Papp Sándor Zsigmond: A lélek mérnökei

Publikálás dátuma
2019.07.07. 13:33

Fotó: NIRAT PIX
„Apám akkor már a sztoikus gondolkodók nyugalmával bámult maga elé, és biztos volt benne, hogy valamit nagyon elrontott a nevelésemben.”
Mi lesz belőlem? Ez a kérdés foglalkoztatta anyámékat leginkább a nyolcvanas évek második felében. Az nem volt kérdés, hogy egyetemre megyek majd, hiszen az – a szüleim történeteiből mindig ez derült ki – továbbra is valamelyes védettséget jelentene a Géniusz Romániájában; a négy év még egy bohémabb élet lehetséges ígérete a sok szürkeség között. Ezekből a történetekből értettem meg, hogy mennyire kétarcú a diktatúra, pontosabban hogy mennyire nem homogén: ha a szerencse úgy hozza, akár végig lehet tvisztelni az ifjúság legszebb éveit, ha meg nem, akkor korán kényszerpályára lök a rendszer, beláthatatlan következményekkel. Volt, akinek az életét csöndben, árnyékként követte, másokét pedig gyökeresen átírta. Anyámék igazából annak drukkoltak, hogy én is árnyékban maradjak, idejében megtanuljam a túlélés és lavírozás íratlan szabályait és magatartását. Arról nem is beszélve, hogy a katonaság réme már ott lebegett a fejem felett. Ha nem jutok be egyetemre, akkor nem fél évre visznek el, és nem is a leendő egyetemisták, hanem a suttyók közé, jóval hosszabb időre, és akkor jöhet akár a Duna-csatorna, meg egyéb rémes helyek – apám imádott ilyen mumusokkal riogatni. Bár sokan romantikusan festették le a bakaságot, és azzal nyugtatgattak, hogy ott tanultak meg igazán jól románul, és ez nekem sem fog ártani, hiszen én sem voltam túl közeli barátságban az állam nyelvével. Attól viszont az apám is tartott, hogy mi lesz, ha ízes román fordulatokkal kezdenek majd cukkolni a dadogásom miatt? Mi lesz, ha én is úgy kiborulok majd, hogy őrségben lepuffantok valakit, ahogy azokban a valósághű történetekben tették a vérig sértett áldozatok, amelyeket rémhírekként terjesztettek a jóakaró ismerősök? Mert az sem jó, ha némán tűröm, és belerokkanok, de az sem, ha zajosan kiállok magamért. A román katonaságban magyar dadogósként nem könnyű lavírozni. A pályaválasztás terhét persze a rendszer levette a szülők válláról. Kilencedikben már csak két helyre felvételizhettem Szatmárnémetiben: mechanikára és matematika-fizikára. Előbbi a gyengébbek elfekvője volt, utóbbi pedig a jobb képességűeket gyűjtötte össze, akik nagyobb reménnyel pályázhattak a továbbtanulásra. Eredetileg elektróra mentem volna, ami pont a kettő között helyezkedett el, hiszen én is közepes tanuló voltam, ha voltak is erényeim, azok inkább a teljesen felesleges humán tantárgyakban csillantak meg, ám a felvételi évében az utolsó