Papp Sándor Zsigmond: A lélek mérnökei

„Apám akkor már a sztoikus gondolkodók nyugalmával bámult maga elé, és biztos volt benne, hogy valamit nagyon elrontott a nevelésemben.”

Mi lesz belőlem? Ez a kérdés foglalkoztatta anyámékat leginkább a nyolcvanas évek második felében. Az nem volt kérdés, hogy egyetemre megyek majd, hiszen az – a szüleim történeteiből mindig ez derült ki – továbbra is valamelyes védettséget jelentene a Géniusz Romániájában; a négy év még egy bohémabb élet lehetséges ígérete a sok szürkeség között. Ezekből a történetekből értettem meg, hogy mennyire kétarcú a diktatúra, pontosabban hogy mennyire nem homogén: ha a szerencse úgy hozza, akár végig lehet tvisztelni az ifjúság legszebb éveit, ha meg nem, akkor korán kényszerpályára lök a rendszer, beláthatatlan következményekkel. Volt, akinek az életét csöndben, árnyékként követte, másokét pedig gyökeresen átírta. Anyámék igazából annak drukkoltak, hogy én is árnyékban maradjak, idejében megtanuljam a túlélés és lavírozás íratlan szabályait és magatartását.

Arról nem is beszélve, hogy a katonaság réme már ott lebegett a fejem felett. Ha nem jutok be egyetemre, akkor nem fél évre visznek el, és nem is a leendő egyetemisták, hanem a suttyók közé, jóval hosszabb időre, és akkor jöhet akár a Duna-csatorna, meg egyéb rémes helyek – apám imádott ilyen mumusokkal riogatni. Bár sokan romantikusan festették le a bakaságot, és azzal nyugtatgattak, hogy ott tanultak meg igazán jól románul, és ez nekem sem fog ártani, hiszen én sem voltam túl közeli barátságban az állam nyelvével. Attól viszont az apám is tartott, hogy mi lesz, ha ízes román fordulatokkal kezdenek majd cukkolni a dadogásom miatt? Mi lesz, ha én is úgy kiborulok majd, hogy őrségben lepuffantok valakit, ahogy azokban a valósághű történetekben tették a vérig sértett áldozatok, amelyeket rémhírekként terjesztettek a jóakaró ismerősök? Mert az sem jó, ha némán tűröm, és belerokkanok, de az sem, ha zajosan kiállok magamért. A román katonaságban magyar dadogósként nem könnyű lavírozni.

A pályaválasztás terhét persze a rendszer levette a szülők válláról. Kilencedikben már csak két helyre felvételizhettem Szatmárnémetiben: mechanikára és matematika-fizikára. Előbbi a gyengébbek elfekvője volt, utóbbi pedig a jobb képességűeket gyűjtötte össze, akik nagyobb reménnyel pályázhattak a továbbtanulásra. Eredetileg elektróra mentem volna, ami pont a kettő között helyezkedett el, hiszen én is közepes tanuló voltam, ha voltak is erényeim, azok inkább a teljesen felesleges humán tantárgyakban csillantak meg, ám a felvételi évében az utolsó pillanatban megszüntették. Arról szó sem lehetett, hogy lefelé meneküljek, így találtam magam a vakmerők és a jó tanulók között.

A rendszer igazából mindenkit a mérnöki pályára terelt (leginkább csak azt lehetett eldönteni, hogy milyen mérnök szeretnél lenni), a 36 fős osztályból így aztán csak egy ember készült orvosira, és egy magyar-angol szakra. Így tanultam hát heti hat órában analízist és trigonometriát, algebrát és mértant, illetve öt órában fizikát. Máig sem tudom, hogy miért, de a gépészmérnökire tettem le a voksomat. Hiába imádtam korábban a történelmet, hiába ütközött ki, hogy nem vagyok rossz a fogalmazás terén, és érdekel a művészet, a futószalag már rég szaladt alattam. És még az sem állította meg, hogy fél évvel az érettségi előtt bekacsintott az életembe a rendszerváltás.

90 nyarán tehát ott találom magam a gépészmérnöki kar kolozsvári felvételijén, amikor is a matek írásbelin ábrándozva nézek ki a napsütötte utcára, és azon tanakodom, hogy milyen jó lenne kimenni a strandra, ha ez az egész őrület véget ér. Nem csoda, hogy nem jutottam be. Apámnak viszont mindig volt mentőötlete. Ne üljek otthon tétlenül egy évet a következő felvételire várva, addig is felvételizzek a helyi faipari szakiskolára, vagyis legyek majd túlképzett asztalos. Szeretném azt hinni, hogy a tiltakozó tudatalattim miatt szerepeltem olyan rettenetesen a felvételin, mert rajtam kívül szinte mindenki bejutott az osztály sikertelen egyetemi felvételizői közül. Apám arcán először láttam, hogy menthetetlennek tekint.

Ám ekkor végre megengedték, hogy elkezdjek készülni a bölcsészkarra. Apám szemében ez tipikusan az a pálya volt, amely sehová sem vezetett, hiszen az ott megszerzett tudásból egyszerűen nem lehet megélni. De hát ha ez a mániám! Két hónapig tartott a remény. Akkor állt elő a mentőötlet mentőötletével: Aradon elindult egy magánegyetem, és ott vár rám a fogászati szak. A fogászkodás pedig kész aranybánya. (Ebben volt is valami, hiszen a legsötétebb évek alatt sem volt gond nálunk a kajával, vidéki fogorvoshoz ugyanis kötelezően vittek valamit az emberek: tanyasi tojástól a kolbászon át a dinnyéig.)

Három évet húztam le ott, az utolsóban már csak az tartotta bennem a lelket, hogy egy amatőr színtársulatnál rendezhettem. Akkor már biztosra vettem, hogy rendező lesz belőlem, ha végre kijutok a fogászkodás börtönéből, vár a színház, végre sínen van az életem. Aztán a kilencvenes évek derekán – öt évnyi kacskaringó után – végre felvettek a kolozsvári állami egyetemre. Filozófia szakra.

Apám akkor már a sztoikus gondolkodók nyugalmával bámult maga elé, és biztos volt benne, hogy valamit nagyon elrontott a nevelésemben.