot, a senkiföldje. Néma átmenet a valahonnan és a valahová között, azon ismeretlenné gyúrt városok utcái, ahol a novelláim és regényeim hősei – már ha hősöknek lehet őket nevezni – lézengenek. Épp annyi otthonossággal, amennyit megengedek nekik. Vagy megengedek magamnak a gyűlölete és rövidlátósága miatt tőlem megint egyre távolodó országomban. Úzvölgye és migráncsok – temetetlen halottak mindenütt. Tán csak az acsarkodás eleven és igazán maradandó errefelé. Lehet, hogy akkor a haza az örök és hiábavaló reménykedés, hogy lehet másként is. Egyszer majd lesznek államférfiak is, nem csak politikusok. A gyűlöletkeltést pedig bűnnek fogják hívni és nem stratégiának, szavazatszerzésnek. De ez messze vezet és a távoli jövőbe vész. Nekem pedig ma kell hazamennem. Otthonról. És ha lehet, nem elvéteni a lépést, és pláne nem elvéteni a légiesedő, mégis földhözragadt határokat.

Hegyi Iván: Stratocaster éjjel-nappal

Publikálás dátuma
2019.06.30. 15:00

Brit lapban lehetett olvasni ez év május 22-én, egy nappal az után, hogy Mark Knopfler a londoni Royal Albert Hallban lépett fel: „Sokan gyűltünk egybe tegnap este, akik pontosan tudtuk, hol voltunk negyven esztendővel ezelőtt, amikor először hallottuk a Sultans of Swinget.”
Bizony már négy évtizede, hogy a Dire Straits első átütő sikere felkerült a brit és az amerikai slágerlistára (itt a nyolcadik, ott a negyedik helyre). „Friss fuvallat a diszkókorszak áporodott levegője után” – fogalmaztak a finom ízlésű szakírók, jóllehet a számot nem lehetett új idők új dalának nevezni, mert a lajstromokat és a zenés rádióműsorokat a szultánok esztendejében is a hetvenes években diszkóhangzásra váltó Bee Gees, továbbá Gloria Gaynor, Olivia Newton-John, Patrick Hernandez, Donna Summer vagy a Village People uralta.
A másféle szerzemény azonban megváltoztatta az akkor már a harminc felé járó Knopfler és társai életét. A nótát még 1977-ben írta a Dire Straits frontembere, miután Deptfordban üldögélt egy bárban, ahol a záróra előtt hallotta, amint egy középszerű zenekar így köszönt el kis számú és különösebben lelkesnek sem mutatkozó közönségétől: „Mi vagyunk a szving szultánjai.” Meglehet, az együttes tagjai nem is dicsekedtek, csak olvastak róla, hogy a lemezlovasok atyja, a rock and roll kifejezést magának tulajdonító Alan Freed egy Sultans of Swing elnevezésű bandában játszott középiskolás korában Ohióban. Ám Mark Knopfler – akinek édesapja Miskolcon született a XX. század első évtizedében, majd a zsidóüldözés elől menekült Skóciába, ahol 1953-ban az országos sakkbajnokság második helyét szerezte meg, és tucatnyi könyvet írt a szellemi sportról – az abszurditása miatt örökítette meg a deptfordi búcsút. Majd sok évvel később így beszélt kompozíciójáról: „Eleinte azt hittem, unalmas szám, de amint megvettem az első Stratocastert, a dal egyszeriben megváltozott, életre kelt, bár a szövege ugyanaz maradt.”
A Fender igazán nem rossz márka, sőt, ám az áttörés aligha elsősorban a hangszeren múlt...
A dolgot az 1968-as nyári olimpia 200 méteres férfi síkfutó-döntőjéhez lehet hasonlítani. Az amerikai Tommie Smith elsőként érkezett a bűvös 20 másodpercen belül a célba, majd az újságírók arról kezdték faggatni: a nagyszerű eredményben mennyi szerepe volt az akkori újdonságnak, az úgynevezett süncipőnek? Mire a sprinter azt válaszolta: „Fiúk, maguk csak írják meg, hogy 19,83 másodperc alatt teljesítettem a távot. Az, aki erről értesül, minden bizonnyal sejti majd, hogy láb is volt abban a cipőben.”
Kéz is volt azon a gitáron.
Meg Easybeats a számban. A szövegben szereplő George és Harry ugyanis az ausztrál zenekar két gitárosának, George Youngnak és Harry Vandának állít – most már túlzás nélkül valószínűsíthető – örök emléket. Az Esasybeatsről kevesen tudják, hogy muzsikusai az ötödik kontinensről származnak, mert az együttes leghíresebb dalát, a Friday on My Mindot Londonban vették fel 1967-ben, miután a banda 1966 nyarán átköltözött az Egyesült Királyságba. (A Vanda–Young szerzemény listavezetőként virított Ausztráliában, és hatodikként jegyezték Nagy-Britanniában.)
Ami pedig a „szultánokat” illeti, a dalt Knopflernek – saját számításai szerint – már több ezer alkalommal kellett eljátszania. Valahogyan mindig sikerülhetett, mert a benne szereplő szólót a Guitar World című szaklap minden idők huszonkettedik legjobbjának választotta. A legszebben talán 1985-ben, a Wembley stadionban, a Live Aid koncerten hangzott. Abban az évben jelent meg a Dire Straits Brothers in Arms című lemeze; az első olyan album, amelyből több mint egymillió CD-t adtak el. Ám a zenekar már hetvenkilencben roppant népszerű volt: első amerikai turnéján harmincnyolc nap alatt ötvenegy koncertet adott. Ez történt februártól áprilisig, aztán ugyanannak az évnek az őszén következett a második tengerentúli körút.
Knopfler feltehetően az utazások során sem vált meg a hangszerétől. Azt hangoztatta ugyanis: „Ahhoz, hogy vidd valamire, a gitároddal kell még aludnod is.”
Szerző