pillanatban megszüntették. Arról szó sem lehetett, hogy lefelé meneküljek, így találtam magam a vakmerők és a jó tanulók között. A rendszer igazából mindenkit a mérnöki pályára terelt (leginkább csak azt lehetett eldönteni, hogy milyen mérnök szeretnél lenni), a 36 fős osztályból így aztán csak egy ember készült orvosira, és egy magyar-angol szakra. Így tanultam hát heti hat órában analízist és trigonometriát, algebrát és mértant, illetve öt órában fizikát. Máig sem tudom, hogy miért, de a gépészmérnökire tettem le a voksomat. Hiába imádtam korábban a történelmet, hiába ütközött ki, hogy nem vagyok rossz a fogalmazás terén, és érdekel a művészet, a futószalag már rég szaladt alattam. És még az sem állította meg, hogy fél évvel az érettségi előtt bekacsintott az életembe a rendszerváltás. 90 nyarán tehát ott találom magam a gépészmérnöki kar kolozsvári felvételijén, amikor is a matek írásbelin ábrándozva nézek ki a napsütötte utcára, és azon tanakodom, hogy milyen jó lenne kimenni a strandra, ha ez az egész őrület véget ér. Nem csoda, hogy nem jutottam be. Apámnak viszont mindig volt mentőötlete. Ne üljek otthon tétlenül egy évet a következő felvételire várva, addig is felvételizzek a helyi faipari szakiskolára, vagyis legyek majd túlképzett asztalos. Szeretném azt hinni, hogy a tiltakozó tudatalattim miatt szerepeltem olyan rettenetesen a felvételin, mert rajtam kívül szinte mindenki bejutott az osztály sikertelen egyetemi felvételizői közül. Apám arcán először láttam, hogy menthetetlennek tekint. Ám ekkor végre megengedték, hogy elkezdjek készülni a bölcsészkarra. Apám szemében ez tipikusan az a pálya volt, amely sehová sem vezetett, hiszen az ott megszerzett tudásból egyszerűen nem lehet megélni. De hát ha ez a mániám! Két hónapig tartott a remény. Akkor állt elő a mentőötlet mentőötletével: Aradon elindult egy magánegyetem, és ott vár rám a fogászati szak. A fogászkodás pedig kész aranybánya. (Ebben volt is valami, hiszen a legsötétebb évek alatt sem volt gond nálunk a kajával, vidéki fogorvoshoz ugyanis kötelezően vittek valamit az emberek: tanyasi tojástól a kolbászon át a dinnyéig.) Három évet húztam le ott, az utolsóban már csak az tartotta bennem a lelket, hogy egy amatőr színtársulatnál rendezhettem. Akkor már biztosra vettem, hogy rendező lesz belőlem, ha végre kijutok a fogászkodás börtönéből, vár a színház, végre sínen van az életem. Aztán a kilencvenes évek derekán – öt évnyi kacskaringó után – végre felvettek a kolozsvári állami egyetemre. Filozófia szakra. Apám akkor már a sztoikus gondolkodók nyugalmával bámult maga elé, és biztos volt benne, hogy valamit nagyon elrontott a nevelésemben.

