Orbán és a többi visegrádi állam képes volt megakadályozni, hogy az ellenségüknek tartott politikusok közül bármelyik is a Bizottság elnöke legyen, azaz hatékonyan tudtak blokkolni. Ám ezért nagy árat kell fizetniük az EU-ban, odahaza viszont nagyon is kívánatos a hatás.
Olaszországgal és a Néppárt egy részével kiegészülve a négyek megmutatták fogaikat. Politikailag elengedhetetlen volt számukra, hogy Timmermanst kiüssék a nyeregből, mert a szemükben a holland megtestesít minden rosszat, ami Brüsszelből jön. Igaz, az ellenszenv kölcsönös, mivel az alelnök különösen élesen szokta bírálni a budapesti és varsói jobboldali nacionalistákat. Ennek azonban véget akar vetni a cseh miniszterelnök, valamint a szlovák Smer is.
Ám a győzelem csak első pillantásra csillog ennyire fényesen, mert az eredményoldalon ezen felül nem sok van. Weber, akinek megtorpedózásából Macron is alaposan kivette a részét, a migráció ügyében közelebb áll V4-ekhez, mint von der Leyen. Csak éppen Orbán nem bocsátja meg a Fidesz felfüggesztését a bajor vezetőnek. Ugyanakkor az új jelölt korábban hevesen bírálta mind Magyarországot, mind Lengyelországot. Ebből egy alkalommal még diplomáciai viszály is kerekedett a PiS-szel. Hasonló a helyzet Michellel, a Tanács elnöki posztjának várományosával.
Majd meglátjuk, hogy ketten együtt mennyire keresik a kiegyezést, vagy az ütközést Közép-Európával. De az biztos, hogy a csoport a jövőben az eddiginél csak kevésbé tud beleszólni az EU dolgába. Hogy Tusk távozik Brüsszelből, az nagy veszteség a térségnek, még ha a lengyel tisztségviselő politikailag a jobboldali-nacionalisták ellenfelének számít is. Ugyanis a régiónak innentől kezdve nincs képviselője a legfőbb testületekben. A csúcsjelölti rendszer kimúlásával nő a Parlamenttel szemben a Tanács jelentősége, ott viszont egyhangú döntések születnek és így a jogállami eljárásban Budapest és Varsó megint csak képes blokkolni. Azaz az árkok mélyülnek, ez azonban aligha jön jól az új tagoknak. Pl. amikor szövetségeseket keresnek, hogy kialakítsák az uniós támogatások új rendszerét.
Timmermans cáfolta, hogy a magyar és a lengyel ellenálláson bukott meg a jelöltsége a Bizottság élére. Úgy fogalmazott, hogy ugyan mindkét kormány élesen elutasította személyét, ám semmire sem jutottak volna, ha nem kapnak támogatást más országoktól. Azt is mondta, hogy ami vele történt, az olyan, mintha valaki a Tour de France hajrájában bukna el, miközben már a győzelemről álmodik. De fel kell állni, és folytatni kell a küzdelmet.
A holland politikus most először beszélt nyilvánosan arról, hogy habár Merkel őt akarta Juncker helyébe, ám ezt több európai vezető is meghiúsította. Megjegyezte, hogy ismeretei szerint az Európai Tanács még sosem avatkozott bele ilyen mértékben a Bizottság összetételébe. Most úgy áll, hogy ő ismét alelnök lesz. Ezt meg is erősítette, hozzátéve, hogy a következő időszakban pontosan fel akarja mérni, mi az igény az EU végrehajtó testületével és személy szerint vele szemben.