Sebes György: Elnökök és szereplők

Publikálás dátuma
2019.07.07. 12:58
A kijelölt túlélő (Kiefer Sutherland) ezúttal katonák között
Fotó: IMDB
A valóság – a mindennapi élet és a politika – gyakran meglepő dolgokat produkál. Amiről azt hihettük, elképzelhetetlen, arról kiderül, nem is az.
Az utóbbi két és fél évben – mióta Donald Trump az Egyesült Államok elnöke – ilyesmi már többször előfordult. Váratlan húzások, felelőtlen kijelentések, az utolsó pillanatban megváltoztatott döntések jellemzik az amerikai politikának ezt az időszakát. Köszönhetően az elnöknek, aki láthatóan jól érzi magát ebben a helyzetben. Néha még rá is játszik. Az amerikaiak többsége azonban szívesen visszatérne az unalmas hétköznapokhoz, a kiszámítható lépésekhez, a normalitáshoz. Meglehet, ez az igény is szerepet játszik A kijelölt túlélő című filmsorozat történetének bonyolításában. Az ABC tévétársaság két hónappal a legutóbbi elnökválasztás előtt – 2016 szeptemberében – indította el a sorozatot, amely azóta a harmadik évadánál tart. Az első két ciklus 22-22 epizódból állt, az eddigi utolsó már csak tízből. Sikere azonban kétségtelen. Magyarországon is, ahol az AXN csatornán most fejeződött be az első sorozat vetítése. Ez pedig alkalom rá, hogy értékeljük az eddigieket. A legfőbb tanulságnak jelenleg az látszik, hogy a normálishoz akkor juthatunk el, ha megtörténik az elképzelhetetlen. Ez így elsőre ellentmondásnak tűnik, de a sztoriból az derül ki, hogy egyáltalán nem az. A film ugyanis azzal indul, hogy felrobbantják a washingtoni Capitoliumot. Benne a szenátus és a képviselőház majdnem összes tagjával, valamint az elnökkel és az egész kormánnyal. Lehetetlen? Szinte az. De napjainkban, amikor dúl a terrorizmus és az összeesküvők eszközei, valamint módszerei korszerűsödtek és finomultak, mégis megtörténhet. Van azonban egy – ezek szerint – nagyon hasznos szabály: a kormány egyik tagja sosem lehet ott, ahol a többiek, hátha beüt a mennykő. Ő a kijelölt túlélő. Esetünkben egy olyan miniszter, akinek tárcája egyáltalán nem fontos, ő maga egy szürke középpolgár, akit ráadásul az elnök éppen meneszteni akart. Miután azonban az amerikai politikai elit megsemmisült, hirtelen elnök lesz. És kiderül, hogy nagyon is alkalmas rá. Ez a történet egyik szála. Rengeteg gonddal kell megküzdenie, cselszövéseket megakadályoznia, de felnő a feladathoz. Izgalmas ez a vonal is, de persze nem éri utol a másikat, az összeesküvők utáni nyomozást. Az alkotók nagyon pontosan megosztották a krimibe illő eseményeket és az elnök - néha ugyancsak lélegzetelállító – küzdelmeit. Hozzá pedig még magánéleti szálakat is tudtak adagolni, így téve teljessé a történetet. Nagyon sok múlik természetesen a színészeken, akiket jól válogattak össze. Az abszolút főszerep a Tom Kirkman elnököt játszó Kiefer Sutherlandé. Büszke lehet rá a papája, az Oscar-életműdíjas Donald - aki egészen más figurákat hozott -, mert valóban nagyot játszik. Pedig nincs könnyű dolga, hiszen egy nagyon nyugodt, lényegében köznapi embert kell megjelenítenie, szinte eszköztelenül. Úgy alakítja a majdnem szürke figurát, hogy mindig figyelni kell rá. Ebben jelentős része van magyar hangjának, Csankó Zoltánnak is. Remek az őt segítő fehér házi stáb: Kal Penn, aki a sajtófőnökét játssza (és a Doctor House-ból lehet ismerős), valamint a személyi titkárait alakító Adan Canto és Italia Ricci. Egészen kitűnő a házelnököt játszó Virginia Madsen és a minden akadályt legyőző FBI-ügynök szerepében Maggie Q. Egy sikeres sorozatnak persze óhatatlanul vannak gyenge pontjai. Az alkotók arról csak áttételesen tehetnek, hogy egy jó film vonzza a reklámokat. Ha gyengébbet készítenek, nem lehetne olyan jól eladni a műsoridőt. Így viszont minden epizódot háromszor szakítanak meg – 12 percenként – viszonylag hosszú hirdetési blokkokkal. Az viszont egyértelműen az írók és rendezők (van belőlük rengeteg) felelőssége, hogy a történetben időnként rétestészta-effektus figyelhető meg. Vagyis az amúgy egységes és magában is izgalmas sztoriba beleapplikálnak olyan szálakat, amelyek nem tartoznak szervesen a cselekményhez, vagyis inkább csak megakasztják és hosszítják az egyes részeket. De hát érthető, nem könnyű megtölteni 22 folytatást, ehhez nyilván kell már egy kis töltelék is. A washingtoni politikai „boszorkánykonyha” mindig is a filmesek kedvelt terepe volt és a jelek szerint maradt is. Nagyjátékfilmekben és sorozatokban az elnökök rendszerint nagy bajba kerülnek, de aztán mindig akad egy-két hős, aki segít nekik, ráadásul ezek az elnökök sem nyámnyila fickók, maguk is képesek harcolni. Meglehet, Donald Trump is ezeket a valóságosnak látszó, ám mégis kitalált elnököket tekinti példaképének. Talán úgy gondolja, ha már egyszer feltűnt a Reszkessetek betörők második részében, esetleg nagyobb szerepet is el tudna játszani. Csak az nem jut eszébe, hogy az a Fehér Ház, amelynek most lakója, nem egy film helyszíne, hanem nagyon is valóságos. Ő pedig nem szerepet alakít, hanem tényleg az Egyesült Államok elnöke. Talán órákat vehetne Kiefer Sutherlandtől – vagy A kijelölt túlélő alkotóitól –, hogyan is kell viselkednie egy megfontolt, nyugodt, felelősségteljes elnöknek.    

Hargitai Miklós: A mi Csernobilunk

Publikálás dátuma
2019.07.07. 12:00
A kép a baleset után, a tanácstalanság időszakában készült
Életre szóló élmény a HBO Csernobil sorozata. Nem teszi nyugodtabbá az álmot – sőt –, de annak ellenére, hogy 33 évvel ezelőtti eseményeket dolgoz föl, mai dilemmákat is segít eldönteni.
Aki végignézi, két konklúziót szinte bizonyosan megfogalmaz magában. 1. Bűnös felelőtlenség ilyen embertelen technológiát energiatermelésre használni, ha van más választás (aki eddig a felismerésig nem jut el, az valószínűleg átaludta az ötször egy órát). 2. Nem lehet olyan rendszerben élni (nem maradhat tartósan életképes az a rendszer), ahol a rendszer működésének logikájából adódóan ilyesmi megtörténhet. Utóbbit a Szovjetunió története visszaigazolja; az utolsó pártfőtitkár maga mondta ki, hogy a birodalom összeomlásához hozzájárult a csernobili katasztrófa.

Párhuzamok

A látszat az, hogy a két pont közül „csak” az első releváns Magyarország szempontjából: a politikai elitünk épp egy referenciák nélküli, az EU-ban még sehol nem működő, az európai biztonsági szabványoknak nem megfelelő (ebből adódóan engedélyezésre alkalmas tervekkel sem rendelkező) orosz atomerőmű-prototípus fölépítésén fáradozik, amiről semmivel sem tudunk ma többet, mint a csernobili reaktorokról az 1986-os robbanás előtt. De sajnos van más, talán az előbbinél riasztóbb párhuzam is. A filmből kiderül, hogy a csernobili erőmű azért került bajba, mert egy olyan biztonsági tesztet végeztek el a végül felrobban reaktorban, amelyet még soha nem próbáltak ki, hiányzott hozzá a megfelelő szaktudás. A robbanás után tetőzött a vállalati, a hatósági és az állami inkompetencia: az illetékesek közül senki nem tudta, hogy mi a teendő, az igyekezet nem a károk mérséklésére, hanem a botrány elleplezésére és a felelősség alóli kibújásra irányult, ami jelentősen növelte a bajt. A szembenézés helyett pedig a titkolózás, a félretájékoztatás és a máig tartó indoktrináció következett: még ahhoz is az egyik vezető kutató demonstratív öngyilkossága kellett, hogy a szovjet állam hajlandó legyen lépéseket tenni az országban működő további „Csernobil-típusú”, ugyanolyan balesetekkel fenyegető atomerőművek átalakítása érdekében. 2019-ben sem tudhatjuk pontosan, hányan haltak meg a tragédia következtében és mekkora az okozott kár. A tényleges hatásokat még mindig jóval kisebbnek próbálják beállítani a valóságosnál. 1986, Szovjetunió, pártállam, düledező diktatúra – elmúlt, és vele a veszély is. Tényleg elmúlt?