Az európai szocialisták vezetője kijelentette: nem a legjobb ajánlólevél von der Leyen számára, hogy elfogadását támogatják a visegrádi államok. A pártcsalád azonban előbb kivárja, hogy a politikus befejezze mostani kampánykörútját, amellyel éppen a maga számára igyekszik híveket toborozni az EPP-ben. A német szociáldemokraták ugyanakkor kitartanak amellett, hogy nem szavazzák meg Brüsszelben von der Leyent, bár a bírálatok már nem olyan hevesek, mint eleinte. De nemigen tudják lenyelni, hogy megbukott a csúcsjelölti rendszer és von der Leyen a körön kívülről legyen befutó. Egyelőre azonban erősen megosztottak a hogyan tovább kérdésében. A CSU elnöke arra figyelmeztetett, hogy nem szabad megbuktatni a kiszemelt politikust, mert az totálkárt okozna az EU-ban. Egyben ez Söder szerint újabb súlyos hiba volna az SPD részéről.
Az illiberális kapitalizmus modellt jelent az autokraták számára. Erre hívja fel a figyelmet Ian Buruma, akinek szakterülete a demokrácia és az emberi jogok a new yorki Bard College-ban. A vendégkommentár rámutat, hogy ma már tudjuk: egyáltalán nem elválaszthatatlan egymástól a szabad demokrácia, a nyílt társadalom, illetve a tőkés rend. De 30 éve a nyugati államok nem tartották szükségesnek, hogy egy sor intézkedéssel korlátozzák a a szabad vállalkozások állati ösztöneit. A neoliberalizmus hirdetői is ezt az üzenetet közvetítették a rendszerváltás utáni Európába. Kína különleges eset: ott a Teng-féle autoriter kapitalizmus alakult ki. A kiindulópont, a Tienanmen-téri mészárlás pedig nagyrészt feledésbe merült.
Erősen ebbe az irányba halad Oroszország is, csak az nem annyira sikeres, mint a pekingi változat. De hasonló jelenség figyelhető meg Közép-Európában is. Orbán Viktor az illiberális demokrácia leghangosabb ideológiai hirdetője, azaz olyan elnyomó egypártrendszert szorgalmaz, amelyben virágozhat a kapitalizmus. Úgy tűnik, mintha a nyugati jobboldali-populista demagógok szívesen átvennék a példát. Trumphoz hasonlóan valamennyien többé-kevésbé fenntartás nélkül csodálják Putyint.
Mindebből kirajzolódik, hogy igenis összeegyeztethető egymással a pártállam, amelyben elnyomják az alapvető szabadságjogokat, és hogy azt elfogadják a középrétegek gazdagodó tagjai. Pedig eredetileg a kiinduló tétel ennek éppen az ellenkezőjét hangoztatta. A tekintélyelvű kapitalizmus példájaként ott volt eleve Szingapúr. Azóta pedig igen vonzó az autokraták számára, még olyan országokban is, amelyek 30 éve meg tudtak szabadulni a szocializmustól.
A lap szerint rossz jelzést küld, hogy a kölni Egyetem csökkenti a kelet-európai történelem kutatására szánt pénzt. A térséggel foglalkozó tudományágak nehéz helyzetbe kerültek a német újraegyesítés óta. Az érintett tanszékeket mindenütt leépítették, sőt többet meg is szüntettek közülük, bizonyos tárgyakat pedig már nem oktatnak.
Kölnben tavaly jelentették be, hogy általános takarékoskodás szükséges az egyetemen, mert az intézmény hiánya 17 millió euróra dagadt. A fűnyíróelvet alkalmazták, ám Wessel, aki a müncheni egyetemen foglalkozik Kelet- és Délkelet-Európa múltjával, nem tartja helyénvalónak, hogy a megszorítások a kölni társintézményt is érintik. És valóban nem igazán lehet érteni, hogy amikor a visegrádi államok, valamint Oroszország és Ukrajna egyre nacionalistább emlékezetpolitikát folytat, akkor német földön miért számolnak fel fontos tudományos műhelyeket.
Magyarországon nyomul a revizionista történelemértelmezés. És pont ilyenkor kell visszafogni német földön a térség kutatását? Hogy a régióban milyen helyzetben vannak a történészek, azt igazolja az 56-os Intézet sorsa, hiszen éppen most tagolják be a hazafias történetírást képviselő Veritasba. Csak remélni lehet, hogy Kölnben visszavonják a döntést.