A 2003-as üzemzavar

2003. április 11-én az üzemanyagkazetták tisztítása során súlyos, a spontán láncreakció (nukleáris robbanás) közvetlen kockázatát hordozó üzemzavar történt a paksi atomerőműben. Hogy az eset végül nem vezetett robbanáshoz, az leginkább a véletlenen múlt – amikor a kazetták tisztítására szolgáló tartályt kinyitották, sem az erőműben dolgozók, sem a műveletet végző Framatome-Siemens cégek munkatársai nem látták át, hogy mi történik. A „kukta” végül nem robbant föl, de a baleset következtében az erőmű 2-es blokkja másfél évre leállt, a roncsolódott, sugárzó üzemanyag-kazettákat négy év múlva tudták csak eltávolítani, majd 2014-ben juttatták ki – a magyar és az uniós jogszabályokat megszegve – a háborúban álló Ukrajnán keresztül Oroszországba. Hogy a politikai elfogultság látszatát elkerüljük, az eseményeket és azok értékelését az üzemzavar körülményeit vizsgáló paritásos, de fideszes vezetésű parlamenti vizsgálóbizottság jelentése segítségével idézzük föl. (A baleset idején a Medgyessy-kormány vezette az országot, a Fidesz ellenzékben volt.) „A Paksi Atomerőmű (PA) vagy az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) az üzemzavarhoz vezető üzemanyag-tisztítási műveletnél egyértelműen nem elemezte megfelelően a nukleáris biztonsági szempontokat és kockázatokat. Komoly hiányosságokat mutat a feladatra vállalkozó cég kiválasztása, a tisztítóberendezés technikai megfelelősége, és az eljárás hatósági engedélyezése is. Az eljárás nukleáris fűtőelemkötegek tisztítására először Pakson került alkalmazásra. Nem voltak tehát a cégnek e tekintetben referenciái, és ilyen jellegű igényekkel (pontos referenciák) sem a PA Rt. sem az OAH nem állt elő. Ez egyértelmű mulasztás mindkét szereplő részéről, melyet első körben a PA Rt. menedzsmentjét, másodsoron az OAH-t terheli. A PA Rt.-nek – üzleti céljait szem előtt tartva – mindenképpen érdekében állt az engedélyezési folyamat felgyorsítása. A tisztítás érdekében megtett addigi lépései is a sietség jegyében történtek. Nyilván ennek köszönhető, hogy az előzetes vizsgálatokból kihagyták a hazai tudományos háttérintézményeket, a KFKI AEKI-t és a BME NTI-t. Ez a honi gyakorlattól való érthetetlen eltérést, továbbá az európai eljárás durva megsértését jelenti. A súlyos üzemzavar bekövetkeztekor a normál üzem során használatos és jódszűrőkkel ellátott szellőző rendszerek nem működtek. A primerköri szolgálatvezető utasítására az üzemeltetők mellé 2003. 04. 10-én 23:45-kor elindították a karbantartási szellőzőket, melyek viszont nem voltak felszerelve a kötelezően előírt szűrővel. Ezen hiányosság ellenére, több mint 14 órán át 2003. április 10. 23:45-től 2003. április 11. 13:30-ig a szűrő nélküli szellőző ventilátorok működtek, annak ellenére, hogy az atomerőmű által végzett rendszeres mérések eredményeinek fényében már 2003. április 11-én 07:45-kor tudatában voltak annak, hogy az üzemzavar első 8 órájában a napi érték 140-szeresét bocsátották ki jód-131-ből. Az atomerőmű képviselői ezt azzal indokolták, hogy a reaktorcsarnokot nem tervezték ilyen jellegű eseményekre. Az ügyben ügyészségi feljelentés született 2003 májusában (...) A külső műszerek 22:00 órakor jelezték a sugárzás növekedését. A csarnokot kiürítették. A tartályon belüli folyamatokról információ hiányában a probléma súlyát alábecsülték. Éjfélkor teljes kapacitásra kapcsolták a csarnok szellőzését, amikor szűrők hiányában a gázok akadálytalanul jutottak a környezetbe. Április 11-én 02:00 órakor megkezdték a tartály kinyitását. A medence hűtővize ráömlött a tartályban szárazon álló, forró kazettákra, amelyek a hatalmas hőmérsékletkülönbség hatására összetörtek. A szakemberek szerint hidrogénrobbanás feltételei is fennálltak (cirkónium, víz, 1000 Celsius fok feletti hőmérséklet), mely szintén hozzájárulhatott a fűtőelemek roncsolódásához, valamint a tartály és a fedél deformálódásához. A berendezésből a nyitás pillanatában egy magas hőmérsékletű, radioaktív gázokat tartalmazó gőzbuborék tört fel. A művelet azonban - a jelentések szerint - a daru kötelének elszakadása miatt megszakadt. A csarnokban ugrásszerűen megnőtt a radioaktivitás. 04:15 órakor újfent sikertelenül próbálták meg leemelni a tartály deformálódott fedelét, ami további 6 napig az ismételt próbálkozások ellenére úgy maradt. A szellőzőrendszert csak április 11-én 13:00 órakor kapcsolták ki, amikor a sugárzó anyag nagy része már távozott a kéményen keresztül (...) Az üzemzavar kezdetekor nem vitatható módon az erőmű dolgozói közvetlen veszélybe kerültek, a csarnokot ki kellett üríteni. Hetekig csak védőruhában lehetett munkát végezni. A szellőzőrendszeren keresztül távozó gázok szűrésére – szűrőrendszer hiányában – nem került sor, azok szabadon távoztak az erőmű környezetébe. A háttérsugárzás megemelkedett: április 11-én közel 200-szorosan haladta meg az erőmű radioaktív jódizotópokra vonatkozó napi határértéket. A jogszabály szerinti értéket havi átlagban mérve, a túllépés még mindig több mint tízszeres. Súlyos mulasztás történt a radioaktív gázok környezetbe való kibocsátásakor, a személyzet ugyanis az üzemzavar kialakulásakor nem rendelkezett pontos adatokkal a kibocsátás nagyságára vonatkozóan. Az utólagos szakértői vélemények szerint a tartályban nem volt kizárható a spontán láncreakció lehetősége (KFKI AEKI, BME NTI). Azt is meg kellett a vizsgálat során állapítanunk, hogy a beavatkozás során ezekről, a belső folyamatokról szóló ismeretek hiányában nem volt egzakt információ. Semmiféle, az időtényezőt is figyelembe vevő beavatkozás nem volt, amely meg tudta volna akadályozni egy ilyen reakció beindulását (...) Érthetetlen, hogy miközben az ország számos pontján mértek a normál értéktől eltérő háttérsugárzási értéket, addig Pakson csak 1 darab detektor jelzett kilengést. Dr. Tatár Attila (OKF) és az illetékes környezetvédelmi hatóság bizottsági meghallgatása során kiderült, hogy az információkat késve kapták meg az atomerőműtől. Felmerül a katasztrófavédelemben illetékes intézmények, állami szervek kommunikációs problémája. Az atomerőmű tájékoztatási kötelezettségét megszegte, hiszen a vonatkozó jogszabályok értelmében 30 km-es körzeten és 24 órán belül a lakosságot, és nem a polgármestereket (főleg nem SMS-ben), illetve nem a médiát kell tájékoztatni. Az üzemzavarról a lakosság nagy része napokkal később, többnyire áttételes torzító véleményekkel együtt tájékozódott. A kormányzat, a hatóságok, de ami a legsúlyosabb, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság sem tudta megítélni a helyzetet mintegy fél napig. Nukleáris baleset bekövetkezése esetén beláthatatlan következménnyel járt volna mindez. A megkésett és pontatlan jelentések a hatóságok és a kormányzat felé hozzájárultak ahhoz, hogy ellentmondó hivatalos bejelentések voltak a kibocsátásról, az üzemzavar súlyosságáról, a humán következményekről. Ettől a pánik csak tovább erősödött. Az atomerőmű belső tájékoztatása is elégtelen volt, hiszen felelős vezetők, általában a dolgozók is csak a szóbeszédből, illetve a cég hivatalos lapjából, és a országos médiából tudhattak meg dolgokat. Az atomerőmű tájékoztatási kötelezettségét - óriási kommunikációs kiadásai ellenére - megszegte. Felmerül a PA Rt. tájékoztatási ügyekkel megbízott felelős beosztottjának büntetőjogi felelőssége, hiszen az első közlemények hemzsegnek a valótlanságoktól (...) A hivatkozott jogszabályok szerint a bekövetkezett súlyos üzemzavarért (...) - elsődlegesen - a Paksi Atomerőmű Rt. a felelős. Azonban a felelősség kérdése - figyelemmel az eljárásban résztvevő többi félre - további elemzést igényel. Kiemelkedő jelentőségű a Framatome ANP és a Paksi Atomerőmű Rt. között létrejött megállapodás, valamint az ebből fakadó jogok és kötelezettségek vizsgálata. Sajnálattal kell rögzítenünk, hogy a szerződő felek a többszöri felhívás ellenére sem voltak hajlandók a jogviszonyukat rendező okiratot a bizottság részére átadni. Ezzel megsértették a Magyar Köztársaság Alkotmányának 21. § (3) bekezdésében foglalt kötelezettségüket. »Az országgyűlési bizottságok által kért adatokat mindenki köteles a rendelkezésükre bocsátani, illetőleg köteles előttük vallomást tenni.« (...)”

Ma is csak tervezet

A vizsgálóbizottsági jelentés tartalmánál talán csak az utóélete érdekesebb. A szöveg jogi értelemben mai is csupán jelentéstervezet, ugyanis a parlament az akkori kormánypártok és a Fidesz összehangolt bojkottja nyomán nem szavazott róla. A Fidesz a felelősség elmismásolásához is asszisztált – az érdemi illetékesek közül máig senkinek nem görbült a haja szála sem. Kocsis István, aki 2002 és 2005 között – vagyis a francia cég kiválasztása, a hatósági engedéllyel nem rendelkező tisztítási technológia alkalmazása és az abból adódó baleset idején is – az atomerőmű vezérigazgatója volt, változatlanul élvezi a Fidesz bizalmát, a Paks 2-ről szóló orosz-magyar megállapodás tető alá hozásánál is igénybe vették a szakértelmét. Amikor Orbánék 2010-ben hatalomra kerültek, több alkalommal megakadályozták, hogy a felelősséggel és a kártérítéssel kapcsolatos adatok megismerhetőek legyenek – emiatt nem tudhatjuk például, hogy mennyibe került a kármentesítés és a közel két évig tartó reaktorleállás, valamint azt sem, hogy ki állta a mindenképpen tízmilliárdos nagyságrendű számlát. A Framatome-Siemens párosnak pedig – a tervezett atomerőmű-bővítés uniós jóváhagyása érdekében – jelentős szeletet kínálnak a paksi tortából.

„Pakson nem ismétlődhet meg”

Úgy fest, a társadalom hangulatváltozásait folyamatosan mérő kormány megsejtett valamit: kampány indult a napokban azzal a fő állítással, hogy Pakson semmiképpen sem ismétlődhet meg, ami Csernobilban történt. A mögöttes üzenet nyilvánvalóan az, hogy azért nem ismétlődhetnek meg a dolgok, mert a magyar atomerőmű, illetve a működését felügyelő állami és hatósági felépítmény sokkal korszerűbb/felelősebb/megbízhatóbb. Pakson tényleg nem történhet csernobili típusú katasztrófa – pusztán azért, mert más típusú, más működéi elvű a két atomerőmű. A paksi ún. nyomottvizes, a csernobili viszont grafitmoderátoros. A paksi reaktorokban nincs grafit. Pakson zárt a reaktortér, valamiféle védőburokszerűséget hevenyésztek fölé a fukusimai balesetet követő európai stressz-teszt keretében – ezek lényeges különbségek. Azt ugyanakkor nem állította senki – és nem is igaz –, hogy egy atomerőműben kizárólag a grafitmoderátorok kiemelése és/vagy megszorulása miatt történhet nukleáris baleset. Több száz egyéb potenciális hibaforrás létezik, többségük a nyomottvizes reaktorok esetében is releváns – ráadásul, mint a 2003-as havária jelezte, vannak olyanok is, amelyek meg sem fordultak a tervezők fejében. A 16 évvel ezelőtti eset ugyanakkor még valamit megmutatott: azt, hogy az orosszal szorosan összenőtt magyar nukleáris szakmában, illetve a hazai politikában ugyanazok a reflexek működnek tovább, amelyek a csernobili katasztrófához vezettek.